Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

1988. MÁJUS 31.. SZOMBAT Színházi levél Az ötödik találkozó Tegnap este a békéscsabai szín­ház előadásával (Nash: Az eső­csináló című drámáját ját­szották) véget értek a fővá­rosban az V. országos színhá­zi találkozó bemutatói. Tizen­egy vidéki társulat és nyolc budapesti színház egy vagy több produkciója vett részt a találkozón — és a versenyen, hiszen a teljesítményekről zsű­ri dönt, s különböző díjakat ítélnek majd oda (de erről csak a jövő hét végén tudunk beszámolni, mert a díjakat június 6-án, pénteken adják át.) Egy ilyen átfogó igényű, nemcsak az adott színiévadot, hanem a magyar színházmű­vészet jelenlegi helyzetét is érintő, szerencsés esetben e helyzetről megfelelő képet is nyújtó találkozó értékelése életveszélyes vállalkozás. Ugyanis az értékelésnek épp­úgy a rehdezvényen túlmuta­tó célzatúnak kell(ene) lennie,-mint magának a találkozónak, amely, értelemszerűen, sokkal több, mint tizenkilenc szín­ház huszonkét előadásának felsorakoztatása. Ám egy ilyen áttekintés már csak terjedel­mi okok miatt sem oldható meg e Színházi levél keretein belül. Nem is beszélve arról, hogy a sok felvetődő kérdés közül nem mindegyik egyfor­mán fontos, és nem mindegyik érdekli a szélesebb kozönséJ get is (mert annyira szakmai vonatkozású). Néhány észrevételt azonban nemcsak lehet, hanem kell is tenni. S talán nem annyira az egyes előadásokról kell szólni (azokról, legalábbis a buda­pestiekről, bemutatójuk idején amúgy is esett szó), hanem bizonyos általános jelenségek­ről, olyan megfigyelésekről, amelyek a vége felé közeledő 'évad arculatát segítenek meg­határozni, illetve amelyek"- d magyar színházművészet - pil- slanatnyi-rképét rajzolják ki. Az első megjegyzés előadá­saink művészi színvonalára vonatkozhat. E tapasztalataim nemcsak az említett huszon­két előadáson alapulnak, mi­vel szerencsés (?) körülmé­nyeim folytán évente vagy száz előadást látok Budapes­ten és vidéken. Nos: a mű-Vsé- szi színvonal legfőbb jellem­zője jelenleg nem az, hogy változó, hullámzó, .egyenletes, hanem az, egyre szemfyeszö- köbben halad az elsléndriánp- sodás felé. Azaz: évadról évadra nő az odavetett, végig nem gondolt kimunkálátlan, következetlen, félkész produk­ciók száma. Az a műgond, amely egy előadást minden ízében, minden apró összete­vőjében, a világítástól a jel­mezek apró, hiteles részle-, teiig, a használt kellékek gon­dos megválasztásától .. színé­szi munka precizitásáig áthat, ma már egyre kevesebbszer mutatkozik meg színpadjain­kon. Soha annyi rossz díszle­tet, alkalmatlan kelléket, he­venyészett színészi teljesít­ményt, esetleges világítási ef­fektust nem láttam, mint eb­ben az évadban (s a ‘találkozó előadásainak egy tekintélyes részében is!). A szakma be­csülete, a mesterség tisztelete mintha nem csak az iparós- emberek körében lenne kive­szőben. hanem a színészmes­terség táján is. Olyan erózió ez, amely talán megmagyaráz­ható okokból (hajszoltság, gyönge fizetések, gyönge da­rabok stb.) jön létre, de ezzel együtt is egyre fenyegetőbb, s hovatovább veszélyezteti a színházi szakma hitelét. Ma . tán még megállítható folya­mat — de azonnal is késő len­ne fellépni ellene. A másik megjegyzés nem kis mértékben összefügg a fentiekkel A slehdrián szín­ház ugyanis egyre gyakrabban társul az elüzletiesedéssel. Az az: a kimunkálatlan előadá­soknak egy jelentős hányada éppen a közönségvonzó cél zattal színre vitt daraboknál érhető tetten Ez többszörösen Az évad egyik slkerelöadása v0l, veszélyes jelenség. Veszélyes, házban ivan Kusan Galócza című mert a színházban, a színész­ben, a rendezőben azt az ér­zetet keltheti, hogy a bevéte­leket növelő darabokat lehet, szabad félgőzzel játszani. Másrészt, a nézőben is azt a benyomást alakíthatja ki, hogy ami szórakoztató, ami kom­mersz, azt így kell játszani, annál nem szükséges a teljes szakmai fegyelem és odaadás. Ez alapvetően helytelen hozáállás — elsősorban a színházak részéről. Hiszen a közönség arra reagál, amit ad­nak neki, s ha gyöngét, sílá- nyat kap, arra reflektál, sőt egy idő. után azt tekinti a csúcsnak. Aki valaha is látott sokat emlegetett nyugati szó­rakoztató színházi produkció­kat, az tudja: ezek az előadá­sok többnyire a profizmus magas szintjén jönnek létre. S maradnak is ott, különben a hatalmas versenyben nem élnek vele. Ha a kínálatban van három csillagos ötös elő­adás, senkit nem érdeke] az aláhúzott hármas osztályzatú félkész áru. Gyakran olvas­hatunk interjúkat a hazai la­pokban is azokkal a magyar művészekkel, akik nyugati színházakban énekelnek, tán­colnak. Csak abból is, amit ők elmondanak az ottani szak­mai követelményekről, kitet­szik: kizárólag a legjobb az elfogadható teljesítmény. Mi nem látszunk tudomásul ven­ni ezeket a követelményeket. És ez még nagyobb baj, mint az, hogy egyes színházaink (nevezzük is meg: a főváros­ban a Madách és a Víg) mű­soraik túlnyomó hányadát a legfrissebb vagy már nem is olyan friss angolszász vagy francia kommersz színházi műveknek szentelik. Mert fel lehet vállalni (kimondva vagy kimondatlanul), hogy valaki kifejezetten úgynevezett bul­várszínházat csináljon, hiszen ez nagy közönségréteg ked­venc színháztípusa, igény van rá, s nem játszhat mindenki csuparcsupa klasszikust. De ha er;re adjuk- a fejünket, ak­kor kötelező (igen, mind a színház szakmai hitele, mind a közönség jogos igényei miatt kötelező), hogy ezt is éppoly komolyan, akkora erő­bevetéssel, oly mértékű művé­szi energeiabefektetéssel csi­náljuk, mint a klasszikus be­mutatókat. A harmadik megjegy­zés — természete­sen — összefügg a a fenti kettővel. Nevezetesen: nem megnyug­tató a színházak műsorterve. Senki nem akar valamiféle egy király — egy cigány dekáz- gatást, a hetvenhétféle szem­pont, elvárás, igény tökéletes kielégítését látni. Ez megold­hatatlan, s ha megoldható volna, akkor is rossz lenne. Inkább arról van szó, hogy a választások nem meggyőzőek, illetve, egybemossák a szín­házakat, s nem segítenek a sajátos arculatok kialakításá­nál. Túl sok az összetéveszt­hető színház nálunk, s túl kevés a karakteresen egyéni. Erről azonban majd. jövő heti Színházi levelünkben, a talál­kozó díjainak odaítélésé után szóljunk többet. Takács István ARANY JÁNOS DÍJASOK Immár tizenkettedik esztendeje annak, hogy a Pest Me­gyei Tanács végrehajtó bizottsága megalapította az Arany János pedagógiai díjat, amellyel minden évben azt a három oktatót jutalmazzák a pedagógusnap alkal­mából, akik az oktató-nevelő munka különböző terüle­tein kiemelkedő eredményt érnek el, akik munkájuk so­rán alkotóan kapcsolják össze az elméletet a gyakorlat­tal. Most a három új Arany János-díjasunkat mutatjuk be olvasóinknak. A DOLGOK NEHEZEBBIK VÉGE Vannak, akik a dolgok könnyebbik végét, mások a nehezebbiket fogják meg. Őszintén szólva néha eltűnő­dik az ember: ugyanis nem mindig azok panaszkodnak, akiknél ez valóban indokolt lenne. Ellenkezőleg! Földessy Józsefnétöl, a budakalászi ál­talános iskola igazgatójától például nem vettem volna zo­kon, ha panasznapot tart. Ám ő éppen azok közé tartozik, akik a dolgok nehezebbik vé­gét szeretik igazán. Több mint kilencszáz gyerek tanul a bu­dakalászi iskolában, tíz épü­letben, három telephelyen, vál­takozó műszakban. Hozzáte­szem: telefont csak az elmúlt esztendőben kaptak. Ahogy szót szóba öltünk, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy olyan pedagógussal akadtam össze, aki lubickol ebben a csöppet sem egyszerű helyzetben. Teli van ötletek­kel, elképzelésekkel. Mindig erre a pályára készült. Saját általános iskolai tanárai vol­tak számára a jó példák, akik­nek hatására maga is a gye­rekek oktatását választotta életpályájául. Egy évig képesí­tés nélkül dolgozott, majd Sze­geden végezte el a tanárkép­zőt. Jó ideig volt ezután ma­gyar—orosz szakos tanár, so­káig úttörő csapatvezető is, később igazgatóhelyettes, majd immár tíz éve igazgató. Két évtizede él Budakalá- szon. Magáénak érzi a közsé­get, amij mi,sem,bizonyítjob- ban, mint az, -hogyí tagjaa he-, lyi pártbizottságnak és a ta­nács vb-nek is, tanácstagként dolgozik a lakóterületéért és emellett számos más társadal­mi munkát is vállal. Az iskola? Tizenhat fakultá­ciós csoportjuk van. Olyan fakultációkat vezettek be, amelyeknek a segítségével va­lamilyen plusz emberi érték­hez juthatnak a diákok, vagy hasznos lehet felnőtt életük­ben. Foglalkoznak például la­káskultúrával, háztartási isme­retekkel, könyvkötészettel, s a KRESZ-fakultáció elvégzése után a nyolcadikosok év végén kismotorvezetői engedélyt Szerezhetnek. Emellett csak­nem húsz szakkörük működik. Több, az Országos Pedagógiai Intézet által kezdeményezett kísérletben is részt vettek. Ilyen volt a kétéves nyelvi és a négyesztendős kertészeti ok­tatás. Jelenleg — ugyancsak kísérletként — rajztagozatos osztály van az intézményben. S a sornak még mindig nincs vége. Német, angol és szerb nyelven is oktatnak, valamint kihelyezett zeneiskolai tagozat működik az iskolában. Az egy­re szélesebb körben ismert Lenvirág együttes tagjai ugyancsak az itteni diákok közül kerülnek ki. Természetesen ahhoz, hogy mindez átfogható, áttekinthető legyen, nem elég egy lelkes igazgató. Szükség van a teljes tantestület segítségére, a jó szakmai munkaközösségekre. Nemrégen fejeződött be az is­kolái munka szokásos, ötéven­ként ismétlődő, részletes vizs­gálata. A szakfelügyelői ösz- szegzés szerint az országos át­lag fölötti, kiemelkedően ma­gas színvonalú az oktatói munka Budakalászon. Az igaz­gatónő pedig telj vgn új és jjjább."tervekkel-jygy gondolja, nem engedhető meg, hogy az egyik tanév olyan leiben, mint a másik, mert akkor minden elszürkül. Csak addig marad a pozíciójában, amíg pezsdíteni tudja a pedagógus és a diák korántsem könnyű életét. ITT NEM LEHET MEGÖREGEDNI — Csakhogy itt vagy! Na­gyon vártalak! Hol voltál? — Hát lehet ilyen fogadtatás lát­tán kedvetlenül dolgozni? Va­lahányszor az óvodában hoz­zám bújik egy-egy gyerek és efféle szemrehányásokkal üd­vözöl, ismét átérzem: jól vá­lasztottam. Mindig nagyon szerettem az apróságokat, kis­koromtól' kezdve csak velük akartam foglalkozni. Higgye el, közöttük nem lehet meg­öregedni ! S a mosolygós arc, a vidám, nyílt tekintet valóban arról tanúskodik, hogy Lehoczky Károíyné, az üllői óvodai in­a budapesti Katona József Szín- komédiájának bemutatója. Képün­kön: Básti Juli és Szacsvay László tézmények vezetője fiatal ma­radt az apróságok között. Pá­lyája Pest megyéhez kötődik. — Nagybörzsönyben szület­tem, nevelkedtem és saját kis falumban kezdtem el dolgoz­ni. Vegyes csoportom volt, ami azt jelenti, hogy ötven, külön­böző korú kis óvodással kellett foglalkoznom. Emellett a konyhát is én vezettem. Bi­zony, hosszú, időbe tellett, amíg megtanultam, hogyan le­het például anyaghányadot vagy árkalkulációt készíteni — hiszen ezt nem tanították az óvónőképzőben. Végül azért csak belejöhettem, hiszen tíz évig csináltam — teszi hozzá jogos büszkeséggel. — Itt, Üllőn, már több mint Földessy Józsefné húsz esztendeje élek. Akkori­ban, 1.964-ben, két óvoda mű­ködött itt, összesen hat cso­porttal.' Évek' múlva, 1975-ben új óvodát építettek, amely pe­dagógiai, irányítási szempont­ból hozzám tartozott. Elsőként mi próbáltuk ki a megyében, hogyan lehet integrált intéz­ményben dolgozni. Ez még 1979-ben történt. Annak már jó néhány esztendeje, úgyhogy nyugodtan mondhatom: jól be­vált. Kísérleti nyulak voltunk — az igaz —, s a kezdet is ne­héznek bizonyult, de megérte. A tizennégy óvodai csoportban közös bemutató foglalkozáso­kat tartunk s az egymás mun­kájának ismerete pedig magá­nak a nevelésnek tesz jót. Job­ban tudunk viszonyítani és egyikünk ötlete a másiknak is segít. Látogatásom idején éppen nevelési értekezlet volt az óvodában. Csodálkozva néz­tem körül: most, hétköznap délelőtt? És a szülők mit szól­nak ehhez a rendkívüli szü­nethez? Bizony nagyot téved­tem. Nem volt üres az óvoda. A gyerekek kint játszottak az udvaron. Felügyeletüket pedig gyesen levő kismamák és a dadusok látják g.l,.,E? is. nyíték arra, hogy jó a kapcso­lat a családok és az óvodák között. Lehoczky Károíyné több mint három évtizede óvónő. Ez alatt az idő alatt nagyon sok olyan gyereket nevelt, akik maguk is az egykori ked­ves óvó néni hivatását válasz­tották. Az integrált intézmény­be járó 380 kisfiúval és kis­lánnyal huszonöt óvónő foglal­kozik, közülük csak egy a ké­pesítés nélküli. Ám az igaz­sághoz az is hozzátartozik, hogy tízen kezdtek itt képesí­tés nélkül és végezték el a képzőt később, hogy azután ismét Üllőn folytassák a vala­ha megkezdett munkát. Sőt! Azóta hárman már vezetőhe­lyettesek lettek és ketten ki­tüntetést is kaptak. Szabadidő? Van két unoka, szereti a jó könyveket, szíve­sen tesz-vesz a ház körüli kertben. Tagja a Hazafias Népfront helyi elnökségének és népi ülnök a vonzáskörzet­ben. Társadalmi munkája so­rán is mindig a gyerekekért akar tenni, hiszen akadnak veszélyeztetett és hátrányos helyzetűek is. A piciny ember­kék között érzi a legjobban magát. A miértre egyszerű vá­laszt ad: — Övónő vagyok... i%%:«áÉÉá, I Lehoczky Károíyné Érzelmek nélkül NEM MEGY Csupa energia, mozgékony­ság. Ahogy beszélgetünk, lá­tom, milyen nehéz egy hely­ben, nyugodtan maradnia. Ér­zékeny, érzelmei által irányí­tott ember. Hiába, magyar— történelem szakos tanár, s mint ilyen, talán sérüléke­nyebb is az átlagnál. A rokon- lélek szimpátiájával hallgatom Rudolf Ottónét, aki igen ha­mar rátér a minden pedagógus azonos módon fájó problémá­jára: magyart és történelmet nem lehet érzelmek nélkül ta­nítani, s bizony a mai diákok szemében számos érték deval­válódott. Ezt a tanárnak ne­héz elviselnie — meg nem is nagyon akarja; küzd, harcol ellene. Mindig szűkebb pátriánkban tanított. A diploma megszer­zése után, pesti lány létére, természetesnek találta, hogy vidékre menjen dolgozni. Mint meséli, ez volt élete legszebb időszaka. Sződön kezdte a pá­lyáját, aztán került örszent- miklósra, majd Vácdukára, on­nan Vácra és végül 1973-ban Budakeszire, az általános is­kolába. Rá egy évre kapott szakfelügyelői megbízást. Ezt a feladatot Gödöllő körzetében oldja meg. A véletlen úgy hozta, hogy fotós kollégám maga is Rudolf Ottóné tanítványa volt. Ami­kor róla kérdeztem, a fiatal­Rudolf Ottóné ember nyelt egyet, majd így szólt: — Mi tagadás, nagyon szigorú volt, sokat követelt fő­iünk. Morogtunk is ezérf ele­get, de most, hogy, néhány év eltelt már azóta, látom: egyál­talán nem vált a káromra ez A következetesség. Egyrészt szeretek olvasni és szeretem az -irodálmát, másrészt' magam -is Hcáöasutssam an&h»fMHÍy menny ivei többet tudok ‘éíi.át­lagnál írókról, kÖlfSkrŐl, ’'poé­tikáról, történelemről. A hallottakon elgondplko- zom. A magam valamikori ta­nítási gyakorlatából tudom, hogy bizony a mai, gyerekeket jobban érdeklik a gyors tech­nikai fejlődés ered mériyei, mint a Janus Pannonius költé­szetében megnyilvánuló haza- szeretet, vagy mondjuk a-jam- bikus verselés. Ilyen diákok­nak humán, tantárgyat taníta­ni, azt megszerettetni, nem egyszerű dolog. Rudolf Ottó­né azonban változatlan ener­giával és munkabírással neve­li tanítványait a szépre s még arra is van ideje, hogy állan­dóan képezze magát, megis­merje a legújabb kutatási eredményeket és maga is ku­tasson, publikáljon. Annak idején ő irányította az inten­zív anyanyelvi kísérletet Pest megyében. Nem . véletlen hát, ha nevét országosan is isme­rik, munkáját. pedig szakmai körökben méltányolják. Jelen­leg az egyéni pályázatok anya­nyelvi országos bizottságának a tagja. Tanórákon kívül is sokat foglalkozik diákjaival. Szak­kört vezet, korrepetál, irodal­mi színpadot irányít, s nagy aktivitással tevékenykedik a Pest megyei úttörőelnökség kulturális szakbizottságában. Azt mondja, elfáradt már. Ám néhány perc múlva mint­ha lefújták volna róla a vélt fáradtságot, mert olyan téma kerül szóba, ami foglalkoztat­ja, érdekli. Győzködjük egy­mást, vitatkozunk. Természe­tesen szakmai kérdésekről, gondokról. Energikusan, szen­vedélyesen érvel. Minden sza­ván. mozdulatán látszik: ele­mében van. a. téma egész éle­tét meghatározza, kitölti. Iga­zi pedagógus, akinek nem le­het semmi sem fontosabb, mint értelmes, mély ember­séggel gondolkodó ifjúságot nevelni. Olyanokat, akiknek nyugodtan átadhatja majd a stafétabotot — ha már való­ban elfáradt... A tanárnőket bemutatta: Körmendi Zsuzsa Veress Jenő felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents