Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-07 / 106. szám
prsr , Mhblf.l 1986. MÁJUS 7., SZERDA Kegyeletes ünnepség Boglárlellén Mártír újságírók emlékoszlopa Kiket halálba kergetett a fasizmus A boglárlellei Savoy Hotel 1933-ban készült el. Akkor az Újságírók Szanatóriumi Egyesületéé volt. A II. világháború idején francia hadifogoly katonatiszteket szállásoltak el itt. A felszabadulás után 1946- ban állított emlékoszlopot az épület kertjében az Újságkiadó Tisztviselők Nyugdíjegyesülete a fasizmus áldozatául esett háromszáznál több újságíró, kiadói tisztségviselő közül 89-nek. A márványtáblákba vésve olvasható Rózsa Ferenc, a Szabad Nép és Mónus Illés, a Népszava egykori főszerkesztőjének neve. Az emlékoszlop az azóta eltelt hosszú évek alatt a feledés homályába merült, míg tavaly egy boglárlellei — a helytörténettel foglalkozó — nyugdíjas, Horváth Aladár ismét fel nem hívta rá a figyelmet. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége felújíttatta az emlékoszlopot, újravésette a márványtáblákat, melyek egyikén ez áll: „Idézze ez az oszlop a mártírok emlékét, kiket halálba kergetett a fasizmus véres korszaka.” Tegnap kegyeletes ünnepség keretében adták át a megújh'Odott emlékművet. Beszédében Boldizsár Iván újságíró, országgyűlési képviselő, a Magyar Pen Club elnöke — az első (1946) itteni koszorúzás részese — emlékezett kor- és pályatársaira, hangsúlyozva, hogy . ma számos országban vannak újfasiszta pártok,, csoportosulások, s nem minden politikai erő tartja a háborút erkölcsi képtelenségnek, politikai lehetetlenségnek. A túlélők és a gyászolók' kötelessége ébren tartani az emlékezés mécs- 'Világát:’ A háborút emberek csinálják és emberek meg is akadályozhatják.. vd Ezután a kegyelet koszorúit, virágait helyezték el az A Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevében Megyeri Károly főtitkár és Kapalyag Imre főtitkárhelyettes koszorúzta meg a mártír újságírók emlékoszlopát Veress Jenő felvétele emlékoszlopnál a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevében Megyeri Károly főtitkár és Kapalyag Imre főtitkárhelyettes, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége nevében dr. Bogár András és Harsányt János, az országos bizottság tagjai, a Népszabadság szerkesztősége nevében Eötvös Pál főszerkesztő-helyettes és Maros Dénes rovatvezető, a Népszava szerkesztősége nevében Fodor László főszerkesztő és Kiss Jenő, a Népszava Kiadó igazgatója, a nyomdászok szak- szervezete nevében Wagner Mihály alelnök és dr. Kárpáti Tamás, a központi vezetőség titkára, s koszorúzott a bog- lárlelleiek nevében Büki János, a városi pártbizottság első titkára és Szabó József, a városi tanács elnöke, a So- mbfö megyéi’Üjsáigírók nevét ben pedig Jávori Béla, a Somogyi Néplap és dr. Laczkó András, a Somogy főszerkesztője. Ugyancsak elhelyezték csokraikat a fasizmus áldozatául esett újságírók hozzátartozói. A tudósítás eddig tartana. Am a krónikás tovább jegyez. Az eseményen jelen volt Lénárd László, az MSZMP Pest Megyei Bizottságának titkára is, s az emlékezésen részt vett édesanyja, özvegy Pollák Lászlóné, aki nemcsak mint legközelebbi hozzátartozó, hanem mint kolléga is lerótta kegyeletét. Az emlékoszlopon az egyik név Pollák Lászlóé. Fia, Lénárd László és egykori felesége mondták el most: Pollák László az Esti Kurír munkatársa volt. Elhurcolták, s a sopronharkai haláltáborban vesztette életét. Fia akkor még alig hároméves volt. 1968-ban, amikor nászúton járt Boglárleirérí, ~TécT-ezte fék édesapja nevét az emlékoszlopra vésve. Tegnap édesanyjával ő is a tiszteletadók között volt. ! Elfogult bírák vagyunk Egy ember, aki nem létezik Tavaly megállt a reálbér csökkenése — ami a korábbi, tartós csökkenéssel szembesítve, eredmény —, s az egy foglalkoztatottra jutó reálbér színvonala körülbelül öt százalékkal volt alacsonyabb, mint öt évvel korábban, azaz 1980-ban. A csökkenés ilyen mértékét sok ország örömmel fogadná cl a magáénak, másutt viszont sikerült útját állniuk a mérséklődésnek. Most melyik esettel, típussal szomorítsuk, vigasztaljuk magunkat? Próbáljunk meg inkább eligazodni a bonyolult terepen. Visszatérő gond A lakosság pénzbevételei 1985-ben 575,8 milliárd forintot értek el, ez az összeg 8,9 százalékkal nagyobb, mint volt az előző esztendei. Holott az az előző évi — az 1984-es forinthegy a legmagasabb volt, a növekedés mértékét nézve, az 1981 és 1985 közötti öt esztendő mindegyike közül. A forintok sokasodása számottevő tehát, bár az évenkénti megoszlás nem egyenletes. S persze, ami a legfontosabb, az életszínvonal alakulása korántsem azonosítható a forintokban mért jövedelemmel, a pénzbevételek változásával, s még kevésbé azonosítható a jövedelmek és az árak viszonyának folytonos módosulásával... ! Örökösen visszatérő gond, hogy mindenfajta statisztika, elemző adatcsoportosítás Átlag Aladárra érvényes, aki fizikai valóságban nem létezik. A sokfajta különbözőséget sűrítő átlag persze igaz. A megye vegyipari üzemeiben jelenleg — az év első negyedét vették számításba-a megkérdezett munkaügyisek — a fizikai foglalkozásúak havi átlagbére 5800—6000 forint. Az egyes vállalatok között is viszonylag tekintélyes eltéréseket tapasztalhattunk, s még inkább jellemző ez a vállalaton belüli gyakorlatra ... ! A hatezer forintos átlag mögött ugyanis ott található Marika, a süldő leány, aki berakó a . csomagolóban, s kap havi háromezeregyszázat, s ott “VafTTsmir iá. aki a lefejtőállomáson rendkívül kedvezőtlen munkakörülmények között, folyamatos munkarendben dolgozik, s keres kilencAdók és adósok Kisegítőből ismét kisegítő lett messze van a nagyközségtől, ez a rész tehát ellátatlan. Végül is megadtam a mentességet. De ha visszagondolok az elmúlt 48 esztendőre, szidalmazó levélre nem emlékszem. — Gyermekei közül követte-e valamelyik az apját? — Az egyik lányom szintén adóügyis a XI. Kerületi Tanácsnál, a másik gépész- mérnök. — Soha nem érezte, hogy abba kellene hagyni a munkát, hogy fáradt, pihenésre vágyik? NEM VOLTAM sohasem beteg, legfeljebb a kezem tört el. Egyszer futballozás közben, még 1925-ben, majd ugyanott egy rossz mozdulatnál, 1982-ben. Szívem, gyomrom. tüdőm rendben, nincs semmi bajom. így aztán dolgozom, ameddig csak tudok... F. A. M. ezer felett. Az átlag, érthetően, nem tudósít erről. Amint arról sem, hogy könnyen megtörténhet, Marika élet- színvonala magasabb, mint Istváné. A leány ugyanis teljes fizetését magára költheti, a szülők nem kérnek tőle egy fillért sem — sőt, bizonyos dolgokat ők vásárolnak meg gyereknek —, s kényelmesen él a városi komfortos lakásban. István viszont az egyik szomszédos községből jár be napi ingázással, három gyermeke van, a legkisebbel felesége a gyermekgondozási díjra hagyatkozva, otthon maradt, ez az otthon viszont havi két és fél ezer forintos albérlet ... Ezek ismeretében sem képtelen a feltételezés, hogy István elégedett a jövedelmével, Marika viszont felháborodottan elégedetlenkedik! Némi túlzással, de az igazsághoz ragaszkodva úgy fogalmazhatunk, hogy az élet- színvonalban mindaz benne van, ami körülfog bennünket. Természetesen a bér, a kereset is, de például az egészség- ügyi ellátás, a lakáshelyzet úgyszintén. Befolyásolja az életszínvonal minősítését az egyén szubjektív ítéletalkotó képessége éppúgy, mint a kereskedelem hálózati készlete, a kultúra, a szórakozás hozzáférhetősége. Ez utóbbi, csúf szakkifejezés arra utal, hogy nem mindenütt azonosak a lehetőségek a művelődésre, a szórakozásra, a pihenésre, s ezekkel bizonyos állami támogatások igénybevételére. Ráadásul ez,, nem tartozik a meghatározó erejű gondok közé, ám az már, hogy ugyanaz a forint nem egészen ugyanaz az egyik és a másik helyen, meghatározó erővel bíró tényező! Ez utóbbi állítás alatt azt értjük egyebek között, hogy a megyében szembeszökő ellentmondásokra bukkanhat a laikus is a piacokat járva. Kiderítheti például, hogy hosszú ideje a községekben drágább a burgonya, mint a városokban — napjainkban kilencven fillér és két forint ötven között van a kilónkénti ártöbblet —, hogy ugyanazért a forintösz- szegért az egyik helyen kiló- nyi, a másikon viszont csak nyolcvandekányi bontott csirkét adnak. A kiragadott esetek talán érzékeltetik, a mar kunkban szorongatott ötszáz forint nem ugyanannyit ér Vác piacán, mint a ceglédin s még kevesebbet Érden, de rögtön többet Dabason, Nagy kátán. Ingoványos talaj Tudjuk és természetes: nem csupán piacon vásárolunk, s ott sem kizárólag csirkét, burgonyát. (Persze más, szabadáras cikkeknél az eltérések szintén kimutathatók, érdekesek, s okuk olykor már-már a titkok világába sorolandó, mert megfejthetetlen.) Tapasztalhatjuk: a nar ' eltérések, éppen a fogyasztási szerkezet bizonyos hasonlóságai okán, kiegyenlítődnek, de csupán a nagyok és azok is társadalmi osztályok, rétegek összefoglaló átlagában. Előbb említett példáink aprók, közönségesen mindennaposak, azt azonban ne szé- pítgessük, hogy ezekből és nem az összefoglaló adatokból, nem a politikai gyűléseken elhangzottakból következtetünk megélhetésünk, életszínvonalunk mikéntjére. Ha „sokat” keresünk és „olcsón” vásárolhatunk, akkor — talán — elégedettek vagyunk — lennénk — életszínvonalunkkal. Ez azonban ismét fogalmakat tol az előtérbe, mert mi az, hogy sok, mi az, hogy olcsó? A hivatali kézbesítő, a néhány hete dolgozó legényke, aki a betanítási időszakra járó bért kapja, a szabászati műhely ún. tisztázója soknak tarthatja a bányász, az olvasztár, a nagy tudást követelő precíziós marós keresetét, s eszébe sem jut, hogy a munka különbözőségét is mérlegre tegye. Márpedig az ilyen okoskodás — és a megyében ez politikai értelemben különösen azért veszedelmes, mert elsősorban az ingázóknál, meghatározó jellemző a segéd- és a betanított munka — ingoványos talajra vezet. Ahogy az szintén ítéletek lápjára vihet bennünket, ha egy-egy család nem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyzete alapján próbál képet alkotni élete színvonaláról, hanem a szomszédnál, a mintául választott vagy éppen a tv-já- tékokban ábrázolt családoknál látottak, tapasztaltak tükrében nézi azt. Ahhoz, hogy reálisan láthassuk mindennapjainkat, valós választ találjunk a mi így élünkre, több tucat szemüveget kell egymásután felvennünk. Amik között lehet — van is — nagyító és kicsinyítő, rózsaszín és sötét lencsé- jű. Egyvalami azonban bizonyos. E pápaszemek közé a vágyak elnevezésű nem kerülhet, mert abban a pillanatban elvész a tisztán látás lehetősége ... ! Aki vágyait és nem reális szükségleteit méri össze tényleges életszínvonalával, az eleve lemond arról, hogy fölfedezhesse a változás tényeit, folyamatát, s örökös elégedetlenségre kárhoztatja magát, családját, környezetét. Ami nem valami vonzó kedélyállapot, mégis, mintha túlságosan sokan hajlanának arra, hogy ezt — és kizárólag csak ezt —; az okulárét bigy- gyesszék az orruk hegyire. Látszatra apró példával élve: a megyében az esztendő végén 14 milliárd forintot tett ki a takarékbetét-állománj'-, egy év alatt az így gyűjtött forintok összege tizenegy százalékkal' emelkedett. Elkerülhetetlen a kérdés: miből, ha — mint hangzik a tényeket nem tisztelő vélemény — mindenki rosszabbul él, mint korábban?! Folytatva a töprengést: kihagyható-e az élet- színvonal tényezői közül,'hogy jelenleg a megyében tíz százalékkal nagyobb az ezer lakosra jutó bolti alapterület, mint volt 1980-ban? A kínálat és a vásárlás körülményeinek némi javulása nem játszik szerepet ítélkezésünkben? Miért nem? S korántsem ez az egyetlen kérdőjel témánkat körüljárva. Sokféle lényeges tényezőnek jut szerep abban, hogy az egyének, a családok, a különböző társadalmi rétegek, osztályok, s végül a társadalom egészének életszínvonalát növekvőnek, megtorpahónak. süllyedőnek nevezhessük. A legfőbb kapaszkodó és egyben a legszilárdabb is a munka, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely, az általunk kifejtett tevékenység hasznossága, értéke az összesítő mérlegen. Ehhez kapcsolódik — hol szoVosan, hol lazán — a jövedelem, ami megint különböző elemekből tevődik ösz- sze, bérből, pénzbeli társadalmi juttatásokból, természetbeni juttatásokból, termékek értékesítéséből, egészen a lottónyereményig. Leírva egyszerű Koránt sincs vége! Befolyásolja az életszínvonalat a fogyasztói szokás, az árpolitika, az ún. infrastruktúra, azaz a háttérágazatok működése, fejlettsége, az oktatás, a szakképzés igénybevétele. Nem kevésbé része az is az élet- színvonalnak — s erre menynyien gondolnak? —, milyen fokban biztonságos a holnap, mit tervezhetünk reálisan, azaz milyen szükségleteink kielégítésére számíthatunk jogosan a jövőben. így leírva ez eléggé egyszerű. Igen ám, de ki látott már olyan állampolgárt, aki szépen sorra veszi mindezeket, összead, kivon, oszt, s azt mondja, stimmel, semmi baj az életszínvonalammal. úgy boldogulok, ahogyan dolgozom?! Mcszárc" Oltó MINDIG IS csodálattal vegyes tisztelettel néztem azokra az idős emberekre, akik túl a hatodik, hetedik, nyolcadik X-en, tevékenyen töltik napjaikat, s dolgoznak, akárcsak fiatalabb társaik. Hiszen erejük teljében levő harmincasok, negyvenesek közül többen halnak meg, mint korábban. A stressz, a szív- és érrendszeri, a daganatos megbetegedések bőven szedik áldozataikat. Hogy va- : laki nyolcvanévesen hétről hétre többször is bejár egykori munkahelyére, előszedi a soros aktákat — szinte hihetetlen. Pedig a Pest Megyei Tanácson minden hétfőn és pénteken megtalálható dr. Gá- ■ lik Pál, a pénzügyi osztály adócsoportjának nyugdíjas dolgozója. — Lám, milyen az élet! 1968. február 1-től kisegítő vagyok, akkor mentem ugyanis nyugdíjba. S tudja, hogy kezdtem ebben az épületben? 1938-ban kisegítőként — mondja. Sok minden történt 1938-ig is Gálik Pál életében. Gyulán született 1906-ban. Édesapja vasutas volt; öt gyerek nevelkedett a családban. A vasutasélet mindig azzal járt, hogy sokat kellett vándorolni az országban. A Gálik család is eljutott Sarkadra, Gerendásra, Torontói megyébe, Lov- rinba, majd Temesvárra, s onnan Budapestre. — Elvégeztem a négy reáliskolát. aztán a gimnáziumot és 1924-től magántisztviselő voltam, afféle irodista. Majd drogista lettem, egy nagykereskedelmi cégnél, ,mi osztottuk el a gyógyszereket a kisebb üzleteknek. Három évig ismét magántisztviselőnek szegődtem, majd mikor jött a gazdasági válság, a leépítés, én is a munkanélküliek táborát gyarapítottam. — Hány esztendeig tartott ez az állapot? — Egészen 1938. február 10-ig. Ám, hogy ne teljenek tétlenül a napjaim, elvégeztem a jogi egyetemet. Hogy meg tudjak élni egyáltalán, abban nagy segítségemre volt az öcsém, s abból is egy kis jövedelemhez jutottam, hogy vizsgákra készítettem elő diákokat, olyanokat, akiknek nem fűlött nagyon a foguk a tanuláshoz. ELÉRKEZTÜNK 1938-hoz. Az akkor már doktor Gáiüt Pál a VIII/A. kerületi adófelügyelőség dolgozója lett. Ebbéli minőségében került Nagybereznárá,' után a kispesti állami adóhivatalnál dolgozott, majd pedig a Bu- dapest-vidéki Pénzügyigazgatóságnál. 1950. június 15-én került a Pest Megyei Tanácshoz. — Kezdettől adóügyekkel foglalkozott. Az elmúlt évtizedek, a felszabadulás utáni esztendők, s a változások egyértelműen lemérhetők az adó- ügyisek munkájában. Mikor, kik jelentették a fő bevételi forrást? — A béke első évében illuzórikus volt az adóra mint bevételi forrásra gondolni. A forgalomban levő pengő napról napra, percről percre romlott. A változást a forint bevezetése jelentette. Bár ekkoriban alig akadtak állami vállalatok, intézmények, ezért a legfőbb bevételt az iparosok, kereskedők haszna jelentette. Még 1948 után is, hiszen ha a 100 főn felüli üzemeket államosították is, a kisebb cégek még mindig a legerősebb „tételnek” számítottak az adózás szempontjából. Bár az iparosok, kereskedők mindig a felszínen maradtak, akárhogy fordult is a történelem kereke. Az 50-es években azonban előtérbe került a parasztság. Ez volt a beszolgáltatások ideje. Nehéz időszak volt — nekik is, nekünk is. — Túlzás lerine azt állítani, hogy a hivatalnokok, tisztviselők legnépszerűbbike az adóügyintéző lenne. Bizonyára gyakran akadtak vitás kérdések, kellemetlenségek, amikről szívesen lemondott volna? — A szakmát szerettem, most is szeretem. No, nem a számokat, ahogy sokan elképzelik a tisztviselőket. Nem, a számokat sohasem kedveltem, hanem azt, ami mögötte volt: az embereket, a kezük munkáját. Hogy voltak-e konfliktusaim? Akadt, de sohasem voltam hangos ember tudtam, hogy nekem kell tü relmesnek lenni. A beszolgáltatások idején előfordult, hogy nekünk is el kellett mennünk egy-egy végrehajtásra. Nem volt valami kellemes. Nem is emlékszem, mikor kellett utoljára végrehajtást elrendelnem. Meg különben is, az emberek többsége rendes fizető. Persze, akad más példa is. Emlékszem egy esetre: egyszer bejött ide hozzánk egy ember, s nagyon mérgesen kiabálni kezdett. Aztán telefonáltak nekem a Népszabadságtól, hogy az újságon keresztül kíván bocsánatot kérni viselkedéséért az illető. Nemrégiben pedig egy levelet kaptam, amiben megköszönték méltányos döntésemet. — Ilyenről sem hallottam... — Mikor bevezették a hároméves adómentességet az új ipart kiváltóknál, egyik ügyfelünknek ezt nem adták meg, mondván, hogy Monoron van virágkereskedő. Azonban ez az illető a Monori-erdőben nyitotta volna meg kis boltját, s tudtam, hogy az jó
