Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

1983. AUGUSZTUS 16., SZOMBAT Csengey Dénes: A piros telefon „Lelövöm! Le én, a keserves Is­tenbe! Elengedem a golyót vállból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!” — A férfi, aki vértólulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem ural­kodva átkozódik a telefonfülke mel­lett, erős ötvenes, szikár, cserzett ar­cú, ember. Van egy órája is már, hogy vára­kozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandi­káló távirat tudósította — autóbal­esetet szenvedett lányát szállították raa reggel. A távirat óvatlanul bő- beszédűen Íratott, az a szó is előfor­dult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen ember­ben. A fülkében kopottas kis öregasz- szony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülék­kel. Ha a csigázott képzeletnek való­ságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a hátában. Öt már hónapok óta ismerem, tu­dom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre beje­lentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egysze­rűen nem várja meg, hogy a készü­lék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már ad­digra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforinto­sait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és me­gint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adó­dó kérdésekre, reszketeg boldogság­gal figyelve, hogy a gép mégint „el­felejti” megenni a bedobott fémtize- seket. Most is fgy folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — szi­szegi a férfi, rám meredve, a kisze­melt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kel­lene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizo­nyosan, hogy megérkezett-e már Zü­richbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémül­ten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, Igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, ma­gyarázat nem születik. „Azt se tu­dom, él-e még...” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még ...” — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öreg­asszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfo­gadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a bíztató mozdulatot, vérző kezefejét is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog el menőben-: „Az a piros te­lefon ... az a piros telefon ...” Én is ámulva nézek. Ámulva né­zem a járdán szétszóródott üvegcse­repet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szin­te naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nél­küle egyszerűen nem működik a na­gyobb összefüggésekbe illeszkedő te­lepüléstest, ezt természetesen tud­tam. De hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hir­telen felhorgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanú­jává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei kö­zött? Ebbel a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregy­házi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalog- járóbb érintkezési hagyományok kö­zött élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, leve­lezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyettesíthetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon keresz­tülkígyózó telefonvonal. Elmaradott­ságunk stációinak felismeréséül isB#* lázódott észjárásunk arra lé­zésre hajlanék inkább, hogy kom­munikációs robbanás első hírnökéit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van műkö­dőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, .lassú ritmusban élő ldsváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a,hir- telen szenvedély, átszólni és áthall- gatózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre? Ügy gondolom, görcsös, vad me­nekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszúrd helyzetből, amely­ben az egyén, a bárhol élő ál­lampolgár, a szikár férfi, a kopot­tas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szo­rongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világ­ból. Miközben egy dél-afrikai tün­tetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három ország­gal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adás­ban ismertetik feltételeiket a laká­sában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló érte­sítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven-öt- ven kilométert. Rendelkezhetsz nap­ra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelenté­sét szövegező tiszt közérzetét ille­tően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódjatok”, a kezed re­meg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Hol­napután. A telefonfülkét nézem, falán a pi­ros készüléket, padlóján az össze- vérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő üt­közetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen roha­mok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes or­vosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtet­tek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most törté­nik,. Meg tudom érteni a bajonett- emelp szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden em­beri tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. Harmat Béla versel: Kiss Benedek: Zsuzsanna Nap-hal-nap fogaink harca évszak-rianás csók-kupolában bukfencei nyelvünk ujjaink éber önkívületében megcsontosodott ének a hold Tánc dobravert árulás égtáj évszak nóta tánc a napfény peremén virágbomlasztó farsang kötél toborzás fegyvertelen sereg — szülőföld moccanatlan — akár évszakváltáskor a fenyvesek Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre szállt ismét. Szárítókötél-sugáron felleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kezdett, én meg borzongtam lent a zöldben mert aznap nem láttuk többet. Tóth Ervin: Bennünk van folytatása A Napból érkező hatalmas erő ott van és mozgat a Földön létező minden élőt. De ne keresd bennük a látványosan szép fénysugárt! Szemünk nem láthatja, mert az már egy mozdulat. Így lesz minden földi élet forrása a Nap. Tanárom sem csillogó sugár, amelynek léte gyorsan illanó. A Hatalmas Erő apró részeként mozgatja örök életét a gondolatnak. Elraktározódva utódról — utódra száll, és a diák lehet, hogy soha senkinek se mondja, de ott él benne örök mozgatója gondolatvilágának. Ennek szárnyán kering tovább a végtelen pályán, s mi büszkék leszünk rá, ha teljesült élete álma: Mert nem maradt pont, bennünk van folytatása. Tóth.-Máth.é Miklós: Mirigy jeligére Fénykép vonalakkal Kepes György alkotása R eggeli újságböngészése köz­ben szokatlan házassági apróhirdetésre bukkant Kiss Ödön. Többször is el­olvasta, mert egyszerűen nem akart hmm a szemének. „30 éves, 165 cm magas, arányta­lanul kövér, nagyon csúnya, albér­letben lakó, kisfizetésű tisztviselő- nő keresi elnéző és megértő férfi is­meretségét házasság céljából, »Mi­ng} « jeligére a kiadóba.” Agyafúrt — csóválta meg a fejét Kiss Ödön. — Ez a nő tisztában van vele, hogyan, lehetséges annyi fé­nyesre szidolozott önreklám közül e’ónyújtózkodni. Pedig a fejemet rá, hogy mindennek a fonákja igaz, és egy nagyon csinos, karcsú, jó­keresetű, vezető beosztású hivatal­nokról van szó. Hatásos reklám az egész, figyelemfelkeltés a temérdek „nagyon csinos”, „szépnek mon­dott”, „szép arcú”... stb. között, akár az édességek émelyítő garma­dájában egy adag füstölt csülök. Ha viszont mégis igaz, amit kö­zölt — töprengett tovább —, akkor meg az őszintesége bámulatra mél­tó. Ilyen pőrén kitárulkozni, ez minden tiszteletet megérdemel! Elhatározta, hogy ír a nőnek, megismerkedik vele. Több vázlat után egy nagyon szép, csaknem köl­tői levelet fogalmazott, melyben az őszinteséget hangsúlyozta ki, mint a társaskapcsolat legfontosabb érzel­mi fundamentumát. Nem felejtette ei megemlíteni azt sem, hogy so­hasem vonzották a szexbombák. Meit ugyan kivételek persze van­nak, de megítélése szerint a leg­több szexbomba később üres és rozs­dás bombahüvellyé értéktelenedik, legfeljebb „víztárolásra” alkalmas­sá. A levélben mellékesen kitért arra is, hogy főosztályvezető, egy Zsiguli és egy épülő hétvégi ház gazdája, csak éppen a feleségéről meg. a két gyermekéről nem tett említést. Nem lehet mindent egy­szerre, majd alkalomadtán sor ke­rülhet a kényeseebb témákra is. A nő válaszolt, telefonszámot adott meg, és Kiss Ödön még aznap felhívta. — De én valóban na,gyón csúnya vagyok — közölte a nő a telefonba —. ne tápláljon illúziókat, mert a .hirdetésbe a színtiszta igazat írtam. Kiss Ödön megnyugtatta, hogy r.em táplál illúziókat, és a hirde­tésben ' éppen ez a kendőzetlen őszinteség ragadta meg, ezért hát nagyon szeretné a személyes talál­kozást. A nő azt felelte, hogy ő szívesen találkozik személyesen is, de nem akar hiába fáradni, tehát mielőtt bármiben megállapodnának, jobb, ha Kiss Ödön előbb átgondolja a dolgot. Ugyanis már kétszer adott fe! ilyen szöveggel apróhirdetést, kétszer ment el hiába, de nem volt ott az illető, illetve lehet, hogy mégis ott tartózkodott, csak éppen a meg­beszélt jel hiányzott előle. — Ahogy megláttak, nyilván el­dugták az újságot. De megértem őket, hiszen én valóban borzasz­tóan kövér és nagyon csúnya va- gvok, a férfiak meg ugye... — Ne is folytassa — vágott köz­be Kiss Ödön —, csak sajnálni tu­dom azokat a szerencsétleneket. Ök még nem tudják, hogy az őszin­teség mindennél fontosabb. Sőt to­vábbmegyek, az őszinteség szépít, tehát én máris csinosnak látom ma­gát. — Ez igazán nagyon kedves — mondta a nő —, de azért csak le­gyen mindenre felkészülve. Ha akarja, adhatok egy kis előzetes jel­lemzést önmagámról... — Isten őrizz — tiltakozott Kiss Ödön —, hová gondol? Megfoszta­na a megismerkedéssel járó meg­lepetés izgalmától... A hangja igazán kellemes, a többit bízza a képzeletemre. Aztán megállapodtak egy presz- szóban, a napban, az időpontban és az ismertetőjelben. Kiss Ödön az Üj Tükör legújabb számát teszi majd az asztalra, a n§ meg egy szí­ne, esernyőt hoz a hóna alatt. Ha véletlenül elkerülnék egymást, Kiss Ödön természetesen újra jelentke­zik telefonon. — Azért a Mirigy jelige túlzás — kockáztatta meg Kiss Ödön búcsú­zóul. — Hogy lehet valaki ennyi­re engesztelhetetlen önmagával szemben? Nem is beszélve arról, hogy sajátmagunk esztétikai ho­vatartozását a legnehezebb megítél­ni. — Csak várja ki a végét — ne­vetett halkan a nő —, és maga is tapasztalni fogja, hogy nem írhat­tam Tündét vagy Csipkerózsikát... Sót, ha belegondolok, talán még egy kicsit elnéző is voltam magam­mal szemben. Kiss Ödön felajzottan készült a találkozóra. Sok kalandban volt már része, de úgy érezte, mind­egyik között ez lesz a legizgalma­sabb. Egyszerűen nem akarta el­hinni. hogy a nő olyan csúnya le­gyen. Akárhányszor próbálta elkép­zelni a találkozásukat, mindig egy nagyon csinos nő perdült be a presz- szóajlón, aki majd kicsit csúfondá- ros nevetéssel honorálja az ő meg­lepődését. És ha mégis? Ha valóban nagyon csúnya? Akkor meg az őszintesége lenyűgöző. Aki képes ilyen kegyetlen önkritikával nézni saját magát, az kemény jellem, egyéb dolgokban is következetesen egyenes lehet. Vagyis mindenkép­pen megéri, hogy megismerje. Ha nagyon csános, akkor ugyan hazu­dott a hirdetésben, de a szépsége menti, ha nagyon csúnya, akkor meg az őszintesége vonzó. És negy­venévesen már megengedheti ma­gának az ember azt a luxust, hogy ezt az erényt a szépség fölébe he­lyezze. A megbeszélt időpont előtt már egy jó negyedórával ott ült a zsú­folt kis belvárosi presszóban, és feszülten leste a bejáratot. Az Űj Tükör legújabb számát a kólásüveg- bez támasztotta. Ha nagyon csinos, fene bánja, ha nagyon csúnya, üsse kő — latolgat­ta. amíg lassan kortyolgatta a kó­láját, ahogy vánszorogta a percek. Aztán a megjelölt időpontban pon­tosan megjelent a nő. Hóna alatt a színes esernyőt szorongatta, és Kiss Ödönnek első döbbenetében az ju­tóit eszébe, hogy az a színes eser­nyő az egyedüli, ami valamicskét mutat rajta. Ez a nő nagyon őszinte...! — ismerte el tárgyilagosan, míg gyor­san becsúsztatta aktatáskájába az Üj Tükröt, és kicserélte egy Esti Hír­lappal. A nő tétován elindult .az asztalok között, arcán zavart, kicsit ráfagyott mosollyal nézegetett szét, és amikor az eredménytelen körsé­ta után kilépett az utcára, Kiss Ödön sajnálattal kevert lelkifurdalást ér­zett. Mintha egy ember féltve őrzött titkába pillantott volna felelőtlenül, hogy aztán szemérmetlen módon vsszaéljen vele. Szeretett volna fel­ugrani és utánasietni, hogy vissza­hívja legalább néhány szóra, egy k.s beszélgetésre, de úgy érezte, a lábak láncos vasgolyók húzzák, akár a középkori elítélteknek. Pedig — villant át az agyán — talán ez le­hetett az egyetlen nő az életemben, aki igazán őszinte volt hozzám!

Next

/
Thumbnails
Contents