Pest Megyei Hírlap, 1986. június (30. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
«wr Mt t. 11 1986. JÚNIUS 21. SZOMBAT Simái Mihály: A nyughatatlan tanár úr A daloskedvű, ám agyonhasznált hangszálú tanár, dr. Kmaty Medárd egyáltalán nem örült a rokkantnyugdíjának. Se kutyája, se macskája, s most már: iskolája sincs. Mit kezdjen a rengeteg szabad idejével? Három nap keserves pihenés után úgy érezte,, nem olyan rosszak ezek az ő hangszálai, hogy vissza ne mehetne a katedrára. Egy hétig leste a postást, hátha mégis visszahívja Kesjár, az új diri. Már a napközit is elfogadta volna. De bizony fütyültek rá. Még a szakszervezetis Brigitta se látogatta meg. Végül is Kmaty tanár úrból más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újságot. Régieket is. Fölfigyelt rá, mennyi de- rekas tettet, jóságot, életmentő bátorságot is megörökítenek a krónikák. Szűkszavúan, persze. A tanár úr eltűnődött: milyen emberek lehetnek ezek a hősök? Érdemes lenne megismerkedni velük alaposabban, közelebbről. Példának állítani őket, a nagyszívűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyultak, az elidegenedettek, az egocentrikusak, cinikusok elé. Ez ám a szép feladat! Mindjárt munkához is látott. Elsőnek Forró Fridolin fűtésszerelő tanulóhoz kopogtatott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlen- seg. Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, hanem az Ezeregy szerelmes vers legújabb, féláron vesztegetett kiadását söpörte le az asztalról a szerszámosládába. — Naná, hogy kihoztam a tűzből azt az önkéntes tűzoltót — mondta a srác. Rágyújtott. A gyufát az akváriumba hajította, s nézte, hogyan harap rá egy csíkos zebradánió. — Mi- az, hogy jól ismertem? ! Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom. Mégcsak haver se... Ugyan, apus- kám, hol él maga? Adósom az ipse. Két kemény ezressel. Csak nem hagyhattam odaveszni? Hogy meglátogattam-e a kórházban? Hát meg, ha. tudni akarja- Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak vagy a nővérnek találja dugni, amivel nekem sáros ... Hogy mondja, tata? Nem értem... mikor én ilyen rekedt voltam, nem nyaggat- tam kérdezősködéssel az embereket, hanem gargarizáltam. Nna! Magának is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám hamarosan fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyóból. — Csak nehogy azt higgye, hogy én egy spinéért vízbeugrok! — közölte mindjárt elöljáróban a szőkeszakállas ifjú. — Körül is röhögném magam! Hogyhogy, akkor hát miért? Miért, miért? ! Hát nehogy azt’ higgyék, hogy egy ilyen parkolóőr úszni se tud. Fogadásom volt a vízbeugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Bedobtam magam az örvénybe, csak úgy. oszt épp szerencséje lett a kiscsajnak, belémcsimpaszko- dott, le se lehetett volna vakarni, hát kiúsztam vele. — Nem azért tette, mert szereti azt a ... hogyishívjákcsak... bizonyos Évi tát? — Tudja mit? Hagyjuk e vitát! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? Az ember kit szeret? önmagát, szerencsés esetben. — Tehát egy csöppet se vonzódott hozzá? — nyomozott, egyre kétségbeesettebben, Kmaty tanár úr. — De őszintén: csöppet se? — No ... szóval. Bírni bírom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a bemártott test annyit veszít a súlyából... szóval hát... ennyire bírom. — Na, ezt legalább sikerült kiszorítani belőled — gondolta a tanár. Ám ekkor Kapuczni Pongrác hangja hirtelen fortissimóba csapott át: — Maga meg mit kémkedik itt, vén trotli? Mi köze hozzá? He? Hogy-hogy meg akarja írni? Álljon meg a menet, öregem, ha meg meri írni ezt a... ha azt meri írni rólam, hogy szeretem Evitát... vagy Edinát, vagy hogy is mondta ... szóval, ha kiröhögtet a haverokkal, édesapám, én olyan sajtópert nyakasztok az akába, de olyat.. .1 Hát ehhez tartsa magát... Fejcsóválva ment tovább Kmaty tanár úr. Karakán Zivadar egy sörözőben fogadta. — Gratulálok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Valóságos hőskölteményt mesélnek magáról, Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt, Smith Matildkát megvédte egy huligánbanda kötözködésétől, szétcsapva köztük, mint egy oroszlán ... — Hogy mondja, dzsindzsikém? öregaszony volt? Volt ott egy öregasszony is? Én csak valami rongybabát láttam, ide-oda lökdösték a kört álló szivarok, viszont nem énekelték a körben-áll-egy-kislánykát, ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugye dzsindzsikém? No, mondom, úgyis kihagytam két karate- edzést a héten, most itt a pótolási alkalom, megtanítom ezeket kesztyűbe dudorászni. Na de hogy valami Klotild is ... — Egy nyolcvanéves néni, Smith Ma til d ... — Akár Klotild, akár Mathild, ha tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se megyek, az biztos. Hát mi vagyok én? Népjóléti intézmény? Szociális otthon? Ne is dühítsen ilyesmikkel, dzsindzsikém, mert még magát is edzőpartnernek nézem. A tanár úr villamosra szállt. Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküzdötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje és kövesse észrevétlenül. És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba érve, körülnézett. Kmaty egy kuka mögé lapulva jól látta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd széles vigyorral az arcán megindul fölfelé. — Jaj, maga az, Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicseregte egy női hang odafömn. — Ezt magának hoztam, Matild néni! — hallatszott Karakán dör- mögése. Na tessék. Nem is olyan fekete az ördög, mint amilyennek fösti magát — dünnyögte Kmaty tanár úr. Elhatározta: most már elmegy a többi megmentetthez is. A tűzoltó épp kifelé jött a kórházból. Egy volt tanítványát ismerte föl benne, Zénagyot. — Van valami anyagi kötelezettséged Forró Fridolinnal szemben, kedves fiam? — Nekem? A, nincs. <5 lóg egy ezressel, illetve lógott, mert közijén behozta a kórházba, hogy... szóval, tudja, hogy van az ilyenkor. Kell a zsozsó. De mért kérdi, tanár úr? Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsiját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tanár úr! Fridi hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongráccal-e? ördöge van. Eltalálta. De majd máskor keressen, jó, most sietek! Visszhall! Kimerültén, ám diadalmasan rogyott ágyába este a tanár úr. — Engem akartok félrevezetni, lekvárkáim? Kmaty Medárdot, a sasszeműt? Rosszabbnak akartok látszani, takonypócök? Merő divatból ! Mikor növitek már ki ezt a gye... ezt a gye... ezt a gyerekes ... Álomba merült. És Kmaty Medárd, a nemzet daloskedvű, ám hangszálnyugdíjas napszámosa ismét a katedrára álmodta magát. Épp azt magyarázta a zöldfülű felnőtt- és kamaszseregnek, hogy ne szégyelljék az érzelmeiket, ne akarják rejtegetni, ami szép bennünk, emberekben, mikor az ablakon — a, sajnos, nyitvafeledett ablakon — feketén besuttyan az ördög. Vagyis egy fekete álarcos rabló. — No né, már te is kezded — szólt föl reá az ágyból Kmaty Medárd. — Ez már aztán mindennek a teteje. Egy őrangyal ne maszkírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla, hogy az a jóságos őrangyalkája hülyéskedik vele, lévén, hogy már az odaföntiek is kezdik röstellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is terjed ez a járv ... Az -ányt már nem tudta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötétségbe zuhant Kmaty tanár úr. — őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezetis Brigittától, mikor leteszi szekrényébe a virágcsokrot. A szoba mint egy csatatér még mindig, látszik, hogy a betörő kétségbeesetten kereste azt a valamit, ami itt nincs. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép szőke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános, zavarosszemű kollégától. — Mert ha az vagy, Brigikém, viseld a szárnyaidat! A kutyafáját, viselni kell! Ez az azonosítási kód, kérlek! — Jaj, Medárd bácsi, ez a nagy megrázkódtatás... — Agymegrázkódtatás — szólt a daloskedvű fejbevert. Aztán fölcsillanó szemmel hozzátette: — Sebaj, Brigi, akkor is: három-egy a javunkra. — Kiknek a javára? — értetlenkedett a vendég. — A mi javunkra, angyalkám. Úgyhogy: szárnyakat fel! És dr. Kmaty Medárd, mikor röptében a nyitott ablakhoz ért, visszakacsintott Brigittára. Zelei Miklós: Rábaközi perec Virág a vázlatkönyvből M. Bániczki Julianna rosttollrajza Szabó Csaba: Szonett-töredék hát indulj hátadon degesz batyu végtelenbe tágul a gondolat Ismerősöd minden város falu kacsintgatnak rád az országutak bandukolsz majd boldog-csendesen ámulsz sok-sok fodros fellegen megismersz mindent ami szép aztán egy lángoló reggelen megállsz fáradt-közömbösen s rádszakad a toronyló ég G yalog jártuk az országot cimborámmal, mint Mátyás király egykoron. És ha igazságot nem is tudtunk tenni sehol, bár sok mindent megfigyeltünk a tekintetben, hogy boldogul-e a kiránduló, ha elkerüli a turistaközpontokat, a szállodás városokat. Vagyis, hogy jár az utas, ha járt utat elhagy a járatlanért? Hisz minden faluban vannak vendéglátásra alkalmas szobák, sőt olyan tulajdonosok is, akik ezeket a szobákat kiadnák. Mindenütt főznek valahol. A napköziben vagy a téeszben, vagy valamelyik helyi kisüzemben. A kiránduló a pénzéért hozzájuthat-e ezekhez a szobákhoz, meg a téeszben főzött ebédhez? Nemigen. Legtöbbször marad a sétatéri pad, amin elfogyaszthatja a csekély kínálatú boltban talált félszáraz zsemlét, rozsdásodó dobozú kon- zervet. Gyalogtúránk közben egyszer az is megesett velünk, hogy meg kellett szakítanunk a gyaloglást, s valamelyik faluból az utolsó vonattal befurikáztunk a közeli kisvárosba, hogy elérjük a szállodát. De lekéstük a csatlakozást: a szobákat már elfoglalták. Persze szabad szoba minden szállodában van. Ebben is volt, csak már laktak benne. Egy kéttagú, talán jugoszláviai delegáció. Viszont a két tag nem tartózkodott odahaza, hanem valahol a környéken vendégeskedtek, s be is jelentették, hogy az ottani vendégházban töltik azt az éjszakát, fenntartva közben szállodai helyüket is. Ott várakoztak a bőröndök, száradtak az ingek, a borotvapamacsok. Mi nem sokat várakoztunk. A főtéri fák alatt szemlélődő rendőrtől megkérdeztük, hol lakik a tanácselnök, és elballagtunk hozzá. Mint annak idején a szolnoki polgármesterhez Móricz Zsigmond, hogy nála éjszakázzon. — A, maguk a szállóban fognak aludni — tárta szét karját a tanácselnök, akinek korántsem volt akkora lakása, amekkora a polgár- mesteri hajlékban egyetlen szoba lehetett. Befogott hát a Ladába, és visszaszállított bennünket a szállóba, ahol viszonylag hamar meggyőzte a direktort. A delegáció szobájában gyors ágyneműcsere, s ki a csomagokkal a megőrzőbe! Aztán reggel korai ébresztő, és a személyzet mindent visszaállított úgy, ahogy a két külhoni vendég hagyta. Akik mit sem sejthettek meg abból, hogy a vendégeik voltunk. Legföljebb ha megdicsérték magukban a szállót. Nicsak! Milyen gyakran cserélik itt az ágyneműt. Hiába, Magyarország tiszta ország. Ez velünk is csak egyszer történt meg, de általában nem volt szerencsénk nekünk sem. Tyúkól nagyságú (és szagú) szobácskák keskeny sezlonján húztuk meg magunkat ketten, szalmazsákon a folyosón stb... Ehhez igazított árakkal. Húsz forint egy éjszaka. Meg: „Ingyér, ha tényleg nem rablók.” Előfordult, hogy főtt étel miatt is letértünk a gyalogösvényről, és a vaspályát használtuk. Csorna felé döcögött velünk a személy, mert már előző nap se ettünk főtt ételt, s úgy döntöttünk, most megvacsorázunk. A szemközti bőrülésen egy nagy nejlonzsák perec zötyögött. De nem akármilyen perecek ám, hanem egynek- egynek huszonöt-harminc centi volt az átmérője. S a kellő vastagság hozzá! Tendenciózusan dicsérni kezdtük a zsák perechez tartozó asz- szonyságnak a portékáját. — Nem portéka! — mondta. Lakodalomba viszem. — Bár, ha a Balatonon árulhatnám, nagy pénzt lehetne vele learatni. Húszért, huszonötért is adhatnám darabját. Itt nálunk csak hat-hét forintba kerül egy. — És milyen perec ez, hogy ilyen szép nagy? Biztosan nagyon finom is! — Finom ám! Rábaközi perec. Ünnepi magyar étel — mondta, de csak nem akart megkínálni. — És hogyan készül? — érdeklődtünk. Nem számítva arra, hogy tényleg elsorolja. De csak sorolt, s nem kínált. Négy és fél kiló liszt a lakodalmi adag. Három deci pálinka, két deci rum, ötven tojás sárgája, ötven szem szaharin, öt deka sütőpor, öt dió nagyságú zsír, öt vaníliás cukor. — Ez aztán nagyon finom — néztük a zsákot, benne a pereceket. De csak sorolt tovább. A z ötven tojás sárgáját kikeverjük a cukorral, szaharinnal, zsírral. A sza- harintól levegős lesz a tészta. Azután bele fokozatosan a fölvert fehérjét, bele a pálinkát, a rumot. A pálinka meg a rum azért köll bele, mert kicsit földobja a tésztát. Ahogy magát is. És kikeverjük a tésztát, épp úgy, mint a hájasét. Legalább másfél óráig keverjük és verjük sodrófával. Aztán kifőzni! Akkor jó, ha feljön a vízre. Várunk egy napot, megcsináljuk a pereceket, és kisütjük. Péknél. Otthon már nem nagyon kemencézünk. Sokáig eláll. Mennél tovább áll, annál puhább. Aztán átnyalábolta a zsákot, kiment a peronra, s a következő állomáson leszállt. Mi meg rázódtunk tovább Csorna felé. Ha enni nem is kaptunk, receptet igen: utazzanak be oda. Ott van étterem.
