Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. DECEMBER 24., KEDD 10 m hazát szeretni sokféleképpen lehet. Vannak, akiknek e szó /I hallatán csatába induló hősök képe ködük fel: Dózsa / \ György, II. Rákóczi Ferenc, az 1848-as szabadságharc ko- rából... Hazát szeretni — üldözött bújt zsombékos vidéken, a nyomában csörtető árulók elől. Mikes Kelemen sorai idézik a hontalanná válók honvágyát, szárnyaszegetten sóvárogva a szabadság után. A hazaszeretetről vall Széchenyi István megajánlása a nemzet , előtt: a Tudományos Akadémia, a Lánchíd születése... S a hazáért éltek-haltak mártírjaink a Horthy-korszakban..., indultak a küzdők újra és újra népek felszabadítására. A hazáért tenni nagy dolgokat nemcsak harcmezőkön adatik meg. Nemcsak sorsfordulók idején. Velünk születik és általunk nemesedik tovább az újabb nemzedékekben. Felvirágoztatása gyakorta hétköznapokon, egyszerű megvalósítandó cselekedeteken múlik. Bennünk munkál ez az érzés, legtöbbször megfogalmazhatatlanul. Mi hajtja, űzi haza az embert egy-egy külföldi útról? Miért kedvesebb a szürkébb, a néptelenebb, a kevésbé tündöklő-villogó otthon, mint egy fényesebb, lüktetőbb város vagy ország? Miért dobban meg egy öreg szív is, ha magyar szót hall idegenben? Miért kötődik valaki az anyaföldhöz? Miért tér haza szülőhelyére a régen másüvé vetődött ember? Miért jó elüldögélni gyermekkori játszótársak között az otthoni környezetben? Miért? — kérdeztük néhány Pest megyében született, de a sors által másfelé vezérelt országos hírnevű ismerőst. Egyikük sem felett? olvasóinknak azonos módon. A szülőfaluhoz kötődés azonban mindannyiukban egyforma húrokat pendített meg. Szeberényi Lehel: Vallomás az otthonról Énnekem a hely, ahol élek, életem nagy nyereményét jelenti. Mind emberi, mind alkotói minőségben amolyan megújulást. Régen sejtettem, hogy az embernek nem lakásra, hanem otthonra van szüksége. Ez a kettő nem mindig fedi egymást. Az otthon a lakással szemben legyökerezést feltételez. Györeket ereszteni valahol. S a gyökereken át tápláló nedveket felszívni. Jó és bő nedveket. Életadó nedveket. Nélkülük a növény is, az ember is csak fonnyad. Ellakhat egy cserépben, de a gyökerek előbb- utóbb megfulladnak a' szűkös falak szorításában, honnan nincs mit felszívniuk. Az alkotás különösen érzékeny a gyökérzet egészségére. S van-e honnan a gyökereknek tápláló nedveket szállítani. Az alkotás rögtön sápadoz- ni kezd, ha nedvhiány lép fel. Aligha tévedünk, ha kimondjuk: a mű a benne keringő nedvek által él. A gyökereken felszívott nedvek által. Éltető nedveink sűrejét honnan is szívhatnánk máshonnan, mint ahová gyenge gyökereink ereszteni sorsunk határozta. Természetes kapaszkodóul kijelölte. A szülőföld ez, mindig gazdag tápanyagával, mindig elapadha- tatlan forrásával a nedveknek. Boldog az alkotó, ki sose vesztette el, s rájárhat meríteni, mint a kútra. Minthogy a szivárványos gyermekkori táj, ha el is távodott, nem messzebb mint karnyújtásnyira. Élővilágával, lakói társadalmával, mely oly ismerős és sehol sem oly színes, és amely betölti a táj meghitt zugait, az olyannyira ismerős zugokat, a hangulat és érzelem éteri fonalaiból szőtt meleg fénygyűrűvel körülpó- lyázott zugokat. „Haza” megyek, „otthon” jártam — e szavaknak uszálya van; édes íz, melegség lengedez nyomukban. S ki gondol rá, kinek gyökérzete nem fordíttatott ki a szülőföld talajából, hogy fenti szavaknak a mélyüket kitöltő biztonságérzet küldi felszínére melegét. Jó annak, kinek van honnan kimerészkednie, s van hová visszahúzódnia, ha megszoríttatik, az élet idegen és oly sokszor barátságtalan utcáiból. S akinek nincs, az érzi a nagy hiányt. Földágyából kifordulva érzi a gyökereit. Hogy vannak. Vannak, mert szabadon csüngve szomjaznak, fáznak. Mint tüdőnket s hasznát a légszomj juttatja eszünkbe. De a fát is át lehet ültetni, az embert is. Üj helyén, ha gyökeret ereszt, az ember így szól: „otthonra leltem”. A fa pedig kizöldül. Az ember is kizöldül, netán virágot nyit. Az ember nem is nyugszik, míg szabadon csüngő, senyvedő gyökereit valahol le nem ereszti újra, a „talajtalanság” közérzetét alig viselvén. Az alkotó különösen nehezen viseli. Ö tudatosan keresi az elveszett, a kiürült helyébe az újat. iáig köznapi embertársa egyszerűen csak élete folyásának keres barátságosabb medret, néki műve a tét. Elsősorban a műve! ,E kényes, növény. Csoda-e, ha.annyira íi,ftnyá^,a;,lÍ.lÍTnára, $ levegő páratar tál-mára ; — valóságosan és képletesen; ha áflnVira skámft néki, lelke mint rezdül a hegyek kék hajlataira, a víz ezüst szalagjára, az erdők vad vagy szelíd zöldjére, az -utcák, sikátorok, terecskék . benső me. legére. Szóval, ha oly igényes a föld „aranykorona” értékére, hová el- kínzott gyökereit, leereszti. Számára mindenestől pótolnia kell a szülőföldet az Új Helynek, hogy kimondhassa: „otthonra leltem”. Ö az elveszített hasonmását keresi. A véle egyenértékűt. Vagy majdnem egyenértékűt. Melyben megleli a gyermekkori zugolyokat. Ügy szivárványostul. Talán magam is ezt kerestem Leányfalun. S a holdudvarban: Szentendrén, Visegrádon. A Dunakanyarban. A szülőföld titkos vonásait. Ki se mondottam De később bevallottan és vállalva, és tudatosan leásva minél mélyebbre a gyökereknek. Ma már odasorolom magam a pót- szülőföld-keresők és -megtalálók közé. Előkelő társaság. Kiket ideragasztott ez a hívogató tájék, a Duna barátságos szöge; a benne szivárványo- zó fészekmeleg zubolyok — Pomáztól Esztergomig. Soroljam őket, a.világundorában idebújt öreg Szendreytől az átoksújtott Göngeyig, vagy Gyulai Pálig, hogy az árnyaknál kezdjem? Mondjam barátomat, pályatársamat, Cseres Tibort, kinek a gyergyói tájékot derengette fel lelkében a szeme útjába eső kisoroszi templomtorony, mögötte a hegyekkel? Vagy Áprily Lajost, ki ugyanitt lelte meg hazáját, s különös fénnyel járta át egész késői költészetét a táj lelke? Móricz Csúcsét látta bele Leányfaluba, s végső nyugalmat itt kívánt magának. Miként itt kívánt Gyulai, s a maga Visegrádján Áprily. frásos bizonyíték van rá. Gyulai Pálé: „Fogadj be völgy, diófák árnya, / Mint fészken a madár védőszárnya! / Jó pihenő, jó sírnak is / Legyen, ha kell, hát annak is.” És Áprily Lajosé: „A visegrádi hegységben lakom. / S ha itt halok meg, az mi változást hoz? / Ó, nem sokat, csak ennyit: egy napon / szorosabban ölel a hegy magához.” Íme a gondolat, mit magáévá tennem utánuk oly hízelgő és léleksimogató : ha már itt nem születhettem, örök békém leljem meg itt. Ideláncol immár írásaim java, féltő fülelésem a táj hangjaira, haragvásaim és megenyhüléseim érte, küzdelmeim és lelkesedéseim tollal, de közéleti fórumokon is, ide gyökeresedett társakkal. (Illyéssel szólva: „A birtoklás kötelez”.) Boldog vagyok, hogy szívem dobogása beleolvadt egy táj zsongásába; hegyek, vizek, fák, füvek s utcák meghitt neszeibe. Bennünk munkál Gáspár Sándor/ Ha felérek a kávai dombra Régi, megsárgult újságot tartóik a kezemben. A Pest Megyei Hírlap 1983. február 12-4 számát. Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, a SZOT elnöke elé teszem, emlékszik-e a történetre, amit az újság megörökített? Arról a beszélgetésről írtunk, amelynek csendes tanúi voltunk Pándon, amikor Gáspár Sándor, a falu szülötte, régi barátaival beszélgetett otthon. A Politikai Bizottság tagja olvassa a kopott sorokat és láthatóan megütközik a közbevetett kérdésen: járt-e otthon 1983 óta? — Legalább egyszer félévenként hazamegyek. Magamnak sem tudom megmagyarázni, de ha telnek a hónapok és régen nem jártam Pándon. nyugtalan leszek. Valami hiányaik. Ki érti ezt? Amikor felérek a kávai dombra és onnan meglátom az elém terülő falut, elszáll a feszültség belőlem, miár nem érzem azt a bizonyos hiányt. Hiába vetődtem el régen a falumból, tizenhárom éves ha voltam, 1930-at írtak. Annak több mint fél évszázada, mégis mindig visszahúz valami. Pedig régen eltemettem a párnái temetőben szüléimét, közeli rokonaim is távolabb élnek onnan. De ott vannak a barátaim. Olykor végigjárjuk az ismerős helyeket, meigfürdözünik az emlékekben. Lőrincz Janival és Csákfalvi Jenővel (mindketten Budapesten voltak munkások, most fővárosi nyugdíjasok), összebeszélünk és együtt in,- dúlunk Pándra. Szerencsés ember vagyok, él minden barátom, és összeköt bennünket a közös ügy szolgálata. Egynek sem volt könnyű sora, nehezen küzdöttek, de mind tett valamit, a mi társadalmunkért, a faluért. Más-más poszton, más-más tulajdonságokkal, tr.Ss-más erővel,:;' de valamennyien hetznosan élnek. Ha valaki látta ötven évvel ezelőtt Pándot és összeveti a mával, lemérheti, milyen nagy utat tettünk meg mi együtt. Ebben a változásban benne él barátaim tudása, keze munkája. Mondtam, egyikük sem élt soha könnyen, de ezek -az emberek soha- soha nem kértek' maguknak semmit. Senki nem élt vissza a másik barátságával. Szülőföld .... tudja, előfordult, hogy halottak napjára nem mehettem haza, legfeljebb másnap. De ha késve is érkeztem! a szüleim sírját virágba borulva találtam. Pali meg Jani, Karsai meg a Molnár, rendbe tették a sírokat. Eszembe jut egy másik'eset, ma is meghatódom, ha rágondolok. A párt XIII. kongresszusa, amikor vé- .get ért, yasárnap veit. Kedden, igen, kedden! beállitöí-t egy asszony Pápd- röl, kezében csornaival. Megismersz? — kérdezte. Láttunk a televízióban és olyan fáradtnak találtunk. Az asszonyok döntöttek úgy, hogy jöjjek fel hozzád és • hozzak valamit. Elhatároztuk, felhizlalunk... ... Most érkeztem meg Berlinből, év elején Prágába .repülőik. Karácsonykor, újévkor elbújva vadászom. Azután, terveznem sem kell, amikor meggondolom magam és tehetem, egy kicsit, a tógám épülésére elugrom haza. Életem vizein merengve KtiiíiU- .■ 'Uáí&ÚW ühíCSAé ■xh? 'W'-- rm, T, tfi&c. ■■írV Színek: tinta-, anilinkék, smaragdzöld, szürkék az éjfeketétől a csillogó fehérig. Párizsi, ultramarin, kobalt, coelin, krómoxyd, kadmiu- mok, elefántcsont-fekete, titánfehér. Fények. Főleg fények. Palay'László: 4 ' " Í80 Ti ét méter magasan ülőik a Duna fölött. Decemberi hajnal. Csak a vizet látom, mert a köd szűk kört von körém. Háltam mögött pattog a tűz, de csontjaimat átjárja a látvány nyirkos hűvössége. Lumbágó- nyilallás. Szemből, . a túlsó partról azért halványan pislog a ködön át néhány lámpa fénye, tompán tükröződve az üvegisima vízen. Egy korán kelő sirály rikolt.: vadikacsák landolnak nem messze. Rohanásban megállás, gondok közt •néhány perc, máskor egy-két óra, ritkán pár nap megpihenés, teljes lelki nyugalom. A látvány gyógyerejű. A' víz cselem, talán ezért. Eszembe jutnak életem vizei. Lukanénye. Kora' gyerekkorom kertünk alatt csörgedező patakja, melyben négy-ötévesen már kosárba kergetek sok-sok rémült kishalat. A komáromi, őrsújfalui Nagy-Duna. Háború. Kúszás a töltés oldalában. Túlról lőnek. Hídroncs a Dunában. Egy fuldokló kislány kimentése. Kamaszbravúrok: két-háromszord oda-visszaúszás. (Egyszer egy fináncrocsó elkap: határsértés.) Aztán ez komolyra fordul: átkelés jégtáblákon, bőrönddel. hátizsákkal, mert csallóközi lakos létemre magyar iskolában akarok vizsgázni Ugyanez máskor, csónakon, fekete éjszakában. Borzongató élmények, szerencsésen távoli, úgy tűnik sosem volt történések. Áttelepítés. Marhavagon hoz át a Dunán. Győr. Sok víz. Strand, regatta, korcsolya. Kismegyer. Pándzsa-patak. Kiöntéseiben rengeteg hal. A legények vasvillával szúrják'föl ,a kinnrekedt pontyokat. Én ilyenkor elmegyek onnan. Hálóval, tapogatóval, kézzel ugyan én is fogok, sokat. Balaton. Körülbiciklizem. Budapest. Főiskola. Először csilingelő villamoson kelek át a Dunán Budáról Pestre. . Merengés a lépcsőkön. Séták a Margitszigeten. Albérlet a Római-parton. Sátortábor Sztálinvárosban a Duna partján. Téglapor, cement, sár. Szőnyi zebegényi Dunája. (Szelídszép.) Bernáth pesti Dunája. (Komor-szép.) Egry Balatonja. (Fenséges-szép.) Mártóly. Holt-Tisza. Művésztelep. Első komoly festőd megpróbáltatások. Zsennyei művésztelep, Rába. Márnák. Feleségem beteg lesz, mert megeszi az ikrájukat. Fekete-tenger. Cote d’Azur. Adria. Kuba. Északi-tenger. Capri. Dömsöd. Bólogató nádszálak. Jég, hó, feketés-zöldesszürke víz. Ladik, benne görnyedeik kapásra várva néha hajnaltól napestig. ^ Ráckeve. A híd és tükörképe. Stég, szomoirúfűz borul rá- — Fényes víz, fodros víz, szürke víz. Esőcseppek a vízen. Vihar, szivárvány, verőfény a vízen. Halak burványai. — Fecskék, gerlék, sirályok. — Macskáik, kutyák. — Kertünkben már három kutyát temettem el. Valószínű végső nyughely. Szeretem. Fatay László: Ráckevei Secco részlet, 13H
