Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. DECEMBER 24., KEDD Szülj engem újra, te csodaszép! Ahová csak a zene világít be Piros kötésű, vaskos könyv. Rajta arany betűkkel a fölirat: Napló. Sokat forgatott lapjain öreges, ám mégis lendületes írással rótt so­rok. A szöveget meg-megszakítják a fotók, egy-egy kottamásolat, méltató szavak Lukin Lászlótól, Bartalus Ilonától, Maklári Józseftől és másoktól. A napló a solymáriak egy volt és egy jelenlegi kórusának törté­netét, emlékeit rögzíti, s aki olyan gondosan nyomon kíséri a törté­néseket, az mindkettő karnagya, Szokolay Bálint. Az első oldalon rögtön egy Kodály-idézet, amely Szokolay Bálint életének is mottója lehetne: A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Van­nak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. t Emberi hangok Ahogy végigmegyünk a soly­mári művelődési ház udvarán, a szemközt jövők közül innen is. onnan is fiatalok és időseb­bek köszönnek rá a nyolcvana­dik esztendejét taposó kar­nagyra: — Szervusz, Bálint bá­csi! A szeretet, tisztelet annak a dolgos, szép életnek szól, amely mindörökre elkötelezte magát a zenével. gározni Kóruspódium című műsorát. A mi sok-sok díjat nyert kamarakórusunk volt az első föllépő. Uj színfolt Szokolay Bálint 1977-ben költözött Solymárra. Egy kis házat örökölt itt, s úgy gon­dolta, jó alkalom ez arra, hogy közelebb kerüljön zeneszerző fiához. Budapest szomszédsá­gában szeretett volna lakni, ám mégsem a nyüzsgő fővá­rosban. Ez a kis község igen jól megfelelt elképzeléseinek. De nemcsak a Pesttől való kis távolság miatt, .hanem azért is, mert Solymár országszerte ne­vezetes pezsgő zenei életéről, kiváló kórusairól és innen könnyű a bejárás a koncertek­re! Kempelen Tünde, a helyi művelődési ház igazgatója ajánlotta föl a lehetőséget: alakítson az általános iskolá­sokból egy, a művelődési ház fennhatósága alatt működő kó­rust. Nem kellett kétszer ka­pacitálni. A gyermekkar négy éven át aratott sikereket. Az ötven fiú és lány számos ön­álló hangversenyt adott, föl­léptek múzeumi hangversenye­ken s szerepet vállaltak az is­kolán kívüli népművelés jó néhány fórumán. Aztán visz- szajött dolgozni a gyesen levő énektanárnő és átvette a kó­rus vezetését, amely a továb­biakban már jószerével csak az intézmény falain belül sze­repelt. Szokolay Bálint pedig ismét új énekkar szervezésén törte a fejét. — A gyerekekkel 1982 jú­niusában léptünk föl utoljára — mondta Szokolay Bálint. —. 1983 januárjában pedig már megalakult a solymári női kar, amely mindenképpen új szín­foltot jelentett a falu zenei éle­tében. Akiről tudtam, hogy jól énekel, azt mind személyesen kerestem föl és kértem, legyen tagja az együttesünknek. Igazi tartalom A napló új fejezete tehát a női kar története lett. Az idős karnagy Babits Mihály egy gondolatával vezeti be a kró­nikát: Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te minden­ható! / Szülj engem újra, te csodaszép! Mint mondja, nem volt véletlen ez az idézet, mert aki egyszer régen, 1948-ban, Békéstarhoson a kóruszene szerelmesévé vált, az élete vé­géig ennek szolgálatában sze­retne maradni. S ehhez meg­felelő partnerekre talált a da­losokban. akik között akad olyan, aki hét nyolcadikos fiú édesanyja meg olyan is. aki most jár hatodik osztályba. Az egyik kislány Hidegkútról jön próbálni s lel­kesedése eredményeként ma már az édesanyja is aktív kó­rustag. Blazsek Andrea másod­karnagy a budapesti Május 1. úti zeneiskolában tanít, a Kos­Történelmi tabló Az igazán nagyok is küzdenek Nézem az Alföld-sorozatot. Engem most ez érdekelne: a halványsárga mezőben a rozs­dabarna tengernyi messzeség­be vesző három házikó, körü­lötte a ritkás csenevész fák... Így látja Kurucz D. István az Alföldet. De hiszen bennem is éppen így él! Csakhogy Ku­rucz D. István vászonra tud­ja vinni a valóságot, érzelmet képes kiváltani, talán még ab­ból is, aki legfeljebb távolról ismerte e tájat. A mérhetet­len csendet, az érintetlen bé­kességet és a magányt sugall­ja. Szobái falán rengeteg kép. Talán mind saját ecsetvonása. A Gubások, s más paraszti tárgyú festmények. A paraszt biedermeier szekrény, a klasz- szicista berendezés között, vagy az ősrégi parasztbúto­rokkal benépesített' műterem, a népművészet tányérai finom harmóniát kölcsönöznek a környezetnek. A budapesti Százados úti művésztelep öreg házát kívülről bámulva, nem gondolná senki, milyen meleg, bensőséges otthon veszi kö­rül a hódmezővásárhelyi szü­letésű, ma is ezer szállal oda kötődő mestert. Mondom, engem az Alföld sok 'változatú képei tartanak fogva, erről beszéltetném Ku­rucz D. Istvánt, de a művészt e pillanatban más foglalkoz­tatja. Éppen elkészültek a fe­kete-fehér fotók legnagyobb tervéről. Mutat egy eredeti festményt is: nagy fába sze­retné vágni a fejszéjét. Ez szintén szülőföldjéhez kapcso­lódik. Pontosabban országos jelentőségű lenne. Ma még vitáznak róla: kell-e vagy más lesz Puszta­szeren, sok ember sokféle elképzelésével ütközik. A ma­gyar történelem vonulna vé­gig képein. Huszonnégy mező­ben — egyenként ötször négy méter lenne a mező — letele­pedésünktől napjainkig dol­gozná fel dicsőségünket, más­kor bukásunkat, de minden­képpen a magyar nép szem­szögéből, mit sem törődve régmúlt Habsburg- és másfaj­ta érdekekkel, amelyek koruk­ban befolyásolhatták az akko­ri mestereket. Pusztaszeren, a Feszty-kör- kép külsején helyezhetnék el: ott van akkora tér, lehetőség a különböző korok ily méretű Idézésére. Előttem a terve: törökkel vívott csata, a király eleste, amott Ince pápa. Szép. Na­gyon szép. Buda vára — ép­pen 1986-ban lesz 300 éve, hogy felszabadult a török ura­lom alól. Erre készül Kurucz D. István. A Történelmi Bi­zottság a későbbiekben dönt: az emlékkiállításon — amely 1986. május 2-án nyílik a Nemzeti Galériában — kiál- lítja-e Kurucz D. István tab­lóját ... Egy Kossuth-díjas, kiváló művésznek — azt hinné az ember — egy szóra minden Egy álom sem valósul meg köny- nyen ERDÖSI ÁGNES felvételei sikerül. Hiába tehetséges, si­keres azonban valaki, őrzi tisztelettel a nevét már a je­lenkor, rábízták a jövendő művészeinek formálását —, mindenért meg kell neki is küzdenie. Csatázik, veszekszik, sajtópert indít, mert hamisan idézték szavait... Ne gondolja senki, hogy ke­serű a beszélgetés; erős, küz­désre képes, robosztus terme­tű Kurucz D. István. Éli két- Laki életét — nevezi így —, hol Budapesten található, hol utazik a régi családi fészekbe, Hódmezővásárhelyre, Szeged­re, környékére. Ahol nyom­dász volt az édesapja, ö volt egy ideig a Vásárhelyi Hétfő főszerkesztője. 1914-ben szüle­tett, benne van már a korban, de a főváros — ahöl 1947 óta él — a mai napig nem fosz­totta meg az Alföld ihletésé­től. Ezért nem „csináltak” a parasztjai, hanem valóságo­sak. Egyszerűek, de nem sze­gényesek. Méltóságosak. Ku­rucz D. István színvilágát sem utánozhatná más. Mint min­den igazi nagyságnak, neki is benseje diktálja, miként vál­toztassa ecsetje mássá, feled­hetetlen élménnyé a fehér vásznat. SÁGI AGNES — Bár konzervatóriumot vé­geztem a hegedű tanszakon, életem első fele száraz köz- tisztviselői munkával telt el — emlékezik a múltra Szokolay Bálint. — Természetesen a he­gedű azért mindig a kezem ügyében volt. Hol a magam gyönyörűségére muzsikáltam, hol a fiaimat oktattam, mos­tanság pedig tizenkét éves Orsi unokámat. Igazi énemet csak a felsza­badulás után leltem meg. Orosházán laktunk. Amikor megnyílt a békéstarhosi zene­iskola, oda írattam be Sándor, fiamat. Ott szerettem meg a kóruszenét, ami végül új ér­telmet adott az életemnek. Rá­jöttem, hogy a muzsika igazi szépségét számomra nem az egy szál hegedű, hanem az em­beri hangok sokasága adja. Ilyen indíttatással alakítottam meg Orosházán az első ének­kart, a VAOSZ kórust. Egy bé­késcsabai hangversenyen első­ként.nyertük el az élkórus jel­vényt, amelyből az egész or­szágban összesen tizenhetet adtak ki. Közben 1955-ben Orosházán is létesült zeneisko­la, amelynek hegedűtanára lettem. Innen mentem nyug­díjba. Később szimfonikus ze­nekart vezettem, majd 1959- ben megalakítottam a kezdet­ben mindössze tizenhat tagú kamarakórust, amelyet aztán húsz éven át dirigáltam. A kó­rus még ma is él és rendsze­res kapcsolatot tartok velük. Éppen jövőre lesz húsz eszten­deje, hogy a rádió elkezdte su­Hazám és Magyarország Szépen hangzó szó: barátság Rozsdás faleveleket görget a szél a Gödöllői Agrártudomá­nyi Egyetem ilyentájt is lát­ványosan szép, dimbes-dombos parkjában. Fiatalok csapata iramlik a patinás épületből a kapu felé. A HÉV-szerelvény indul perceken belül, fel kell pattanni rá, hogy ki-ki utolér­je magát időben maradva, vagy időt nyerve a nap továb­bi feladataihoz. Hirdetőtáblát böngészni csak néhányuknak van ilyenkor módja. Megáll­nak a folyosón, ahol a főlép­cső az emeletre visz, szemlé­lik az olvasnivalót. A tavasszal történt, hogy az egyetem egyik bolgár diák­jának, Arszov Sztelijánnak a szeme megakadt egy híren. A Művelődési Minisztérium kül­földi ösztöndíjas osztálya és a nemzetközi előkészítő intézet hirdetett pályázatot Hazám és Magyarország címmel, nálunk tanuló külföldi diákok, főisko­lások és egyetemisták számára. Bulgária. Magyarország, bol­gár—magyar barátság, nemzeti múltak, patakjuk közeli for­rásból indul, tanult róla ő is még otthon, történelemórán. Az elhatározás hamar megszü­letett: írjunk hát a pályázat­ra! Igen ám, de hogyan s mi­ből? Magyar csoporttársa, Zsar- nói Attila adta kézjegyét á budapesti könyvtárba szóló ol­vasó jegy-kéreleml*ez és könyv­tárosok tették Szteliján elé az­után a két nép történetével foglalkozó magyar és bolgár nyelvű kötetek, irodalmi alko­tások és tudományos művek egész seregét. Több mint negy­ven oldalon foglalta össze a bolgár diák, Arszou Szteliján, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem állattani tanszékének hallgatója ismereteit és fogal­mazta meg érzéseit. A dolgozatot annak rendje s módja szerint postára adta, az eredményt várta is, nem is. Öröm érte, amikor válasz­levélből tudta meg, hogy 2. dí­jat nyert vele. A díj átadásá­nak időpontja egybeesett az egyetemi tanévnyitóval, igye­kezett hát egyik eseményről a másikra. Szerénysége tiltotta, hogy diákosan, a bőréből ki­bújva világgá kiáltsa eredmé­nyét, örömét, igy hát diáktár­sai közül sem tudják sokan, hogy társuk díjazott. Az egyetemi pártirodán, csendes szobában beszélge­tünk. Nyurga, érdeklődő' és gondolkodó arcú, fegyelmezett a bolgár fiú. — Popovóból jöttem, ez Ru­sze közelében egy huszonhét ezer lakosú település. Apám villanyszerelő, anyám admi­nisztrátor, öcsém középisko­lás. Érettségi után felvételiz­tem a Sztara Zagorai Egyetem­re, s fel is vettek, ám nálunk ez a felvétel elöfelvételt jelent. Először letöltöttem a katona­időt. Mivel a középiskolában politechnikaként szakmát is tanultunk, arról ugyancsak kaptunk bizonyítványt, a kato­naságnál az utolsó félév esz­tergályosmunkával telt, üzem­ben. Ekkor jött az egyetemről az értesítés: megkérdezték, volna-e kedvem magyar egye­temen tanulni? Persze, hogy volt. Így kerültem Budapestre 1979 őszén, magyar szóra fog­va, hiszen ezt a nyelvet azelőtt nem ismertem — mondja ön­magát bemutatva Arszov Szte­liján. Ami azt illeti, nyelvünket Igen szépen megtanulta s gya­korolja. Szókincse, szinonima- tára vetekszik bármely gya­korló irodalmáréval. — Mióta itt vagyok, csak magyar nyelvű könyveket ve­szek a kezembe és olvasni na­gyon szeretek. Nem mondom, az első egyetemi év igen nehéz volt, de hát tanulni jöttem, nem igaz?! A diplomamunká­mat fácán-etológiából írom, már gyűjtöm az anyagot. Ku­szában van egy nagy fácánne­velő telep... Kollégista. Szabad órái hasz­nosan múlnak. Megtanult jó- gázni — szereti a sportot — s ebből oktatói végzettségre tett szert. Most Pestre jár egy klubba, dzsiu-dzsicuzni. A ka­rácsonyt itt tölti, hazai diák­társaival. A szülői házba majd a félévi vizsgák táján viszi az útja. meg tanév végén. Most levél ment helyette, karácsonyi üdvözlettel. ESZES KATALIN suth Zsuzsa • Egészségügyi Szakközépiskolában karvezető. — Hat éve dolgozunk már együtt Bálint bácsival — ma­gyarázza. — Körülbelül három generációnyi a korkülönbség közöttünk, de nagyon szeretem a közös munkát. Bálint bácsi egyszerűen nem fogy ki az öt­letekből. Szó, ami szó, magá­val ragad lelkesedése és mu­száj követni őt mindenben. A kórus zenei patronálója a híres fiú, Szokolay Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző. Többször írt már számukra ki­sebb kórusműveket. Nemrég voltak Érden, minősítő hang­versenyen, ahol aranykoszo- ryt nyertek, Nagy lendítő erő a további munkához. — A közös éneklés, a próba ad színt, igazi tartalmat az életemnek — mondja Szokolay Bálint. —„Gyakran gondolkoz­tam azon, vajon mi kell ehhez a munkához; bátorság, vagy hit. Ügy érzem, inkább az utóbbi. Szárnyaló szólamok Eddigi szerepléseik közül ta­lán az őszi, gyöngyöspataira a legbüszkébb. A frissen restau­rált Árpád-kori templomban egyórás hangversenyt adtak. A műsorukon olyan, XVI. szá­zadi gregorián ének is szere­pelt, amelyet már 400 évvel ezelőtt előadtak ebben a temp­lomban. S tervek is akadnak bőven: föllépés a Mátyás­templomban, látogatás a pécsi kamarakórus-fesztiválra. Nem­csak énekelni, hanem tanulni, látni, mások hogyan csinálják. Már most készülnek az Opera­ház jövő októberi premierjére. Akkor mutatják be valószínű­leg Szokolay Sándor passie- operáját Ecce homo címmel. A libretto Kazantzakisz Aki­nek meg kell halnia című re­gényéből készült. Elérkezett a próba ideje. Át­megyünk a másik terembe, ahol türelmesen várakoznak a kórus tagjai: Faggatom őket, mi az, ami a rendszeres ének­lésre készteti valamennyiüket, miért járnak a próbákra, a fel­lépésekre. Ügy tűnik, a dalolás könnyebben megy, mint a be­széd. De azért négyen — Arendt Ágnes, Daubner Ale­xandra, Zoványi Erika és Mi- hálydy Orsolya — a 25 tag ne- véhen végül elmondják, hogy részben a közös éneklés szere- tete, részben a kellemes kikap­csolódás és a jó közösség, de legfőkénpen Szokolay Bálint hite, lelkesedése, rájuk is ha­tó, sugárzó belső fűtöttsége az, amitől nem tudnak és nem is akarnak szabadulni. Aztán elkezdődik a munka. Előbb a beéneklés. Blazsek Andrea szigorú: — Vigyázz a harmadik hangra! Dolgozz! A szoprán még nem elég tiszta! Majd egy alacsony, vékony, ősz hajú férfi, Szokolay Bálint áll eléjük. A keskeny zenész­kezek a levegőbe emelkednek és egy apró intésre fölcsendül az új Szokolay Sándor-kórus- mű, a Csendes hóesés. Tisztán szárnyalnak a szólamok, s az arcokon ugyanaz a fény, amelyről Kodály Zoltán mond­ta: Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világit be. KÖRMENDI ZSUZSA Szokolay Bálint és a kórus próba közben VERESS JENŐ felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents