Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
8 ^fíggttP 1985. DECEMBER 21., SZOMBAT Színházi levél sem hisz igazán, hogy kiégett, céltalan lett az élete, és ez az erdő-mánia végső soron csak pótcselekvés. Tuzenbach báró, Irina szerelmese, arról beszél, hogy dolgozni kell, s ott is hagyja a katonaságot, — de az elképzelt munka valami nyomorúságos kistisztviselői állás egy isten háta mögötti téglagyárban. A Sirály Treplovja szívós erőfeszítéssel írói hírnévre tesz szert, de amikor rájön, hogy ez is éppúgy pót- cselekvés, mint szerelmének, Nyinának, a Sirálynak a rossz vidéki színpadokon való vergődése, véget vet az életének. Mása, a középső lány a Három nővérben, beleszeret Versi- nyinbe, mert benne valami mást vesz észre, valami többet, színesebbet, mint amit a kisvárosi élet kínál neki. Megérzi, hogy mellette talán nem kellett volna elfojtania bontakozó művészi tehetségét. Ver- sinyinnéként talán azzá lehetett volna, amivé a sorsa eredetileg kijelölte: zongoraművésszé. Mint ahogy a fivére, a négy nyelvet beszélő, művészi fokon hegedülő Andrej is lehetett volna egyetemi tanár, ha bele nem habarodik egy érzéki, de különben ostoba liba nőbe, s az vissza nem húzza őt a maga szintjére. Csupa-csupa félbetört, elrontott, szerencsétlen élet tárul elénk ezekben a drámákban. Ha néhol mégis találunk sikeres sorsot, az olyan, mint Lopahiné, a műveletlen, durva, de erőszakos és élelmes kereskedőé a Cseresznyéskertben, vagy Trigoriné, a sikeres, de cinikus és megkeseredett íróé a Sirályban. Csehov nem hisz az effajta siker értékében. Látszólag nem hisz semmiféle értékben sem, vagy legalábbis nem talál értéket a századforduló Oroszországában. Vagy ha talál, azokról szomorúan állapítja meg, hogy pusztulásra ítéltettek. De éppen ezzel a szomorú és esüggesztő képpel mondja azt, amit a kor- társírók — köztük leginkább Gorkij — is mondtak: elkerülhetetlen a változás, a társadalom megérett rá. Hősei vágyódása az új élet után gyakran még teljesen formátlan, de mindükben él valamiféle remény, óhaj, hogy jobb legyen az élet, szenvedések nélkül és boldogan, értelmesen lehessen élni. A Katona József Színházban most felújított Három nővér, a Kaposvárról vendégül hívott rendező, Ascher Tamás színre állításában, pontosan ezt a Csehovot jeleníti meg a színpadon. A vergődés, a tehetetlen szenvedés, a reménytelen vágyak drámáját látjuk, értékes sorsok széthullását, tehetséges emberek elszürkülését, tiszta érzések elsorvadását. A kép sötét, de nem komor, s talán nem is pesszimista. Inkább felrázó és elgondolkodtató. Ascher nem szánakozik Csehov hősein, csak sajnálja őket, mert körülményeik szorításából nem tudnak kiszabadulni. És sajnáljuk őket mi nézők is, mert átérezzük tehetetlen vergődésüket, értelmetlen szenvedésüket. Ez a felújítás ettől válik élménnyé, az évad eddig legjobb fővárosi előadásává. TAKÁCS ISTVÁN Ö Már elhalkult a katonabanda előbb még vidám, pattonult a városkából a tüzérdandár, s vele a sok kedves tiszt. Üres lett minden. Csak a szenvedés maradt. És a szomorúság. Meg az emlékek. Másának Versinyin alezredes emléke, s a rövid szerelemé, ami egybefűzte őket, reménytelenül és mégis boldogságosan, mert legalább mást adott, mint a szürke és nyomasztó hétköznapok egy idegesítő és buta, rosszul választott férj mellett. Irinának a rajongó, félig még kamasz Tuzenbach főhadnagy emléke, akit végül is megszeretett, de éppen az esküvőjük előtt, az új életük megkezdése előtti utolsó pillanatban, egy ostoba párbajban lelőtte a tiszttársa. Olgának pedig a régi idők emléke marad, amikor még élt a tábornok apjuk, s ők, a három nővér, Moszkvában laktak. Moszkvában, ahová' azóta sem jutottak soha vissza, és már nem is jutnak el. Moszkva megmarad az elérhetetlenség, a nagyvilági élet, a boldogság, a gondtalan ifjúság jelképének. Megtestesíti mindazt, amit Prozorov tábornok gyermekei — s nemcsak a három lány, hanem a sokra hivatott, de a vidéki élet tunya kisszerűségé- be beleragadt, szürke kishiva- talnokká és nyíltan csalt férjjé züllött fiú, Andrej is — mindig szerettek volna, de soha el nem érhettek. Ott marad hát a három nővér s a fivérük, kifosztva. Ki- fosztottan érzelmeikből, boldogságukból, reményeikből. És lassacskán megbizonyosodva abban, hogy számukra már csak a szenvedés marad. Ekkor kiált fel kétségbeesetten, boldogtalanul a legidősebb nővér, Olga: — Csak tudnánk, miért! Ezek a dráma utolsó szavai. Anton Pavloviés Csehov 1900-ban írta a Három nővér című egyfelvonásos drámáját. A híres moszkvai Művész Színház 1901. január 31-én mutatta be. Ekkor már két nagy siker állt mögötte: a Sirály és a Ványa bácsi bemutatója. Azok is, mint a Három nővér, a vidéki orosz élet esüggesztő reménytelenségéről; tehetséget, értéket elsorvasztó légköréről, a többre érdemes emberek értelmetlen szenvedéseiről szóltak. Igaz, hogy Csehov inkább vígjátéknak tekintette a darabjait, s emiatt sókat vitatkozott színre vivőivel, főleg Sztanyiszlavszkijjal, a Művész Színház rendezőjével és színészével (aki például a Három nővérben Versinyint játszotta), de ezeket a drámákat, melyekben felvillant a humor is, mégsem lehetett komédiának játszani. Ha a cselekményre s a figurák jellemére és konfliktusaira figyelt a rendező — márpedig Sztanyisz- lavszkijék minden addigi színháznál jobban figyeltek a karakterek kibontása. A Három nővérben még a tragikomikus is csak néhol van jelen. Pontosabban: ha egy rendező erre is figyel, ezt is kibonthatja. De ha — mint általában — ezt a drámát a teljes reménytelenség és a hiábavaló szenvedés drámájaként játsszák el, az sincs Csehov szándékai ellenére. A gazdagság nem a cselekményben nyilvánul meg. Az nem fő komponense a csehovi dramaturgiának. Darabjainak cselekménye öt-hat mondatban elmesélhető, de ezzel édeskeveset árulunk el róluk. Ami a Csehov-művekben történik a színpadon, az tulajdonképpen a lelkekben történik. Valamiféle élveboncolás ez, a legbensőbb érzések, gondolatok kive- tülése, nem a megszokott — addig megszokott — módon, tehát nem monológokban, hanem olyan cselekvésekben, olyan mondatokban, amelyek mögött kell észrevennünk a valódi gondolatokat, érzéseket. Irina azt mondja: — Moszkva, óh Moszkva! — és éreznünk kell, hogy ebben a felsóhajtásban egy egész élet reménytelen vágyakozása sűrűsödik össze. Asztrov doktor a Ványa bácsiban az erdőtelepítésről beszél, de éreznünk kell, hogy ebben a magasztos célban már maga Hogyan éltek a honfoglaló magyarok? Sámánok és táltosok életfája A budapesti és a nagyvárosi gyerekek bizonyára nein is tudják, milyen jó dolguk van. A múzeumokban különféle, a tanulást segítő programokra várják őket a pedagógusok, a művelődési házak pedig különféle szakkörökkel, foglalkozásokkal járulnak hozzá a hasznos elfoglaltságokhoz. A kisebb falvakban, községekben hasonlóan jó szolgálatot tehet a diákok oktatásának színesítésében a művelődési intézmény vagy a klubkönyvtár. Hátrányosabb helyzetben vannak azok a települések, amelyeken csak egy-egy kis múzeum akad, és művelődési otthon sincs, illetve azok, amelyekben egyikre sem tellett. Tarsolyból pénztárca Tápiószelén például nincs művelődési ház, viszont van egy kedves és szép gyűjtemény a Blaskovich Múzeumban. Az igazgatónő, Gócsáné Móró Csilla tehát olyan közművelődési intézményként kezeli a múzeumot, amely az igényeket jobban kielégítő, szélesebb területen dolgozik. Most éppen osztállyá alakult át a múzeum -mai megyei művészeket bemutató terme: A körben elhelyezett székeken az általános iskola hatodikosai ülnek. Erre a délelőttre Mórő Csilla is kiélheti a nosztalgiáját: ismét tanárként foglalkozik a kisdiákokkal. A téma a honfoglaló magyar nép élete. , A napot egy diafilm levetíté- sével kezdték, amely a honfoglalás előtti időszakról szólt. Aztán a fiatal igazgatónő szavai nyomán megelevenedett letelepedő őseink élete. Előkerültek a múzeum féltve őrzött kincsei; valamennyit a környéken találták. A nők, férfiak mesterségeinek megismerését gyakorlati munka követte. Az ügyes leány- és fiúkezek a kapott filcből tarsolyokat fabrikáltak. Eleink ebben tartották a tűzszerszámot, a késői leszármazottak pedig divatos, nyakba akasztható pénztárcának használhatják. Miközben a gyerekek a komoly kézműves feladattal voltak elfoglalva, történelemtanáruk, Szabó Mária elmondta, hogy mindhárom hatodik osztálynak tartottak ilyen rendhagyó történelemórát, annak ellenére, hogy igen nehéz volt Szőke Csaba ezt befejezve, csillogó szemmel mesélt olvasmányélményeiről és arról, milyen jól érezte magát az iskolától független, hosszú történelemórán. Kovács .Csaba annak örült, hogy sok olyan dologról hallott, ami nem szerepel a tankönyvben. Zahalka Zoli szerint pedig igazán több alkalmat kellene találni^ arra, hogy ilyen környezetben, az eredeti tárgyak között ismerkedhessenek régmúltunk emlékeivel, illetve történelmével. Gócsáné Móró Csilla rendezgetve a szétszórt tárgyakat, szedegetve az elhullott filcda- rabokat, csöndesen megjegyezte: — Tartanék ilyet többet is. csak sajnos, nincs rá pénz. Ezekre az órákra például úgy könyörögtem össze a hozzávalókat, csipkedtem le innen-on- nan a pénzből. Talán jövőre kapok valamennjn, közművelődésre szánható összeget. Az izgalmas, jó ötletek már megvannak hozzá ... Körmendi Zsuzsa. W \\\\\\\\\\\\\\V Képeinken: A tarsolykészítés na^v elmélyültséget követel (a cím alatt balra). Honfoglalás kori hálószövés — a huszadik század végén (a cím alatt jobbra). Életfaállítás (középen). Veress Jenő felvételei Jelenet a Három nővér Katona József színházbell előadásából. A színen Básti Juli, Szirtes Ági és Bodnár Erika RÁDIÓFIGYELŐ AZ UTAK ÖSSZEFUTNAK. Érdekes emberi portrét su- igárzott a héten a Kossuth adó Kárpáti Ferenc altábornagy- ról, honvédelmi miniszterhelyettesről, aki egyúttal a ceglédi, 7-es számú választókerület országgyűlési képviselője. Szerény, közvetlen embert mutatott be a riporter, Győri Béla, s a fiatalon a politikai munkát választó Kárpáti Ferencen keresztül megismerhettük a háború utáni Magyarország mindennapos gondjait, a néphadsereg helyzetét az 50-es években, az ellenforradalom'alatt és után. A mai katonaéletről- szólva, azzal fejezte be Kárpáti Ferenc a beszélgetést, hogy nem bánta meg a pályaválasztást. Volt értelme eddigi életének. VÍZLÉPCSŐ A DUNÁN. Az osztrák határtól — mondjuk Leányfaluig a folyó jobb és bal partján — ugyan hányán kapjak fel a fejüket egy ideje a vízlépcső szó hallatán, kiváltképp ha ez a szó a bős— nagymarosira vonatkozik? Sok háznál gyűjtik az ezzel kapcsolatos újságcikkeket, a rádióban, televízióban elhangzott riportok, tájékoztatók magner tofonszalagra kerülnek, őrzik a hangdokumentumot. Szinusz—koszinusz hullámban terjed évek óta ezzel kapcsolatban a közvélemény — ellene és mellette. Irodák és családi otthonok falán is látni a fent említett Duna-szakasz térképét, a jövő rajzával. A jelen? A közvetlen közelben élőkkel láttat', a hírre figyelőkkel tudat friss híreket. A Kossuth rádióban legutóbb Rapcsányi László és Vámos György riportja hangzott el a vízlépcsőről. Felkeresték az Országos Vízügyi és Beruházási Vállalat igazgatóját, Szántó Miklós mérnököt, és felkérték a munkálatok ismertetésére. Érdekes adatokról esett szó. Arról, hogy például Bősön tízszer annyi betont kell bedolgozni, mint például a kiskörei vízlépcső építkezésénél. A csatorna 300 méter ‘ széles lesz, az üzemvíz a csatornán csehszlovákiai területen halad, de a terület közös tulajdonú lesz, fele-fele arányban az államközi szerződés szerint, a vele kapcsolatos jogokkal, kötelezettségekkel egyetemben. Visegrád és Nagymaros közt, a bal parti nyaralósortól fölfelé úgy 250 méterre nagy fehér oszlop látható mór, az a vízlépcső tengelye. A nagymarosi gépgyár öreg épületeit elbontják. Nem javítja a Dunakanyar képét itt a háttérbe kerülő szörpüzem kéménye. A vízlépcső úgy épül, hogy a visegrádi oldalon a Dunát jelen medréből átterelik egy ideiglenesbe, amelynek a mérete olyan, hogy a folyó mindenkori árvizét levezetheti. Tudományos vizsgálatok, kísérletek alapozták meg az itteni munka teljes biztonságát. A vízlépcső elkészültével a közvetlen környezet is újra megszelídül. Pályaművek készültek a visegrádi és nagymarosi partrész kialakítására. Visegrád a kempingek, vízi sportok helye, Nagymaros a kirándulásoké lenne. Az erőmű termelte elektromos energia a nagymarosi oldalon kábelrendszeren fut, hogy a tájat, ne zavarja, egy darabon az épülő panorámaút padkája alatt. Csak Zebegénynél kerül oszlopokra. E. K. megszervezni. Ilyenkor megbolydul az iskolai élet, ám annyi érdekes, hasznos ismeretet szereznek a gyerekek a délelőtt folyamán, hogy a pedagógusok szívesen vállalják az óracseréket is. Leveles motívumok Miután mindenki elgyönyörködött az igazán jól sikerült mesterműben, az ősi magyar viseletre terelődött a szó. A fiúk és lányok egymást túllicitálva elevenítették föl mindazt, amit a diafilmen láttak. Sorolták a fontos vagyontárgyakat: állatokat, ékszereket, prémeket, lószerszámokat, díszes vereteket, fegyvereket, gombokat, majd egy előre elkészített rajzot kellett megfelelően kiegészíteniük, ellátva a figurát azokkal a kellékekkel, amelyek nélkül a honfoglalás táján magyar férfi nem létezhetett. Lázas tevékenység folyt, s a munkát meg-megszakítva kézről kézre járt a bronzból való lószerszámdísz. amelyet leveles motívumok ékítenek. A Blaskovich Múzeum kertjében is találtak egy korabeli sírt. Ösmagyar szokás szerint kopjafára helyezték a vitéz lovának koponyáját és lenyúzott bőrét — így temették gazdája mellé, hogy a túlvilágon is szolgálhassa őt. A gyerekek megtanulták a halászhálószövést, maid Csilla mesét mondott az életfáról, amely a magyarok valamikori hitvilágát jelképezi. Ötletek vannak A csodálatos sámánfiú halad fölfelé ezen a fán, amelynek gyökerei a mi világunknak, ágai a napnak, a holdnak, a csillagoknak felelnek meg. Utján a lelkek, azaz a madarak és más állatok segítik. A múzeumi délelőtt legszebb élménye végül az életfaállítás volt, amelyhez olyan kedvvel láttak hozzá a hatodikosok, hogy az embernek óhatatlanul eszébe jutott: nincs elég mese, romantika az életükben. Díjat nyert pedagógusok Elbírálták a Pest Megyei Pedagógiai Intézetben az idei pályázatokat. Négy témakör adott lehetőséget, választékot, a művek elkészítésére. Irányítás, felügyelet, intézményszervezés volt az első, Az iskola és a társadalom kapcsolata címet viselte a második, írhattak az oktatás-képzcs-ncvelés módszereinek fejlesztéséről, valamint az oktatástechnológiáról, számiíásiechnikáról. A pályázatra 58 mű érkezett. Az 1. témakörben első díjat nem adtak ki. A másodikat Rossi Ervinné, a nagykőrösi 2 számú óvoda óvónője kanta, 3. lett Váradi Ágota szigetmonostori igazgatónő, a 4. díjazott Máívásff-. né . enei Gabriella váci igazgatónő és Újvári István váci szakközépiskolai tanár. A 2. témakörben sem lett eiső díjas, 2. Tóth Tibcrné, a nagykőrösi középiskolai kollégium igazgatóhelyettese, 3. Kovácson Mogyorósi Erika könyvtáros, az érdi ifjúsági könyvtár munkatársa, i. vár- szeginé Székely Zsuzsa nagykőrösi tanítónő A módszertani kategóriában a váci Újvári István szakközépiskolai tanár kapta meg az 1. díjat a 2. Mosoni Árpád szentendrei szak- felügyelőnek és Tóth Tibor nagykőrösi gimnáziumigazgatónak, valamint Gödör András dányi tanár végzettségű tanácselnöknél: Ítélték oda. Negyedik díjra érdemesítették Rónaszéki László érdi vezető szakfelügyelő és Fehérváriné Fehér Irma ceglédi óvónő dolgozatát. A 4. témakör első helyezettje Fabi Andrá9né szokolyai tanítónő, a 2 Schreiner Mihály szakfelügyelő Szigetszeűtmártonból, a 3. Sá- ráczné Füzes Katalin és Wagner Magdolna — mindketten Dunaha- rasztin tanítanak. A 4. pedig Kuczik Lajosné dunaharaszti pedagógus. Csak tudnánk, miért!
