Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-28 / 303. szám

1985. DECEMBER 28., SZOMBAT Aki előtt nincs lehetetlen Állatgondozóból ágazatvezető ^ Augusztus 14-i számunkban írtunk Stollmayer Ákosról, I aki idén végzett agrárgépészmérnökként a gödöllői egye- í tem levelező tagozatán. Egy sajnálatos gerincsérüléssel ? járó motorbalesci miatt ment át a nappali tagozatról, ^ mert nem akart évet veszíteni. Állatgondozói munka- ^ kört vállalt az A’agi Állami Tangazdaságban, ahol ^ csaknem 300 húsmarhácrt felelt még akkor is, amikor < már kezében volt a mérnöki oklevél. MM, A HÉT HÍRE FÜVÉSZ ÉSSZEL @ Születése hetvenötödik évfordulóján koszorú­zás! ünnepséget rendeztek Makón, Erdei Ferenc sír­jánál. @ Felavatták Pápán Magyarország legújabb színházát. © Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat an­kéten látta vendégül a fiatal fizikusokat. @ A hét híre az is, hogy vasárnap lesz 225 éve Diószegi Sá­muel botanikus, a magyar rendszeres növénytan meg­arví+A-in C7lilo+c»ClÓ'nok­Most azonban már a gazda- Bág két ipari üzemének ága- zatvezetöjeként ül velünk szemben, s mi arról faggat­nánk, hogyan lett az állatgon­dozóból egyszerre csak mű­szaki vezető. — Sokkal szívesebben be­szélnék. ha az a múltkori cikk nem jelent volna meg rólam. Mert azt azzal fejezte be, hogy két hónappal a mérnökké ava­tás után, még mindig állatgon­dozó vagyok, de arról már sem • engem, sem a gazdaságot nem kérdezték meg, hogy miért. — Itt elhallgat, láthatóan bosz­EZÚS. Nem egyszerű — ügy véltük, hogy ez már mindenképpen egy másik tör­ténetbe kívánkozik — magya­rázom a sértődött fiatalember­nek. — Meg aztán, olyan so­kan választanak, főleg anyagi okokból a képzettségüktől ide­gen munkát. A már megszo­kott hétezer forintos állatgon­dozói fizetést nehéz felcserél­ni egy kezdő mérnök szinte felényi bérére, különösen an­nak. akinek végzős egyete­mista a felesége, mint a ma­ga esetében. A fiatalember felélénkül. — Nem állítom, hogy ne­künk a feleségemmel nem Bzámít a pénz, de azt a múlt­kor is elmondtam, jövőre már a Csilla is dolgozni fog, és néhány hónapig kevesebbel is kibírnánk. Más okból nem akartam megválni a húsmar- háktól. Először is nem volt az olyan egyszerű tehenészmun­ka. mint ahogy azt egy kívül­álló elképzeli: a legelő ápolása például agronómiái feladat, de érteni kellett a növényvéde- Jemhez, a műtrágyázáshoz is, a traktort is magam javítot­tam, ha elromlott. Azt pedig, hogy mennyi tennivaló van egész nap a jószág körül, hosz­szú lenne elmondani. Tíz bi­ka is tartozott a gulyához, a szaporodásbiológiának is meg­vannak a maga követelményei, és a legelőn is be kellett tar­tani az állategészségügyi elő­írásokat. A mi dolgunk volta nyilvántartás is a váltótár­sammal, aki mellesleg techni­kusi végzettségű. Attól, hogy mérnök lettem, nem válik bü­dössé az, amit addig örömmel csináltam. És ami a lényege, úgy látszott, hogy szeptem­berben elvisznek katonának, két hónapra pedig minek vál­toztattam volna munkakört? — Igen — szól a beszélge­tésbe Deli László termelési igazgatóhelyettes —, a cikk megjelenése utá.n sokan ug­rattak bennünket, mondván: Alagnak olyan jól megy, mar­hapásztornak is csak akkor alkalmaznak valakit, ha leg­alább mérnöki diplomája van? Ám az igazság az, hogy az Ákos helyére nem is olyan egyszerű megfelelő embert ta­lálni, legalábbis, aki olyan sokoldalú, mint ő. Éppen azért esett rá a választásunk — fiatal kora ellenére, amikor megüresedett az ágazatvezetői állás mert olyan talpra­esetten bizonyított eddig. Pe­dig most sem lesz könnyű dol­ga. Egyelőre tervek — Mint ágazatvezető, keve­sebbet keres? — fordultam is­mét Stollmayer Ákoshoz. — Nem. A pénzem most is összejön, de ez már egészen más világ — mondja a fiatal­ember. — Itt egyszeriben em­beri problémákkal kerültem szembe. Nehéz feltételek kö­zött kell feltalálnom magam, csupa új. ismeretlen körül­mény között kell eligazodnom. Több mint 29 ember tartozik a két üzemhez, amit most irányítanom kell Kéripusztán. — Mondana a mostani munkájáról és az azzal kap­csolatos terveiről néhány szót? — Nem szívesen. Inkább nem mondok még semmit. Ok­tóber 1. óta dolgozom az új munkakörben, ennyi idő még arra is kevés, hogy mindent m egism érj ek, fel térk épe zzek. Azt már most látom, hogy a műanyagüzem miatt keveseb­bet fog fájni a fejem, mint a szerszámüzemért. De inkább nem mondok semmit, mert, ha másképpen alakulnak a dol­gok. akkor felelőtlennek lát­szanék. Ha nem visznek el katonának, akkor egy év múl­va már merek a terveimről is beszélni. Istállót épít — Sak sikert hozzá — mon­dom, de eszembe jut még va­lami. — Mondja, nem hiány­zik a ló? Aki egy évig lóhátról terelte az állatokat... — Az már nem tud meglen­ni nélküle — fejezi be a fia­tal gépészmérnök a mondato­mat. — Nem is akarok. Ezért úgy határoztunk a feleségem­mel, hogy most még lehet, ké­sőbb, ha gyerekeink lesznek, már nem engedhetjük meg magunknak ... Szóval már szereztem olcsón faanyagot; megvan a KÖJÁL engedélye is. Nem sok munka van már hátra, majdnem kész otthon az istálló. Takarmányt is vá­sároltam elegendőt, most már csak a két lovat kell megven­ni. Kár. hogy nincs fényképész a közelben. Meg kellene örö­kíteni az elképedt társaságot, ahogy egymás szavába vágva kérdezzük; — Micsoda? Lova­kat? Istállót? Hol akar lovat tartani ? A mérnök nem győz magya­rázkodni: velünk együtt nevet és bosszankodik, hogy elszól­ta magát. Óbudán, a Hárma s- hatar-hegy lejtőjén levő tel­kükön lóistállót épít. Mert az apját még csak meggyőzték valahogy Csillával a feleségé­vel. de a szomszédság felje­lentgetéseire is számítaniuk kell. hiszen a lovak rövidesen megérkeznek. S. Tarkó Endre Sziklai Sándorra emlékeztek Koszorúzás Születésének 90. évforduló­ja alkalmából pénteken a Mező Imre úti temető Mun­kásmozgalmi Panteonjában megkoszorúzták Sziklai Sán­dor vezérőrnagynak, a ma­gyar és a nemzetközi mun­kásmozgalom kiemelkedő sze­mélyiségének sírját. A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága nevében Varga Péter osztály­vezető és Kovács Jenő osz­tályvezető-helyettes, a Honvé­delmi Minisztérium képvise­letében Szórádi Zoltán vezér­őrnagy, honvédelmi miniszter- helyettes, valamint Liptai Er­vin vezérőrnagy, a Hadtörté­nelmi Intézet és Múzeum pa­rancsnoka koszorúzott. A kegyelet és a megemlé­kezés virágait helyezték el Sziklai Sándor sírján a Ma­gyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségének képviselői, egy­kori, harcostársai, a nevét vi­selő katonák és intézmények dolgozói, valamint családjá­nak tagjai. A szovjet nagykövetség Köszönetét mond A nemrég lezajlott genfi szovjet—amerikai csúcstalál­kozó kapcsán számos levél ér­kezett a budapesti szovjet nagykövetség címére magyar állampolgároktól és szerveze­tektől. A levélírók támogatá­sukról biztosították a Szov­jetunió békeszerető politiká­ját és harcát a fegyverkezési verseny megállításáért, a vi­lágűr militarizálásának meg­akadályozásáért és az atom­fegyverék teljes megsemmisí­téséért. A levelekben őszinte elismeréssel írtak Mihail Gor- bacsovnak, az SZKP KB fő­titkárának aktív tevékenysé­géről, amely a nemzetközi fe­szültség enyhítésére és a szo­cialista közösség érdekeinek elvszerű védelmére irányul. A budapesti szovjet nagykövet­séget felhatalmazták, hogy kö­szönetét mondjon a levelekért, s azért, hogy íróik további si­kereket kívántak a béke meg­őrzésének nemes ügyéért foly­tatott közös harcunkban. Mellszobra, arcmásának kü­lönböző lenyomatai nem is­meretlenek a holnap növény- termesztő szakemberei elolt Gödöllőn, az agráregyetemen, mert amint az agrártörténet más nagy alakjai úgy ő is végleges szellemi otthonra ta­lált a patinás falakon beiül elhelyezkedő tanszékeken. Köznyelvünk persze keveri — téveszti — a fogalmakat, hol ugyanazt, hol mást és mást értve, vélve a botanikus, a füvész, a növénytermesztő alatt, amint így van ez a bo­tanikus, a füvészkert elneve­zésekkel is, a szakemberek azonban jól tudják, valamikor füvész, sőt fűvész volt min­denki, aki a növényekkel fog­lalkozott. Kivéve a — gyako­ri — kivételeket. Így elsők között a tanár, a lelkész Dió­szegi Sámuelt, aki mellesleg botanikával is gyarapította Is­mereteit — hála a göttingeni egyetemen folytatott tanulmá­nyainak —, sógorával, Faze­kas Mihállyal közös munka­ként megírva a Magyar Fű-, vész Könyvet. Mit tett ő és mit a sógor a könyv anyagához? Ma már nehéz lenne erre válaszolni — néhány szaktanulmány száza­dunk harmincas éveiben ugyan megpróbálkozott vele, kevés sikerrel —, az viszont tény, hogy sokféle elnevezés erőltetettnek, nyakatekertnek bizonyult, nem eresztett gyö­keret a gyakorlatban. Ami persze a munka egészének ér­tékéből keveset von le. hiszen ez • volt az első, Linné rend­szere alapján készült hazai leíró növénytan és alaktan, s első abban is, hogy első íz­ben alkalmazta következete­sen a magyar szaknyelvi ki­fejezéseket. Bizonyosak lehetünk benne, azok többsége, akik az idén a megyében átlagosan 5,15 ton­nás búzatermést takarítottak be, talán ha hírből ismerik Diószegi nevét, s arról aligha tudnak bármit is, milyen ér­tetlenkedés fogadta kezdet­ben munkáját. Mint minden újat, minden szokatlant... hiszen mekkora értetlenkedés, felhördülés kísérte a megyé­ben annak idején azt az el­határozást, hogy a mezőgaz­dasági üzemek érjék el a hektáronkénti négytonnás ter­mésátlagot búzából. Ez az előbb említett annak idején nem is olyan régen volt, év­tizede, 1975-ben. S ami a fő: a meghirdetésekor sokak által elérhetetlennek minősített célt elérték mai füvészeink, a me­gyei átlag az 1970 és 1980 kö­zötti években fölébe került a négytonnás határnak! Csáthy György, aki 1807-ben kinyo­matta Debrecenben a Magyar Fűvész Könyvet, tudta, nem ez lenne az a munka, mely gazdagságot hoz, ám mert hitt benne, holnapra nézve szolgálat lészen, tette a dol­gát. Amint előtte és utána so­kan, akik nem okvetlenül a pénzt kutatták a gyakran két­ségesnek látszó feladat sikeré­ként, hanem valami sokkal fontosabbat a pénznél; a fel­adat értelmét, hasznát. Ami ma, sok esetben, már-már mosolyogtató naivitásnak hat. Szerencse, szerencsénk, Dió­szegi naiv volt, a füvészköny- vet 1808-ban két kötetben kö­vette az Erkölcsi tanítások prédikációkban című munka, két esztendő elteltével a nép­iskolák számára írt Ábécé, melyet hosszú időn át hasz­náltak az oktatásban, majd a mindössze ötvenhárom évét élt szerző halálának évébéh, 1813-ban jelént níeg az Or­vosi Fűvészkönyv, aminek lajstrom részében — ma úgy mondanék, tárgymutatójában — Diószegi ezerötszáz növény maga adta nevét sorolja fel, okulva a korábbiakból, kerül­ve a mesterkéltséget. Gonoszkodó ugratás persze, nem több, amikor azt mond­ják a más szakosok a füvé- szekre az agráregyetemen, hogy könyv nélkül még a mezőn is eltévednének... hi­szen igaz, a növényhatározó vaskos kötetei nekik az, mint pilótának az útvonaltérkép, nélküle haladhatnának ugyan, csak éppen azt nem tudnák, miként, merre. Egyébként is, a nagy elődnek engedelmes­kednek. Diószegi ugyanis azt írta a Magyar Fűvész Könyv elöljáró beszédében: „Látni való hát, hogy Fűvészséget tsak úgy lehet tanulni, hogy kezébenn légyen az embernek a könyv, szeme előtt pedig a plánta, mellyet megesmerni akar." Mészáros Ottó Szómmal jelölve Növekedésserkentő Növekedésserkentők gyár­tásával bővíti mezőgazdasági termékeinek választékát a legnagyobb hazai növény- védőszer-gyár, a fűzfői Nitro- kémia. Olyan új szerekről van szó, amelyek mozgósítják a növény tartalékait, mint­egy biológiai katalizátorként elősegítik a fejlődésüket. Az első ilyen, még csak számmal jelölt készítményt az idén már több nagyüzem kísérleti tábláin is kipróbálták. Az eredmények összegzése sze­rint mintegy 15-29 százalékkal növelte a gabona hozamát, s hasonló hozamnövekedést ér­tek el vele a kukoricánál és a napraforgónál is. A fűzfői laboratóriumban további négy hasonló rendeltetésű vegyszer vár széles körű kipróbálásra. Vizsgálatukban részt vesz a Magyar Tudományos Akadé­mia martonvásári kutató- intézete és a Növényvédelmi Kutatóintézet is. Nemzedékek légicsőin MIUTÁN esküt tettünk hivatá­sunkra, megkaptuk a diplománkat. Kezet fogtunk a bölcsészkar dékán­jával, elbúcsúztunk tanárainktól, s amikor magunk maradtunk, megfo­gadtuk: ezután minden ötödik esz­tendőben találkozunk, beszámolunk egymásnak arról, mire vittük a megszerzett tudás birtokában. Nem kergettünk vágyálmokat. Egyikünk se hitte, hogy miniszter lesz vagy államfő, még igazgatói székbe sem kívánkoztunk. Nagyok akartunk lenni a magunk módján: megmu­tatni, hogy kamatostól adjuk vissza mindazt, amit az egyetemtől s egy­mástól kaptunk az összesen tíz sze­meszter alatt. Hogy mi lett a foga­dalomból? Teljesítjük. Amint köze­ledik az éppen esedékes találkozó ideje, sűrűbben fordulnak a leve­lek, többször megcsörren a telefon, a szomszédból vagy éppen száz ki­lométerekről jön a várva várt ígé­ret: én is ott leszek! S elérkezik a nap. Az egyetemi város utcáit jár­juk, mint rég. Az Auditórium Ma­ximum padsorai közt futkosunk, ugrunk egymás nyakába, mint hol­mi túlkoros bakfisok, kamaszok, hangunk messze visszhangzik a méltóságteljes falakról: íme, itt va­gyunk! összefonódtunk megint, egy tömb lett az évfolyam, irodalmá­rok, történészek, nyelvszakosok. Szervezzük a délutáni focit, majd a lányok szurkolnak, estére marha- pörkölt fő a KISZ-táborban, ott himbálódzik ágasán a bogrács, lá­daszám hűl a sör, hurrá! Titkon könnycseppet dörgölünk szét a sze­münk sarkában, hisz látjuk, nincs velünk a Kismargó, a Kanyó Zoli, a Tóth Jancsi, Nyerges Gyurka, s a Bognóczky Gabi. Ök .nem jöhetnék. Soha már... SZERETJÜK egymást. Ez mindig Is így volt. Vagy mégsem egészen így? Vacsora után beszélgetünk. S míg fűzzük a szavakat, világossá válik, amit csak gyanítottam koráb­ban: ez a szeretet már más. Nem erejében. Tartalmában. — Mondom. a gyerekemnek: 0nint odaérsz abba a nagy város­ba, keresd meg ezen és ezen a cí­men az én hajdani évfolyamtársnö- met, ő segít majd neked, légy nyu­godt, eligazodni. Amikor bemutat­kozol, mondd, hogy a Seres Eta fia vagy. Tóth Pista bárki lehet, de a Seres fia, az más. A néni rögtön tudni fogja, kit szeressen benned. Tudod, édes gyerekem? Nálunk ez így van. Annak idején egymásért szorítottunk. Most a gyerekeinkért. Mi már csak ilyenek vagyunk. Így viszi magával az évfolyam második nemzedéke azt az erőt, ami minket összetartott: mindenki egyért, egy mindenkiért. Milyen szép is lenne, ha azt mondhatnánk, hogy e legnemesebb emberi értékeken kí­vül, mint a szeretet, kölcsönös meg­értés, tisztelet és megbecsülés, a többit is maradéktalanul át tudjuk adni a felnövekvő generációnak. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy át­öröklődik nagy kincsünk, a rend, a tudásvágy, a munkaszeretet, a személyiség folytonos gazdagításá­nak óhaja. Az értékrend azonban nem örökölhető. Egyik-másik té­nyezője a nemzedékek közötti lép­csőfokokon célt téveszt, bukdácsol, elvész vagy átalakul. Hogy , átala­kul, az valamelyest természetes. De veszni nem hagyhatjuk egyiket sem. Értékeink között legfontosabb a munka. Minden abból ered. Meg tudtuk-e magyarázni kellőképpen a gyerekeinknek? A szóhoz adtunk-e elég meggyőző példát? Ügy, aho­gyan mi kaptunk valamikor? Most is fülemben csengenek a szavai az érdi Bentavölgye Tsz ma már nyug­díjas elnökének, Dékány Istvánnak: — Anyám kemény asszony volt. Szigorú. Egyedül küszködött a fiai­val, apánkat korán elvesztettük. Ma is csodálom azt az erőt, amivel tar­totta magát s minket: a munkabí­rását. Mindannyiunknak kenyeret adott a kezünkbe, hajtott bennün­ket, szakmát tanulni, nem győzöm áldani érte. A munka tett bennün­ket azzá, amik vagyunk. Mindany- nyiunkból lett valaki. Egzisztenciát teremtettünk, biztonságot a csalá­dunknak, életcélt a gyerekeinknek. Ahogy otthon tanultuk. VAJON MI, a mai középkorúak, ugyanígy teszünk? Vagy van okunk önvizsgálatra? Ha nem is a családi fészekben, a munkahelyeken bizto­san. Kiváltképp akkor, ha szak­munkástanuló vagy nyári szünetben dolgozó diák van a közelünkben. — Van-e értéke a tudásnak? A mi értékrendünk szerint: igen. Még­is, úgy tűnik, mintha az említett lépcsőfokok között éppen ez az ér­ték bukdácsolna leginkább. Mit fe­lelünk, ha azt kérdezi csemeténk: többet fogok keresni, ha tudom, mikor keletkezett az Aranybulla? Nem, fiam, nem fogsz többet ke­resni. Akkor érdemes tanulni? És ez a nehezebbik kérdés. Szülő, pe­dagógus legyen a talpán, aki erre a tizenévesek számára elfogadható, meggyőző választ képes adni. A kérdést persze úgy is föl lehet tenni, hogy a társadalomban vajon megvan-e a kellő presztízse, megil­lető rangja a tudásnak, a magasan képzett szakembernek? Fiaink tisz­tában vannak vele — mert naponta hallják lépten-nyomon —, hogy a hazai bérek ma nem honorálják méltóképpen a tanulásra áldozott időt, energiát, nem tükrözik, hogy a kiművelt emberfő többet képes produkálni szellemi javakból, ame­lyek aztán az anyagiakat gyarapít- hatnák. Fiaink igazságérzetét ez sérti. S valljuk be nyíltan, a mién­ket is. Amikor tanulni küldjük gyermekeinket, azt reméljük, mire végeznek, másképp lesz. Akarnunk is kell — tenni is érte —, hogy másképp legyen. Hogy a tudás vég­re előbbre rukkoljon a társadalom értékrendjében. Amint értéke kife­jeződik az anyagi elismerésben, könnyebb lesz fölfedezni szellemi gyarapító hatalmát. LÁMPÁSNAK tartották hajdan a tanyai tanítót, aki világosságot gyúj­tott gyermek- és felnőttfejekben. Ma sok ilyen lámpás lehetne falun és városon, agrármérnök, orvos, gé­pész, közgazdász, jogász vagy ép­pen szociológus. Ám ahelyett, hogy teljesítenék öröklött küldetésüket — kevés kivétellel —, kiegészítő jöve­delemforrás után loholnak, s igazá­ból nem is róható föl nekik — ne­künk —, hogy nem vagyunk képe­sek meggyőző példával ösztönözni utódainkat a tudás megszerzésére. Ahogyan Seres Eta igyekszik kéz­zelfoghatóvá tenni fia számára az évfolyam példájával a közösségi szellem mibenlétét, úgy kell felnö­vekvő gyermekeink nyiladozó értel­mébe, befogadásra kész szívébe csepegtetni az emberi együttélés hosszú évezredei során kialakult értékeink tiszteletét: a kötelesség­tudatét, az igazmondásét, a szorga­lomét, a fegyelemét. Ügy kell visz- szaadnunk az adott szó becsületét. Évfölyamtársnőmnek szinte mását találtam meg egy szentlőrinckátai fiatal óvónőben, Bothné Madarász Csillában, tavasszal, a megyei párt­értekezleten. Amit tőle hallottam, továbbadom: — Gyakran beszélnek arról, hogy baj van a fiatalabb korosztállyal. S a bírálat attól a generációtól származik, amely esetleg nem tett meg mindent a nevelés érdekében. Hol tanulhat viselkedést a gyer­mek? Világra jöttének első napjaitól felnőttié válásáig: elsősorban a csa­ládban. A legfőbb példát szülei szolgáltatják. A gyermekkel együtt töltött órákat semmivel sem pótol­hatjuk. Mi vagyunk számára a minta. ITT ÁLLUNK b nemzedékek lépcsőjén. Ki legfölül, ki pedig most próbál fölvergődni a legalsó­ra. Bukdácsolunk, néha célt tévesz­tünk. De értékeinket nem hagyjuk veszendőbe menni. Bálint Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents