Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
1986. SZEPTEMBER 6., SZOMBAT Tóth-Máthé Miklós: Régi barátság S zlráki Ede, akkor már két . éve élt állandó szerződés nélkül. Alkalmi feladatokból, amolyan „szabadúszó” módjára tengett a színészi pályán. Kis szerepeket játszott a filmnél, a tv-ben, rádióban és egy brigádműsorral járta az országot. Közben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház' igazgatójának írt, ezért hát nagyon kapóra jött a találkozás Perc Adorjánnal. A híres Perc Adorjánnal, a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osztálytársak voltak a főiskolán. Nemcsak osztálytársak, de barátok is. Sok emlék derengett át közös múltjuk egyre halványabbra kopó díszletei mögül. Egy presszóban találkoztak. Szi- ráky már fizetett, és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Fehér teddibundát viselt, talán a februári latyak ellensúlyozására, és inkognitóját védve a kandi rajongóktól — napszemüveget. Ahogy észrevette Szirákyt, úgy ’ robogott felé kitárt karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sőt, úgy, mintha egy rangos külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás díját, és most elsőnek sietne hozzá gratulálni. — öregem — döngette a hátát —, te drága, ősz, öreg bölény! Te vén ordas, te csavargó! Így kellett összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hát már elfelejtetted a sírig hű Perc Adorjánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkantás a Nagy Színházba? Szágyelld magad! Sziráky csak dünnyögni tudott valamit a szózuhatagra, azt is csak azért, hogy meghatottságát leplezze, mert ilyen találkozásra álmában sem számított. Ez a Perc Adorján megmaradt a régi jó fiúnak. Semmi nagyképűség, semmi lekezelés, csak a, .megszokott harsányság, És mégis hányán fúrják! Na persze, az irigyei. Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky mellé. Kigombolta a bundáját, meglazította a sálját, és a napszemüvegét letette az üres kávéscsésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elérzékenyülve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt kóceráj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljára? — Nagyon régen — mondta Sziráky, és gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugta el ugyan az ötszáz forintot a levéltárcájába, a zálogcédulák mögé, de mit számít ilyenkor egy ing! A rajta lévő inget is eladná azért, hogy tisztességesen megvendégelje ezt a kedves régi barátot. — Csak a kedvedért — emelte a poharát Perc Adorján, amikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. De hát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak, ha a világ összedűl... Semmit se bánok!... Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te... Most pedig beszélj magadról! És Sziráky beszélt. Boldog önfe- ledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, azzal a régi .főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. Természetesen kitért arra is, hogy írt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte — szólnál néhány szót az érdekemben... hiszen ismersz... tisztában vagy a kéoességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan tehetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módon gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen 'szólhattál volna!... Úristen, belezöldülök, hogy te szerződés nélkül, amíg körülöttem az a temérdek marhahólyag...! De sajnos, öregem, az élet más, mint az iskola. Itt el is kell tudni adni az árut, és te sosem voltál vigéc. Erről természetesen nem tehetsz, nem azért mondom, csak nagyon elkeserítő... Várj, hadd térjek magamhoz! — Még egy konyakot?... kockáztatta meg Sziráky, mire Perc elkeseredve legyintett. Brokés Agnes: Kismadár — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj ! Ezt másképpen nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes... De most már vége! A hónod alá nyúlok, és a megérdemelt helyre teszlek. Vedd úgy, hogy már a zsebedben a szerződés! Szirákyval aznap fel lehetett volna súrol tatni az egész várost, és összesepertetni az eldobált borítékos sorsjegyeket. Áldotta a percet, amelyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellte, hogy sokszor karrieristának tartotta, és hajlott azok véleményére, akik nagy patkánynak jellemezték. Most legalább saját maga győződhetett meg minden rágalom valótlanságáról. És Perc Adorján csakugyan szavának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém — kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes problémákkal előhozakodni, de most kénytelen' vagyok; Múltkor ugyanis elkapott egy Sziráky nevű kollégám, és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan rágja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályán. És most azt vette a fejébe, hogy ide szerződik ... Állítólag írt is neked ... Sziráky!... Várj csak... igen, igen, Ede ... Sziráky Ede... — Ja, most már tudom — bólintott az igazgató —, rémlik, hogy írt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyam- társak voltunk a főiskolán, és persze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe.!. De mit tehetek?... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótásnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, ide nem lehet csak úgy bekéredzkedni?!... Még azt találná hinni, hogy féltékeny vagyok ...! — Mit akarsz ebből kihozni? — nézett rá az igazgató. — Idevenni úgysem tudnám, hiszen arra a két helyre, ami az átszerződtetések miatt felszabadul, sejtheted, hogy nem ő jön számításba ... — Idevenni? Ugyan! — tiltakozott megrökönyödve Perc Adorján. — Eszembe se jutott, hogy erre kérjelek... De szeretném, ha valahogy finoman ... emberségesen ... igen, ez a jó szó... emberségesen utasítanád el... Esetleg írd meg neki, hogy tisztában vagy a képességeivel, és nagyon sajnálod, amiért státusnehézségek miatt... stb... stb... mert, kérlek, mégis csak az osztálytársam volt! És alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megígérte, hogy emberségesen utasítja el, és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megállapodásuk szerint néhány nap múlva felhívta Sziráky: — Megnyomtam a dolgot, öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyúnak, hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szú rágja, percegteti a színfalakat! Szóval, én mindent elkövettem, öregem, most már csak azon a bazaltfejűn múlik... De agyoncsapom, ha nem szerződtetnek!. Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem — hebegte Sziráky a könnyeivel küszködve —, és én még azt hittem ... Nagyon köszönöm, és nem is tudom, mivel ... mivel hálálhatom meg ezt a... — örült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent! De most már ne haragudj, rohannom kell a rádióba! És fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot. Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petur! Nem, nem, inkább Tiborc. Sokkal hálá- sabb szerep! B ámulta a visszaakasztott telefonkagylót Sziráky sokáig, és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visszapottyantott pénzt sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levette a lábáról. És szívében újra hit és remény ébredt az emberek iránt. Balatoni táj ■Z.■> v. • ■ ’ .. itfív .. . >!< ... . . ..—- - ■ 1 1 . • •—---i í-i •/ ' j Mattioni Eszter festménye Csankó Lajos: Hangod messze jár Még ott hordja kezed nyomát egy szék, a kilincs, egy üvegpohár, de már hangodat nem idézi fel egyetlen nesz sem. Hangod messze jár. Az asztal sarkán egy száraz karéj figyel és lesi fürge ujjaid, nem tudja szegény, nem jössz soha sem, távol ringatnak tőlünk gondjaid. A kék vázába nem jut már virág, a pirosba sem. Ó, ugyan minek? A függöny se libben talán már soha, kinek intene? nem kell senkinek. De éjszakánkint koppan a kapu, belépsz és mintha zápor hullna rád, úgy állsz a fénytől össze kócolva és réám nézel s megoldod ruhád. Tálosi István: Szeretem a nyári esőt... Szeretem a nyári esőt, a búzát kalászba érlelőt, s a formálódó szőlőfürtök vérfrissítő gondolatát... Szeretem a nyári esőt, a csillogó tócsákat, s a lépted nyomán gyöngyöt fűző szellők sugallatát — Szabó Csaba: Kövön az éjszakában este lett hát sugárzik a kő amin ülök nappal csak meleget kapott most örül hogy tőle hevülök a hóid kampójáról leakasztja köpenyét a tündérléptű éj és betakar suhogva ne félj már ne félj Balogh. Edgár nyolcvanéves A Dunatáj sorsának vallatója Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységét, legendás Aki ismeri munkabírását, mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvanéves volna? Nyolc évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet-közép-európai történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapítással, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal telt nyolc súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő/ hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló politikai tapasztalattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Dunatáj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek, szcéna gyanánt valóban betöltötte •nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny írói sors végső összegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesvárott született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivalóival. Romániában lett a népfrontgondolat és a dunatájl közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfogalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósító történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. Ö és társai a kényszerűségből csináltak erényt a kelet-közép- európai népek, a magyarok, a szlávok és a románok eszményi közössége felé akartak kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, a nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgár e dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta művek, történeti és publicisztikai írások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. Mint ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos ösz- szefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaraté emberek együttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain és az I937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képviselte a felszabadulás irtán is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata. Erről a tevékenységről —f munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent Férfimunka című önéletírás lapjain, akárcsak emlékiratainak korábbi — Hét,próba és Szolgálatban című — köteteiben vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai műveiben. és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű ta- A magyarság lálkozása, a Dunatáj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A nyolcvan esztendős író, közíró és tudós ma is dolgozik: tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szívében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár fél évszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az egész Dunatáj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelmes élete során mindig azon fáradozott, hogy e Dunatáj valóban a nemzetek és a nemzetiségek otthona legyen. pomogats béla
