Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
6 1986. OKTOBER 11., SZOMBAT Színházi levél * Értelmetlen életek N Ismerjük ugyan a múlt század orosz irodalmának azt a hatalmas vonulatát, amely Gogollal, Puskinnal, Lermontovval kezdődik. Goncsarovval, Cserni- sevszkijjel, Turgenyevvel. Tolsztojjal, Osztrovszkijjal, Dosztojevszkijjel folytatódik, s elér Gorkijhoz, Csehovhoz — de hogy ez a roppant hegyvonulat tulajdonképpen egyetlen irányba, 1905 és 1917 irányába vezet, azt ritkán szoktuk végiggondolni. Pedig hát. ha innen közelítünk e vonulathoz, észre kell vennünk, hogy a (mint Dob- roljubov nevezte híres Oblo- Zomou-tanulmányában) jelesleges emberek tragikomikus sorsa, vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij megszállott hőseinek útja tulajdonképpen egy nagyon lassú, nagyon fájdalmas, tragédiákkal, értelmetlen áldozatokkal nehezített vajúdás egyes fázisain vezet végig. A XIX. század Oroszországa mindent megrengető változásokkal viselős. Szélsőséges eszmék, gondolatok, cselekedetek kavarognak az idők mé- hében, a vak istenhitbe meneküléstől a minden morális gátlást elvető anarchizmusig, a semmi követéséből filozó- íiát fabrikáló nihilizmustól az erkölcsi szabadosságig, a jövő s az emberiség haladása oltárán feláldozott életektől a cinikus hatalom- és pénzvágyig. Ellentmondások tömkelegé gyakran maga az irodalom is, legjobbjainak alkotásaiban is. Es ellentmondásoktól szétszag- gatottak maguk az írók is: Tolsztoj messianizmusa és hit- ellenessége éppoly jó példa erre. mint Dosztojevszkij állandó erkölcsi fe^isőbbrendü- ség-keresése és állandó alábu- kása az erkölcsi esendőség fertőibe. Dosztojevszkij maga például volt elítélt szibériai rab. akinek a négyéves száműzetés kegyelem volt, hiszen halálos ítéletét is felolvasták már előtte. Volt az eszelősségig megszállott játékszenvedélyű rulettjátékos, volt misztikus- vallásos megszállott, hajszolt minden élvezetet és aszikétább volt egy ortodox szerzetesnél, kutatta az istenhit mélységeit, és epileptikus rohamaiban megátkozott minden hitet és erkölcsöt. És ami a legnagyobb ellentmondás: ez a széttépett lelkű, öngyötrő és másokat kínzó ember csodálatos művekbe tudta önteni a maga életét is, ennek az életnek a tanulságait, kudarcait, drámáit, mélységeit, szaka- dékait is — és annak az Oroszországnak a drámáját is, amelyben élt, szenvedett. Mindegyik regénye, mindegyik fontos regényalakja önéletrajzi fogantatása is, és egy akkori orosz típus megfogalmazása is. Még a szélsőségekben is ö rejlik. Ö valamennyi Karamazov-testvér, ' a lázadó Ivántól a kicsapongó, féktelen Dmitrijig, s a jámbor Aljosáig, de ő a Bűn és bűn- hödés Raszkolnyikovja és Pro- firij bírója, A játékos rulettőrült tanítója, ő A félkegyelmű Miskin hercege, a „balga szent”, s ő Rogozsin, a komor és vad ösztönlény. E s bármily különösnek tűnhet is, még annak a regényének a hőseiben is őt magát kell keresnünk, amelyet pedig sokan a leginkább kívülről ábrázolónak tartanak. Az ördögök ez, az 1872-ben befejezett nagy, kissé egyenetlen, de roppant izgalmas regény. Ebben a könyvben Dosztojevszkij egy még külföldi tartózkodása alatt olvasott hírből indul ki. Egy moszkvai diák, bizonyos Nyecsajev. aki anarchista kört szervezett és vezetett, megölte egyik anarchista társát, mert azt vélte róla, hogy áruló. A nagy port felvert pörben kiderült: Ivanov, a társ nem volt áruló, csak tiltakozott Nyecsajev ti- rannisztikus módszerei, vezetési stílusa ellen. Ebből a magból nő ki a regény, amely végül is az értelmetlenül leélt és értelmetlenül elpusztuló orosz életek nagy, tragikus körképét vonultatja fel. Kétségtelen: az Ördögök az anarchizmus kritikája is, a szépelgő, ámde tehetetlen liberálisokat is elítéli, és azokkal is szembeszáll, akik megszállott istenkeresők vagy megszállott istentagadók. És az is kétségtelen, hogy Dosztojevszkij ebben a művében nem sok értéket lát az 1870-es évek Oroszországában. Amit megmutat, az szinte csupa negatívum. A jobbra is érdemes tulajdonságokkal rendelkező, de maga körül mindent és mindenkit tönkretevő főhős, Sztavrogin, ez az angyalarcú ördög, éppúgy szinte merő negatívum, mint Verhovenszkij, a cinikus felforgató, a született rosszember, vagy a eszelősen az ön- gyilkosság filozófiai, morális és vallási kérdéseivel vívódó Kirillov, a széplelkű liberális idősebb Verhovenszkij, vagy a naivságában sebezhető, végül is áldozattá váló Satov. Csupa értelmetlenül, felelőtlenül élő ember, akikben azonban ott munkál a gonoszság, a rossz, a minden emberi és isteni törvényt elvető anarchizmus és a- semmiben hinni nem képes nihilizmus démona■ Vannak, akik úgy vélik, az Ördögök az egzisztencializmus előfutára. Talán nem is helytelen vélekedés ez. Mindenesetre Albert Camus nem keveset tanult Dosztojevszkijnek épp ebből a regényéből — és nem véletlen, hogy ő készített belőle színpadi változatot. Ezt a Camus-adaptációt — melyet kiegészítettek az 1971-es krakkói Wajda-adap- táció megoldásaival, s a regényből átvett más szövegekkel. dialógusokkal — most a Vígszínházban vitte színre a vendégrendező Äscher Tamás. Nem ez az első találkozása az Ördögökkel: 1975-ben rendezte meg először Kaposvárott. A mostani előadás két vonatkozásban érdekes különösképpen. Az egyik: az a mód, ahogyan Ascher és díszlettervezője, Pauer Gyula, Dosztojevszkij regényének világát, légkörét színpadi látványra fordítja. Szürke, mocskos, esőtől áztatott utcakővel burkolt az egész színpad, s szürke, kopott, nyomasztó minden tárgy, eszköz, ami a színre kerül. Gyakran esik, olykor zuhog az eső és belemos mindent — bűnt, szerelmet, erényt és aljasságot — a sárba, a pocsolyába. A másik: Ascher megtalálja a regényben a tragikum mellett az irónia szálait is. Ahogyan egy „forradalmár” összejövetelt beállít például, az elsöprő kritika a szájtépő szalonforradalmárokról. Nyomasztó élmény ez az Ördögök, de hitelesen láttat valamit abból a nagy változásokkal terhes orosz világból, amelyről Dosztojevszkij és írótársai oly drámai erővel szóltak. Takács István Koronglexikon — Én nem tudom, mire jó ez az egész, leginkább az iskolai puskára hasonlít. Mindenesetre nagyon viszik, mert a tanárok ajánlják az órákhoz — mondja a nagyon kedves kereskedő hölgy a Népszabadság könyvesboltban. Azt hiszem, pontosabban nem is lehetne meghatározni a titokzatos Nyomdacoop által megjelentetett Ko- ronglexikon-sorozat lényegét. Igen, könyvkiadásunk feltalálta az ősidők óla használt leghumánusabb fegyvert, az iskolai puskát, amely köztudottan olyan papírlapot jelent, amin egy bizonyos témakörről minden fontos, csakis a legfontosabb információ rajta van. Pontosan illik ez a meghatározás a fenti sorozat eddig boltokba került tiz korongjára, A három történelmi tabló az őshazától a Rákóczi szabadság- harcig mutat be — valóban lexikonszerűen — egy-egy fontosabb személyiséget, eseményt, korszakot. Egy másikról ránézésre leolvashatjuk a termodinamikai hőmérséklet egységét, míg a következő segítségével akár a gömbcikk vagy az elliptikus hordó felszínét és térfogatát is ki tudjuk számítani. öt, földrajzi témájú korong zárja a sort, Magyarországról, a Szovjetunióról, Amerikáról, Ázsiáról és Afrikáról közölve alapvető ismereteket. Az ízléses csomagolású készlet (ebbén is a puskára hasonlító) forgatható, ko-% rongokkal felszerelt lapocskák kibocsátása mindenképpen üdvözlendő kezdeményezést jelenthet, s folyamatosan közölve hasznos, a diákok szivéhez közel álló kiegészítői lehetnek az oktatásnak. Ha pedig valaki problémát látna abban, hogy központilag puskát adunk az ifjúság kezébe, azok figyelmébe ajánlom azt a régi igazságot, miszerint puskázni igazán csak az tud, aki korábban már megtanulta a tananyagot. Zs. E. Ä maximalizmustöl az igénytelenségig Közös gondunk a közművelődés T izennyolcadik párbeszéd címmel zárt körű vitát rendezett a Fáy—Vörösmarty Társaság a fóti nagyközségi pártbizottság székhazában. A találkozón dr. Kormos Sándor, a Művelődési Minisztérium közművelődési főosztályának vezetője tartott előadást, amely mintegy bevezette az azt követő beszélgetést. E cikk írójának egyetlen közhasznú lehetősége adódott; lejegyezte a jónevű szakember gondolatait, elemzését, hogy — szükségszerű okokból némi rövidítéssel — az olvasó is megismerhesse azokat. Még jó, hogy a kényszerítés módját nem ötlötték ki! — könnyebbült meg némely állampolgár, amikor — éppen tíz évvel ezelőtt — előrukkoltak a közművelődési törvénynyel: a részvétel állampolgári jog, egyben minden állampolgárnak — képesség$, képzettsége és érdeklődése szerint — önmaga és a társadalom iránti kötelessége." De hát abban a társadalmi, politikai, gazdasági miliőben úgy tűnt, hogy erőteljes fejlődésnek nézünk elébe. Annál inkább akadt okunk a bizakodásra, mert az említett törvénynek voltak bátorító előzményei: napirendre került az iskolán kívüli tnü- velödés, megjelentek a tudománypolitikai irányelvek (1969), az MSZMP Központi Bizottságának határozata az oktatás fejlesztéséről (1972), a közművelődési párthatározat (1974). Ezt követte a közművelődési törvény, 1976-ban. Jól látszott, hogy felismertünk egy hasznos igazságot: a gazdasági, kulturális és társadalmi. fejlődés egymást feltételezik. Ha az egyik szférában gond van, a másik kettő is megérzi. ' Jegyek a brigádnaplóban Az összefogás első jeleként tapasztalhattuk, hogy az oktatás és a közművelődés egymásra talált. Megjelentek az első általános művelődési központok, amelyeknek száma kétszázhatvanra nőtt a későbbiekben. Mindemellett múzeumban tartott történelem- órák, színházban rendezett rendhagyó irodalmi foglalkozások fémjelzik ezt a törekvést. Átalakult a munkahelyi művelődés is, amelynek múltja szintén korábbról datálódik, hiszen a szakszervezeti mozgalmak ugyancsak vállaltak kulturális tevékenységet — a felszabadulás előtti években is! A hetvenes évek üzemi művelődésügyét kivált az segítette, hogy a felelősséget kiterjesztették a pártra, az állami és a gazdasági vezetésre is. Ezután már nem csupán színházjegyekét árultak (és ragasztgattak a brigádnaplókba), de a munkahelyi át- és továbbképzés is közüggyé vált. Megalakultak a munkahelyi művelődési bizottságok. Az üzemi művelődéssel foglalkozó szervezetek pedig számon kérték az eredményeket! Ügy tűnt, hogy komoly sikerrel jár a kezdeményezés. Előfordult, hogy termelő egységek képviselői referáltak a különböző fórumokon arról, mit tettek a munkahelyi köz- művelődésért, mi több, a vezetők minősítése során is szóba került, hogy milyen szerepük volt ebben. Ekkoriban jelentek meg az üzemi népművelők a gyárakban, termelőszövetkezetekben — számuk ezerre tehető. Élénkültek a művelődési mozgalmak, illetve újak keletkeztek, például a Tájak, kórok, múzeumok című vagy a kertbarátok körei, (az utóbbi a termeléssel konkrétan is összefüggő kezdeményezés!). Nagy lendületet vett a honismereti tevékenység, ugrásszerűen fejlődött az amatőr színjátszók, képzőművészek, táncosok szerepe és munkájuk színvonala. A Magyar Rádió és Televízió, valamint a különféle szerkesztőségek kidolgozták a maguk közművelődési programját, az együttműködés lehetőségeit; szabad- egyetemi sorozatok és a Mindenki iskolájának adásai jelentek meg a képernyőn. Olyan folyóiratokat vehettünk a kezünkbe, mint a Mozgó Világ vagy az Üj Tükör, amelyek komoly közművelődési célkitűzésekre esküdtek föl. Ugyanakkor a megyei lapokban — többek között a Pest Megyei Hírlapban is — megerősödött a kulturális rovat jelentősége. A korábban nyolc-tizezres példányszámban megjelent Kincskereső című gyermeklapunk elérte a kétszázezer példányt! Egyéb művelődési intézmények is igyekeztek lépést tartani: népművelők kezdtek dolgozni a múzeumokban, közRádiófigyelő! TÖRÖOSIK MARI. A Színész vagyok, énekelek című sorozat adásában hallhattuk Nemes András szerkesztő beszélgetőpartnereként a művésznőt. Megtévesztő a cím, ezért nem is a legszerencsésebb. A zene és az ének ebben az esetben csak keretet adott, amelyben Törőcsik Mari néhány szóval megpróbálta összefoglalni munkája lényégét. Ráadásul az elhangzott számok közül csak egynek volt ő az előadója. Többnyire olyan műveket hallhattunk, amelyeket ő válogatott és megszólaltatójuk személye alátámasztotta a művésznő ars poeticáját. Andorai Péter (Sztavrogin) és Pap Vera (Marja) a Vígszínház előadásában Egyetlen mondatba valahogy így tömöríthető: a legfőbb értékmérő a tehetség. Ennek van ugyan igazságtartalma, de a kizárólagosság mindenképpen megkérdőjelezhető, akárcsak az elhangzott érdekes javaslat, mely. szerint mi lenne. ha Kovács Kati Brechtet játszana? Ugyanis Törőcsik Mari véleménye alapján tehetsége, képességei megvannak hozzá. A színésznő szerényen mások adottságait dicsérte, magáról nem beszélt. A felvétel idején még nem mutatták be az Ördögöket, így az erre vonatkozó kérdéseket elhárította. Azóta bebizonyosodott, nem alkalmaz más mértéket magára, mint környezetére. Érdekes volt egybevetni az emlékeket a játékstílusról elmondott vallomással, a színészi eszközök, technikák bemutatásával. Törőcsik Mari nem tagadta,' hogy énektudása nem éri el azt a szintet. ami egy sanzonénekestől elvárható, ezért inkább szaggatott stílusban a dalok, a szövegek érzelmi lényegével igyekszik azonosulni és azt tolmácsolni a hallgatóknak. S mindezt, sikerrel teszi. A PLAKÁT. Nemrég ért véget a Műcsarnokban a 100+1 éves a magyar plakát című kiállítás. Ugyancsak az idén jelent meg az a kötet, amely ennek az évszázadnak az áttekintését adta. Hogy a téma most napjainkban is aktuális és izgalmas, azt bizonyította, a Napközben adásához érkező számtalan hallgatói telefon és kérdés. Antal Magda szerkesztő megszólaltatott grafikusokat. színművészeket és plakátragaszíókat, valamint reklámszakembereket — .egyszóval lehetőleg mindenkit, akinek köze van vagy lehet az utca hírmondójához. Persze az Utcaművészetet itt tá- gabban értelmezték, idesorolva a mozik bejárata fölött látható közönségcsalogatónak szánt „alkotásokat” is. Ha ugyan megérdemlik ezt a nevet. Az elhangzott véleményekből és személyes tapasztalataimból úgy tűnik, nem ez> a legtökéletesebb megoldás. Legalábbis még nem találkoztam olyan emberrel, aki hatásukra elcsábult volna. Az esztétikai nevelésben pedig biztos nincs javító hatásuk. Pedig ez is alapvető követelmény lenne. De van egyáltalán olyan szemre tetszetős, célját jól szolgáló fali hirdetés, amelyet példának tekinthetünk? Figyelemre méltó, hogy az. aki naponta találkozik munkája során a plakátokkal, emlékezete szerint utoljára tíz éve látott olyat, amit megfelelőnek és szépnek tartott. Oka ebnek, hogy nincs képzőművész. aki rendszeresen foglalkozna a grafikának ezzel az ágával is, mert nem kifizetődő. Ugyanakkor, néha jó alkotások a tervezőasztalon vagy a mintapéldánynál maradnak, mert szintén anyagi okok következtében nincs cég, amelyik elvállalná a nyomtatás és kiragasztás költségeit. Úgy tűnik, a jó plakátok forgalmazásának sem ártana egy jó reklámkampány... Sz. L. Z, művelődési szervező titkárokat alkalmaztak a színházakban. A plakátragasztó ötlete Az akkori Kulturális Minisztérium önálló irányítási szervként üzemelt 1975-töl. Létrejött az Országos Közművelődési Tanács, mint kormánybizottság, megszületett a közművelődési alap, amely jelentős anyagi eszközökkel segítette a kultúra ügyét. A tanácsok lényegesen nagyobb erőt fordítottak a művelődés tárgyi és személyi feltételeinek a megteremtésére az V. ötéves tervidőszakban (1973 — 1986). Új művelődési intézményekéi adtak át mintegy negyven városunkban — a gödöllői művelődési központ, a győri színház, a salgótarjáni munkásmozgalmi múzeum létesítése fémjelzik ezt az időszakot. Mégis, mintha megtört volna a kezdeti lendület, és ennek több oka van. Mindenekelőtt az a szemlélet, amely csodát várt a közművelődési törvénytől. Többen úgy gondolták, hogy a körülmények és hatásukra az ember máról holnapra megváltozik majd. Egy ennél is nagyobb tévedésünket a Ludas Matyi 1979-es szilveszteri címlapja is bizonyította: a rajzon egy plakátragasztó éppen letépi a köz- művelődés feliratú plakátot és a közgazdaság feliratút ragasztja a helyébe... Abban az időben még nem jutott el a tudatunkig, hogy nincs külön közművelődés és közgazdaság, hiszen a kettő függ egymástól,. mint segítségtől a vigasz. Sajnos, a gazdasági nehézségek egyre inkább éreztették hatásukat. Például születőben volt egy olyan dokumentum a munkahelyi művelődéssel kapcsolatosan (1978), amely előírta volna, hogy függetlenített népművelőt kell alkalmazni a nagyobb üzemekben, ugyanakkor a kormányzat levette a témát a napirendről, mert időközben kiderült, hogy az elképzelés meghaladja a népgazdaság anyagi helyzetet. Az intézmények tevékenységében — nemegyszer gazdasági helyzetük romlása okán is — fokozatosan háttérbe szorult az érték. Egyre szaporodtak az igénytelen, sivár szórakoztató rendezvények. Ugyanakkor a mindenki iskolája akció, a táncházmozgalom és más kezdeményezések megrekedtek, talán azért is, mert nem sikerült bevonni széles tömegeket a rendszeresen művelődök táborába. Ne kampányszerűen Természetesen eredmények Is születtek. Gazdagodott például a közművelődés demokratizmusa: megalakult a Magyar Népművelők Egyesülete, a Népművészeti Egyesülés, a Magyar Fotókörök ■ és Klubok Országos Egyesülete. Polgárjogot nyert az a felfogás, hogy egyetlen közművelődési egyesület sem lehet káros, hiszen az ebből származó társadalmi haszon: az egyén jó közérzete. Azonban az is kiderült, hogy kampányszerűen nem lehet közművelődési eredményeket elérni; kulturális feladataink nem oldhatók meg néhány év alatt. Rá kellett jönnünk arra is, hogy minél inkább közelítenek a tervek a gyakorlathoz, annál több probléma vetődik fel. Például az esti gimnáziumba beiratkozott dolgozót el kellett engedni a munkahelyéről, ugyanígy az amatőr színjátszással foglalkozó gyári munkás is kiesett a termelésből. Tehát nem csupán szemléleti eltérések, hanem nagyon is gyakorlati, érdekbeli különbözőségek állták a fejlődés útját; az elvi kinyilatkoztatás és valós érdekek nem fedték egymást. (A témára, fontosságára való tekintettel, a közeljövőben visszatérünk.) Szilas Zoltán
