Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

ntst I Meere/ 1986. AUGUSZTUS 1«., SZOMBAT 6 Színházi levél Milyen nyár volt? Negyvenéves művelődési ház Egy eminens évfordulót ülhet Külföldi produkciók A televízióban Lumet-sorozac Azaz: milyen volt a nyári színházi évad ? Mit mutatott — nemcsak a szín­padokon, hanem általában mint színház, mint művészet, mint vállalkozás, mint szórakoztatás és él­mény? És itt most rögtön meg is torpanok. Nem túlzás, nem indokolatlan és fölöslegesen felfokozott igény élményt, művészetet emlegetni a nyári produkciókról szólva? Nem kellene már alább engedni, nem kellene tudomásul ven­ni, hogy harmincfokos esti fülledt hőségben, szúnyogfel­hők közepette, pénzügyi gon­doktól szoroganva oktalan maximalizmus igazi színházi élményt számon kérni egy al­kalmilag összeállt társulattól, melynek tagjai a valahány (többnyire igen kevés) elő­adás letudása után szétszéled­nek, s nem tehetők felelőssé semmiért? Mi értelme úgy kezelni a nyári színházakat, mintha komoly intézmények volnának? Nem jobb a köz- megegyezés: mi, tőlünk telhe­tőén, elszórakoztatunk benne­teket a pénzetekért, ti meg, tőletek telhetőén elszórakoz­tok rajtunk a pénzetekért, és kész? Azt hiszem, végül is: nem jobb. Nem azért, mintha a mai, valóban elég nehéz tárgyi fel­tételek nem arra intenének inkább, hogy világmegváltá­sok helyett érjük be a még tisztesnek mondható színvo­nalú időtöltéssel, s hogy mű­vészet helyett a szórakozta­tás puszta tényét fogadjuk el alapkövetelményként. Ez, így, szépen és óvatosan megoldva, bizonyára mindenkinek ké- nyelmesebb, jobb, egyszerűbb, ilyen vagy olyan megrázkód­tatásoktól mentesebb lenne. Zord időkben elv lehet az át­vészelni, a túlélni. De hát éppen ez a minimá­lisra szállított igény az, amit nem szabad uralkodó posztra emelni. Egész mai életünk te­le van ilyen minimalizmus jelé tendáló jelenségekkel — ne tartozzon ezek közé a szín­ház, a művészet. Legalább ezek ne. Jobb, ha azt mondjuk: csak olyan színházat érdemes nyáron is csinálni, aminek köze van a művészethez. Le­het ezt nagyon sokféle szín­házi formát felhasználó mó­don művelni. Én kulcsszónak a tisztességet tekintem. A tisztességes színvonalú dara­bot, a tisztességes színészi és rendezői munkát, s az egész vállalkozás tisztességes elvek szerinti kezelését. És ilyen becsületes és tisz­tességes munkákkal azért ta­lálkozhattunk a nyáron. Ki sem kellett hozzá mozdulnunk a megyéből. Elég, ha a Zsám- béki szombatokra vagy e szentendrei városházudvari előadásokra gondolunk. Elég, ha a Szentendrei Teátrum igényes és becsületesen meg­csinált Scapin- és Szerelmi bájital-előadásai jutnak eszünkbe. Még a főváros nyá­ri kínálatából is kiemelhetünk ilyen tisztességes munkákat: nemcsak a margitszigeti Szu­persztárt, amely mindenképp a nyári évad eseménye volt, hanem ugyanitt a Carment, az Odesszai Balett vendég- szereplését, vagy a várbeli Dominikánus udvar operaelő­adásait is. Az országos kör­képből meg a java munkák közé sorolandó elősorban az, amit Gyula s az ottani Vár­színház nyújtott: a négy ma­gyar bemutató, közte két igen izgalmas előadással, s egy­általán, az a hosszú idő óta rendkívül következetesen ápolt elképzelés és hagyomány, hogy ez a remek kis helyszín a magyar dráma istápolója és jóruma legyen. S nem volt érdektelen az idén Kőszeg sem; az ottani Várszínház Páskándi-bemutatója talán az eddigi legjobb teljesítmény volt fennállásuk öt éve alatt. Kellemes szórakoztatásra vál­lalkozott — s nem először — a pécsi Nyári Színház, ahol egy örökzöld operett, a Mág­nás Miska aratott sikert, s hasonló meglepetéssel szolgált az igényes szórakoztatás te­rén a viszonylag kevéssé is­mert, de . rövid fennállása alatt is már népszerűvé vált Diósgyőri Várszínház, ahol egy jól összeválogatott társu­lat egy kellemes angol musi­calt játszott, sorozatban és telt házaik előtt. No és per­sze a szegedi Szupersztár: a nyár szuperprodukciója, az a bemutató, amely nemcsak a hazai, hanem a környező szo­cialista országok közönségét is vonzó produkcióvá nőtt. Nos, ha ennyi jót is el­mondhatunk, akkor végtére is mi a baj? Nem jó arány ez, ha számba vesszük, hány nyári produkció készült? Talán valóban jó arány — de elég szerencsétlen dolog az effajta bezzeg érvelés. Ez megint a minimalisták ked­velt fogása — hogy ellensú­lyozni vélik a tizenkét kudar­cot a két győzelemmel. Ez a — Na jó. de... kezdetű szö­veg mindig a kimagyarázko­dásokat vezeti be, de engem kevéssé nyugtat meg, hogy kimagyarazkodásban ' elértük a világszínvonalat. Az érem másik oldala ugyanis úgy fest, hogy volt néhány fatális tévedés (az egri Szentivánéji álom erre a szomorú példa), s volt né­hány fáradt, érdektelen, hak­niízű játék, meg egy csomó tavalyi, tavalyelőtti siker (vagy: minősítő jelzők néikül — előadás) felmelegítése. Volt az a tény, hogy az egész nagy Budapesten egyedül a Kör­színház enyhén szólva vitat­ható Casanova-előadása volt prózai színházi előadás, és hogy — értelemszerűen — nem volt prózai előadás sem a Városmajorban (de zenés sem; filmslágereket vetítettek nem éppen elsöprő közönség­érdeklődés mellett), nem ju­tott próza a Dominikánus ud­varba sem (pedig milyjen if­inek helyszín!), Ski&etre sem (miért elképzelhetetlen, hogy ott oda illő prózai dara­bot — mondjuk, éppen a Szentivánéji álomot — játssza­nak?) Nem működött a Szol­nokon érdekes előadásokkal magát észrevétető nyári szín­ház a Damjanich Múzeum udvarán, teljesen elhalni lát­szik a jelentős múltú nyári színház a zalai Egervárott, a Balaton mellé csak a kapos­váriak többéves nyári pro­dukciói jutottak, és a Gyulán felújított Vészi Endre-darab, a Don Quijote utolsó kaland­ja turnézó társulatának pár előadása. V idéki laptársaink kö­zül nem is egy fog­lalkozott egyes műsoroknak a gyat­ra színvonalával, egyik-má­sik előadás és előadó harma­tos „teljesítményével". És ha ezeket is beleszámoljuk a nyári előadások nagy sorába, akkor bizony nagyon rossz arányt kapunk, mert az effaj­ta „szórakoztatás” számsze­rűen csaknem lesöpri az olyan nyolc-tíz előadásos ki­emelkedő munkákat, mint a Szupersztár vagy a gyulai Attila éjszakái. Milyen nyár volt? Ilyen. De miért mutatott volna jobb ké­pet, mint a kőszínházi évad? Ezt is csak ugyanazok csinál­ták. Takács István Tápiószecső egyik urasági épületének magtára szolgált közösségi ház gyanánt a fel- szabadulás utáni hetekben. Ott játszotta a falu színját­szóköre Cserháti Lajos Hu­szárkisasszonyát tízszer is, ám az érdeklődés nagyobb volt, mint a rendelkezésre álló helyszín. Akkor Győry Sándor bíró felment a szín­padra és kijelentette: megígé­rem a község lakosságának, hogy művelődési házat fo­gunk avatni egy éven belül! Mert ilyen ember volt Győry Sándor. Ofella Sándor boltvezető volt abban az időben. Az ő nevéhez fűződnek a lassan beindult helybéli kulturális élet első sikerei. Sógorával, Tóth Sándorral rendeztek színdarabokat megállás nél­kül. (Bizony, sokan megmo­solyogják az egykori népszín­műveket és előadóikat anél­kül, hogy átgondolnák, mek­kora szerepük volt azoknak az alkotásoknak a falvak közmű­velődésében annak idején.) Statiszta csupán? — Kidobolták a faluban, hogy valamennyi tizennyolc évnél idősebb ember kezére szükség van az új intézmény építésénél — mesélte Ofella Sándor. — Nem mintha biz­tatni kellett volna az embe­reket. Abban az időben min­denki tudta, hogy saját ma­gának munkálkodik. Százan is dolgoztunk egy hétvégén! Emlékszem, még cigarettát és italt is vittünk a boltból, hogy az épület gyorsabban el­készüljön. Negyvenhat kora tavaszán raktuk le az alapo­kat és augusztus húszadikán már ba is fejeztük. Ügy tu­dom, az volt az ország első műve!őaé?f~1&ra. ' Amikor egy-egy falu műve­lődéstörténetét kutatjuk, rit­kán figyelünk a nagy ered­mények szürke statisztáira. Többnyire nagyvonalúan kije­lentjük, hogy ez a község ezt érte el és amaz a település is eredményekben gazdag; min­dig a közösséget emlegetjük, vagy ítéljük meg átfogó, ál­talánosítható igénnyel. Pedig az eminensek mindig ott van­nak a történések mögött — akik nélkül nem lenne, amink van, akik nélkül a sokat em­legetett eredmények meg sem születtek volna talán. Ofella Sándor a színházhoz vonzódott már gyermekkorá­ban is. Ki tudja, miért, hiszen aligha ülhetett gyakorta a világot jelentő deszkákkal szemközt. — Kisdiák koromban a ta­nító úr elvesztette a szöveg­könyvet, amelynek alapján már hetek óta magoltunk egy darabot az iskolában. Éppen ott tartottunk, hogy abba­hagyjuk a próbákat, amikor felbátorodtam és szóltam, hogy én tudom kívülről az egészet... Végigsúgtam az előadást is, amely egészen jól sikerűit. Ofella Sándor végigsúgta, -bábáskodta Tápiószecső mű­velődési életét is az elmúlt Jelenet a Lakat alá a lányokat című musical diósgyőri előadásából évtizedekben. Kis Ideig ugyan szabóinaskodott a fővárosban, de ebből a korszakból is csak arra emlékszik, hogy milyen színházi műsorokat látott. Ügy sorolta a harmincas évek Thália-életét a szereposztá­sokkal együtt, hogy közbe kellett szólnom: — A megépült Intézmény további sorsáról beszéljen ... — Azt bizony sokat fol­tozgattuk. Nem csupán a mel­lékhelyiségeink hiányoztak, de még öltözőink sem voltak, ezért minduntalan hozzá kel­lett ragasztanunk valamit. A ma már nyugdíjas em­ber a közösségi épület tisz­teletdíjas igazgatója volt 1946-tól. Később járási köz- művelődési felügyelőként te­vékenykedett, de 1963-tól már újból ott tüsténkedett a köz­ségben, függetlenített népmű­velőként. Amikor az ötvenes évekről kérdeztem, maga elé nézett és alig észrevehetően elmosolyodott. Vagy csak egy emlék keserűsége rándította meg az arcizmát? — Igen... Megesett, hogy öt rigmusbrigáddal jártam a portákat. Együtt szajkóztuk a magam költötte versikéket: porzik-porzik a szecsői utca/ mikor végigmegyünk rajta/ nyílik-nyílik a házak ablaka/ mikor bekiáltunk rajta:/ el­maradtak a beadással / tar­toznak ma ezer tojással! Meg­történt, hogy amikor kimen­tünk a csasztuskabrigáddal a termelőszövetkezetbe, a dol­gozók ránk szóltak, hogy fog­junk inkább kapát mi is, de hát... ez volt a dolgunk. Ki mert állni! Hallgattunk egy sort, az­után, hogy másra tereljem a szót, az akkori anyagi támo­gatás felől érdeklődtem. — Az első, ötezer forintos állami támogatást 1950-ben kaptuk. Akkor már százezer forint volt a költségvetésünk, amit önerőből, a színjátszókö­rünk tájolásával teremtettünk elő. Abból fizettük a szakkör­vezetőket, a villanyszámlát és minden egyebet. Jóval ké­sőbb, 1963-ban alakult úgy a helyzetünk, hogy negyvenezer forint támogatást kaptunk. A helyi tanács el is akart vehni belőle tízezret, mert másra is kellett volna a pénz, de én nem engedtem. Írtam llku Pál miniszternek, hogy mifé­le gondban vagyok. Jött is a válasz, hogy szó sem lehet róla, nem vehetik el a műve­lődési háztól, ami az övé. — Nem félt, hogy követ­kezménye lesz? Ügy értem, hogy a helybéli vezetők ... — Nézze, én ki mertem áll­ni mindig a napra, mert nem volt semmi a fejemen, ami megolvadhatott volna. Éppen ellenkezőleg. Szidott is a fe­leségem eleget, hogy még azt is elvinném a művelődési házba, ami otthon van. Amíg hallgattam az olvas­va is talán száraznak tűnő adatokat, azon törtem a fe­jemet, vajon hogyan teltek Ofella Sándornak mint ma­gánembernek a hétköznapjai? „Tudja, hogy hány elemivel lettem vezető? — mesélte egy korábbi találkozásunk alkal­mával. — Hattal! A hiányzó két osztály elvégzése után a lányommal egy időszakban jártam gimnáziumba, persze esti tagozaton!" Ügy lehet, hogy a környezetük számára hasznos életet kicsikarni aka­rók önmagukkal szemben is kíméletlenek. — Mondják, hogy szálló­igévé vált egy vélemény Tá- piószecsőn: Ofella nem enged a negyvennyolcból. — Ez onnan ered, hogy hat, egyenként nyolc részből álló tudományos ismeretterjesztő előadássorozatot szerveztem minden évben. Szorozza ösz- sze... És mindig nagy tömeg jött össze. Az egyik nők aka­démiáján százharmincán vol­tunk. Csak a számok ked­véért említem, hogy több mint száz előadást prezentál­tunk a színjátszókkal a hat­vanas években. Ingyen dolgozott? — Elégedett ember lehet: két lánya énekel a menyecs­kekórusban és a veje a mű­velődési ház igazgatója jelen­leg. Volt kinek átadni a sta­fétabotot. — Igen, minden úgy tör­tént, hogy azt a 13 pontos családi alkotmányomban le­írtam. — Hogyan? — Akár hiszi, akár nem, megfogalmaztam egy családi alkotmányt, afféle Ofella-kis- kátét, amelyben benne fog­laltatik az az óhajom, hogy valamilyen formában folytat­ni kell a családomnak azt. amit elkezdtem. Tudja, mi­lyen érzés, amikor látom, hogy a hozzátartozóim közül nyolcan-tízen is ott vannak a színpadon? — Kérem, ne haragudjon a buta kérdésért: miért csinálta mindezt? — Csak azt tudom, hogy miért nem: pénzért nem te­hettem, mert kettőezerhétszáz forint volt a fizetésem hat­vanéves koromban, amikor egy tizenöt éves gyerek már négyezret is kereshetett... — Majd én megmondom — szólt közbe a feleség, aki ép­pen ránk nyitott, hogy közöl­je, elkészült a nekünk szánt lecsó: azért, mert ingyen sze­ret dolgozni! Beéri ennyivel Valóban így lenne? Aligha hihető, hiszen ennek a mun­kának a fizetségét nem , is pénzben mérik. Ügy sejtem, OTélla Sándor 'Tbé' is éhi ala­nyival, hogy faluja művelő­déstörténetének utóbbi évti­zedeit senki nem tudja papír­ra vetni anélkül, hogy ne fo­galmazza bele az ő munkás­ságát is. Mert ilyen ember Ofella Sándor. Szilas Zoltán Űj külföldi filmsorozatok ve^ títését kezdi meg a követke* ző hónapban a televízió. Szeptember 2-án kezdődik, s 15 egymást követő héten kedd esténként láthatják a nézők a Rabszolgasors című brazil produkciót. A Bernardo Gi- maranz regénye alapján ké­szült film a XIX. század vé­gén játszódik, s egy rabszol­ga nő életét kíséri nyomon. Szeptember 6-tól sugározzák Elet a földön címmel az an­gol televízió 13 részes isme­retterjesztő sorozatát. A mai élővilág kialakulásának több mint 2 milliárd évre vissza­nyúló folyamatát felelevenítő, a növény- és állatvilág rend­kívüli gazdagságát bemutató film epizódjait szombat dél­utánonként vetítik. A hónap közepétől új ren­dezői sorozatot is műsorra tűznek. A hazánkban is jól is­mert Tizenkét dühös ember alkotójának, Sidney Lumet amerikai filmrendezőnek im­már csaknem három évtize­des pályáját reprezentáló so­rozatban 9 híres filmjét lát­hatják az érdeklődők. Első­ként, szeptember 13-án sugá­rozzák az 1957-ben készült, ma már filmtörténeti jelentő­ségű Tizenkét dühös embert, ezt követi majd egyebek kö­zött egy katonai büntetőtá­borban játszódó A domb, az 1968-as Sirály, valamint A ká­nikulai délután, A hálózat és a halálcsapda című filmjei. A következő hetek tévémű­sorában szereplő külföldi pro­dukciók között láthatják a nézők Robert Bresson francia rendező 1959-es filmjét, a Zscblolvaj-t, a 39. lépcsőfok című, a ÍI. világháború kitö­rését megelőző időszakban ját­szódó Hitchcock-filmet, Cor­neille Cid című tragédiájának amerikai feldolgozását, vala­mint a néhány éve a hazai mozikban is vetített francia- svéd filmet, a Csipkeverönöt. ÉKÁD IŐ FIGYELŐ m TŰD ÖN BLANKETTÁUL? Ezzel az alcímmel méltán kel­tett érdeklődést a Törvény- könyv legutóbbi adása, amely­ben dr. Madarász Tibor pro­fesszorral, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Államigaz- gatástudomanyi Intézetének igazgatójával beszélgetett Szi- gethy Anna, a különféle nyomtatványok, kérdőívek hol érthetetlen, hol könnyen fél­reérthető kérdéseiről. Az állat­orvosi ló szerepét az adóbe­vallási ív különféle rubrikái töltötték be, de lehetett volna helyette számos másikat is választani. Hiszen miért is kellene tud­ni az építészet tolvajnyelvé­ben nem járatos, ám adózásra kötelezett állampolgárnak azt, hogy van-e szélfogó a lakásá­ban, s ha van, melyik az? Esetleg van és nem tudok ró­la, nem írom be — lehet, hogy adócsalást követek el? Sum­ma summarum: sokszor el­akadunk egy-egy űrlap kitöl­tésekor. S ami az érdekes: a jogászprofesszor szerint az adóbevallási ív még a köny- nyen érthető nyomtatványok közé tartozik. Számos olyan akad ugyanis, amelyen egy­szerűen nem lehet eligazodni vagy azért, mert tú! bonyolult, vagy pedig azért, mert túl szakmai. Tálán még az sem ér­ti, aki elkészítette. Mint Madarász professzor !s hangsúlyozta, ezen a gondon csak úgy lehetne segíteni, ha a hivatalok vezetői kötelessé­güknek éreznék az általuk ki­adott nyomtatványok egysze­rűsítését, s ezt a feladatot ki­emelkedően jó szakemberekre bíznák. Jólesett hallani egy jogász szájából azt, hogy mennyire ártalmas a hivatali bikkfanyelv használata, s azt, hogy ideje lenne kiirtani a bürokraták által oly igen kedvelt magyartalan, ködösí­tő kifejezéseket, mondatszer­kezeteket. Rendkívül lényeges dolog ez — már csak azért is, mert egyre nagyobb a szere­pe az említett blankettáknak az állampolgár és a hatóságjk közötti érintkezésben. S ahogy mindjobban elterjed a szá­mítástechnikai földolgozás, úgy növekszik egyre jobban az írásbeli kapcsolat jelentő­sége is. MUZSIKÁLÓ TERMÉSZET. Csöndes erdő, a fák lombjai között átszűrődő napsugár, fű­vel, vadvirággal benőtt tisz­tás, ahol kényelmesen elheve­red ve lehet gyönyörködni a kék égen úszó bárányfelhők­ben. Ezt idézte föl a hallgató­ban a tengelicét, a kenderikét és a csicsörkét bemutató adás, amelyet dr. Balogh János irt, s meiynek hanganyagát dr. Ország Mihály gyűjtötte. Mi­lyen szép is a madárfütty, s milyen ritkán gyönyörködünk benne. S bizony egyre ritkáb­ban fogunk, ha nem védjük, őrizzük a természetet és szép hangú madarainkat. Régen minden falusi gyerek men tudta különböztetni egymástól a jó torkú apró énekesek da­lát. Ma azt hiszem, a vidékiek közül is egyre kevesebbnek sikerül. Pedig milyen más, amikor dalol a tengelice, vagy ha éhes fiókája enni kér! Las­san. anélkül, hogy fölfigyel­nénk rá, egyre szegényebbek leszünk. Ezért jó, hogy az if­júsági rádiónak vannak Ilyen adásai. — Az már kevésbé, ha a madártrillákat csak hangszalagról ismerjük, ha kapcsolatunk a természettel egyre távolabbi, ha annyira elidegenedünk tőle, hogy a védelmére tett intézkedések gyakorta nem érnek többet a falra hányt borsónál. Körmendi Zsuzsa 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents