Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. AUGUSZTUS 20., SZERDA Várhelyi József: Király István búcsúja Ünnep előtt való nap nem kellett megvárnunk, hogy a csereserdő fölött megvörösöd- jön a nap, korábban haza­hajthattuk a marhákat az őr­zésből. öregapám meg Lajcsi bátyám segítette bekötni őket a jászol elé, gondosan körbenézték őket, nem esett-e valami bajuk a kezünk alatt és amikor mindent rendben találtak, tenyerükkel megla- pogatták a szelíden bőgedező jószágok farát. Miután tisztességgel leíet- tük a tehenek gondját, öreg­anyánk nekünk esett, süvöl- vény unökáknak, hatalmas dézsába dugta a fejünket és 6Úrolt, sikált bennünket, mi meg prüszköltünk, sivalkod- tunk. Aztán tisztát kaptunk, de már nem volt szabad se­hova se mennünk. Ott kupo­rogtunk a pitvarban a vásott­ra mosott ingben, amiben aludtunk és vártuk, hogy a harangozó fia elcsöndítse az úrangyalát. Akkor gyorsan keresztet hánytunk magunkra és öreganyánk vezényletével elhadartuk az esti imádságot. A vezénylet azért kellett, mert mi Lalival, őrzőtársammal és unokaöcsémmel meg-megira- modtunk a szöveggel, fél szemmel az istálló felé pis­logva. Ilyenkor ő ájtatos-meg- rovóan ránk nézett és örök­ké fekete kendős fejével bó­logatta a taktust, így terelt vissza bennünket a helyes áhítatba, öregapánk ölébe ej­tett kézzel — most is emlék­szem bütykös, eres kezére —, elnyújtott lábbal ült a tarka terítős asztal mellett, Lajcsi bátyám meg a pitvaroszlop­nak támaszkodva hegyeseket sercintett a tyúkok közé. Ezek rendszerint szombaton történtek, mivel nyárban ke­vés a jeles ünnep. Tudták a naptárcsinálók, ilyenkor nem­igen éreget rá a paraszt. De holnap búcsú lesz, István ki­rály búcsúja, s ez mérhetet­len nagy ünnep. Nincs ember az országban, aki ezt ne tud­ná. A töppedt szájú öreg­asszonyok már meghordták a kicsi templom oltárát virág­gal, a csitri lányok meg a sánta sekrestyés szakértelmé­re hagyatkozva, fehér füzért sikerítettek a .szent király ké­pe köré. Estefelé a nagy­lányok meg a menyecskék makulátlanra söprik a házak elejét, a férfiak meg meg­kóstolják a valahonnan ho­zott hordócska bort, hogy tud­ják, mit kínálnak majd a vendégeknek, s közben arra gondolnak, mit ér majd a bú­za, amely ott lélegzik már a padláson meg a hombárban. A nap még jó magasan járt, amikor úgy vettük észre Lali­val, hogy a marhák igen szeretnének már hazamenni. Egyre csak a messzi templom- torony irányába ballagtak, be­le a tilosba, a lucernába, meg a kukoricába. Lali majd meg­veszett, annyit lótott-futott utánuk, futtában néha rám kiáltott: arra eriggy, te bösz- me! Böszme annyit jelent, hogy hülyegyerek. Később már csak a fácándobó botját hajigálta a kódorgók után. — Biztosan érzik, hogy hol­nap búcsú lesz — mondtam. — Lehet — vélekedett Lali mérgesen és ő is vágyakozva nézegetett a falu felé, de azt, hogy hajtsunk haza, mégsem merte mondani. — Rákásszunk! — ajánlot­tam hebehurgyán. — Rákásszon a rákászó ros- seb! — kattogott vissza, pe­dig máskor ősemberi diadal­lal hajigálta partra a patak odvából kitapogatott rákokat. — Akkor süssünk kukori­cán — Süssön a sütögető ros- seb! — Jó, akkor én meghajtom a kukoricást, dobj egy fácánt. Lali híres fácándobó botjá­val úgy el tudta trafálni a felröppenő toronykakast, csak úgy röpdöstek szét a tollai. — Ja, majd a fejünkhöz vágják. Tele van a konyha. Búcsú lesz holnap, talán nem tudod? Kimondta a varázsszót, ha­zahajtottunk. Senki sem szólt érte semmit. A konyhából mozsárcsengés és gyönyörű­séges illatok hullámoztak ki­felé, aranyszínű vert pere- cek, bronzos pecsenyék tűn­tek el a kamrában. Hátul, a kerek jászolnál Lajcsi bátyám szénát viliázott és csak eny- nyit mondott: — Hát haza­hajtottatok, ebadták? Lajcsi bátyó homlokára tol­ta a gombjai vesztett katona­sapkát — ki tudja, honnan . maradt rá, de az istálló kö­rül abban szeretett dolgozni —, felnyúlt a szemöldökfára a bagóért, amikor nesztelen járásával Etel ángyom jött a ház eleje felől. Nagy, sö­tét, szomorú szemei valami szokatlant jeleztek. — Már megint az a ronda bagó — zsörtölődött szelíden —, hogy egy percig nem tud meglenni nélküle. — Aztán elbizonytalanodott a hangja. — Egy férfi van itt. Azt mondja, megjavítja, ami el van romolva, nem kér érte semmit, csak szállást. Az volt a furcsa, hogy így mondta: férfi. Mert mondhat­ta volna azt is, ahogy falun szokás, hogy vándorló, ké- regető vagy kódis. Amikor beóvakodtunk a házba, a pitvarban egy em­ber ült a sámlin. Mellette a szép tiszta téglapadozatra te­rített viaszosvásznon minden­féle szerszám, az ölében az öreg falióra. Előrehajolva ült, viseltes 6ötét kabátgallérja mögül az akasztó messze ki­ágaskodott, vasszínű haja az arcába hullt. Csak akkor né­zett fel, amikor elébe guggol­tunk és köszöntünk. Az arca olyan színű volt, mint azoké a raboké, akiket odahaza lát­tam a törvényszék udvarán, a szeme mély és sötét. Erre azért emlékszem, mert engem hosszabban megnézett, mint a Lalit. Lehet, hogy megérez­te bennem a városi gyereket, mert meg is kérdezte. De az­tán nem szólt semmit, csak dolgozott tovább. A kezére is emlékszem, mert nem parasz­ti kéz volt, mégis erős. Vörös­réz drótból ügyes nagymuta­tót font, hajlított, hol kézzel, hol kéthegyű fogóval. ^ Később öregapám is lehup­pant a szalmafonatú székre, Lajcsi bátyám szokása szerint a pitvaroszlopnak dőlve bagó­zott. A szomszédból valamiért átszaladt a Zsombor Kati. né­ni, ő is ott ragadt, s nem telt bele fél óra, népes gyülekezet vette körül az ügyes kezű mes­tert. — Aztán tulajdonképpen honnan jött? — sercintett az oleander tövébe Lajcsi bá­tyám. — Csak innen a városból — intett a fejével az idegen. — Muszáj faluzni, nincs munka. — Pedig azt mondják, a városban jó világ van — rep- likázott Kis Anti, akit nem­régiben küldtek haza a ka­tonaságtól szárazkehével, az­óta csak teng-leng. — Ingyen- konyha meg munkanéíküli- • segély. De ki ad a paraszt­nak, ha éhen döglik? — Azt gondolják, hogy az ingyenkonyha, meg a munka­nélküli-segély mindenkinek kijár? De ha járna is, élhet-e alamizsnából egy ország? Na persze, nem mindenki kódis, vannak még urak is — tette hozzá csendesen és szerszám után kezdett matatni. — Á. a városiak, mégiscsak azok az urak — legyintett Lajcsi bátyám, dé én a szemé­ből láttam, hogy csak kutyál- kodik, mert azt igen szeretett. — Látja, magának sem tudok szállást adni, mert egy ilyen úrfélét csak nem hálathatok az istállóban. A férfi megérezte az un- gorkodást, mert rögtön vál­tott is. — No. hát én urat még drótozó-foltozóban nem lát­tam, se vándorköszörűsben. Az urak nem faluzni járnak, hanem frankot hamisítani Párizsba. És nem trógernek, meg büdös parasztnak hívják őket. hanem vindicsgréc her­cegnek meg betlen grófnak. A hallgatóság bizonytalanul heherószni kezdett. De minél többet beszélt a csendes sza­vú ember, annál kevesebb lett a nevetgélés, több az elgon­dolkodó csend. Nem értettem, de tudtam, amit mond, azt talán nem is szabad mondani, mert valami iszonyú igazság van benne, amitől félni kell. Mégis az az érzésem támadt, ha ez az ember segítene az őrzésben, sose menne tilosba a jószág. Elkészült a mutató, a mes­ter körbehajtotta. — No, gazduram, itt a búcsúfa — mondta öregapámnak. — Ha valamikor még erre járok, majd megkérdezem, hányat ütött az óra ... Az emberek lassan elszéled- tek, minket meg öreganyám elzavart aludni. — Várjatok, intett az óra- cslnáló. — Elhiszitek-e, hogy én rangosabb vagyok, mint az István király? — Hinnye, fikomadta, Ilyent aztán ne momdjom ám — hörkent föl öregapám. — No, mert István király­nak hátul van a rangja, ne­kem, Király Istvánnak meg elöl. — Figurás ember maga — ütötte hátba öreganyám — na, a menyem majd ad va­csorát, a szerszámkamrában van egy dikó, azon meghál­hat. Amikor reggel elsőt haran­goztak, felrebbentek a dúc­ból a galambok. Mire a má­sodikat harangozták, ünneplő­be öltözött a ház. Amikor a harmadikat harangozták, a pit­var küszöbére döndítette ka­rabélyát a csendőrjárőr. — Hol van Király István? — Mink aztán azt igazán nem tudjuk megmondani — vonta fel a vállát Lajcsi bá­tyám. — De talán még száz öreg­asszony se — toldotta meg öregapám. Amikor a mise vége előtt Lalival kióvakodtunk a templomból, akkor kísérték a csendőrök végig a falun Ki­rály Istvánt. Megismert ben­nünket, oda is kiáltott vala­mit, de nem értettük a sza­vát, mert mögöttünk felka- vargott a régi-régi panasz­kodó ének: „...gyászos öl­tözetben teelőtted sírván ...” Majoros Sándor: Alomkert Sohase felejtem el azt a na­pot, amikor az öreg Huven kinyitotta a szelencéjét, öcsém­mel a teraszon álltunk, hát­tal a' kertnek, ahol a sárgás­ra fonnyadt bazsalikom vé­kony porburokba zárva imád­kozott szabadulást jelentő eső­ért. Késő délután felé hajlott az idő s a nap úgy viselke­dett mintha láthatatlan tükör­ben cicomázgatná magát: Ap­ró fénypamacsokat lődözött be az árnyékokba, a téglák repedéseibe. Ott álltunk térdig érő klott- gatyában, parittyával a nya­kunkban, félmeztelenül. Csu­pasz lábszárainkat kék meg lila zúzódások tarkították és bonyolult kalligrafikus rend­szert alkottak a csípések ákombákomjaival. öcsém ci­póbarna hasán még egy raga­csos folt is éktelenkedett — a corpus delicti —, amelyet az öreg Huven tekintete mel­lett zöld mezei legyek dön- gicséltek körül. „Szóval ti voltatok” — mond­ta ekkor Huven. Igazi raga­dozóarca volt: kampós, lefelé görbülő orral, elkeskenyedő állal. A szelencét felénk nyújt­va pihentette a tenyerén, hogy látványával úgy-ahogy megfé­kezze riadt madárként csa­pongó pillantásainkat. Féltem: öcsém nem érti majd meg a helyzetet és piszkálni kezdi az orrát mint mindig, amikor a felnőttek unalmas világába keveredik, de ami követke­zett, az sokkal, de sokkal rosz- szabb volt ennél! „Mi nem cinájtunk szem­mit!” — bökte ki olyan szem­telenül, hogy belesápadtam.. „Fogd be a szád ...” — súg­tam, ő azonban oda sem fi­gyelt. „Nem mi joptuk ej a diny- nyéjit!” — kiáltotta, farkas­szemet nézve az öreggel. Ma- szatos kis mancsai ökölbeszo­rultak, és az a kevéske meg­fontoltság, ami négy éven át csöpögött beléje, makrancos dühvé alakult vissza. Ez a kis fújó, prüszkölő hörcsög szem­látomást készen állt arra, hogy bokán rúgja a nálánál hatalmasabbat, és utána bőg­Csariády János: Üzenet Motorzümmögés — távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Újra felém zúdul a messzeség. A cséplés riadója vagy ebéd­szünetek békés méhzümmögése közelít szívemhez? — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. ve rohanjon be valami ágak- , ból meg lécekből összetákolt bozótvárszerűségbe. Keserű gyűlölettel néztem akkor öcsémre. Szerettem vol­na megpofozni, és addig rug­dalni a hátsóját, míg csak le nem borul a téglákon szalad­gáló feketehangyák közé. Már az első dinnyelopásunk al­kalmával elmondtam neki mindet, amit az öreg Huven szelencéjéről tudtam. Főleg arról a néhány esetről me­séltem, amikor az öreg meg­kegyelmezett a csóróknak, mert sírva fakadtak, és min­dent beismertek. Igaz, ezek a fiúk aztán végig az 'egész dinnyeszezonban az öreg Hű- ven kordáján ücsörögtek, és rekedtre ordibáilák magukat, míg leszolgálták vétkeik árát, de azt ..mindegyik beismerte, hogy a szelence százszorta rosszabb mindennél! Az árnyékokból ezalatt el­tűntek a fénypamacsok, s a bazsalikomcsontvázak látha­tatlan ujjak érintéseitől bor- zongtak meg. Aztán az ujjak összefogóztak, és ördögszél ke­rekedett belőlük. Olyan mezei ördögszél, amilyennel sokszor találkoztunk már sárkányröp- tetés közben is, csakhogy most sokkal nyugtalanítóbb volt, mert a hátunk mögött surro­gott. Hallottam, amint zörög­ve törtet keresztül árkon-bok- ron, megrázza a leveleket, gallyakat tör -le a fákról, s mielőtt még nyakamat behúz­hattam volna, máris ott fü­tyült a teraszdeszkák repedé­seiben. Homokot zúdított ar­comra, teletömte vele fülei­met, és valósággal megvakí­tott. öcsém bőgni kezdett: szaggatottan, mekegve, mint a kecske. Az ördögszél megra­gadta a hangfoszlányokat, ma­gába temette őket, és farkával széleseket kanyarítva, átcihe- lődött a korláton. A gyümöl­csösbe vetette be magát, és elenyészett olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Az öreg Huven ekkor elő­rehajolt. Olyan meredeken, hogy orra szinte homlokára lógott. Egy pillanatig tarkó­mon éreztem forró, ánizspá- linkaszagú leheletét, a zse­beiből áradó fokhagymailla­tot, és hajának súlyos, pör­költavar szagát. Aztán muta­tóujjával fölpeckelte államat, és hosszan a szemembe né­zett. Tekintete undorító, raga­csos hévvel font körül. A sö­tét, démoni erő mélyen hú­somba akasztotta karmait, és mind erősebben vonszolt be­felé, a homályba vesző árká­dok alá, ahol hideg tüzek vil­ióztak, vigyorgó sátánpofák­kal teletűzdelt cirádákon! Mi­kor végre észrevettem, hogy öcsém az, ki szipogva, remeg­ve nyálából át, addigra a hosszú csontos ujjak nyomán föltárult a rettegett szelence! Először jókora görögdinnye bukfencezett ki belőle. Az volt, amelyiket nemrég gurí­tottunk ki a kerítés alatt ka­part lyukon. Különösképpen, még fanyelű bicskám is ben­ne pöffeszkedett, mintha csak léket hasított volna rajta. Az­tán egy kockás szövetdarab lebbent elő. Rögtön ráismer­jem. Az öcsémről szakadt le egyik almalopás során. Majd következtek a szőlőfürtök: kecskecsöcsűek, szagosak, fe­hérek, sötétlilák, félig éret­tek, összeaszaltak! Garmadá­val hullottak elő a szelence gyomrából! A feketehangyák szinte azonnal ellepték az első sze­meket, de az áradat egyket­tőre betemette őket. Kis ku­pac keletkezett, és ijesztő gyorsasággal magasodott. A lé is csordogálni kezdett alóla, összevissza tekeregve, rózsa­színű csíkokat rajzolva lába­ink köré. Aztán váratlanul föl­akasztott macskák következ­tek. a lenyilazott kenderma­gos kakas, az üvegtörmelék, zsákszámra savanyú alma, és végül megint csak görögdiny- nyék, szaftos, haragoszöld gö­rögdinnyék. Se vége, se hosz- sza lüktetés volt ez, egyszer­re dobolt kívül is, lseiül is a dobhártyámon, pedig Huven egész idő alatt hallgatott. Nem tudom, meddig állhat­tunk ott. lecövekelve a lábuj­jaink közé szivárgott ragacsos masszában. A nap időközben elbújt a gyümölcsösben, csak hosszú. vörös lángnyelvek maradtak utána. Árnyékaink megnyúltak, rátapadtak a fal­ra. ám Huvené nem volt se­hol. Ugyanolyan hirtelen tá­vozott, mint rokona, az ördög­szél. Végül az öcskös, elunva a várakozást, piszkálni kezdte az orrát. Már éppen nyakle­vesre lendítettem a kezem, amikor « megpillantottam a szelencét! Egy alacsony zsá­molyon hevert a bejárati aj­tó mellett. Máig sem értem, miféle kényszerítő erő bírt rá, hogy belenézzek. Csak egy üres bá- dogskatyula volt. fekete kord­bársonnyal bélelve. De az öcsém szemeiben aztán ugyan­ezt a puha, bársonyos feke­teséget fedeztem föl. és meg­értettem: ha nem állunk őrt a kerítés hasítékánál mindad­dig, amíg az ősz le nem ko- pasztja a diófák ágait, akkor jaj nekünk! Terefere Czinder Antal rajza

Next

/
Thumbnails
Contents