Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
1988. AUGUSZTUS 20., SZERDA PEST MEGYEI HÍRLAP 13 Or szaghegyi Károly: Szigeti történetek Várakozó asszonyok A SZIGET alatt jelen esetben a Szentendrei-sziget értendő. Fák, ligetek, mezők, bányatavak, homkdűnék. Vi- segrádtól Újpestig húzódik a Duna ölelte földdarab. Nyáron a vizek kedvelőinek kirándulóhelye. Kajakosok, kenusok, motorcsónakosok kötnek ki mindkét partján és megrögzött horgászok állnak palánkot. Télen — ha zajlik a folyó — a tahi hídtól eltekintve csak madárszárnyakon közelíthető meg. A SZOMSZÉD vasárnap reggel szedi a friss zöldborsót és folyamatosan morog. — Igazán lehetne ez a magyar rádió demokratikusabb. — Miért? — nézek rá bambán. — Hallottad az időjárásjelentést? — Nem. — Azt mondja, hogy a Dunántúlon felhősödés, a Duna— Tisza közén és a Tiszántúlon derült égbolt, 31—35 fok Cel- siusban. Rólunk egy árva szó se... A PARTON lágy homok, selymes fű, hűvös árnyék. Motorcsónak köt ki. A férfi harminc körüli és Michelangelo róla mintázhatta volna híres Dávid-szobrát. A nő búzaka- lász-szőke és a milói Vénusz ha meglátná, szégyenében lelépne a talapzatáról. A négy év körüli kislányban kettejük tökéletessége látszik megvalósulni. A parton heverő felnőttek elismeréssel vegyes irigységgel nézik a szép párt. Azok kikötik a csónakot, plédet terítenek az árnyékba és a férfi már nyitja a termoszt. Teát ad a közöttük téblábo- ló gyereknek. Újság, könyv kerül elő, a szülők olvasnak, a gyerek rohangál a homokban, tapicskol a hullámokban, markában iszapot hoz ... majd felszalad a part peremére. Néhány másodperc múlva tenyerét a szája elé tartja és kiált: — Anyúúú! Itt van a másik apukám is! AZ ÖTVENES, erősen kopaszodó, nagydarab férfi határozott léptekkel indul a büfé felé. Csaj*; később venni észre, hogy már jócskán ivott valahol. Kezét feje fölé emeli és gyermekes örömmel mondja: — Szevasztok srácok! Mit fizessek nektek? Egy üveg sört kér, határozott mozdulattal emeli a szájához és addig tartja, míg ki nem ürül. Leteszi az üveget, körülnéz, és mintha egy megszakított beszélgetést folytatna, a soha nem látott hallgatóság előtt kijelenti: — Vigye el az ördög a feleségem! — Miért? — hallik valahonnan. — Százhúsz kiló. A KISHAJÓ óránként közlekedik. Már elhagyta a mólót, mikor a vezető észreveszi, hogy egy idős néni lépeget sietősen a hídon és zsebkendőjével integet. Megsajnálja, visszafordul, újból kiköt. — Tessék jönni, nénike. ,— Hová? — Át a túlsó partra. — De én nem akarok. — Akkor miért integetett? — Az unokámnak. Ott megy abban a csónakban — mutat a vízre, ahol egy túrakajakban két tizenéves srác lapátol szorgalmasan Budapest felé. AZ ÖREG HALÄSZ negyedik évtizede járja a vizet a környéken. Ismer minden öblöt, forgót, sarkantyút. Ismeri a halak vonulásának útját, Beszédes István: A cédrus Nem fogok félni: enyém a tűz, s kering a tánc; tereng az ing: öreg leszek, s tudom, eljő megváltóm: Szent Ejtőernyő: kire égre merednek a kórusok, rémülő erdők, potyogó mókusok, lágy őzszobor nem egy míg nap lobban s lemegy. Majd megáll a lövedék a térben, felül a halvilág az érben, nagyhatalma: Béke lel a földön, míg ellebeg a Mennyei Öltöny. szokásait és nemcsak a vízállásból, de a levelek rezdüléséből is meg tudja ítélni, milyen fogás lesz az éjjel. Mindig este indul. Szereléke saját készítésű és tökéletes. A csillagok állása, a fák víz fölé hajló koronájának árnyéka, a parti települések pislákoló fényei jelentik számára a tájékozódási pontokat. És persze a víz sodrása. Régen jobb volt. Több volt a hal és köny- nyebb a háló. Kidolgozott karjában már gyorsan fáradnak az izmok. Dereng a hajnal, mikor kiköt. Hallal telt ladikját a partra vonja, bode- gájába megy. Végigterül a he- verőn és szinte azonnal kút- mély álomba merül. Borzasztó a fáradtság, pihenni kell! Arra ébred, hogy dörömbölnek az ajtón. Először az órájára pillant. Még 5 óra sincs. — Ki az? — Van hal? — Van — szól és tápászko- dik és húzná a nadrágját. — Akkor jó. Majd küldöm a feleségem, ha felébred. POKOLKATLAN, Árnyékban negyven fok. Csak só és paprika kellene a bányatóba és kész a halászlé. Feltört autóhűtők, elpilledt emberek. Még semmittenni is nehéz. A hetvenes szomszédnéni délután hatkor tipeg át. Fáradtan a kerítéshez támaszkodik. — Gyerekek! Ma egész nap nyakamban ült Lackó. Átnézek a kerítésen. Frissen kapált az egész kert. TÁMASZTOM A PULTOT, nézem a hajdan minden bizonnyal madonnaszépségű, szőke kocsmárosnét. Csak a hűtőből kivett, azonnal párásodó sörösüveg izgatóbb látvány. Kapatos férfi érkezik. — Egy sört kérek. Meg egy barackot, . A .barack lehet egy deci is. Megkapja, kihörpinti a rövidet, a sört gusztálva nézegeti. Hozzám fordul bizalmasan. — Tudja, ki az ez évi orvosi Nóbel-díj várományosa? — Nem, nem tudom. — Ne árulja el senkinek, én. Arcán a mindentudók bölcsességével elfordul és kiisz- sza a sört. Fizetés nélkül távozik. , x 1 \ j •*> i Borsos Miklós műve Zalán Tibor: Abony, 1986 — nyár Arabeszkek a kerti asztalon :: a diófa elmozduló lombjának árnya. A kertben csönd, mély, derűs csönd, hallatszik, ahogy neszez a szitakötő szárnya — ilyen a béke! Semmi közöm a világhoz, amíg érett alma illata tódul számba a fákról, szilva érik fent égi kékre, s hajnalonta tücsköt itat a lábnyom. Magamhoz engedem a nyugalmat, mint gyógyszert a beteg, kábítószert, kire éjszaka sem nyit ajtót a könnyű álom. Dolgom van, tudom; végzem. Nem hőbörögve, de figyelem, hogyan teljesedik ki a lét körülöttem. Másokban — örökre. Tudnék itt élni? Már nem. Ahogy nem tudok élni máshol. Nézem gyermekem, szopja az ujját és ingembe kapaszkodik elalváskor, * fél az éjjeli nagy utazás előtt. Így vagyok én is. Kapaszkodom a hatalmas égi Ingbe, de nem ad erőt és félek, e zöld, kitanulható békében elesem. Majd ittmaradok, levelek zuhannak rám, fölém zárul az őszi kert deresen, s nem lesz, ki észrevenné akkor hiányomat. S mondaná: keresem. Es azt mondaná: szeretem. A házaspár fél napig pakolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akkor próbaként beültették hátra három kisgyereküket, Sárikát. Lacőt, Domokost. A sárvédő majdnem súrolta a kerekeket. Elölről kellett kezdeniük. A laposabb csomagokból kettőt az első ülések alá gyömöszöltek, a nagyobbak közül kettőt kitettek a járdára, és topogtak mellette, mitévők legyenek. A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Mindenképpen Zsófit szerettek volna. Most egymásra mosolyogtak. Nagy útra indultak. Gyalázat, de a század hitványsága játszotta kezükre a szerencsét. A keresztényszocializmus hullahegyein, Magyarország kálváriáján múlott ez a nagy utazás. Családjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, professzorokkal szolgálta a nemzetet, ebben a században megcsonkult. Számos rokonuk Nyugatra menekült. A vadállat, úgy tűnik, megszelídült. Nekiindulhattak hát, hogy ezen a nyáron végigszá- guldjanak Európa országain. Viszi őket a gépkocsi napfényre. tengerre, magas hegyek közé. Mi legyen? Forgatják az éjjelit. Sok helyet foglal, de ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütő vasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt csobolyók is visszakerülnek a lakásba. Nagysokára beülnek mindannyian az autóba. Integetnek a nagypapának, majd elkanyarodnak az első utcasarkon. Ki- evickélnek a városból, ráfutGulay István: Kézit csókolonr^Magyarország nak a főtúra. Nyugatnak tartanak. Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben élte le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton zajló történelem nevelte, mostohán, ostobán, amilyen az e századi magyar történelem is volt. Daloló. síró katonák, menekülők hömpölyögtek rajta oda-visz- sza. Ott lenn Dél-Franciaország- ban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér: — Meghatóak vagytok így együtt! Boldog vagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek...! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban annak csak a fele lett. De mire a törököt vártuk, már megint annyian voltunk, ahányan az angol szigeteken éltek. Ezért mondják, hogy van a magyarságban biológiai erő. A gyerekek ropogósra sültek. A kocsi pedig vitte tovább utasait Svájcba, gyantás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? — kíváncsiskodtak a gyerekek, amikor lassítottak egyenruhás emberek intését lesve, mehetnek-e tovább. — Itt kik élnek? Milyen nyelven beszélnek?” Zsó- fika a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényelmetlenné vált számára a sok ülés. A svájci alkonyaiban szó került a nyugatra vezető útról a tanyákkal. — Két napra meghúztam magam az egyikben — emlékezett a vendéglátó rokon. — Második nap behajtottak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdának: „Vater, bitte mil..De az nem tudott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt. utolsó hetes. Borjú volt benne. A német se szó, se beszéd, berontott az istállóba, és kivégezte a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél. A svájci csokoládétól csömört kaptak a gyerekek, mire tovább indultak Hollandiába. Minden igaz volt, amit erről az országról hallottak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak. a tehenek .. Rokoni szeretettel fogadták őket itt is. Vendéglátóikra az élő magyar nyelv, a gyermekbeszéd hihetetlen erővel ha- tutt. — Merre jöttetek? — kérdezték ők is. Az az út, a nyugatra vezető, izgatta őket. Az utolsó út. — Győr után volt egy tanya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egyszerre csak betoppantak hozzánk. Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipaprikást főzött nekik. Némán ették. Mézzel ízesítették. Milyen hasuk volt, nem tudom?! Sárika, Lacó, Domokos a padlón matschboxokkal játszadozott. A felnőttek derültségére ők is kacarászni kezdtek. — Most hova megyünk? Melyik országba? — kérdezték ezek a vándorgyerekek, amikor ismét kocsiba parancsolták őket. — Luca nénihez, Ausztriába. — Ott milyen nyelven beszélnek? — Németül. Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis értékpapírokból élt. A férje hagyta rá. — Azt mondta az Űristen, sokasodjatok. Mi mégsem sokasodtunk — mondta a népes rokoncsalád láttán. — Ügy tartotta a férjem, miután elmenekültünk: sokasodjon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, kocsit, hamis papírokat szereztünk, úgy jöttünk ki. Útközben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt. bementünk., Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire? Azt felelte: „Pacal, halászlé!” Kérdi az uram, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólt vissza: „Nyúlféjből!” A férjem, a bolond, meg csak így: „Lófejből nincs?” Ezen igen mulattak, összebarátkoztak, pálinkát ittak ... így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve. Az osztrák kisváros, akárcsak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlított Magyarországra. A kocsiban, útban a magyar határ felé, a szülők nehezen bírtak a gyerekekkel. A töméntelen játék, a gyerekcipők, gyerekruhák, kakaósdobozok, konyhai robotok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó családdal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne. I zgatottan várták a gyerekek, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötözködtek egymással. Már- már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül megúszniuk a határig. Ott megálltak. Kicsisári feltűnően elcsendesedett. Az apja mutatta: — Az ott, a sorompón túl, már Magyar- ország, kislányom. Vám, útlevélkezelés, sorompó fel, a gépkocsi elindult az úton, amelyen kifelé is jöttek. Amint átgurultak a sorompó alatt, Kicsisári halkan megszólalt: — Szervusz, Ausztria ... Kézit csókolom, Magyarország ... A szülők egyszerre fordultak hátra. Az apa hökkenten még rá is kérdezett: — Mit mondtál? Fodor András: Akkor éjjel... Nem erőltetném jelképpé, de olyan volt akkor éjjel, ahogy az állomás peronján búcsúzkodőn megálltam két más-másfelé induló barátom közt. Felettünk tejszínű, néma fény mered a szaggatott sötétből. Kánduló visszhang szalad ki a nyitott üvegajtón. Indul a vonat: Bent sötét. Az ablaka keretében, riasztott ménesek gyanánt elvágtatnak a dombok. Csillagtorsokkal csak a rét izzik tovább az égen. Bátkai János: A büntetés Gyermekeit a szomszéd neveli És az utca Remélem hogy ép bőrrel Meg nem ússza S nem javára dől el Ez a játszma Kerüljön kórházba vagy börtönbe Elvonóra Csak érje el a végzet Minden óra Mint aki elvérzett Olyan legyen Vegyék el gyermekeit örökre De ez kevés És nem is lenne belül Nagy büntetés Több kell, büntetlenül Ne vigye el Dúsa Lajos: Augusztusi merengő Isten ingujjban ül a padra, enyhül a hőség — nézelődhet. Csupa darázs az őszibarackfa és a csordultig érett nőket kiűzi most az alkonyatba puhuló húsuk, szarkalábuk. Könnyű ruhásak, nevetősek, mintha nyaruk lenne erősebb, s nem érlelődne — mint a titok — a látszat mögött mély magányuk. Én benn sétálok önmagámban. Harminchat éves vagyok, s látom semmibe billenő nyaramban hogy gurul széjjel ifjúságom. Csak amit hiába akartam az taszít, lök tovább, előre. Csak örökös becsapotfságom gyermekökle ver: nagyon . . . fájjon szivemtől idegen világom, hol ránk érik a semmi ősze.
