Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

1986. MÁJUS 31., SZOMBAT

7

*rsr

Miiti YBC,

Fodor András:

Felhő

Felhő kék-szürke árnya alatt remeg a város.

Hegyen ülök, homlokomon egymást üti a nap, a szél.

Följebb a hó bujkál, de már a völgyben gyűl a zöld.

Túl a torony mögött a ház, ahol kínlódtam, száműzött.

Megváltott örömöm talán a pára hűs ernyője lenn.

A vízszintes halál, a reggel volt leggyötrelmesebb,

mikor az álom rése közt kinyílt az irgalmatlan ég.

Mindig az istállóba zárt fogolyra gondoltam, kinek

egy rozsdás lánc jutott csak, hogy felhúzza magát.

Az ablakból a hegycsúcs is jeges közönybe fagyva állt.

Igaz, egy asszony biztatott, kísérjem el az Arany-hidakig.

Most vígan érte küldeném eszméletem kék szőnyegét

de tegnap mikor ráköszöntem, már nem emlékezett rám.

Szobrászok

Szervátiusz Jenő alkotása

Valaki hatvanéves

K

Kovászna Gábor hatvanéves, nem szólnak fanfárok, nem durrognak pezsgősüvegek, kitüntetések nem vándorolnak a kabáthajtókájára, fontos emberek nem paroláznak vele, miért is volna úgy, ha eddig minden így volt, ahogy volt.

ijár neki így is, sőt, egyedül neki jár ki a rendjelek sorában az első, ami bármi elé odailleszthető, merthogy láthatatlan, de csak annak, aki megérdemli, s hogy ki érdemli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és becsüli Kovászna

Gábort, akinek neve — természetesen — nem marad fenn, bár a Nagy Szerénységi Érdemrend ott ragyog á mellétt, ttünöig, amiköir inuükáBá" menet a hajnali. nap koszeff^ja íjel- szikrázik a horizonton.

MARAFKÖ LÄSZLÖ

Császár István:

<övületek

Kétszáz éve született Fáy András

A haza mindenese volt

Az író állatmeséiből

AZ EGEREK. Az egerek tanyát ütöttek egy asztag alatt. Bátorságban minden ellenségtől, gond nélkül lakoztak kt a gazdag búzaszemekkel. D« a cséplés folytával fogyott az asztag, s az alső kévékre kerülvén a sor, azon egér vala szerencsés, amelyik a csép elöl elillanhatott.

A jó kvártély nem haza még, valamint a haszonért tanyázó sem hazafi ám.

A KUTYA. Dühös méreggel ugatott a kutya egy elmenő szekér után, s a kereket faldosta. „Mit dühösködöl — így szólt egy tehén hozzá —, hiszen a kocsi nem árt neked semmit.’* „Nem árt? — felel fogcsikorgatva az eb —, de halad, én pedig maradok.”

Az irigység nem hagyja magát, nem hágy mást boldognak lenni.

AZ OKOS ELEÍANT. Az állatok tanácsot ültek, s mérgesen keltek ki az ember uralkodása ellen. „Miért szenvednénk tovább — mondának — e jármot nyakunkon? Nlncsenek-e velős csontjaink, mérges körmeink, kemény szarvaink s számtalan fegyvereink ő ellene, gyáva, erőtlen állat ellen?” Javalló zúgás támada a gyűlésben; de az okosabb elefánt: „Csillapodjatok — úgymond —, barátim! Mindenünk több van, mint az embernek, de — eszünk nincs annyi. Pedig ahol ez van, ott az uraság.”

Nevetem, midőn panaszt hallok, hogy a fő- vagy alispán despotlzál. Miért engedik uraságtok? Az észt korlátolni lehet erősebb ésszel; de nem is ismer más fegyvert.

A VARJAK GYÜEÉSE. A varjak gyűlést tartottak. „No, mit végeztetek?” — kérdé egy visszatérőt a szarka. „Azt, hogy a jövő gyűlésén fogunk végezni.”

kiváló rézmetsző és térképész révén, így emlékezett erre vissza: Veres- egyházi hivataloskodásakor egy gyönyörű, hatéves kisleányt fogadott gyámsága alá, mint többekkel közié, meg akard mutatni, hogy a nép egyszerű sarja, célszerű nevelés által valódi művelt nővé fejleszthető, Az akkor külföldies nőnevelés undort szült keblében, melyet jobbára hazánkba bevándorolt francia kalandornők kezeltek, kik inkább rangos úrnőket, mint gondolkozni képes nőket tudtak és akartak formálni... A Fáy András által felfogott kisleány hamar megunta a szabályokat és egyre hajtogatta: „Nem akarok kisasszony lenni.” Fáy visszaadta szülőinek. Én ezen gyönyörű nőt menyecske korában ismertem, férjét Bandornak hívták (András). Vezetéknevére nem emlékszem, minden nyáron pontos, szorgalmas munkások voltak atyám szőlőjében. A takaros Bandor két lovacskáján sok puttón gyümölcsöt és minket Karacs lányokat számtalanszor bevitt Pestre. Bandornéval sokszor kötekedtek szőlőt kötöző társnői emlegetvén egykori kisasszonykodását...

Fáy második nőnevelési kísérlete ettől sokkal jobban sikerült. Alanya a fóti Sziráki Zsuzsika lett, apja bíróságot viselt gazda. így-úgy, végül Zsuzsi gyermeket szült Fáy Andrástól, aki néhány évi felemás viszony utón Karacs Ferenc rábeszélésére feleségül vette a szép Zsuzsit. Res- tellte azonban a dolgot. Szadán, szűk körben, mondhatni inkognitóban esett meg az esküvő. Fáy remélte, hogy nagy híre nem keveredik egybekelésének egy parasztlánnyal. Ám a következő megyegyűlésen nagy ovációval százak gratuláltak neki ebből az alkalomból, nem minden édes káröröm nélkül.

///////////////////////I

így áll előttünk Fáy, az ember, a nagyszerű, az esendő, a társaság kedvence, aki néha kerülte volna körét. ö mindig csak használni akart, szerényen és békében. Eszméi, melyek a kor eszméi voltak, nem hagyták nyugodni, mindennap munkára serkentették. Most már mindenképpen méltó arra, hogy emlékét és írásait ne feledjük.

HORVÁTH LAJOS

Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, pedig az emlékek olyan szemétdombjával rendelkezem, mint egy aggastyán. Valószínűleg a kor tette azt, amiben éltem. A kor, amely az élmúlt harmincnégy év alatt több alkalommal nemcsak megtagadta, hanem le is tagadta önmagát.

Több rétegből állnak az emlékeim, mert több világ maradványaiból halmozódtak. Néha. amikor túl korán ébredek, mint ma is, kotorászgatok a már-már felísmerhetetlen tárgyak között. Most éppen könyveket találtam.

Gyerekkoromban a Hársfa utcában laktunk egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajosnak hívták a tulajdonost, — tudom, hogy a nálam idősebbek közül sokan ismerték, én csak arra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen izzott a homloka,: szivárcsutkák szaga vette körül, és átjárt a szemben levő kocsmába, ahol a Gschwindt-likőrgyár plakátjai voltak a falon, például az, hogy „Marha, mért nem iszol Gott- schlig rumot?” önként adódó és olcsó megjegyzés, de nem hagyhatom el, hogy azóta Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa utcából, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent átvészelő emberi értékeket

....- .

A n

álam később születettek el sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltánytalanságnak tartom, hogy a' használt könyvekkel kereskedő, mostani, főútvonalon pompázó, jól szervezett, túladminisztrált boltokat ugyanúgy nevezik, mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott, áraknak, számlakönyveknek, betűrendes polcoknak, de leggyakrabban a tulajdonosnak sem lehetett nyomára lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és aknarepeszektől sebzett, lapos szekrényszerűség a falon, amit

— tekintettel a háború utáni időkre

— üveg helyett nagy lyukú drótháló fedett.

Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kartonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni című röpira- t<it.. -El ,is' loDtam. még, .aznap. Magyarázatul, de nem mentségül, azt hozhatom fel, hogy a cím alatt ott állt zárójelben, hogy „Az oroszországi kivégzésekről”, és ez felgyújtotta

az akkori divat szerinti klottgatyás és mezítlábas gyermeki fantáziámat; másrészt ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és, így. viszonylag könnyén kirángathíttam a rés- nyíre feszített ajtón. A bűncselekmény elkövetése után napokig félve sompolyogtam Rácz Lajos boltjának közelébe, bűnös gyönyörűséggel elolvastam a füzetet, és bármilyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem. így kezdődött önálló kapcsolatom a könyvkereskedelemmel. Később — miután jelentősebb vagyonhoz jutottam — rövid , alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Robinson-nak egy el- rongyolt, de békebeli, if júsági példányát, a fedelén Mühlbech Károly színes rajzával. (Mit tudtok ti Mühl- beck Károlyról? — kérdezhetném, vattaszakállamat Simogatva.)

i v ■

Állandó látogatója lettem ezután már a rejtelmes boltnak, délutánokat töltöttem ott, a penészszagú homályban. Végtelennek tűnő világ tárult fel előttem. Sok írót ismertem meg akkoriban, akikről csak később tudtam meg, hogy az egész világ ismeri a nevüket Akkor még csak olyan tiszteletlen pajtásság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről, nem tudtam még, hogy nem tűnnek-e el azután; hogy rájuk csukom az utolsó öldalt, élni fognak nélkülem is. De én nem ezekről akarok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom, nem fogok megtalálni soha többé.

Először is egy közvetlenül 1900 utáni kiadott könyvecske: A velico- pédezés iskolája, mámorítóan bárgyú rajzokkal. Olyan valószínűtlen volt, mint a Legszebb Grimm-me- sék, sőt, még valószínűtlenebb, mert ezeknek a mulatságos emberkéknek és szerkentyűknek a bri- csesznadrágos, gyümölcstálkalapos, sűrűn satírozott világa kétségtelenül létezett valamikór. 1. ábra; 2. ábra stb. — mintha csiklandoznának, amikor rágondolok. És ami a legcsodálatosabb, én ebből a könyvből tanultam meg kerékpározni,. Addig- csak bringáztam, az Éles úr Almássy téri kölcsönzőjéből Bereit „gépeli”, de fogalmam sem volt a hajtóláncról, az erőátvitelről, a helyes pedáltechnikáról.

Ezért a könyvért úgy fáj a szívem,-mint azért a hatéves kislányért, akibe először voltam szerelmes. (Jelenleg dr. Horváth Istvánné- nak hívják, Iratokkal tudja bizonyítani, hogy valamikor ő volt az a hatéves kislány, de én ezen csak kétkedve mosolygok.)

Egy másik könyvnek a szerzője valamilyen Samu volt. A könyv egyetemi hallgatóknak készült, és mindazt tartalmazta, amit a bőrgyógyászatról 1880 körül tudták.

' Gondosan végigolvastam ezt is, bár ’ enyhe undorral forgattam, mert a lapjait helyenként rozsdaszínű foltok pettyezték.

Hogy miért olvastam el ilyen könyveket? Mert az eredeti rendeltetésüktől függetlenül, a megfogalmazott világot jelentették nekem. Mert minden létező érdekelt.

Szintén az orvosudomány köréből való volt egy szexuálpathológiai vagy pszichoanalitikai vallomásgyűjtemény. Abból aztán cifra dolgokat tanultam tíz-tizenkét éves koromban. Ha erre gondolok, akkor aztán valóban sajnálom a mai fiatalokat. Az ő szegényes ismereteikkel. Mit tudnak ők, például...? De nem t is részletezem...

Aztán emlékszem még a Kotorékebek tenyésztésére. (Kotorékversenyt , nyert ebek fényképével.) Ebből is " összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Akinek kedve van elbeszélgetni a kotorékebekről, annak szívesen állok rendelkezésére, bár nem vagyok ebtenyésztő, de még kutyabarát sem. A tudásom kizárólag elméleti, és mint ilyen is csak kotorékebekre korlátozódik, viszont biztos vagyok abban, hogy ebben a műfajban kevés író versenyezhet velem.

És hogy egy ilyen értékes elmélkedést ne zárjunk le tanulság nélkül, elmondom még, hogy a múltkoriban együtt iszogattam a Batthyány téri áruház mellett egy zöldségkereskedővel, aki azt állította magáról, .hogy fiatal korában elvetődött valahogy Veres Péterhez.

— Olvasni szoktál-e? -r kérdezte tőlem Veres Péter.

— Minek az nekem — mondtam.

— Azt ajánlom neked, fiam, hogy ha a budira mész, és kezedbe veszed a papírt, azt is olvasd el, mielőtt elhasználnád!

■ r

Erces hangon idézte ezt a zöldségkereskedő, mint egy maszek próféta. Többen felfigyeltek ránk, és ezért megismételte:

— Még azt a papírt Is olvasd el!

Mondta vagy nem mondta ezt

Veres Péter, én nem tudhatom, de az biztos, hogy igaza van.

V

alaki? Hát valaki ő? Ko- vászna Gábor, két gyermek apja, háromszoros nagypapa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem ékesíti, ma hatvanéves.

Neve. ismeretlen az országban, a városban, a kerületben, s a műhelyben, ha ismerik is, mégsem tudják, csak elfogadják, hogy milyen ember él köztük. Mert amikor a szüret elszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája fürdőbe parancsolja, Kovászna Gábor zokszó nélkül végzi el helyettük is a munkát.

Ö az, aki már korán önmaga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kellett apjának eltartania, amikor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volna lenni, elszegődött egy lakatosmester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pinceműhelybe, vagy elszaladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűszereshez tojásért, hogy a mester a kis vaskályhán rántottét üthessen össze magának. Később, amikor a segédlevelet megszerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az éveket, mert sokfélébe belekóstolhatott a mogorva mester mellett.

A Lemezárugyárba nem sokkal a háború után került. Amikor olyan idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap dicsőítette teljesítményét. Ám amikor a több száz százalékot teljesítők mellé beosztották a többieket, hogy a kezük alá dolgozzanak, Kovászna Gábor nem kért belőle. Jó. hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsátás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Kovászna Gábor végképp elrontotta a sorsát, amikor a személyzetistől megkérdezte: „Nekem kell dirigálnom a mérnököket?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lapjára pedig rávezették: „kishitű”.

Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mindegy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppenséggel rossz, bő-e a termés vagy szűk. bizakodó-e az országban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze aló! mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerültek ki. Az a „kishitűség” változatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek.

Az Arnádföldön épített házat nagyobbra bővítették, amikor lánya — egv elrontott házasságból — a kis visszaköltözött hozzájuk.

E

gyszer — meg kell hagyni — Kiváló Dolgozó címre felterjesztették, de ez akkoriban esett, amikor a reumás munkatársát baleset érte, s a kitüntetéssel járó pénz is jól jött volna a szerencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Igaz, a következő évtől kezdve mindenki csak arra emlékezett, hogy Kovászna Gábor egyszer már rajta volt a listán. A törzsgárda jelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem megkapni.

Kovászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlenkedő vérnyomása, a felső fogsorában egy hídja, aranykeze és áldott türelme, minden tehát, ami az élethez sok, a halálhoz meg kevés.

Jó külsejű, megnyerő modorú, kedves társasági ember, szerény, meleg fénnyel világító szellem, a magyar reformkor egyik leghasznosabb alakja. Fáy András író-költő, országgyűlési követ, pedagógus, színházigazgató, takarékpénztár alapító. Szemere Pál a haza mindenesének nevezte. Kétszáz éve, 1786. máj. 30- án született Kohányban, egy Zemplén megyei kis faluban.

A családi rege szerint hajdani őse a muhi csatában ÍV. Béla királynak felajánlotta a lovát, hogy az a vesztett csatából elmenekülhessen. Emlékezetre méltó önfeláldozás, akkor is, ha nemességet és birtokot lehetett kapni érte. Erre utal a család címerében az ágaskodó lovat kantáron tartó szablyás vitéz.

V/////////////////////

Az ügyvédi vizsga letétele után Pest-Pilis-Solt vármegyében hivatali szolgálatba lépett, mivel a családnak egyik ősi fészke Gomba volt. A pesti, majd a váci járásban szolgabíró; 1812—1818-ig ebbeli minőségében Veresegyházon is lakott. A Friss bokréta című kötete 1818-ban hagyta el a festék illatú nyomdát. Ebben olvasható a Különös Testamentum című elbeszélése, amelyik humoros jellemrajzával, eleven történeti színeivel, megkapó stílusával új korszakot nyitott a magyar elbeszélésirodalom fejlődésében.

fjMMmysmmmm

Az irodalom — jól tudjuk — viszályok, harcok, klikkek forrása. Különböző körökbe szerveződő baráti társaságok esnek egymás torkának és írásainak. Fáy András Veresegyházra költözése után, 1814-ben megvette az ottani kántor szöllejét, amely jó termő gyümölcsfákkal volt tele. A Margita-hegy málján, azaz déli napverte lejtőin országos hírű borok teremtek akkoriban, ugyanúgy a Somlyó-hegy fóti és mogyoródi oldalain, Foton Fáy-présház néven ma is működik egy reformkort idéző kellemes ivolda.

Szemére Pál és Kölcsey Ferenc — az utóbbi akkoriban hosszabb időt töltött Szemerééknél Pécelen — 1814 kora nyarán meglátogatták a jó barát Fáy Andrást Veresegyházon. Az irodalmi csetepaték Kazinczy Ferenc körül szinte ekkor tetőznek és mi sem természetesebb, mint hogy a barátok is csatasorba állnak. Szemere és Kölcsey éppen akkor nagy munkába fogtak, hogy Kazinczyt megvédjék a hírhedt Mondolat gúnyos támadásai ellen. Természetes, hogy a napi kérdés képezte a beszéd fő tárgyát. Majd kivezeti őket Fáy a szőlőjébe, hol javában érett a cseresznye, s csak úgy mosolygott le a fákról. Pár perc múlva három egymás mellett levő fán ül a három li- terátor, s oly dévaly kedve kerekedik, hogy a komolyabb kedélyű Köl- cseyre alig lehet ráismerni ... — jellemezte az esetet Fáynak egyik múlt századi életrajzírója.

A híres veresegyházi eseresznyé- zés mély élménnyé kerekedik és tovább erősíti a barátság kötelékeit. Kölcsey már régen nem él, amikor 1853-ban Fáy András a Divatcsarnok című, előkelő szalonok közönségének szánt lapjában csak felsőfokon tud emlékezni a napra. A baráti véletlen találkozás, tanútlan fesztelenség, nyájas légmérséklet s gyermeki ártatlan örömeink vissza- sugárzása az ízes gyümölcs koppasz- tásában — fölnyitották a víg kedély erejit. Egymást űzte köztünk az élez; a lelkes, de ártatlan évődés s litera- turánknak akkori vitái bő anyagot szolgáltattak a legmulattatóbb csipkedésekre és satirai megjegyzésekre, mik ezen napot legderültebbjeink egyikének varázsolták.

fswsssswsjmmsssi

Fáy András érdeklődése már korán a nőnevelés felé fordult. Karacs Teréz, a demokratikus magyar nőnevelés egyik úttörője, aki kislány korában Fáy köréhez tartozott, apja, a