Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

1988. JANUAR 18., SZOMBAT

A

z MSZMP Pest Megyei Bizottsága elméleti konferenciasorozatának keretében — mint tudósítottuk — január 13-án Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter tartott előadást kulturális életünk időszerű kérdéseiről. Beszédének rövidített változatát közöljük.

Nehéz a kulturális élet időszerű kérdéseiről átfogó előadást tartani, átfogót abban az értelemben, hogy kultúrán én nem kizárólag az irodalmat és a művészetet értem, hanem a tudományt is és a kulturális tevékenységnek a széles körét, tehát az oktatástól a közművelődésig tulajdonképpen mindenfajta tevékenységet.

Ebben a széles értelemben vett kultúra, természetesen elválaszthatatlan attól a gazdasági, társadalmi és politikai fejlődéstől, amely az országban, de a világban is végbement. Közismert, hogy meglehetősen nehéz, mondhatnám azt is, hogy zord időket élünk, ami a gazdasági fejlődést illeti. A társadalom homogenizálódása sem jelenti a rétegek közötti különbségek csökkenését. Éppen ellenkezőleg, a jövedelemkülönbségek ezt méginkább aláhúzzák. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi és gazdasági problémák az ideológiai életben a különböző, a marxizmussal szemben álló irányzatokat is erősítik és a marxizmuson, a szocializmuson belüli vitát is növelik. Ebben a helyzetben természetesen sokkal komplikáltabbá válik maga a kulturális élet is, hiszen nemcsak az általános tendenciák hatnak rá, hanem azok a különleges körülmények is, amelyek között a kultúrának fejlődnie kell. Ezek természetszerűleg az ideológiai és politikai feltételektől függenek. Ezt az általánosságot azért kell elmondani, mert nagyon sokszor találkozunk ma is egy olyan felfogással, amely magából a kultúrából eredezteti azokat a politikai és ideológiai ellentmondásokat, amelyek az országban jelentkeznek. Nem a kultúra az elsőrendű szférája a politikai és ideológiai közléseknek. Amikor ilyen viták vannak, ezek nem elsősorban kulturális viták, hanem igenis politikai-ideológiai viták.

Történelmi tapasztalatok

Nem egyszerűen valamiféle elméleti megközelítés mondatja velem, hogy a kultúra és a gazdasági, a társadalmi és a politikai kérdések közötti összefüggéseket vizsgálni kell, hanem az a történelmi tapasztalat is, amit 1956 óta szereztünk, amikor a konszolidációban — a művészetek, az irodalom, a kulturális élet konszolidációjában is — az alapvető szerepet a gazdasági, társadalmi és politikai stabilizáció jelentette.

Mi jellemzi ma a magyar kulturális életet? Azt hiszem, lehet azt mondani, hogy a tudományosság előretörése. Ezt egy nagyon fontos jelenségnek tartom: változásnak ahhoz, az erősen irodalomcentrikus orientáltságához képest, ami hosszú időn keresztül a magyar kulturális életet jellemezte. Az teljesen nyilvánvaló ma mindenki előtt, hogy a tudományos-műszaki fejlődés milyen mértékben járul hozzá a gazdasági-társadalmi problémák megoldásához, s esetleg bizonyos újabb ellentmondások kialakításához.

Hadd tegyem ehhez hozzá a természettudományos világkép erősödésének a jelenségét. Sokat beszélünk az utóbbi időben arról _ joggal —, hogy bizonyos irracionális filozófiák és áramlatok, vallások tért nyernek. Mégis, az igazság az, hogy Magyarországon nagymértékű szekularizáció, elvila- giasodás ment végbe, s hogy ebben nem kis szerepe van annak, hogy a természettudományos világmagyarázat közkinccsé lett. A harmadik eleme a tudományosságnak a megnövekedett érdeklődés a társadalomtudományok egy része iránt. Itt mindenekelőtt a közgazdaságtudomány növekvő szerepére gondolok.

T

u

dományosabb szemlélet

Soha ilyen érdeklődés a történettudomány és annak eredményei iránt nem volt még Magyarországon, mint ma. Igaz, hogy ^ ez gyakran inkább a szubjektív történetírás iránti érdeklődés. Mégis, általánosságban lehet mondani — látván a könyvkiadás _ és könyvterjesztés adatait —, hogy a tudomány nagy szerepet játszik ennek az érdeklődésnek a kielégítésében. Ehhez hozzátehetjük, hogy az emberi együttélés, az emberi kapcsolatok kérdései is érdeklik a közvéleményt. Nemcsak a tapasztalat, hanem a tudományos kutatások eredményei alapján is. A pszichológia és a szociológia népszerű tudományokká kezdenek válni. Joggal lehet azt mondani: egy tudományosabb világ- és életszemlélet erősödik meg az országban Ez a tudományosság és a tudomány iránti érdeklődés persze nem jelenti azt, hogy az irodalomnak és a művészeteknek háttérbe kell szorulniuk. A helyzet az, hogy az iro- dalomcentrikusság megingása az írókban aggodalmat kelt, hogy ezzel az irodalom elveszti funkcióját a társadalomban. Ahogy mondják: degradálódik az irodalom és a művészet, vagy általában a kultúra szerepe. Erre a kihívás és a választás dialektikájával

KOPECZI BÉLA:

A kultúra elválaszthatatlan a gazdasági fejlődéstől

lehet igazán válaszolni. A társadalom és a

társadalom érdeklődése megváltozott. A kérdés az, hogy ennek a megváltozott érdeklődésnek hogyan felel meg az új irodalom és

az új művészet?

A mai irodalomnál és művészetnél a baj az, hogy egy olyan fajta differenciálódás ment vegbe, amely nem veszi eléggé tekintetbe azt a változást, ami magában a közönségben végbement. Miről van szó? Ma is jelen vannak az irodalomban — és más művészetekben — különböző realista irányzatok, de nem olyan egyeduralkodó, nem olyan monopolhelyzetben, mint húsz-harminc esztendővel ezelőtt. Ma az irodalomban és művészetekben a különböző avantgarde, neo- avantgarde vagy posztmodernista irányzatoknak meglehetősen nagy szerepük van. Sőt, azt lehet mondani, hogy a szűkebb értelemben vett értelmiségi közvéleményben ezeknek az egyeduralma, dominanciája érvényesül. Ez viszont ellentétben van a közönség többségének ízlésével és irányultságával. A közvélemény egy jelentős része elfordul ezektől a kísérletektől.

Van az irodalomnak és a művészeteknek egy másik vonulata, amely ugyancsak nagyon problematikus. Ügy nevezném ezt, hogy kritikai, egyes esetekben negativista vonulat. Ma különösen a dokumentáris műfajokban — riportok, szociográfiák, a mindennapi életről szóló regények, filmek színdarabok — mindenekelőtt a társadalom kritikáját vagy az ember kritikáját tűzik ki célul. De míg régen ez a kritika, hogy úgy mondjam, tisztító, katartikus lehetett, ma oda jutottunk el, hogy miután mindenki kritizál, az a reveláló hatás, ami régebben jelentkezett, az megfakult.

A kérdés most az: milyen értékelés követi az ilyen műveket? A kritika többsége üdvözli, a közönség egy jelentős része elfordul ettől. Nem arról van szó, hogy akadályozzuk az alkotás szabadságát, hiszen az irodalom és a művészetek fejlődéséhez szabadság kell. De ehhez a szabadsághoz párosítani kell az értékelést, a kritikát. Meg kell mondani, hogy mi az, ami nekünk tetszik, és mi az, ami nem. •

Eltolódott arányok

Jelentkezik egy olyan tünet is, amelyik

már nem a magas kultúra kategóriájába tartozik és amelyik inkább a befogadást érinti. Teljesen helyes és nyilvánvaló, hogy az embereknek szórakozásra van szükségük. A szórakozás és a szórakoztatás tehát integráns része a művészeteknek és a művészetpolitikának. Ma azonban úgy tűnik, hogy az arányok eltolódtak. A közvetítő intézmények túl nagy számban, aránytalanul közvetítik ezeket a szórakoztató műveket. És ennél még inkább kifogásolható, hogy visszakanyarodtunk egy olyan olcsó naturalizmushoz, amely a trágársággal, a pornográfiával találkozik sok esetben. Ami egyszerűen a jó ízlésnek mond ellent, s nem valamiféle szocialista etikának, esztétikának. Amikor ezt mi fölvetjük, a válasz az: ez kell a népnek.

Ahhoz a voluntarista művelődéspolitikához, ami az ötvenes évek elején élt, hogy csak felülről lehet megmondani, mi kell a népnek, nem szabad visszatérni. Valóban tekintetbe kell venni a tényleges igényeket és szükségleteket. Én nem tudok elítélni valakit azért, mert például szereti a krimit. A kérdés csak az, hogy a kriminél fog-e megállni? Ez nem azért gond, mert veszélyezteti az állam érdekeit, hanem azért, mert az ember személyisége eltorzultan fejlődik. Érdekes, hogy közvetítő intézményeink vezetői, akik felkarolják azt a szemléletet, hogy ez kell a népnek, felhasználnak ehhez egy álideológiát. Azt, hogy miután a kultúrára kevés a pénz, ily módon ezeknek a termékeknek a terjesztésével pénzt lehet szerezni és támogatni lehet a jó kultúrát. Nem igaz az, hogy olyan állapotokig jutottunk el Magyarországon, hogy ezekkel a termékekkel kellene nekünk a jó kultúrát támogatni. Ez álokoskodás. A nagy tendenciákat ezzel nem tudjuk befolyásolni.

Ha a befogadás oldaláról nézem a problémát, a következőket tudom mondani: az iskolai végzettség meghatározó abból a szempontból, hogy ki milyen mértékben veszi igénybe a különböző kulturális szolgáltatásokat és termékeket. Ez olyan alapvető kérdés, amire azért kell kitérni, mert sokszor elválasztjuk egymástól az oktatást, a művészeti munkát és a közművelődést. Nem lehet elválasztani! Igaza volt a tavalyi közművelődési tanácskozásnak, ahol megállapították, hogy a lakosságnak egy jelentős része műveltségben elmaradt. Ha az utolsó tíz esztendő statisztikáit megnézem, mintegy százezer olyan fiatal van, aki nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Visz- szamenőleg 1956-ig ez mintegy háromszáz- ezer. Ezzel az alacsony szinttel nem lehetünk elégedettek.

Nagy különbség van még mindig város és falu között, és ezt a különbséget megint az iskolázottság jelzi. A falusi lakosság alacsonyabb iskolai végzettsége azt jelenti, hogy kevesebb könyvet vásárolnak, kevesebbszer mennek moziba, színházba és koncertre. A következő kategória: a második gazdaság és a munkában lévő generáció. Az időmérlegek azt bizonyítják, hogy a második gazdaság kiterjedése következtében bekövetkezett az, amit már korábban tapasztaltunk a háztáji gazdaságok esetében: a munkaidő meghosz- szabbodása a városokban is.

A közvélemény hatalma

Mire használják ezt a szabadidőt? Egy

1981—82-es reprezentatív felmérés szerint száz ember közül televíziót néz 94, újságot olvas 87, folyóiratot 66, könyvet 65, moziba jár 38, színházba 24, hangversenyre 15, múzeumba, kiállításra 23, könyvtárba 14, művelődési otthonba 15 és sportol 10. A leginkább frekventált eszköz, amely a kultu- rálódást is segíti, a televízió. Azt is mutatja ez, hogy a televízió jelentősége és felelőssége roppantul megnőtt. Az vita tárgya, hogy abból, amit a televízió ad, mi tetszik, mi nem, és ebben a kérdésben nem tudunk igazán egyetértésre jutni. Én azt szeretném, ha a hallgató többség jobban megszólalna, elmondaná, hogy miiyen igényei vannak, mivel ért egyet és mivel nem. Például társadalmi szervezeteken, újságoknak írt leveleken keresztül legyen hatása — ha tetszik, hatalma — a közvéleménynek.

A közvélemény érdeklődését természetesen szükséges megfelelő tudományos eszközökkel is vizsgálni. Azt is tudjuk, hogy bizonyos tevékenységi formák vagy tartalmak iránt rétegek szerint különböző az érdeklődés. A közönség differenciált. S azt sem lehet elvárni, hogy mindenki a legmagasabb értelmiségi szinten művelődjön. Nyilvánvaló tehát, hogy a mi politikánkban ezt a differenciáltságot figyelembe kell venni. De nem szabad engedni annak, hogy a túl kevéssel megelégedjenek az emberek.

Az adott helyzetben a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy az oktatást fejlesszük. Ez az eddigiekből teljesen nyilvánvalóan következik. Ezért az 1984-ben elfogadott fejlesztési program és a tavaly alkotott oktatási törvény alapján folytatjuk az oktatás korszerűsítését. Megfontoltan, reálisan és folyamatosan. Ez azt jelenti, hogy a közoktatásban kidolgoztuk a tantervek, tankönyvek korrekciójának a programját, ami tekintetbe veszi a tapasztalatokat, ami változtatásokat akar, de nem egyik évről a másikra.

Folytatjuk a tanteremépítésf is. Februárban a Minisztertanács elé kerül a közoktatás gazdasági, társadalmi programja. Amint a Parlamentben is elhangzott, mintegy négyezer általános iskolai és mintegy kétezerkétszáz középiskolai tanterem építésére kerül sor a következő ötéves tervben.

Mindent megpróbálunk megtenni annak érdekében, hogy a pedagógus kerüljön az oktatás középpontjába. Semmiféle reform nem megy keresztül, ha maga a pedagógus nincs meggyőződve annak helyességéről, és ha azt nem tudja megfelelő módon alkalmazni. Ezért vannak mindazok a próbálkozások, amelyek arra irányulnak, hogy csökkentsük a terheket, hogy jobb munkamegosztás alakuljon ki. Törekszünk arra, hogy az iskolákban demokratikusabb legyen a

légkör. Növelni akarjuk a pedagógusképzést, ebben sajnos 10—15 éves elmaradásunk van. Jól ismert a főváros és Pest megye pedagógusellátásának minden gondja. Foglalkozunk ezzel a kérdéssel, átmeneti intézkedéseket is hozunk, de az igazság az, hogy a most elhatározott létszámemelés csak négy-öt esztendő múlva hozza meg az eredményét.

A közművelődésben magának a hagyományos hálózatnak a fejlesztésére kevés lehetőség van. Ezt elsősorban helyi erőből lehet megoldani. Kivétel a nagy közgyűjtemények rekonstrukciója, amelyre folyamatosan kerül sor: Nemzeti Múzeum, Egyetemi Könyvtár, Szépművészeti Múzeum. A legproblematikusabb ebben az ágazatban a művelődési otthonok helye és szerepe. Ez a kérdéskör ösz- szefügg két más területtel. Az egyik a tömegkommunikációs eszközök szerepe. Meggyőződésünk, hogy a tömegkommunikáció, mindenekelőtt a televízió, a közművelődés egyik fő eszközévé vált. Ezek után e tevékenységek összekapcsolása a hagyományosokkal, sokkal inkább szükséges, mint ahogy eddig tettük.

A másik vonatkozás a társadalmasodás. Egyre több helyi kezdeményezés van, amely új tartalommal töltheti meg hagyományos intézményeink munkáját. A feladat itt nem az, hogy az állami intézményeket szembeállítsuk az úgynevezett spontán kezdeményezésekkel. Ezt könnyű lenne megtenni, különösen egy elégedetlen légkörben, amikor az állami szervek munkáját a legkülönbözőbb oldalakról kritizáljuk. A feladat az, hogy az állami intézmények munkáját javítsuk meg és oda vigyük be a demokratikus elemeket.

Szólni kell az irányításról is. összeszámoltattam, hogy az elmúlt esztendőben hány ügyirat érkezett hozzánk: 87 ezer, s az iratok száma minden évben tíz százalékkal emelkedik. Ezen el kell gondolkodni! Nyilvánvalóan arról van szó, hogy annak ellenére, hogy végbement egy nagyon nagyarányú decentralizáció, a tanácsokhoz és a társadalmi szervezetekhez tartozik az intézmények többsége — iskolák, könyvtárak, múzeumok, művelődési otthonok —, ennek ellenére az történik, hogy az ügyek intézése megduplázódik vagy triplázódik, ahelyett, hogy a minisztérium feladata elsősorban a kezdeményezés, a bírálat és az ellenőrzés lenne.

Ilyen módon nincsen szó arról, hogy a minisztérium jellege megváltozott volna. Próbáltunk és próbálunk változtatni azzal, hogy mindenekelőtt programokat állítunk össze az oktatásban, a közművelődésben, majd a művészetpolitikában. De mindezt tekintetbe véve is marad a kettős feladat. Újszerű a munkánkban az, hogy a kultúra és a gazdaság közötti kapcsolat az utóbbi időben sokkal élesebben merül fel. Állandó gondunk, hogy az állam mennyit fordít a kultúra dotálására és ez a dotáció hogyan oszlik meg. Nem igaz az az állítás, hogy befagyasztották volna a kultúrára fordítható dotációt. Ha széles értelemben veszem, azt kell mondjam, hogy az oktatás területén jelentős fejlesztés történt. Ami a művészetet és a közművelődést illeti, ott valóban nem történt olyan emelkedés, mint amilyenre szükség lett volna. A növekedés így is 20— 30- százalékos volt 1981-től 1985-ig. Ez az úgynevezett szintentartást nem tette lehetővé, de az nem áll, hogy semmiféle fejlődésre nem kerülhetett sor.

Megváltozott a világ

Tény, hogy mintegy másfél évtizeden keresztül nem gondolkozott a művelődéspolitika arról, hogy miként kell változtatni, hogy a gazdasági szabályozókat miként kell alkalmazni, milyen legyen az állami dotáció, hogyan történjék annak elosztása. Ez azt jelentette, hogy zavarok álltak be, miután

1982-ben megkezdtük a változtatásokat. Ezért egy új gazdaságpolitikát kell érvény- be léptetni, amely továbbra is biztosítja az Iní'efrneni,’e^: működését, amely fenntartja az érték és a demokrácia kategóriáját, de amelyik tudomásul veszi azt is, hogy a világ megváltozott körülöttünk.

műin

WMiíím

Durkó Gábor: Főtér