Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
Mwr . ju t i n 1986. JANUAR I., SZOMBAT 7 Munka Kisfaludi Strobl Zsigmorid szobra Törő István: Este Diósdon Araszos léptekkel tovalcng Dunáról cipel hangokat álomittasan jár a tájon, holdfény havazza udvarunkat, alszik a gyermeklárma, patak vize locsog a háznak — utcákat a szél kisöpri, Vákolitz István: Gyanakodva barackillatot szed a fákról, nyitvahagyott szívek világába belopódzik a szerelem; gazdát álmodnak víkendházak, járnak közöttük őrzőangyalok, s a megállóban sietős léptek; meghozott az utolsó busz. Kölcsönösen számontartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgolódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szívdobbanás-kimaradásokat, a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és görcsöket — Gyanakodva nézieskélik egymást, figyclmezve az Evangélium Igéjére: .......mert nem tudjátok, sem a napot, sem az órát...” E gyetlen tulajdona volt ez az üres telek. Háromszögét két oldalról a kiserdő tüskés bokrai szegélyezték, a háromszög alakú telek átfogóját pedig a szomszéd kerítette el dróthálóval, és szúrós dróttal koronázta meg mesterművét. A parcellákat a gyáriaknak osztották ki jó tíz éve, s így a felosztásnál a fontossági sorrendet is betartották. A fejesek a műút közelében kapták meg a részüket, ott, ahol a leghamarabb jelentek meg a kis kerti házak. A liget felé haladva egyre több lett a deszkabódé és a kiselejtezett karosszéria. A nagynénje csomagolónő volt a gyárban. így neki már csak a dűlő végén jutott ez a háromszögletű darab. Amíg élt, addig krumplit, hagymát és paradicsomot vetett, és rövid, hegyes karókkal verte körül a telekhatárt. Az enyészet három irányból támadta meg a szebb napokat látott ágyúsokat. A szomszéd kerítése felől erős kötésű tarack nyomult előre, két oldalról pedig az erdőcske bokrai lopták a távolságot a középen álló fészer felé. Az új tulajdonos megjelenése után már az első évben eltűntek a kerti szerszámok, a székek, a kecskelábú asztal, s csak egy dögnehéz vasalt láda és egy szakadt vásznú nyugágy maradt meg hírmondónak az egykori felszerelésből. Sunvin és szívósan dolgoztak az idegen ellen az alkalmi látogatók is, akárcsak a tarack és a kiserdő. Dúsa Lajos: A telek Hanem a vadkapor illata fenséges volt, egészen betöltötte a fészer környékét. Amikor viszont a liget felől fújt a szél, akkor a fiatal ecetfák és a bodzák uralták a légteret. — De hjszen itt nincs az égvilágon semmi! — csodálkozott Olga, amikor először kijött vele a telekre. Valószínű, hogy tényleg emberibb a pucér homokos föld egyenletes palántacsíkokkal, és szabályos sorban ültetett gyümölcsfákkal. A fészernél is használhatóbb egy kimustrált autóváz, vagy egy deszkabódé —, hogy most a kis kerti házról ne is beszéljünk. Amúgy a „semmi” sem volt taszító. Elég volt a kövéren terjengő lapura és a karcsú ecetfára nézni. Különbözőségükkel úgy illettek egymáshoz. mint Don Quijote és San- cho Panza. Milyen szánalmas eredmény lett volna ehhez képest néhány zsák hagyma. — Lusta dög vagy — ennyi volt a nő véleménye. Persze, bekeríthetné a telket két- háromezerért. Hatezerért kutat fú- rathatna. építhetne a fészer helyett egy házikót bontott téglából, mondjuk huszonötezerért. Mindezt három Pósfai János: Katerin Gubbasztva ült az ágyon, csöndbe burkolózva, mintha egyszál egyedül lett volna a szobában. Nehéz szagok ülték meg a tárgyakat, a fehér ágyakon a fehér takarókat, a vasalt lábú asztalt, az egyetlen széket, amely félig kifordulva mintha indulni akart volna. Megszívta tüdejét, torkába hasított a fájdalom, s kezével bágyadt mozdulatot tett. Már csak gondolt az eszméletlenségre. Messziről vetődtek fel az emlékek mozaikjai, de már össze tudta rakni őket. Elmúlt az az idő, amikor nem tudta: a Nap jár vagy a Hold úszik az égen; nappali fény vagy éjszakai derengés fürdeti az ablakokat. A mennyezet bágyadtan tekintett le rá, vagy ő nézte bágyadtan még a meny- nyezetet, a fehér falakat? Jó lett volna biztosan tudni valamit. Katerinre gondolt. Ma eljön, biztosan eljön. Harmadik napja gubbaszt ezen az ágyon; aléltan, puha szendergésben, szenvedve vagy felejtve a szenvedés kínjait. Ma jól van már, a láza elpárolgott, csak a torkából kiált még a kín, miközben dermedt hangszálai némaságra kárhoztatják. Az éjjeliszekrényen kockás blokkfüzet, mellette egy ceruza. Ha akarna valamit, csak le kell írni, a nővér jön, hogy teljesítse kívánságait. Mit kívánjon? Vizet inna, teát erőltethet a szájába. Csípős, fűszeres ételeket enne, nyúlós pépeket kap, hogy csillapítsa felgerjedt étvágyát. Ocsmány testiség, miért is gyalázod így meg az embert? Kifutottak agyából a gondolatok és elültek valahol a semmiben. Katerin. Hát igen: Katerint tényleg akarta. De hogyan írja fel a kockás irkalapra? Ha fölírná, mit tehetne érte ez a puha tekintetű, simogató kezű, aranyszándékú, de Katerinra csöppet sem hasonlító nővér? — Óhajt valamit? — kérdezi, amikor ellibben ágya mellett, s egy mozdulattal igazít a párnán vagy a takarón Óhajtok! Igenis óhajtok! Katerint akarom. Leírhatná a füzetbe, de ezzel még nem jutna közelebb az égető kívánsághoz. Oly távolinak tűnt minden, hogy beleborzongott. Meg kellene magyaráznia Katerint. De hogyan? És miért? Vagy minek? Nem is úgy hívták a lányt, csak ő keresztelte el Katerinnek. Az igazi neve Katalin volt, de azt nem szerette. „Parasztlányok neve ez, meg kell szabadulnom tőle” — mondta a lány, és tetszett neki a Katerin. Hiába idézett neki nagy hírességeket, fejedelemasszonyt meg cárnőt. aki Katalin volt, neki nem tetszett. Felragyogva ujjongott: hadd legyen Katerin! Elégedetten hordta a franciás hangzású nevet, mint a hamisan csillogó ékszert, azt hitte, ez áll jól neki. Az ablak előtti ágyon megmoccant a másik beteg. Mozdult az ajka, hangszálai felingerlődtek, s fizetnie kellett érte, mert pokolian belesaj- dult a heg a torkán. Hiába, nem segíthet. A fiú a sarokban már tud beszélni, de ő még alszik, oldalra billent kamaszfeje alig látszik ki a takaró alól. és fél ezerből, amiből még lejön az albérlet és a gyermektartás ... — Add el. ha nem használod! Olga felélénkült, ahogy felmérte a terepet és a lehetőségeket. Megszépült a tervezgetéstől, ahogy iz- gett-mozgott az öreg ládán a vadkapor bő illatában. Képzeletében kezébe vette a kert sorsát, készen lett OTP-kölcsönökből a kisház, és darazsak dongtak a meggyfákon. Aztán a házasságáról beszélt, hogy tulajdonképpen megvan mindenük, boldognak kellene lennie. A szeme fehérje két sanda hold lett, úgy nézte a magas gyomot, a fészer letaposott füvét. — Lám, lám. A végére te is el- bozótosodtál. így legalább illesz hozzám. Szúrhatsz, mint a bogáncs, és csíphetsz, mint a csalán. De ki is nyílhatsz, mint a fürtös bodza. A ztán elmaradt Olga is. Gyanús doiog, ha valaki nem akar birtokolni. Csak úgy. néha, amikor épp kijön a lépés? Na nem. Két zsák hagyma nem sok, de az is valami. Biztonságérzetet ad, hogy nem hiába dugványozott az ember. Alkonyodott. A vörösen lebukó nap egyre halványabb lett magánya ronv'os bíborában. A lenge kiserdő is kibélelődött saját árnyékával, és a felzizzenő szélben a kinyúló ágak mohón kapdostak az üres telek felé. — Csak semmi kapkodás, úgyis a tiéd lesz — morogta, amíg elindult a poros dűlőút irányába. Ekkor jutott eszébe, hogy nappal van már. Elmúlt a dél, s ha látni lehetne az eget, valahol a Napból is megláthatna valamit. A kora délutánok nehéz csendje honolt a szobán, a kórházon, a városon, az egész világon. Kimetélt torokkal, sajgó sebbel gubbasztott az ágyon, s mardos- ta a kívánság: rettenetesen akar valamit, Katerint akarta! A lányt szerette volna látni, akitől úgy vált el, hogy nem tudtak elválni egymástól; üzent neki, de ki tudja, továbbították-e üzenetét, s ha továbbították, pontosan mondták-e el, mi történt vele, hová vitték? Nem volt ez egy egyszerű mandulaműtét, amire évek óta készül az ember, amit megtervez, s amit százszor el lehet halasztani. Az orvosok szerint is oly ritka eset volt az övé, amivel szerencsére ritkán kell szembeszállniuk. A műtét itt nem tűrt halasztást, nemhogy napok, csak órák kérdése volt a szükséges beavatkozás. Az ápolónő belépett a szobába. Odament hozzá, megkérdezte, hogy érzi magát. Arcába szökött a vér, a füzetért nyúlt, a ceruzát írásra fogva odapingálta az üres lapra: „Milyen nap van ma?” — Szerda — felelte az ápolónő. „Akkor ma látogatás is van?” — írta sebesen. — Van bizony — mondta a nővér — és magához is jön majd valaki. Egészen biztos, hogy jön valaki. „Katerin” — gondolta, s már mozdult a keze, hogy leírja a nevet, de aztán mégsem. Teát kért, de azt is csak mutogatta, s amikor szájába ért a folyadék, mintha már nem érezte volna a sebet, jólesett a citromos lé lefelé áramlása, hűségesen pislogott az ápolónőre, aki akkor már az ablaknál fekvő beteggel levelezett. Nem gondolt rá, de tudata mélyén érezte: mennyit köszönhet ennek a fehérköpenyes, nesztelen léptű ápolónőnek, aki az éjszakai derengésből is föl-föltűnik és mindig ott áll a betegágyaknál, amikor szükség van rá. A nők, igen a nők. Életünk virágai, férfiiétezésünk sói, akik kimentenek bennünket fájdalmainkból, s akiket letiprunk örömeinkben. Hanyatt dőlt az ágyon, feje belesüppedt a párnába és nem vette észre, hogy a világosság helyére kúszik a sötétség, s az ébrenlétet felváltja az álom, amely napok óta kiszámíthatatlan időben érkezik majd tűnik el a semmibe, a gézszag nyomában. Arra ébredt, hogy simogatják az arcát. A kéz puhasága még félig az álomé volt, de a szem gyönyörűsége, a látás beteljesült öröme már a valóságé. Katerin ült az ágya mellett, azon a széken, amely néhány perce, vagy néhány órája még elindulni látszott az asztal és az ágy között. — Katerin! — kiáltotta volna, de ráparancsolt a seb fájdalma, s inkább csak a keze lendült ki a bágyadt nyugalomból, s találkozott Ka- terinéval. — Jól vagy? — suttogta a lány. — Túl vagy már mindenen? — kérdezte gyöngéden és ráhajolva puhán megcsókolta a férfi ajkát. A füzetért nyúlt, beleírta, hogy most már jól van. Hagyta, hogy Katerin beszéljen, csak néha görbültek írásra bütykös ujjai, hogy egy-egy suta válasszal próbálja egyensúlyban tartani ezt a kibillent párbeszédet. Egyszer egy nagy lendülettel átfirkálta a füzet lapját, s hangsúlyt adva annak, ami mindkettőjük számára egyértelműnek látszott, csupa nagybetűvel ezt írta „ŐRÜLTEN SZERETLEK ÉS NAGYON HIÁNYZOL!” — Te is nekem — suttogta Katerin a párás szavakat. — Nem is hiszed el, mennyire aggódtam érted, hogy drukkoltam, szorítottam neked. Ugye hétfőn volt a műtét? Ugye a délelőtti órákban kötöztek le a műtőasztal szoros szíjaival? Ugye elmúlt már a nap, amikor igazán magadhoz tértél? Én veled voltam mindig, én akkor is, azóta is, most is veled vagyok. És azért mondom el mindezt neked, hogy minél előbb gyógyult legyél, hogy minél előbb újra velem lehess. Megszorította a lány kezét, majd magához vonta, hogy száját rátapassza cserepes ajkára. így voltak sokáig, nem törődve azzal, hogy látogatók és betegek szuszognak körülöttük, hogy az idő fölgyorsult tempóban görgeti feléjük az elválás parancsát. Jó volt így. Szikrája sem maradt a fizikai fájdalomnak. — Valamit mondanom kell — mondta Katerin és ott tartotta arcát a beteg arca fölött. Megvárta, hogy a kéz mozdulata megadja a biztatást, újra megcsókolta a cserepes ajkat, s csak akkor folytatta: — Egy aranyos kisfiút fogok szülni neked. Szétfröccsent akkor az a pillanat.. Az idő atomjaira hullott, s azóta sem tud elszámolni vele. Meddig ülhetett még Katerin az ágya mellett? Neki a megdöbbenést, Katerinnek a meg- bántást zúdította be kettejük világának ablakán. „Katerin, ugye tréfálsz?” — véste ákombákiom betűkkel a papírra. — Nem tréfálok, de másképpen képzeltem el ezt a pillanatot. Azt ígérted, hogy a feleséged leszek. Azt reméltük, hogy együtt leszünk boldogok — suttogta Katerin, s látnia kellett, hogy valami döbbenetes fal terpeszkedik közéjük. „Ne tedd ezt velem” — közvetített a ceruza. — Te tetted velem — mondta a lány, és egy kicsit belepirult. — De én egy cseppet sem szégyellem. „Majd csinálunk valamit, csinálnunk kell valamit.” — Meggyógyulsz és mindent megbeszélünk. „Katerin, nem szabad várnod egyetlen napot sem” — zizegte a papír. „Még rna keress fel valakit.” — Mire gondolsz? — csattant a lány hangja. „Nekem van megtakarított pénzem. Még mindennek elejét lehet venni” — íródott kétségbeesve az ellenkezés. Katerin azonban asszony akart lenni, anyai ösztöne élesen világított a bizonytalanságnak ebben a sötét megmagyarázhatatlan szövevényébe. A ceruzát szorító kéz azonban könyörtelenül közvetített. „Katerin, hallgass rám. Nekem olyan betegségem van, amit örökölni lehet. Ne mondd el senkinek, de így van. Az orvosoktól tudom. Ide írom a címét annak, aki segíthet. Hidd el, csak ez az egy megoldás lehet...” Mennyire fájhattak Katerinnek a hazugság ökölcsapásai? Nem kérdezte meg tőle. Meg sem kérdezhette volna, mert a lány eltűnt az ágya mellől, el a szobából, el az életéből. Katerint sohasem látta többé. Egyszer ugyan mintha megvillant volna előtte karcsún, aranyosan, szépen. De hogy ő volt-e, nem tudott róla megbizonyosodni. Az évek feltornyosultak, az idő betapasztotta az emlékezés réseit, amelyeken elcsordogált az ifjúsága... Vörös István: Öreg idő Korai tél van, október eleji, az olajkályhában duruzsol az idő, s kint hideg. Mintha egy hideg kéz pihenne a házakon, s a napot az ég kékesfehér tömbjei közé szorítaná, mint egy jéggyári lámpát. Meghalni még fiatal az év, de már betegesen kiíhöget, s az utcán sípoló tüdejében elakad a szél. Bizony öreg idő ez! szakállat ereszt az ablakon, s megadóan tűri, ahogy nyirkos ujjaival beletúr az ég.
