Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
must « MEG YE ti Bábu Ligeti Erika műve 1986. FEBRUÁR 15., SZOMBAT A fény fája és az árnyék fája Bemsey Flóra alkotása Bertalan Lajost Napjaink múlása a faluvégen Á llok az udvar végiben, s nézem a kertet, mit hagyott meg a szárazság. A kukorica, lám, nagyjából kiheverte, végigtapogatok néhány csövet, legtöbbje megtelt, csak egyik-másik foghíjas, érezni a zöld csuhé alatt. A krumplin már alig segített a későn jött eső, csenevész bokrai alatt alig félmarokkal ha ösz- szejön egy kis apraja. Megette a fene, jegyzi meg tárgyilagosan apám, s rábólintok: meg. Azért a nagyjából válogatunk egy szatyorral, jó lesz majd levesnek, viszünk belőle, csak válogassátok gyerekek! Biztatni sem kell őket, végre kiszabadulhattak a lakótelepi betontornyok közül, itt meg fű, gaz, bokor, szilvafa, almafa, diófa, körte, sárgarépa, káposzta, hagyma, bab, petrezselyem. (apám szava szerint petrezsirom), paradicsom,-körben az egész világ, vagyis az, ami ebből a földből még megmaradt nekünk: alig 250 négyszögöl. Ezen rajta a vén ház, istálló, pajta, udvar, az udvarban kút, a kút mellett korhadt vályú, elöl a palánk mellett a cseresznyefa, lehet Vágy negyvenéves a kút és az iskolákért sövénykerítése között a ferdén nőtt hatalmas diófa, emitt a tört ágú szilva, és a télikörte, a pajta végével egyvonalban tépett drótkerítés. Deszkából tákolt félig kidőlt kertajtó, s hát azon túl a Gyuri- kertig, a Dékány-fundusig az a tenyérnyi kert. Ez maradt gyermekkorom emlékeiben őrzött tíz hold vagyonúnkból, szántóból, tóparti hársgátból, rétből, legelőből, kaszálóból. Ott ringatóznak azok már valahol a három falu határán átviharzó, sodró, közös barázda hullámain, jeltelenül. Egv kis káposzta azért lesz, mondja apám, a többi szóra is alig érdemes. Pedig elhihetem, mindig vödörszámra hordta rá a vizet estefelé. De hát akkora szárazságra, ilyen tikkasztó hőségre a kutya se emlékszik, pedig ő már közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, hát csak tudja. Legalábbis a második világháború óta, mert. ami azelőtt eiő-előfordult, az amolyan gu- taütéses rövidebb aszály volt. Persze, a nyolc évtizeden kívül a kút vízállása is közrejátszott abban, hogy ezen a nyáron kevesebb vizet kapott a kert. Igaz is, még júliusban próbálkoztunk, kivittem négyöt vödörrel a hátsó kertbe a paradicsomra, paprikára, sárgarépára, zöldségre. Zsolti és Balázs, a két elszabadult kengyelfutó mellettetn ugrándozott, hol a vödörbe csimpaszkodva, hol a kiömlő vizet irányítva a növény tövéhez, eltapics- kolva a néhány percig csillogó parányi pocsolyákban; aztán megállt a tudomány. A láncon leeresztett vödör féloldalra kottyant a kút fenekén, s ami feljött, az már inkább volt iszap, mint víz. Kotratni kellett volna. Az ám, hagyom rá apámra, mert ahogy hallóm, itt az Üj soron (az első világháború után 192G—28-ban épült házak az Üj sor!) a Gulyásék is kot- rattak, a Lenzsér Vendel is, csak hát... Csak hát. N ézték ezt is a kotrók, de akadékban volt nekik az a két nagy diófaág itt a kút fölött, le akarták vágatni. Aztán csak maradt. Az áglevágás is. A kútkbtrás is. Talán majd tavasszal. Ezt a házat meg legjobb lenne összedönteni... Könnyen beszélsz, mondja apám, de ki épít helyette másikat? Talán majd ti hazajöttök? Vagy a Mag- dusélc, a Márti, az Edit, a Laci, a Zoli vagy az Annus a gyerekeivel? Kérdem én ... Hát egyszer összefoghatna a család. Az ám, össze. De hát egyitek azért nem ér rá szabadságot venni, a másítok azért, meg aztán melyiteknek van annyi fölösleges pénze, hogy kőművest, ácsot, mindenféle mesterembert fizessen, téglát, cementet, meszet, kavicsot, homokot vegyen, fuvaroztasson (mert ugye hol van már az a ló, ami valamikor volt?) hát' képesek vagytok rá ? Összedönteni persze könnyű volna, maliik itt már nemcsak a vakolat, maga a tö- mésíal is. itt is repedezik, nyiladozik ott is. Marad ez már, ahogy van, s amíg marad. Aztán meg... Legyint apáni, elnéz a fák, bokrok fölött a messzeségbe, amerre legszebb néhány hold földje volt, s nem kérdezem, mire gondol ebben a Mr és ő- nyári pillanatban maradék élete, s dolgai romjai fölött. Ügyis tudom. Azt már megemlíteni sem akarom, hogy azért egy kis kutyát, esetleg birkát valahonnét hozhatnánk a házhoz, mivel úgyszólván minden állat kifogyott az udvarunkból. A ló (szegény Vidám, szép, szomorú lo- vunlf), a tehenek, borjúk, libák, kacsák, az anyakoca malacaival, a sül* dók. a hízók, s a 30—40 tyúk, a három-négy esapat csirke ... Immár végleg a múlté. Kárál ugyan néhány tyúk, kapirgál vagy féltucat csirke is az istálló előtt az udvaron, ha pedig nagy a hőség, behúzódik a rő- zsék, bokrok mögé, a sövénykert bodzái és a nagyra nőtt lapulevelek alá. Onnét riogatják elő a gyerekek, nekik ez is példátlan esemény, hisz odahaza a telepen legfeljebb akkor látnak csirkét, ha az ABC húsospultján egy tucat csomagoltat végignéznek. Kutyáról, kisbirkáról hát hallgatunk, mert azzal újabb vesződség volna, így inkább teszünk-veszünk, míg a delet el nem harangozzák, aztán kihozzuk az asztalt, széket az udvarra. Közben az ebéd is elkészült, apám kedvence, székelykáposzta. Dicséri feleségem főztjét, ez ám az igazi étel, történeteket mond a jó székelykáposztáról, s eltűnődünk az idő múlásán, régvolt históriákon, hogy is volt az a nagy tűz huszonkilencben. kinek a haragosát tették el láb aló!, s falazták be János bátyámék kemencéje alá ... Süt a nap, szélcsend van, felhőtlen ég, vasárnapi csend. Ebéd után a gyerekekkel behúzódunk a kamrába, mintha leltározni volna kedvünk. Belenyúlunk, kot- runk a kukoricadarás zsákba, végigcsörgetjük a nagy teknő alján maradt kukoricát, odébb tologatjuk vagy felemeigetjük a rozsdás fülű, lyukas fenekű lábasokat, fazekakat, a rúdról le-lecibálunk egyet a felcsapott rongyok, kötények közül, a réseken át egymásra nevetünk, a rozzant szekrényajtóról lecsüngő lószerszám tartozékait meglengetjük, a kacatokkal megrakott moslékossaj- tárt felborítjuk, akad-e benne valami érdekes ... Persze akad, de már minek, kinek kell például a vesszőhasító ékfa, amire annak idején zsomporfonáskor de nagy szükség volt, vagy mit kezdenénk a kukori- • cafosztó vascsipesszel. Schmoll-pasz- tás dobozzal, 10—20 dekás rézsúlyokkal, kiszáradt-beszáradt tubusokkal, csavarokkal? Tűnt évtizedeink hullámverése dobta-söpörte itt egymásra a húszas évek végétől kallódó, hasznos-haszontalan tárgyakat. Ahány, annyiféle alkatrész, tartozék, darabjai valaminek, apám tudatában még mindegyik összeáll valami egésszé, hisz ő tudja, mit miért kell megtartani, őrizgetni, akár félredobva, sutba lökve, szekrény, láda alján, sarokban, szögön, rúdon. Mint például az a foltozott kerekpárgumi fönt a falba vert akácszögön — legalább harminc esztendeje.. Persze, a bicikli is ott rozsdásodik, porosodik a kamra szögletében, nyergén, vázán lyukas- foltos csoliányzsákok ki tudja mióta, apám már régen nem ült kerekén. Tavalyelőtt még fölfordítva, nyer- gén-kormányán támaszkodva a pajta közepén árválkodott az időtlen korú jármű az ugyancsak végleg kicsapott szekér mellett. A löcsökökre csuhé levelével összekötött kukorica- csövek lógnak még ma is, régen kiszáradtak már, csak éppen nem pereg a szem a tuskóról, s fönt a gerendáról is fonott kukoricakoszorúk csünger.ek alá sárga vagy fehér csövekkel. Nagyobbik fiam kiszaladt az utcára, már amennyire utcának lehet nevezni a házsor .előtt, a szemközti kertéit alján húzódó földutat és a betonlapokkal gyéren fedett járdát, s kiabál, hogy egy csapat tehén jön errefelé ... Hát, ami azt illeti, jön az a csapat, illetve az a három szem borjú, de hát tehénnek ’egyik sem tehén. Kettő bika, a harmadik üsző, gondolom, olyan egyévesek lehetnek, de hát fiamnak úgyis hiába magyaráznám, hogyan, s melyikből mikor lesz tehén ... Sajnos. Így aztán csak borjúra javítom a tévedést, aztán ci- helődni kezdünk. Szatyor, táska, edények, kézmosás, ki a kocsihoz:.. A gyerekek még egyszer vissza a pajtába, föl a szekérre, gyí, Vidám! Végül mégis kikászálódnak, de megígérik, dióverésre majd megint jövünk. E lporzunk az Üj soron, integetünk apámnak, az meg csak áll a ház előtt, mint az a rég kivágott fa. Lábam a gázpedálon, de közben még úgy érzem, alattam a szekér ülésdeszkája, fölöttünk a tovazúgó idő, mögöttünk hajdanvolt poros taligautak és kerékkötő sártenger, gödrök, huppanok, s néhány foszlány, tűnt éveim egykori (világmegváltónak vélt) nekibuzdulásaiból, gyermeteg derűlátásom maradékaiból... Megyek a Körúton, szembe jön velem egykori rajztanárom — fiatal korában élvonalbeli európai festő —, A. Tóth Sándor. Járása összetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei talán akkor nyúltak ilyen hosszúra, amikor Európa országútjáin gyalogolt, metsző kék szeme a Körút forgatagából is kivilágít. Üdvözöl, és mindjárt mondja, hogy kiállítása nyílik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hivatalos meghívó is megérkezik, VII. kerület, Csen- gery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, íeledékenységből, vagy mert nem érek rá, már nem tudom, miért. Mindez tizenöt évvel később, Rómában jut eszembe, amikor az II Jesú elnevezésű templomot keressük. A lelkiismeretíurdalás — nem először emiatt — újra torkon szorít, nem nagyon, csak annyira, ameny- nyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni.Ezt az II Jesút — mint tudjuk, a „korai barokk , legszebb épülete", a „Jézus-társaság főtemploma", és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette” (igen, még Vigno- lát is mondta) — akárhogyan is, de meg kell találnom. Ha a város túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Jesű — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja. A művészettörténetet 195G decemberében, vagy 1957 januárjában vezették be gimnáziumunkba. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörténész nem is volt, professzor lehetett volna a szakmában ? Az órákra — tankönyv híján — a tanár úr hatalmas, szürke mappákkal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masnit, rendezgette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, fölmutatta, és ezzel kezdődött el az óra. Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori ás a jelenkori művészetre. Tantárgya félig-meddig fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította meg, hogy az ő mappájából előkerült képek alapján ismerem föl Rómában Manzu-szob- rát, a Bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földbe gyökerezik a lábam, Üristen, hiszen én a Belvederi Apollót látom (az eredetinek ókori márvány másolatát), és huszonöt év múlva, amikor elkerülök Rómába, az utcán fülembe süvít a hangja: „II Jesú” és „Vignola”. A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fénykoszorú ott a magasban, a sárga márványoszlopok, és a főoltár fölött a spanyol lovag elragadtatott alakja — igazán megérte a fáradságot. Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata állt, kétszáz vagy háromszáz líráért a kívánt nyelven ismertette a templom történetét. Nem is tudom, mire voltam inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megértem-e a szöveget, vagy csak az ismeretlen játékszer vonzott, bedobtam egy érmét, és leakasztottam a kagylót. Természetesen működött. Rekedt női hang monoton lassan, nekem mégis gyorsan, rrjondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és. kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg beiőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo ... Pozzo... Pózzá. Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint aki jól végezte a dolgát, továbbmentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom síri csendjében a rekedt hang tovább is szóit, mondta, hogy Pozzo ... Pozzo... Pozzo:.. Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren — éppen alkonyodott — motoros fiúk és lányok száguldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúk derekát, vagy vállát, aszerint, hogy baráti, vagy meghitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motorozott, áz szorosan hozzásimult, és boldog arcát a fiű arcához szorította. A motorosok néha a járókelők közé hajtottak, azok sikítva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja; és a nap még mindig nem ment le, körös- körül ragyogtak a kétezer éves vörösek, sárgák, barnák, a teraszok, a tetők élték a föld és ég közötti, különös, független életüket. Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt halt meg. Hetvenéves korában még elment Amerikába, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, amíg Amerika múzeumait végigjárta. Utoljára Pápán, a Bakonyér partján láttam. Bot volt a kezében, olyan, amilyent a természetjárók hordanak, fakó farmernadrágot viselt, mezítelen lábán saru. Haját fújta a szél, alakja szikárabb volt, mint valaha, és szeme, ez az egyszerre hideg, metszőén éles tekintet, valamit fürkészett. De mintha nem az előtte levő tájat nézte volna, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi hegyeket, kated- rálisokat, provanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés patak, a lusta napfény, a béketűrő fák között, mint egy látomás, mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen növény. Balta Zsófid: A Hold előtt felhők, denevérek Vékony cinkréteg vasárnapjainkon, bevonja őket fémes szürke ízzel a gorálokról szóló hír s magunkon töprengünk-sirunk, hol van újra a legközelibb szerető szabadság, hogy lég, tenger dalát a szívbe fújja; a tél alól a némaság vizében hord ki minket az, ki úgy teremt: a létből és időből megalkot éber vassal. A felhők most a Holdon hiába röpdösnek fényt, hitet kioltón. Az igazság élik, mint a bor, nehéz. Vathy Zsuzsa: Pozzo