Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

1986. MÁRCIUS 1., SZOMBAT 7 Konczek József: Szűzhóban A válóper másnapján szom­bat volt, és hatalmas hó esett. Kurdics úgy dön­tött, hogy kimegy a telek­re. Amikor a hajnali homályban vil­lanyt gyújtott, ruhái után nyúl- kált, a zsebrádióban hallotta, hogy az ország északi részein derékig érő hó borítja a mezőket. Álmosan ki­nézett az ablakon, látta, ahogyan gyúrja két korai autó a fehér tö­meget, kortyintott egyet a pálinkás­üvegből. Derékig megcsapkodta ma­gát hideg vízzel a fürdőszobában, megdörzsölte bőrét a vastag, dur­va törölközővel, s tíz perc múlva már melegen öltözve, vállán a há­tizsákkal fel is szállt a villamosra. Szerencséje volt a csatlakozó HÉV- vel, s amikor a motormelegben ki­nyújtóztatta lábát, sokáig kukucs­kált kifelé. Egyenletes volt a határ. Csak a közelben látszottak elszáradt fű­csomók, apró torlaszokként a szél- fúvás- megülte szántók végében, ahol — kökénybokor? vadrózsa cso­portja? — a hó rohama elfáradt. Valóban derégik ér, egyezett bele Kurdics. Derékig ér, derékig ér a hó. A hó. övig ér a hó. Már övig ér a hó. Kötésig ér a hó. Kötésig ért a hó, amikor... de nem tudta folytatni. Aztán ez jutott eszébe: Kötésig a hóban gázoltak a kiscser- jésen át. Nem, inkább: Szűzhóban kötésig gázoltak a kiscserjésen át. Vagy talán: Gázoltak a tölgycser­jésen, szűzhóban kötésig... De kik? És mikor? Minek? Akkor már a falut maga mögött hagyva gyalogolt a hegy felé. Ez bizonyára valami vadásznovella le­hetett, amit olvasott valamikor. Kö­tésig d hóban ... Szűzhóban köté­sig. Kocsi vágta párhuzamos két nyom vezette lépteit az alsó szőlő­kig. Ott befordult, a meggyfa alatt vizeletnyomot látott, hamarosan fel is fedezte a kutya lábnyomait, nyil­ván a kocsiról ugrott le, azért nem látta eddig, s amint járásának rit­musa immár begyakorlódott, jóked­vű szusszanássaT vágott neki az emelkedőnek. Most kelt volna a nap, de a kö­dön át csak derengés jelezte szán­dékát.. Érdekes, a természet, még ilyen halott állapotában is, valaho­gyan megérzi, hogy kel a nap, tű­nődött Kurdics, de aztán úgy gondol­ta, hogy ez az érzés inkább a ha­von át értelmetlenné mosódott, tá­volról jövő kiáltásoknak tulajdonít­ható, megjelent az ember a tájon. Nemsokára beérte a lovas kocsit, lát­ta, hogy trágyát visz, váltottak né­hány szót, „mindegy annak, csak kinn legyen”, vágta rá a vidám szót a kocsin ülő középkorú férfi, már- tpinthogy a trágyának. Hát, persze, ha egyszer így jött ki, ha így jutott rá idő, rendezte el magában az ügyet Kurdics, amikor megállt az emelkedő tetején, s pár percig a zúzmaradíszbe öltözött gallyakon le­geltette szemét. A vadrózsa vérvörös bogyóin villant meg az első napsu­gár. Innen már valóban bele kell gázolni a hóba, s lehet, hogy mell­középig is, ha a földúton el akar jutni a telek bejáratához. A mély- út szakasztott olyan képzeteket kel­tett benne, mintha egy levesestá- nyért látna, fehér folyós grízzel megtöltve. Erről eszébe jutott a gyerek, amint a kanál peremével óvatosan szedi le a tányér széléről a kakaós tejbegrízt, sóhajtott egy nagyot, ínyét megöblögette még egy korty pálinkával, rágyújtott, félig szívta, a hóba dobta, megemelte a hátizsák pántját, elrendezte, aztán magasra emelt lábbal jól belelépett a mélységbe, övig süllyedt. Deré­kig. Kötésig szűzhóban gázoltak a tölgycserjésen át. A fenébe már ez­zel a mondattal, itt zümmög az ember fülében, mint a darázs. Mint a lódarázs. Amikor kikászálódott a mélyút- ból, kesztyűs kezével fogózkodott egy akácbokor tüskés ágába, észrevette, hogy bélelt viharkabátja ujjából, a csuklója alól egész golyónyira való havat lehet kimarkolni, odagyűjtöt- te, ahogyan evezett karjaival, ne­vetve kirázta, s amikor felpillan­tott ... A szomszéd telken, a legerősebb szilvafánál már sárrá dagasztva a havat, ott forgolódott, sírt, kínló­dott. szökellt, vtssza-vissz^ahullot a gyönyörű nőstény. Feje visszanyak- lott, kicsavart, testhelyzetéből szaba­dulni nem tudva, szinte Kurdicsig csapott megizzadt testének forró párája és izzadságszaga. Kurdics, hátizsákját a hóba ejtve válláról, nekifeküdt az itt is mély hónak, és lihegve igyekezett közelebb a szarvashoz. Az állat sírt, panaszko­dott, rángatta a drótot, amely a nyakán fogta át, a havon vércsep- pek mélyre égett lyukai látszottak, de csak a fa közvetlen közelében, ahol nem taposta még össze a jó­szág. Pár méteres körben a patá­jával kikapált föld rögei, száraz fa­levelek, ágacskák spircceltek szét a tiszta havon, kínlódása közben még mélyebbre ásta maga alatt a talajt, s most már a feje meg is feszült. A kisujjnyi vastag, erős vasdrót ép­pen az álla alatt húzott föl a fára, s amint tovább forgolódott, egy pil­lanatra olyannak tűnt Kurdics sze­mében, mint a liba, amikor fejét hátrafeszítve meg akarják tömni kukoricával. Nem tudott közelebb menni, mert az állat az ő közeled­tére még erősebben dobálta magát. Sima szép nyakán a dróthurok több­szörös vágásnyomai húzódtak egy­más fölött, s a szilvafa törzsén is jó arasznyira lehántotta a dróttal a kérget. Csak ezt a panaszkodó vinnyogást ne hallanám, mondta magában Kurdics, ezt a fájdalmas hörrenésekkel, horkanásokkal, vak- kantásszerű panaszszavakkal teli hangot, ezt az iszonyatos rémüle­tet. Közben a fa mellett elkerülve a domb felől próbálkozott, hogy a fához jusson, de akkor eszébe jutott, hogy a drótot kézzel úgysem tudja eloldani. Saját nyomán visszaevíc- kélt tehát a hátizsákhoz, kivette a nagykulcsot, odagyűrte magát a há­zikóhoz, bentről egy vasreszelővei újra a domb teteje felé került, lé­pésről lépésre közelített, azt szeret­te volna, ha a szarvas megnyugszik. Abban a pózban meredt meg, köz­ben hatalmas szügye szinte őrülten fújtatott, ahogyan fejét fölfelé húz­ta a drót, s Kurdics a tükörsötét nagy szemekbe nézve már csak azt akarta, higy mielőbb kiszabadítsa szegényt. Talált egy ügyes fogást a fán, a szarvassal ellenkező oldalon, ott nekilendült, s a törzsnek koppa- nó bakancs biztonsággal töltötte el, rúgott még egyet magán, s már az ágak közt hasalt. Az állat kicsavart fejjel, pulzáló hatalmas szemmel né­zett rá. És nyugton maradt. Meg­érezte, hogy nem rossz szándékkal jött. Kurdicsot ettől egy pillanatra hálaérzés öntötte el, de mindez csak átvillant az agyán, mert a reszelő­vei már neki is esett a goromba drótnak. Elpattant. A szarvas a földre rogyott, de már a következő pillanatban villámcsa­pásként támadt fel benne a mene­külési ösztön, és megugrott, fel a dombnak. A drót szakadt darabja, mint nyakló csapódott a hátán, fel­jebb megállt, s fejét lehajtva, vé­resre rugdalt csüdjével, patájával lehalászta nyakáról a drótot. Kur­dics hátradőlt, lecsúszott a hóba, le­emelte kucsmáját, megtörölte csu- romvíz homlokát. Ekkor látta meg lába mellett a sárgarépadarabot, az­tán a fán a zsineget is, amivel a dróthurokkal alkalmasan odaillesz­tette valaki. Ismerte az állat szoká­sát. És a szarvas belebújt a hurok­ba. urdics ekkor eszmélt rá, hogy remeg, de minden ízében. Hátán érezte az iz­zadság csermelyét. Károm­kodott valamit, ha ott álltunk vol­na mellette, hallottuk volna, hogy „ribanc...”. De Kurdics egyedül volt. Egyedül volt, s amint a telek magasságából széjjeltekintett a kelő nap fényében szikrázó szűzhó nyugodt halmain, az örökzöld bokorsoron, a hóban ku­corgó fabódékon, szerszámoskamrá- kon, messzebb a ködben sejthető távoli képig, ahol a sokemeletes la­kóházaival szögletesen terpeszkedik el a város, lassan megnyugodott, le­lökte kabátját, megmerítette markát a hóban, s először csak arcát meg a kézfejét, később, akkor már a szvettert meg az inget is legombol­ta, nyakát, vállát, mellkasát is le­dörzsölte hóval, hogy meg ne fáz­zon, majd gondosan viisszaöltözött, maradt egy kis pálinkája is, azt ki- hörpintette még, mielőtt a sarkig tárt ajtóval hívogató házikóhoz indult, hogy begyújtson a kiskályhába, bort forraljon, elropogtasson néhány diót. Ne higgyük el, hogy másnap visz- szajött a szarvas. Hogy reggel, ami­kor Kurdics kilökte az ajtót, az ál­lat ott állt a házikó előtt, hogy Kur­dics először egy darab kenyeret do­bott neki, hogy azt a szarvas fel­vette a földről finom vonalú pofája gyors mozdulatával, hogy aztán kö­zelebb lépett, s hogy aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és engedte bekenni, le­ápolni sebeit a szarvas, sőt, hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át, hogy még órákig fel-le járkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kur­dics után. Ne higgyük el, hogy a szarvas eljött máskor is. Mert ha eljött is, amikor Kurdics kilökte az ajtót, s ott állt az állat a házikó előtt, és Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas felvette a földről, finom vo­nalú pofája gyors mozdulatával, s hogy aztán közelebb lépett, s hogy aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és enged­te bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át, hogy még órákig fel-le járkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kurdics után, ne higgyük el... Mert Kurdics jól tudta, hogy nem jó az a szarvasnak. Hogy nem lesz jó a szarvasoknak. Ezért volt, hogy másnap, mikor kilökte az ajtót, s az állat ott állt a ház előtt, először egy darab kenyeret dobott neki, és azt a szarvas felvette a földről fi­nom vonalú pofája gyors mozdula­tával, és aztán közelebb lépett, és aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és enged­te bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, Kurdics egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át... E zért volt, hogy mindezek után Kurdics az állat orrára ütött nyitott tenyérrel, s amikor az meghökkenve, toporzé- kolva derékból csavarodva hátra fordult, és átszökkent a kerítésen, Kurdics hangosan ordítva küldte és zavarta, menj el, menj el, menj el tőlem... És meg is dobálta. Az lehet, hogy később, amint ott állt a házikó előtt, valami mosoly­gásféle született a szája körül, eset­leg csak megenyhültek az arcvoná­sai, de ezt nem tudhatjuk pontosan, hiszen nem voltunk ott, Kurdics egyedül volt akkor a hegyben. Mesterházi Lajos emlékezete Vonzódások és kötődések öt esztendeig volt igazgatója a dunaharaszti gimnáziumnak, majd 1973-tól közel tizenkét éven keresz­tül töltötte be a ráckevei járási párt- bizottság első titkári funkcióját — a járások megszűnéséig — Jónás Zol­tán, aki most a TIT Pest megyei szervezetének titkára. így mindjárt érthető, miért fűz­ték őt szoros szálak Mesterházi La­joshoz, aki most lenne 70 éves. De, hogy az írót miért fűzték szoros szálak Ráckevéhez — hadd beszél­jen erről Jónás Zoltán. — Régi keletűek Mesterházi Lajos kapcsolatai Pest megyével — kez­A ráckevei nyaralóban Apáti Miklós: A harang-országi hegedős Szepesi Attilának Lelkünk, az önként gyehenna-járó ha rongál a testen, mi gondunk vele? Álmunk a völgyről, s a lajtos szamárról kifosztott tulajdon, nincs is itt helye. Lehetnénk szélből és ledöntött fából, izgatott arcú, túlhevííett nászból, sajkódi éjből és szárszói beszélyböl. De csak láncból vagyunk, meg csavarokból. Nyikorogjunk akkor! Bátran és kenetlen! Ne legyen ünnep a munka-szünnap! De találkozhassunk azzal a hegyekben, kiben belőlünk valami szunnyadt. Temessük el a harangjainkat, ha ingat olyan zengést, mit szívünk nem visel ki. Iíorgó elmével, pengő eimeéllel rikkants, lajtos szamarasan, ahogy még senki. És ha belénk olvasna valaki mégis, mondjuk meg őszintén, ahogy nem szokás már — a gyehenna-járás nem pokolraszállás, bocsánat! bocsánat! S megbocsát az ég is. Sárándi József: Groteszkek í. Napszemüveg Irhahunda Elérhet a világ gúnyja 2. Lábán cipő Fején kalap Te'.ö van a talpa alatt 3. Lehet, hogy nem lehet boldog a magánélet 4. Némán derülnek rajtunk a nemesfémek Kiss Tamás: Történelem Ha fű alá tapostak, füvekké alakultunk. Lenni is úgy tanultunk: szál a szálhoz tapadva, évelőn fennmaradva. Ki ölni jött, tovább ment, mi mondtuk rá az áment, rajtunk végig tapodtak, de semmibe futottak, széllel elpárologtak. Ivódtunk lápról, érről, hajlottunk vad gyökérről. Ha kötöttek, oldódtunk, lsrislályként lerakodtunk. Anya a kő alattunk. Vagyunk, mert megmaradtunk. di. — Ez részben pártmunkája so­rán alakult ki, s odáig fejlődött, hogy az 1975-ös megyei pártértekez­leten egy kis, általa írt könyvet adott át a küldötteknek. Sok települését látogatta meg a megyének, s emlé­keit fogalmazta meg a kötetben. Szemléletesen mutatta be szűkebb pátriánk útját, szinte a felszabadu­lástól az akkori időkig. Ez is egyik bizonyítéka volt annak, hogy nagyon szerette a megyét, nagyon meg tudta becsülni az üzemekben végzett munkát. Különösen Rác hevéhez vonzódott. Nemcsak azért, mert sze­retett horgászni, hanem azért is, mert megőrizve látta itt a Duna és az őstermészet szépségét. — Ezért vásárolt telket a Balabán szigeten? — Igen. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kis történetet, amely a hetvenes évek elejéről származik. Szabad idejének nagy részét telkén, a kis faházban töltöt­te, dolgozott is itt, hiszen a környék csöndje segítette az alkotásban. A körülmények azonban úgy alakul­tak, hogy eladta a telket. Hiába ka­pacitáltuk, hogy maradjon. Többfe­lé járt, hogy más, pihenésre alkal­mas helyet keressen. Egy nap fölhí­vott: Mégsem tud elszakadni Rác­kevétól. Nagyon örültünk! Találtunk is megoldást: a Duna-parton egy ré­gi parasztházat. Rendbe hozatta, és azontúl ott élt. Nemcsak a termé­szeti különlegességek erősítették kö­tődését, hanem az is, hogy szerette az ottani embereket. Eltöpreng, mintha alaposan meg akarná gondolni, mielőtt kimondja: — Fő alkotásának a Prometheus rejtély című könyvét érzem. Azt hi­szem, ezt a ráckeveiekről írta. Ami­kor készült, sokszor meglátogattuk, és mindig kéziratai fölé hajolva ta­láltuk őt. — Mennyire vett részt Ráckeve kulturális életében Mesterházi La­jos? — Több ízben is szerveztünk író —olvasó találkozót a könyvtárban. Ezek számomra is nagyon értéke­sek voltak. Volt állandó közönsége is; főleg a gimnazisták. Aggódó-tö- rődő szeretettel foglalkozott a fia­talokkal. E viszonylag rendszeres találkozásokon keresztül az emberi kötődések — kölcsönösen megerő­södtek. — Az önök hivatalosnak induló kapcsolata is így fejlődött barát­sággá? — Igen. Mindig szeretettel foga­dott bennünket, és hosszasan el­beszélgettünk. Mozgáskorlátozott volt, szinte a székhez kötött, de vég­telen nagy tájékozottságról tett ta­núságot. Többször lehetővé tették számára, hogy például a ráckevei Aranykalászba, vagy a dunavarsá- nyi tsz-be látogasson. Mindig hosz- szan és szakszerűen tárgyalt a szö­vetkezet vezetőivel, a termeléssel összefüggő legapróbb kérdésekről is. Nagyon figyelte Ráckeve életét és sorsát. A legkisebb előrehaladás­nak is tudott örülni, s ezekről bol­dogan számolt be ismerőseinek. — Bármerre járt az országban, mindenhol hangoztatta, hogy a Rác- kevével való törődés nagyon fontos kérdés. A történelmi hagyományok miatt is. Meghatározónak ítélte az Aranykalász tevékenységét a tele­pülésen. — Gazdaságilag csupán? — Nemcsak! Hanem társadalmi, politikai szempontból is: megélhe­tést, boldogulást, a továbbtanulás lehetőségét biztosította az emberek­nek. — Csak dicsért? — Dehogy! Nagyon sok bíráló szó­val is élt, például a környezet- és természetvédelem dolgaiban, a te­lepülés tisztaságával, a művelődési lehetőségekkel kapcsolatban. Nyu­godtan merem állítani: gyakorlati­lag szellemi irányítóként vett részt Ráckeve életében. Hadd mondiam el, hogy az utolsó betegség is Rác­kevén érte. Ebből már nem volt fel­épülés ... özvegyével együtt sokat gondolkodtunk azon: hogyan tudjuk maradandóvá tenni emlékét Rácke­vén? Az egész település összefogott, hogy a háza közelében levő kis tér Mesterházi park legyen, hogy az ott fölállított emlékmű sokáig meg­őrizze számunkra őt Rácz Edit ké­szítette el, s legszemélyesebb véle­ményem szerint művészileg egység­be hozta azokat a motívumokat, amelyek Mesterházi Lajos életét el­kísérték. amelyeket szeretett és ame­lyek oly nagy hatással voltak rá. V. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents