Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
1986. MÁJUS 17., SZOMBAT 7 Bolya Péter: Tűztalpak F iúra vágyom, most már véglegesen — jelentette ki a tükörnek Székes!, miután véget vetett városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Orsolyát... Hiszen mindig is tudta, bogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálta a várost és önmagát. Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esz- tergályozása, fafejűek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert : úgyis ráfogták volna, hqgy útra kelt fenyőfa, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. ... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült csendes, falusi remeié-, nek. A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi tisztiorvos állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszáz éves „nachkasztli” is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában. (Székesi, hülyéskedésből, pecséttel zárta le a leveleit.) Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és Do- lohov, a hős és az áruló, a belvárosi csibész és a szent életű püspök... S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. ... — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az olajkályhába, aztán elindult, hogy számba vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt? — A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És ... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Simái Mihály: Sűrűdet csillagi ködben Egy falu füstje szállong az idő föllcgében mintha fennsíkon által mintha magas hegyélcn ott hajt ott egyensúlyoz egy kicsi óriás gomolygó ködköpenyben egy garabonciás Ezüst pályára állnak rakéta-jegenyék Pipacstól jégvirágig tündöklik a vidék Por- és hófelhők szállnak az idő föllegében ------ezüst apám biciklin lebeg a közepében S az érben a vérben a rögben egyszerre valami zökken valami izzik valami fáj s Ö magasabb pályára szökken a sürűdő csillagi ködben A Tejút kisöpörve Göncölök tisztelegnek Rozzant biciklijének kereke vég és kezdet S most is mint rég a vázon én ülök s fázom fázom Marisa István szobra Európa elrablása Hazaballagott. Leült a melegedő szabóban, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma? — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz?” — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, miikor ment át az a szekér a túlsó partra ... Talán egy hete is van már ... Azóta sokat enyhült az idő... — „Te gyáva féreg” — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán, már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. ... Vissza is ugyanazon az úton jött. A szoba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját, a díványra feküdt, az olajkályha erős mor- mogását'hallgatta. „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy TŰZBÖL van. Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzre való öreg fatörzsek... Felébredt. Égette az izzadtság. Feltápászkodott, elzárta az olaj- kályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori mesékkel álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duna-ág felé csalta. ... Emberek a partok, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen. — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lőkös- né, a védőnő ... D e én kiégettem — suttogta magában Székesi, és megkérdezte Lőkösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát. A Vintér malom Moldován István festménye Tandori Dezső: Uszályok úsznak el' mind lombosabban... Uszályok úsznak el mind lombosabban az ablakon túl, de széncinegénk még, ha repked itt a szobában, és kezünkre szállva szétnéz magasából, látja a rendhagyó jelenést, és jelez, ahogy ez a dolga. De lassan a zöld szin, zöld térfogat átveszi évszakát, függönyt von a színjáték részei elé, mélyéről örökös-újszerű hangok kezdenek hallatszani, és, persze, a cinke nekik is visszafele!; ki tudja. Megyek a fasorban, negyvennyolcadik éve nem enged belőlem ez a környék, s ha van része, amit könnyelműen sosem linók, ez a gesztenyelombos-törzses enyhe ív az, villamossínéivel, távolabb egy tíz-tizenöt éve használatlan kerthelyiség, vendéglő is volt, női zenekar játszott, mit tudom én, emlékszem, még régebben itt az Operaház tervezőjének szobra alatt, vagy inkább a salakos vendéglőterepet a villamosvágányoktól elválasztó bokrok mellett, rozsdás asztalnál, itt ültem végig egész délutánokat, olvastam Karinthy Frigyest, Kosztolányit, néztem a „kishajót”, amellyel aztán a túlpartra jártam, egyetemre, hanem az én igazi egyetemeim ezekkel a háborús utcákkal kezdődtek, a szerencsésen épen maradt fasorral, a kertvendéglő salakos terepével, magányos üldögéléssel, nehéz s minden maihoz képest mégis oly könnyű elhatározással, és könnyűnek látszó következményekkel. Most már azt, hogy „látszik”, talán csak széncinegének ismeri; s neki, persze, megint lombtalanabbak lesznek az uszályok: ha megéri. Magyar anekdotakincstár £ Békés István Új magyar anekdotakincs című kötete, amely ^ a századfordulótól a felszabadulásig eltelt időszak érdekes, í jellegzetes, csattanós hazai kistörténeteinek sokaságát tar- y. talmazza, 1962-ben jelent meg. A mű tulajdonképpen —■ a ^ szerző szerint is — Tóth Béla nevezetes Magyar anekdota- J kincsének a folytatása. Tematikai sokrétűségével, megújult ^ tartalmával, feldolgozási módszerével e nagy hagyományú, y szórakoztató és népszerű irodalmi műfaj egyik leggazda- vgabb kötete, amely eddig századunkbán napvilágot látott. Sárosy Andor, a behemót termetű énekesszínész, a kedves bormegissaa a húszas évek végén a Teréz körúti Színpad tagja volt. Sárosy nem ivott sokat, de a kevés is megártott neki. Ezért vezette be Nagy Endre, a színház művészeti vezetője a lehelőpróbát. A színházba érkezéskor Sárosynak rá kellett lehelnie Nagy Endrére. Egy ilyen próba után a színész feltűnő vidáman dülöngélt be az öltözőbe. — Volt fejmosás? — kérdezték a kollégák. — Á! — legyintett Sárosy. — Ma becsaptam a direktort. Visszafelé leheltem! Rózsahegyi Kálmán, a népszerű színész egy alkalommal nagyon türelmetlen volt a délelőtti próbán. — Gyorsan díszítsenek, a mindenségit! — hajtotta a díszletezőket. — Ne húzzák az időt! Az ember délután játszik, este játszik, ideje sincs, hogy éljen ... A direktor hallotta Rózsahegyi kifakadását, így hát megkérdezte: — Te, R-ózsi, mit játszol te ma délután? — Alsóst, ferblit, tarokkot, ahogy jön . .. Gyulai Pál, a neves kritikus zordonan őrködött családja erkölcsein is. — Nem tetszik nekem ez a te kimaradozó életmódod, Gyuszi — korholta a fiát. — De apa, te is voltál fiatal!... — Voltam, voltam, de én legfeljebb ha egyszer-két- szer maradtam ki hetenként. — Egyszer-kétszer? ... Kevés az, apa...' — Jó, akkor kimaradoztam háromszor-négyszer ... mondjuk, ötszür-hatszor... Kimaradoztam hétszer- nyolcszor ... De nem mindennap, ahogy te teszed! Eötvös Károly kávéházi asztalánál a nyaralásról folyik a szó. A tervezgetők egyike Ostendébe igyekszik eljutni, egy másik a Bódeni-tó szépségét dicséri, egy harmadik pedig Abbáziába készül. Eötvös, a Balaton szerelmese mordul egyet, és megszólal: — Lárifári! Aki jól akar fürdőzni, az menjen a Balaton mellé! Az egyik asztaltárs gúnyosan kérdi: — Károlykám. fürödtél te már a Balatonban? — Fürdőit a manó! Nem vagyok én bivaly, hogy po- csétába bújjak... ! Karinthy Frigyes második feleségével, dr. Böhm Arankával vásárolni ment egy üzletbe. A hírére és népszerűségére kissé hiú író, miután kiválasztotta a portékát, így szólt a kereskedőhöz: — Tessék, itt a pénz, az árut küldje, kérem, haza! — Hova haza? — A lakásomra. Verpeléti út 2. — De kihez, kérem? — Hozzám. Karinthy Frigyes író vagyok. A boltos arca felderül. Hátrasiet az irodába a feleségéhez: — Nézd már, fiam, ki van itt? A Böhm Aranka férje! Doüinger Gyula sebészprofesszor klinikájának demonstrációs termében súlyos operációt végzett. A medikusok visszafojtott lélegzettel figyelték a műtétet. Csak az első padban ült egy fiatalúr, aki fittyet hányva mindenre, képeslapot olvasott. Aztán amikor az utolsó oldalt is végignézte, ásított egyet, és félrerakta az újságot. A professzor megszólalt: — Még tizenöt percünk van hátra. Asszisztens úr, kérem, adjon annak, az úrnak egy másik újságot! Báron Jónást a híres sebészt sérvpanaszökkal kereste fel egy vagyonos úriember. A vizsgálat végén komor arccal kérdi a professzort: — Tessék mondani, nem lehetne az operációt kivételesen részletfizetésre elvégezni? Ugyanis az utóbbi időben sok veszteség ért anyagilag. — Miért ne lehetne? — kérdez vissza Báron. — Fizetheti három részletben is. Az első részlet után bemosakszom, a második után felnyitom a hasát, s ha kifizette a harmadik részletet is — akkor megoperálom.
