Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-14 / 87. szám
4 1986. Április il, hétfő Hutweide kontra Hutweide Aki nem fizet, ne is igyon Még mindig sok a probléma Pedig mindenki egyetért Üdülőcentrum - egyelőre papíron Hutweide-Kowatscherweg. Az olvasók közül keveseknek mond valamit ez a név. Csupán a solymáriak tudják, hogy nem más, mint egy kellemes, lankás üdülőterület. No meg azok jegyezték meg feltehetően egy életre ezt a kissé komplikált nevet, akik pár évvel ezelőtt, még mit sem sejtve, éppen itt vettek üdülőtelkeket. A lankás dombhát ugyanis bz elmúlt másfél esztendőben parázs viták, elégedetlenkedések színtere lett. Lapunk már tudósított arról a februári Spontán közgyűlésről, ahol a telektulajdonosok Balogh Lajostól, a víztársulat elnökétől és a solymári vb-titkártól, Seres Istvántól az iránt érdeklődtek, mi az oka, hogy az eredetileg 1984-es átadásra tervezett vízhálózatból egy 3,5 kilométeres szakaszhoz még hozzá sem kezdtek, s a legelső, korán átadott 2,5 kilométeren kívül még semmi nem üzemel. Hanyag munka A forró hangulatú közgyűlés óta eltelt két hónap alatt — mint kiderült — az indulatok nem mozdították el a holtpontról a helyzetet. Amint Szentirmai Béla, a kivitelezés műszaki ellenőre elmondta, csak a hónap végére várható némi előrelépés. — Április végén — a tervek szerint 24-én — átadjuk az elkészült négy kilométeres szakaszt a műtárgyakkal, víztározókkal, gépészeti berendezésekkel együtt. Már csak a nyomáspróba, a vízminták ellenőrzése van hátra. Az építkezés folytatásáról nem tudok még biztosat. — A telektulajdonosok között olyan hírek terjednek, hogy a késedelmeskedés oka elsősorban a hanyag munka, a minőségi hibák. Igaz-e ez, vádolható-e a kivitelező ilyesmivel? — Tény, hogy gyakran kellett benaplóznom hiányosságokat, sűrűbben, mint a korábbi* kivitelezéseken, ahol szintén a solymári tanács költségvetési üzeme dolgozott. De jó részük anyaghibának, a csövek gyenge minőségének volt köszönhető. S az is biztos, gyorsabban dolgozik máskor — volt módom rá, hogy megismerjem — a költségvetési üzem. A határidőcsúszás azonban, azt hiszem, nemcsak az ő lassúságuknak köszönhető, hanem annak is, hogy sokan, az érintettek közül nem fizették be a társulati díjat. Sajnos, a kivitelezéskor azzal is zá- molni kell, hogy nem lehet mindig minden szükséges anyagot, csövet, gépészeti cikket beszerezni. A költségvetési üzem pedig nem rendelkezik olyan anyagi tartalékokkal, hogy mindenből tartson raktáron. Nem vigasztalja persze sem a hiánycikklista ismertetése, sem pedig a szükséges építőanyagok minősítése — illetve minősíthetetlensége — azokat, akik immár ötödik esztendeje fizetik a társulati hozzájárulást, s már több mint egy éve boldog vízvezeték-tulajdonosoknak érezhetnék magukat. Ehelyett azonban még csak a távoli utcák túrásai, sejtetik velük, hogy valahol már élte- tú útjára indult a víz. Mivel vigasztalhatja, biztathatja őket Balogh Lajos, a solymári csatorna- és vízműtársulat elnöke? Nincs fedezet — Azt kell mondanom, a a határidő csúszásában a kivitelező a legkevésbé hibás. De jobb, ha a legelején kezdem. Az eredeti tervek szerint úgy kellett volna 1984 végére a hálózatnak elkészülnie, hogy addig a legjobb esetben is a megszabott 16 millió forintos költség helyett csupán 13,8 millió gyűlt volna össze. Szerintem vagy túl koraira tervezték az átadást, vagy pedig alacsonyra az éves társulási hozzájárulás összegét. — Ráadásul egyáltalán nem mondható, hogy a telek- tulajdonosok lelkiismeretesen fizetnék a részleteket. Az első évben a szükséges egymillió-hétszázezer forint helyett, még egymilliót sem fizettek be. Azóta is állandó a hátralék, a tavalyi mérleg szerint eddig egymillió 300 ezerrel fizettek be kevesebbet a társulás tagjai, mint amennyi időarányosan elegendő lenne, így az állandó pénzhiány miatt is lassult az építkezés. Hiszen egy szakasz kivitelezését csak akkor rendelhetjük meg, ha összegyűlt már rá a fedezet. Most is csupán ötszázezer forint van a kasszában, holott a hátralévő szakaszt már megrendelhettem volna. De mivel a kivitelező nem rendelkezik akkora forgótőkével, hogy nekünk hitelezzen, a megfelelő fedezet összegyűltéig nem tárgyalhatok vele. — Sokan a telektulajdonosok közül úgy érvelnek, hogy éppen a csúszások, a bizonytalan határidő miatt inkább majd akkor fizetnek, ha már a házuk előtt húzódik a vízvezeték. Ilyen alkudozásról lehet-e szó? — Az imént már részleteztem az anyagi feltételeket. A társulás tagjaira tíz évig időarányosan érvényes a fizetési kötelezetség, mert ez adja a vezeték fektetéséhez az anyagi fedezetet. Seres István vb-titkárt arról kérdeztem, milyen eszközök állnak a hátralék behajtásakor rendelkezésünkre? — A lakhely szerinti illetékes tanácsot kell értesíteni, ők tiltathatják le az előző évi hátralékot. A fővárosi kerületi tanácsok azonban nehezebb helyzetben vannak ilyenkor, mint egy zárt, falusi település. Sokaknak csak gondos nyomozás után lehet a jelenlegi lakcímére bukkanni, s akkor még csak az előző évi tartozását tilthatják le, s valószínű, hogy a következő évben szintén ezt az utat kell a társulati díj behajtásához követelni. Hatékony eszköz — Elképzelhető-e, hogy a résztvevők 20—25 százalékának érdektelensége annak köszönhető, hogy eleve alacsony aránnyal, csupán 56 százalékos egyetértéssel alakították meg az üdülőterületi társulást? — A törvény értelmében 51 százalékos egyetértés elegendő a társulás alakításához. Azt azonban a gyakorlat igazolta, ha a résztvevők nem helybeliek, nehezen összefoghatok. Szó volt a téli gyűlésen arról, válasszanak utcabizalmiakat, akiknek részletesen, folyamatosan beszámolhatunk az anyagi kivitelezési helyzetről. Azóta sem történt meg a választás, az önként vállalkozó szervezők kijelölése. Persze valóban más a helyzet, mint egy belterületi vízhálózat építésénél, ahol mindenki ismeri egymás lakó- és munkahelyét. Ráadásul találkozni is csak a tavasz kezdetétől, az üdülés, kertészkedés szezonjától szoktak a kisker- tesek. Érdekeiket képviselni, helyettük eljárni tehát a víztársulatnak kell. Mármint jelen esetben azokkal a tulajdonostársakkal szemben, akik évek óta nem fizetnek, s akadályozzák az építkezést. Április végén, talán hatékony eszköz lesz, ha nem kapnak majd az új hálózati szakaszra bekötési engedélyt, akik a részletfizetésben elmaradtak. A kora tavaszi nap még nem elég erős, hogy szétkergesse a tájra simuló páraréteget. A víztükör tompa szürke, a túlpart fái közt is pára lappang. Béress János, az INTERCO Gmk vezetője lelkesen mutogat, kilátónkról, a meddőhányóról belátni az egész tavat. Szavaiban már élettől fogant a sivár környezet. — A túlsó oldalon lesz a strand — mutat a meredeken ágaskodó agyagfalakra — csak azokból a dombokból kell elhordani egy keveset. A parton sétányt, napozótereket alakítunk ki. Ott, ahol a kavicskotró dolgozik — int a tó másik partja felé — kezdődhetnek a horgászhelyek. Ezen a parton lesz a kemping, a faházak, a lakókocsik, ezek fogadják a hazai és külföldi vendégeket. Ide épül az étterem, mögötte sportpályák lesznek, a fák közé képzeltük a gyermeküdültetésre alkalmas vadregényes indiántábort ... Sorolja, részletezi a terveket. Pontos funkciót kap minden kis öböl, félsziget. A terv már fél esztendeje papírra fektetett. Nemcsak azért, mert a gazdag elképzelések megvalósításához a hellyel jól kell gazdálkodni. Béress Jánosnak és Majer Jenő építészmérnöknek, aki társa a vállalkozásban, évek álltak rendelkezésére, hogy kikristályosítsák az eredeti ötleteket. Tervek ötödször A szerzőpáros — azt hiszem, joggal nevezhetem így őket, akik tudomásom szerint elsőként akartak hazánkban saját erőből, elhagyott bányatavakon komplex, nyereséges, idegen- forgalmi hasznosításra is alkalmas üdülőcentrumot létrehozni — öt esztendeje adta erre a vállalkozásra a fejét. Tárgyaltak már, s kész terveket készítettek Tata, Tamási, Mé- zőfalva, Sümeg tavairól. Minden esetben megkeresték a vállalkozáshoz szükséges partnereket, üzletfeleket. Az üdülőcentrum megvalósítása azonban — hogy. hogy nem — eddig mindig füstbe ment. Ám a két vállalkozó újra és újra fel- kerekedett, ismét a kitűzött célra alkalmas tavat, partnereket keresett. Most. Pest megve bányatavakban gazdag vidékein portyáznak. s a dunavarsányi Petőfi Mgtsz-ben találtak üzletfélre. — Fél évvel ezelőtt még elfogadhatóak voltak a feltételek — kezdjük, a még fagyos tük- rű tó partján Béress Jánossal felgöngyölíteni a történetet. — Október óla tárgyalunk a szövetkezettel, kezdetben úgy tűnt, egyszerű lesz egyeztetni az érdekeket. Felmértük a vízparton szükséges területet, és méltányos bérleti díjban egyeztünk meg. Számoltunk azzal, hogy az erdő helyett, amelyet miattunk ki kell vonni a művelésből, saját költségünkön újat kell telepítenünk. Az eredeti elképzeléseinkhez képest az is módosította a beruházási feltételeket, hogy a part egy részét — ahová a kempinget, kommunális létesítményeket akartuk telepíteni — időközben természetvédelmi területté nyilvánították. így a távolahbi partszakaszra tudjuk csak telepíteni ezeket az épületeket, vállalva a hosszabb közműhálózat kiépítésével járó plusz költségeket. Újabb bizonytalansági tényező, hogy a duna- haraszti tanács hogyan lesz képes megszüntetni a parttól nem túl távol található szeméttelepet, az illegális fekáliaürítő helyet. Ezek társaságában ugyanis nyilván nem üzemeltethetünk sem strandot, sem kempinget. Németh Jánosné, a nagyközség tanácselnöke szíve szerint minden segítséget megadna a vállalkozáshoz. Már csak azért is, mert a település lakói — ami a szórakozási, pihenési lehetőségeket illeti — nincsenek elkényeztetve. — Ha másért nem, már azért támogatni lenne érdemes az üdülőcentrum létrejöttét, hogy gyerekeinknek nyárra végre egy biztonságos, kulturált strandja legyen. Ennek ellenére. a szeméttelepügyben nem sokat léphetünk önállóan. A megyei tanács, a Köjál, egyéb hatóságok által ismert a helyzet, s a terület használata ideiglenesen engedélyezett, amíg nem épül meg a taksonyi, regionális szeméttelep. Annak elkészültéhez viszont hiányzik a megfe’elő anyagi fedezet. így, saját erőből csak a fekáliaürí- tést tilthatjuk meg — ám a tilalom betartására sem biztos, hogy rá tudjuk szorítani az embereket. A szerződéskötést közvetlenül megelőző percek is okoztak még meglepetéseket. Annak ellenére, hogy a tsz a maga részéről szintén pártolja a vállalkozást, ismét szigorodtak a feltételek. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a bérleti díjon fölül, a bérlőknek ki kell fizetniük a termőföld művelési ág alóli kivonásának költségeit, ami magában véve sem jelentéktelen összeg. Azzal is számolniuk kell, hogy ez érvényes az új, még csak ezt követően telepítendő csereerdő területére is. Váratlan terhek — Ha más megoldást nem találunk, már nem vállalhatom ezeket a költségeket — számol utána még egyszer, a mind távolabb tűnő tervek színhelyén Béress János. Pedig a termelő- szövetkezet részéről is érthetőek a feltételek. Dr. Tisza András, a Petőfi Tsz elnökhelyettese, — akit közben elnökké választottak — is csak a karjait tárhatta szét az eredetileg tervezett szerződés aláírása helyett. — Nekünk is célunk, hogy a jövedelmező sóderbányászatot követően gazdaságos hasznosítási módot találjunk a bányatóra. Éppen ezért kezdtünk tárgyalásba a vállalkozásról a partnerekkel. Mi azonban nem fizethetjük a művelési ág alóli kivonást, mert akkor máris gazdaságtalan a bérlet. A tsz szempontjából ésszerű, hogy a vállalkozóra terheljük ezeket a költségeket. Az üzletemberek azonban meg tudják érteni egymás érveit. A tsz is — ha nem is biztosat — talált, ajánlott kompromisszumot. Dr. Tisza András is ebben látta a megvalósulás esélyét. — Ha az erdőfelügyelőség beleegyezne, hogy az erdőt ne vonjuk ki a művelésből, hanem parkerdőnek nvilvánítsuk, s fgv mentesüljünk mi. illetve a vállalkozók a pótlási kötelezettség alól, megszűnnének azok a plusz anyagi terhek, amelvek most bizonytalanná teszik a vállalkozás sorsát. A döntés azonban ebben az ügyben már nem rajtunk múlik. A körzet nyerne A kibukkanó napsugártól felfénylik a víz, a tóparton a tavasz végiglibben. Ideje lenne munkához kezdeni, de legalább növendék halakat, a horgászok jövendő zsákmányát már telepíteni kellene. Különben mire árulják majd hamarosan a horgászjegyet? Az idő azonban még fél esztendő után sem érlelte meg a feltételeket. Csupán a túlparton döngicsél egy kotrógép, hangyaszorgalommal építi, magasítja a sóderhalmokat ott, ahova Béressék sík terepet, napozóterületet képzeltek. S a körülbelül harmincezer köbméter megmozgatásra, egyengetésre váró földet már saját költségén kel) hogy elrendeztesse a vállalkozó. A tsz húszszázalékos árengedménnyel vállalná saját gépeivel a nagy mennyiségű föld megmozgatását — rekultiváció helyett. Igaz, vállalja azt a kockázatot is, amit a ma még élő, a jelenlegi bányaművelővel kötött szerződés felmondása jelent. — Holnap végre számba vesszük az összes feltételeket — összegzi a dolgok állását Béress János. — Kettős szerződést kötünk, s az erdőfelügvelőség döntése lépteti maid életbe az eredeti elképzelésünket. Amíg nem lesz biztos, hogy felmentenek az erdőtelepítéssel járó költségek alól, és parkerdővé nyilvánítják a területet, csak a tavat béreljük alacsonyabb összegért, nem építünk se éttermet, se strandot, se kempinget, s csak a horgászokat fogadjuk, napijeggyel. S hogy mi lesz, ha a résztvevők és a környék lakéinak érdekei ellenére a parkerdővé nyilvánítás nem megy? A hivatalok, természetesen semmit nem veszítenek. Veszít azonban a település egy kulturált, színvonalas ellátást kínáló pi- henő-strandoló területet. Mert Béress János továbbra sem adja föl a küzdelmet. Márványi Ágnes Má. A. Bába Mihály: • # ^Unnep utáni cáend H at órakor ébredt. Nyújtózkodott, ásítozott. Az ágya melletti kis asztalán tiktakolt a vekker. Amikor a számlapjára pillantott, kikerekedett a szeme. Hét óra! Elaludtam! Hogy lehetséges ez? Két évtizede ilyen se fordult elő velem, gondolta. Nyugtalanul kikászálódott az ágyból, és bekapcsolta a rádiót. Akkor jutott eszébe, hogy a nyári időszámítás miatt előre kellett állítani a mutatókat. Kárász István kohász elmosolyodott, az idő nem változott, az óra meg annyit mutat, amennyit parancsolnak neki. Hat óra. Mehet ki a konyhába, főzheti a kávét, készítheti a reggelit. Két évvel ezelőtt ez még a felesége pepecselése volt, de hogy özvegyen maradt, a főzés, a mosogatás, a takarítás, bevásárlás, szóval minden a nyakába szakadt. Reggeli után, a feketekávéhoz már előkerült az újság is, amit a kérésére egy húszasért a kilincs mögé dug az újságkihordó. Az utolsó oldallal kezdte most is, mint mindig. Átfutotta a sportrovat címeit, de nem volt kedve olvasni. Körülnézett a lakásban. Tegnap délután mentek el a gyerekek: a lánya, a veje két kis unokával, a fia, a menye pedig a hétördög Pistikével. Hétördög!? És mégsem haragudott rá senki, mert huncut, pajkos mosolyával, kérdéseivel, furcsa feleleteivel mindenkinek a szívébe lopta magát. Rendet kell csinálnom, el kell tüntetni az ünnep nyomait, mosolygott magában. A vitrint is át kell rendezni, a konyhában a szekrényt, a kamrában a stelázsit. Számba vette a bögréket, a poharakat. Néhány hiányzott. Egyet leütött a pici unoka, egyet a Jucika ejtett le a cseresznyekompótta 1. A szülők pa- táliát csaptak, de a gyerekek úgy kacagtak. amikor látták, hogy gurulnak a cseresznyeszemek szerte a szobában, hogy könnyük is kicsordult. Persze, a szőnyeg ragacsos, foltos, de mit számít az, ráér, majd kitisztítja, hiszen már nem hívja a kemence. Legalább az unokák nem felejtik el egyhamar ezt az ünnepet. Azzal se igen törődött, hogy egyik-másik szekrényajtóból eltűnt a kulcs. Takarításkor majd előkerül, vigasztalta magát. A vitrinben nehezebb volt rendet tennie. Tele volt apró csecsebecsével, amit a házasságuk alatt összegyűjtögettek. Volt ott vásári porcelánfigura, csengő, kismozsár, díszesen öltöztetett kisbaba, fából faragott, festett madár, kulacs, művirág, színes poharak. A fütyülős madárkát Pistike csalta el, persze, csak kölcsönbe, hogy megmutathassa a pajtásainak. Jucika meg egy babát. A lánya a kismozsarat tette re- tiküljébe. emlékként, az anyja után, mert tudta, hogy a mama annyira szerette, féltette kismozsarát, hogy játszani is csak a szeme előtt lehetett vele néha-néha. A fia is vitt valami emléket. De piit? Hiába töprengett, nem jutott eszébe. Ritkultak a sorok a citrin polcain. Hirtelen arra gondolt, hogy így megy ez a felesége halála óta. Valahányszor meglátogatják a gyerekek, az unokák, karácsonykor vagy húsvétkor, mindig üresen marad öt hely, mindig újra kell rendezgetni, hogy a foghíjas sorokat eltüntesse. De meddig teheti ezt? Legyintett. Mindegy! Addig, amíg van a vitrinben csecsebecse. Hiszen úgy örülnek neki. Az se fáj, hogy a veje négy régi. festett mélytányért kért a gyűjteményébe, és elvitte a faragott, virágos mintájú mángorlót is, amit a felesége az anyjától vagy a nagyanyjától kapott. Rakosgatott, pakolgatott. A rádió halkan szólt, mégis úgy érezte, hogy rettenetes csend van a lakásban. Két napig lárma, zsivaj volt itt, nevetés, kacagás és sírás, mert a pici gyakran elpityeredett, ha nem tettek meg a kedvéért valamit. Hányszor hintázott a mennyezetről árválkodva lelógó színes bura, amikor a gyerekek labdáztak. De ő annak is örült. Amikor a fia, a lánya kicsi volt, biztosan nem tűrte el. örült annak is, hogy a fia ebéd után, talán a sok borocskától elnehezült, és ültében elaludt. Nem engedte a menyének, hogy felköltse. Vele szemben ült, és nézte álomtól nyugodt arcát. Újra fedezte fel vonásait. Azon is töprengett, hogy karácsonykor meg tavaly nyáron mintha kevesebb ránc guggolt volna szeme sarkában. Elfáradt, leült, a maradék kávét hidegen itta meg. Rágyújtott. A füstöt messzire fújta. Ködös szemmel nézte, hogy sodródik be a sugárnyalábba. Máskor ilyenkor már bevásárlókörút- ján van. Ám most felesleges kimozdulnia. A hűtőszekrény tele van. Egy hétig még kenyeret sem kell vennie. Két napig ettek, ittak, de alig fogyott valami abból, amit, a gyerekek hoztak neki külön az ünnepre. Pedig ő is bevásárolt ám! I smét elővette az újságot, lapozgatta. A nagybetűknél nem jutott tovább. Jól érezték magukat, gondolta. Az első éjszaka hajnalig beszélgettek. Ha nem lett volna ínyükre való valami, akkor csak a tévét bámulták volna és hamar ágyba bújnak. Igaz, volt miről beszélget™, mert karácsony óta nem látták egymást. Most majd .várhat megint nyárutóig,, hogy lássa őket, vagy karácsonyig, hacsak fel nem kerekedik és ő nem megy hozzájuk, mert nekik egy percnyi szabad idejük nincs. A nyarat, azt mondták, külföldön töltik, utána meg az építkezést kell befejezni. Két éve már ez a menetrendjük. Két éve, amióta özvegy, amióta úgy megszokta a csendet, hogy az eggyé lett vele.
