Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
1986. ÁPRILIS 19., SZOMBAT 7 Falusi múltidéző Németh József festménye Flamm János: Végérvényesen A hadnagy a szokottnál is nehezebben ébred. Mázsás kőtömbök fekszenek mellkasán, nyomják visz- sza egy másik világba, amelyben az imént egy koncertet fejezett be, s leeresztett kezében a hegedűvel a kitörő tapsot várta. Aztán észleli az eső neszezését az ablakpárkányon, az olajkályha lobogását, s végül a sötétet kint az utcán és bent a szobában. Tizennégy éve'hivatásos katona s már régen tudomásul vette, hogy az álmoknak az ébredéssel véget kell érniük. Még fektében rágyújt, mélyeket szív, megvárja míg elmúlik a könnyű szédülés, felkel, és a fürdőszobába lép. A tükörbe néz és akkor jut eszébe Rábai Péter, akit ma a katonai kórházba kell kísérnie. Két nappal ezelőtt meglátogatta a fiút a gyengélkedőn. Annak az ott töltött napok alatt kisimultak némileg a vonásai, de az orrnyerge és a szemhéjjai besárgultak, s most olyan, mint egy ügyetlenül kifestett és az utcasarkokról elkergetett utcalány. A hadnagy megkérte az orvost, hogy engedje át a vizsgálót néhány percre s egyben tájékozódott Rábai sérülésének állapotáról. Tartott ettől a találkozástól, napról napra halogatta, míg nem bizonyossá vált, hogy Rábai Pétert a századparancsnoka alkalmatlannak tartja a tiszthelyettesi pályára és kezdeményezi a fiú leszerel- tetését. Ebben a pillanatban azonban Rábai Péter még sértettje annak az ügynek, ami kis híján kínos következménnyel fenyegette egyik szobatársát. Rábai Péter egy napi gondolkodási időt kért, majd saját elszántából olyan jegyzőkönyvet írt alá, miszerint játék közben tört el az orrcsont ia. Ez a körülmény azonban nem befolyásolta a századparancsnokot. tántoríthatatlan volt. sőt a fenti ténvt is Rábai Péter férfiatlan, gyenge karakterének bizonyítékaként értékelte. A hadnagy már ismeri az időközben elkészült századparancsnoki jellemzést, úgy mint: „Nevezett R. P. 20 éves betanított munkás, a közösséget nehezen tűrő. gyenge idegzetű és fizikumú. A reggeli futást nem bírja. G00 méter után légszomjat kap. összeesik, csak kímélő testnevelésben vehet részt. Rendszerint takarodó után tér vissza a zuhanyozóból, megzavarva társai nyugalmát. (Az a hír járja róla, hogy szégyell meztelenül mutatkozni a többiek előtti A pa-ancsok végrehajtásával köfülményeskedik, lassú, aprólékos, túlzó higiéniai elvárásai miatt a gúny tárgva. Társai a ..Nyali” nevet ragasztották rá. Állandó pénzhiánynyal küzd. Civil kapcsolatairól nem beszél-, levelet, csomagot nem kan. Mindennaposak összetűzései csoporttársaival, a közösséget bomlasztja.” S zóval egy kelés a hadsereg testén, gondolja a hadnagy és leül az orvosi székre. Rábai Péternek meg az asztai mellett mutat helyet, mintha a vérnyomását akarná mérni. A rövid beszélgetés során megtudja, Rábai Péter orra szépen gyógyul, már csak nyomásra érzékeny, a gyengélkedőn az időt alvással és gondolkodással töltötte, nem látogatta meg senki, a hadnagy elvtárs az első. Nem lepi meg a hír, hogy két nap múlva a katonai kórházba küldik, a századparancsnok négyszemközt már többször közölte vele, hogy meg fognak tőle szabadulni. — És mit érez, ha erre gondol? — kérdi a hadnagy. — ösz- szerándul a gyomrom — feleli a fiú —, de attól is, ha arra gondolok, hogy vissza kell menni közéjük — teszi hozzá, és tehetetlenül széttárja karját, hogy a pizsamakabát ujjai megrebbennek, mint egy madárijesz- tőá, amin átfúj a szél. — Igen, igen — mondja a hadnagy — nem biztató perspektíva — és érzi, hogy ez a szó szándékával ellentétben rideg és személytelen, s elhallgat. Az adott helyzetben a csend még elviselhetetlenebb, így befejezi a látogatást és közli a pályaudvari találkozásuk időpontját. A hadnagy a látogatás óta egyfolytában dühös. Legszívesebben összetépné Rábai Péter személyi anyagát, önéletrajzát, minden okmányt, de hiába is tenné, gondolatait nem tépheti össze. Azt a pillanatot sem, amikor felfedezte a könyvtárban egyedül ücsörgő fiút, aki kérdésére, hogy miért nem utazik haza, ha egyszer szabadságot kapott, magától értetődő hangsúllyal azt válaszolta: nincs hová és nincs kihez. Akkor olvasta el másodszor, most már tüzetesen Rábai Péter önéletrajzát. Dühös Rábai Péter apjára, aki autóbaleset áldozata lett, anyjára, aki idegösszeroppanást kapott — így került az ötéves Páter állami gondozásba — majd aki felgyógyulása után ismét magához vette, de csak azért, hogy korai halálával végleg árvává tegye fiát. S dühös önmagára is, mert bárhogy is küzd ellene, rég elnyomott emlékek törnek föl benne, szüleinek állandó eivódásai, apjának el- és visszaköltözései, az otthona, ahová neki se volt érdemes hazamennie. Jól látja hát maga előtt Rábai Péter tehetetlen és kétségbeesett próbálkozásait és végső reményét, hogy megtalálja azt a közösséget, amely elfogadja és megőrzi inkognitóiát, és ez a hadsereg. És dühös ezekre a gyerekemberekre, akik, mint a kutyák mgérzik, hogy ki fél tőlük, megszimatolják a gyengébbet és kíméletlenül körbecsaholják, kikezdik, és dühös a parancsnokra is, akinek, ki tudja, lehet, hogy igaza van, és ezzel arra készteti, feltegye a kérdést önmagának: Rábai Péter képes lesz-e majd arra, hogy' beilleszkedjen egy olyan szerkezetbe, amelyben az erő és a teherbíróképesség fontosabb, mint az oxigén. Legfőképpen tehát azért dühös, mert feleletet kell adnia, és minél jobban gyötri magát, annál inkább felismeri képtelen együttérzése és ösztöne fölé helyezni az észérveket. A hadnagy elhagyja lakását. A novemberi ködöt és a szitáló esőt csak az utcasarki lámpák fénye szűri át, akár már este is lehetne, kívánja, de még reggel van. Negyedóra múlva a pályaudvaron várakozók közt felfedezi Rábai Pétert. A fiú szabáiyszerűen jelentkezik, nem izgatott, elszánt. Akár egy halálraítélt — jut eszébe a hadnagynak és úgy dönt, hogy a háromnegyed órával később induló gyorsvonattal utaznak. Betérnek a restibe, a hadnagy rendel, melegszendvicset, üdítőt, kávét, aztán elkéri a fiú okmányait. „T. Idegosztály! Kérem szíves vizsgálatát. Ideges panaszok. Bővebbet kísérőjétől!” Szeretne valami biztatót mondani, de a fiú tekintete, s talán az, hogy most ő maga is szívesebben várná mástól az eligazítást, megbénítja a nyelvét, csak némán rándul meg a szája. Int a pincérnek, fizet, aztán hirtelen mozdulattal pénztárcájába nyúl, előbb egy, majd még egy százast vesz elő és a fiú felé nyújtja. — Kölcsön — mondja — szüksége lehet rá. JUL sszeszűkül a fiú szeme, ke- f ze lassan ökölbe szorul az | I asztalon. A hadnagy eze- V J két az öklöket nézi, mi- közben zsebébe gyűri a pénzt, s hdgy meglátja az erőlködéstől elfehéredő bőrt a csontokon, a kéz hátán vastaggá duzzadó ereket, mintha szétpattanna körülöttük egy szürke, nyálkás burok. Nyugalom szállja meg. Az asztal fölött kezet nyújt a fiúnak és érzi, hogy egymásba markoló ujjaik végén lüktetni kezd a vér. Hunyadi István: Villanások Reggel előjönnek a már-már elfelejtett események. Főként gyerekkorod, de a későbbiek is. A világosság órái leginkább időskorban jelentkeznek. Részletek, epizódok, de valamiféle jelentősége van ezeknek a fölvillanó képeknek. Amikor nőül vettem Tímeát, nem voltam több huszonhét esztendősnél. Messze volt a felelős férfivé érésem időszaka. Nem voltam alkalmas házastársnak, de apának sem. Te nem tudhattál erről Aladár, gyermek voltál, hajszoltad a napok elérhető örömeit. Nehezen formáltad meg első szavaidat. Hároméves lehettél, amikor a fiatal elárusítónő egy kesztyűdobozzal lepett meg. Fénylő tekintettel vetted át újfajta játékodat. Az a nő megjegyezte: — Kisfiam, nem tudod megköszönni ezt a takaros dobozt? Anyád szólt közbe: — Még nem tud beszélni ez a csöppség. — Hihetetlen — csóválta fejét a leány —, erős gyerek, jó növésű, legalább háromesztendős. Csak a szemeidből lehetett kiolvasni a hálát, ahogyan arra a fiatal nőre néztél. Akkor jött meg a hangod, amikor a lámpára csodálkoztál. Őrzök rólad egy fényképet, fehér mackóban üldögélsz a folyosón, alacsony sámlin, s az udvar négyszögébe bámulsz. Gipsszel pólyáit karoddal ábrázolnak a későbbi fotók. Ficánko- lás közben csúsztál meg a fényesre csiszolt padlón. A másik karodat akkor törted, amikor ingerkedtél a bocival. Hirtelen ugrott neked és lelökött a magas töltésről. Czinner professzor műtőit és így diagnosztizált: — Könyöktörés. Nem tudja kiegyenesíteni a karját. Majd meglátjuk később. Lehet, hogy eltörjük, a csontot és megpróbáljuk helyretenni. De nem került erre sor, maradtál csököttkarúnak. Ma úgy tűnik, inkább ragaszkodtál hozzám, mint anyádhoz, habár kényeztetett az elhagyott hitves szere- tetéhségével. Szép voltál gyereknek is, formás testű, átható-meleg pillan- tású. Ha elvonultam az alsóörsi nyaraló kertjébe, utánam jöttél. Nem értetted gyakori elhúzódásomat. Hiányzott apád. Nem tudtad, miért külde- lek el, miért van szükségem csöndre? Megéreztem, hogy mögöttem állsz és belepislogsz a papírjaimba. a fiúról — Menj vissza a házba, Ali, kérlek, hagyjál magamra. — Itt szeretnék maradni, apu — felelted — engedd, hogy maradhassak. Megragadtam a karod, hogy elvezesselek. Elképedve néztél rám. Sértett voltál, indulatos. Mégse szeretlek igazán, ha elküldelek. Naponta ismétlődtek látogatásaid a kertben. Volt úgy, hogy apró, zöld szilvával dobáltalak, hogy észre térítselek. Megszeppenve rohantál anyádhoz, hogy bepanaszolj. Ez a groteszk jelenet kínosan vésődött emlékezetembe. Nem tehet ilyet fiával a szerető apa. Tető alá került később a fenyőfüredi nyaralónk. Közénk csöppent Istvánka is, az öcséd. Amikor Pestre utazott Tímea a szülészetre, lekísértük az állomásra. Sírva vetetted el magadat hazafelé az úton. — Nem látom többet anyát! Nem fog visszajönni! — kiáltottad. Leszaladtál az állomásra naponta többször. Zokogva aludtál el, fejedre húztad a takarót. Ha fölébredtél, hüppögve sírdogáltál. Öcséd jelentkezése a családban újabb csalódást hozott. Az anyai gyöngédség a kisebbik felé fordult. Kifakadtál nem is egyszer: Miért kellett ennek a csöppségnek idejönni? Jól megvoltunk nélküle is! A versengés a szülői ragaszkodásért sajátos éket vert kettőtök kapcsolatába, elidegenedéssé fokozódott később. Nem elégedtél meg a második szerepkörrel. A képzelt mellőzésed gyanúja gunyoros kitöréseidet váltotta ki és gyűlöletbe csapott át később. Kerültétek egymást. Betegséged utolsó idején nyújtottatok egymásnak kezet. Suttogva mondtad, de én meghallottam. — Már ennyire lennék? Életközösségünk megsemmisülése után Tímea eladta a régi nyaralót. Az erdő mégis megmaradt menedéknek. Kisebb házikót húzott fel anyád, a magára maradt hitvesek szívósságával. Hevenyészett volt az új nyaraló, a pénzzé tett zongora árából és kölcsönökből. Nyomába se lépett a réginek. Itt töltötte nyarait Aladár is az anyai házban. Nem lehetett elfelejteni a korábbi, zavartalanul boldog esztendőket. Iván fiam. a festő, magas műteremházat épített, valamivel távolabb, de pompás rálátással a szomszédos hegyekre s a tóra. Kisebbik fiamat — ő maradt meg nekem — évente látogatom. Én is megépítettem rozzant faházamat az átellenes parton. Csak ne gyötörnének emlékeim a veled töltött évszakok gomolygásából, amikor együtt éjszakáztunk a favityillóban. Széles csontú alakod bukkan elém a kunyhó sarkaiból, a diófákkal árnyékolt kertből. Hallom a hangodat is. a máséval nem téveszthető súlyos lépéseidet. — Hogy aludtál, aou? — kérded, mihelyt beszökik a fény a zsalukon. — Neked kell rendbe tenned a kuckót, amíg lemosom a járgányt. Sültalmaképeden látom, mennyire boldog vagy, hogy egymás közelében alhattunk. — Együtt kell lefeküdnie és fölébrednie azoknak, akik ennyire szeretik egymást — hangoztattad. — Mégis jobban szereted nálam anyádat. Családod is van, kislányaid. Megütötten néztél vissza. — A? igaz. De te elszakadtál tőlünk, mikor még gyerek voltam. Mindig is hiányoztál, apu. A természetetedet adtad át a génekkel, a nyugtalanságodat, az életszomjúságodat, az elégedetlenségedet is. Nem veszed észre, mennyire hasonlítunk? Ugy«M6Zt mondtad Edinának, a hitvesednek, amikor válni akartál. Csak terved maradt a szakítás, erősebb hatalom szólt közbe, végzetes betegséged. Együtt jártuk az országot könyvekkel, rézkarcokkal, olajképekkel. Gondoztad, bütykölted a kocsidat, a Zá- porjóskát, egyszer se hagyott cserben. Megesett mégis, hogy másvalakivel indultam útra. Földúlt ábrázattal, háborogva nyitottál be hozzám. — Milyen apám vagy te? Övön aluli ütés volt, nem gondolod? Elrúgtál magadtól, mint fölösleges limlomot, habár tudod, hogy szükségem van rád. Egyszer elhagytál engem, akkor se kellettem. Ügy látom, most se kellek! Akkor még nem értettem fölindulásodat. Honnan sejthettem halálos betegségedet? Edinának megtiltottad, hogy közöije. Kárbaveszett idő, ha nem lehetünk együtt. Ismerted betegséged gyors lefolyását. Pár hónapod maradt mindössze. Gyürke Zoltán: Szerelmünkön pecsét Kóbor szelek kifosztják házamat. A fákról fagyos levél-könny pereg. Fuldokló kert, mint halak jég alatt. Lábamnál lecsapott virág-fejek. Orvul tört rám a magány évszaka. Csendből húzok magam köré falat, S várom, jöjjön a sarki éjszaka. Megbénult minden szándék, akarat? S jöttél, szemedből fény áradt s meleg. Eldöntötted a hamleti kérdést: Lenni kell, s immár örökre veled. S ím: tetszhalott kertem újraéled. Bennem vágyrobbanás, tavasz-féltés. S szerelmünkön pecsét már a véred. Vörös István: A varjak éje Mint hinta leng a pillanat az évek vékony rúdján, és földre hull a gondolat átfordulva múltján. Reánkzárul a jövő, mint ruhára a szekrény, Károlyi Árny: A Józsefek Már nem akartak tavaszt látni az öregurak. A Józsefek. Nincs március, április, május, körmükre olvadt hó esepeg. Övék már csak a gyertya-virágok, viasz-száron kék lohogások. De ígérnek nekünk új tavaszt, belőlük évelő hó-virágot. összerezzen az idő a molylepkék testen. A pillanatokat kibontja, mint lány éjjelre copfját, a varjak éje rikoltva föiénk gyűri gondját.
