Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
1985. NOVEMBER 23., SZOMBAT Geszler Mária kerámiája Balló László: Álmában gyűrötten, mint egy kitépett noteszlap melyről valahány igen fontos információt ledolgozott már a súrlódás .. ideért, megállt; szemében gyűlölettel lapozott bele a nagy noteszba, ezernyi üres Gazdag Erzsi: Valaki járt előttem Ki szűkítette össze az árkokat amiket átugrottam? Ki gördítette el a sziklákat lábaim alól s terített moha és gyepszőnyeget útjaimra? Ki vezetett át az éjszakában lápokon és bozótokon keresztül? Bizony mondom néktek Valaki járt előttem. Ne mondjátok Ne mondjátok, hogy jó vagyok, nem ismertek ti engem, Ne mondjátok, hogy rossz vagyok, nem ismertek ti engem. Napot, ha vált az éjszaka, s éjjel, ha fényre válik, nem éjszaka, nem nappal az, mi szemetekkel játszik. Ne mondjátok, hogy jó vagyok; Ne csúfoljatok engem. Ne mondjátok, hogy rossz vagyok, oldozzatok fel engem. Káldi János: A hosszú esők ideje Csak felhő, csak felhővonulás. Csak víz, víz, víz. Az ablaktámlák elmúlhatatlan szava. Megállás nélkül a zuhogás. A szomorúság koszorúi a fákon, csatákban, szélzúgásban. Gazdátlan, hideg udvarok. Tépett kazlak kontyai. Egy elszakított ajtó a szemétdombon, eltörten, szánalmasan. Tarpataki Károly tusrajza Várhelyi József: Szép esténk van, Szőr M óka a szőnyeg szélén üldögélt. A feneke alá színes párnát gyűrt, a hátát a könyvszekrénynek támasztotta, hosszú pongyolája alól csak harisnyás lábfeje kandikált ki. Felhúzott térdein vastag könyvet tartott és arcába bukó tincsét morzsolgatva mozdulatlan arccal nézett a lapok közé. Periklész a heverő ablak felé eső sarkát foglalta el. Kibámult a vastag téli délutánba, időnként meg- kocogtata fogsorát a golyóstollával, felemelte maga mellől a Sportfogadást és gondterhelten beírt egy-egy számot az ötforintos totószelvénybe. A szobában kellemes meleg és fagyos csend uralkodott. — Periklész, légy szíves, adj ide egy párnát, nagyon nyomja a hátamat a fiók gombja. — Véremben van az udvariasság — mozdult a gondterhelt férfiú. A hangja kimért volt és tárgyilagos, mint az el nem kötelezett országoké. — Tessék, Mónika. — Azt, hogy Mónika, jelentőségteljesen megnyomta. — Köszönöm, Péter — hangsúlyozott most már a szőnyeglakó is, és hosszú idő óta először lapozott egyet. — És ha már talpon vagy, feljebb húzhatnád a gázt, fázik a lábam. — Ha akarod, kinyithatom a szekrényajtót is, onnan is jöhet valami meleg — mondta faarccal Péter, és visszaült az ablak mellé. Az alkonyodó égre piros meg lila tintafoltok fröccsentek. Egy picit megfényesedtek az ablakok, a virágállványon kigyúltak a ciklámen piros főkötői. A totón már csak a plusz egy nem volt kitöltve. Az udvaron a vénséges diófa torzonborz, fekete ágaira három fekete varjú ereszkedett. A golyóstoll újra kocogni kezdett. Ha először egy röppen fel, az egyes, ha kettő, az kettes, ha egyszerre mind a három. akkor x — határozott a milliomos- jelölt. — Légy szíves, mondd meg nekem, mit jelent az, hogy Viribus Unitis? — Az egy gyógyíthatatlan betegség. — Utálatos vagy. Hogyan lehet egy hadihajó neve gyógyíthatatlan betegség? — Miért? Az lehet hajónév, hogy Mi újság. Wágner úr? Nem olvasol Rejtőt. Móka úgy kuporgott a szőnyegein, mint a megmintázott reménytelenség, de pontosabb a rakás szerencsétlenség megjelölés. Periklészt azonban most csak a varjak érdekelték. Elvégre, ha a római augurok ki tudták olvasni a madarak röptéből a szerencsét vagy a balszerencsét, miért ne sikerülne egy mai augurnak — gúnyolódott önmagával. Az utca felől éles csattanás hallatszott, a három gyászmadár egyszerre kapott szárnyra. — X, ez fixl — Tessék? — Ikszezfix, szőr. így köszöntötték hűbéruraikat az angol jobbágyok a tizenötödik században, miközben mélyen lóbálták a fejüket. Móka úgy döntött, hogy nem adja fel. — Rendben van, szőr, de utoljára kérlek, ha most nem öltözöl és nem jössz el velem a Helló néniékhez, akkor idehozom őket és mélyen ló- bálhatod a fejedet. — Csak akkor, ha megmondod, mi az augur. — Hullámpala. — Stimmt — bólintott komoran Periklész, és nem telt bele fél óra, ott álltak az ajtó előtt, amelyen cirkalmas réztábla hirdette: itt lakik Sete Flórián és családja. Periklész lelki füleivel hallotta Móka hevenyészett tájékoztatását. — Ella nénit azért hívjuk Helló néninek, de nehogy majd elszóld magad, mert falusi postáskisasszony korában úgy megszokta a telefonnál, hogy most is folyton hellózik, mert azt hiszi, az olyan előkelő, a Flóri bácsi meg tiszt volt annak idején, de amikor bevonultak Felvidékre, eladta a kincstári ziabot a ruszinoknak, kidobták a hadseregből, de ő azt mondta, lemondott a rangjáról, hogy elvehesse Ella nénit, aki különben jómódú parasztlány volt és ma is valami hamis nosztalgiában élnek, hogy választékosán úri, pedig csak procc, de különben jó emberek, és van nekik egy semmilyenforma lányuk, a Csirike, akivel elhitették, hogy csodagyerek, tehetségesen fest, mindenhova küldték, de csak rajztanár lett belőle, és teljesen meg van sértődve a világra, majd vigyázz vele. Arra gondolt, hogy mégiscsak viszafordul, de már késő volt. — Ez itt Periklész — mondta Móka egy fényeskék pongyolának. — Helló, jaj, de muris, ugye az, ami a tengeralattjárónak van? Jöjjön, papóca, üdvözölje a vendégeket! — Sete Flórián — ütötte össze a sarkát a papóca —, örülök, hogy nemcsak új rokont, hanem egy kiváló történészt is megismerhetek. — Igen, különösen Periklész és kora érdekli, de az angol középkort is bújja — mondta sietve Móka, mielőtt Periklész kinyithatta volna a száját. A tágas ebédlőben megterített asztal várta őket meg Csirike, és egy fényes orrú, nyúlfogú fiatalember, álla helyén bizonytalan színű szakállal. — A kislányom művészbarátja — repdesett a kék pongyola —, helló, papóca, kínálja a vendégeket abból a finom mentalikőrből! — Köszönöm, már mostam fogat — szólalt meg most először Periklész, és Móka azonnal tudta, ma este néhányszor ki fog gyöngyözni a homloka, Periklész visszafizet a kikényszerített látogatásért. — Jaj. de szellemes — sikongott Helló mama —, látszik, hogy két diplomája is van. — Sajnos, otthon felejtettem őket — mondta Periklész, és elbű- völten nézte az asztalt. Az abroszon, a tányérok előtt aszparáguszágakból girland futott körbe, a kúp alakúra sodort asztalkendők csúcsán lila marcipánvirágok csücsültek, az evőeszközök kis ezüst bakra támaszkodtak, a borospoharak széléről apró színes figurák fityegtek alá. Móka érezte, hogy Periklész valami gyilkosat készül mondani, hát gyorsan társalogni kezdett a fényes orrúval, aki mielőtt megszólalt volna, mindig meghúzta a jobb füle cimpáját. Periklész neki is különös figyelmet szentelt, de Csirike kérdezett tőle valamit, amit nem értett ugyan, de készségesen válaszolt. — Igen, igen, sok mindent beszereztünk már, amióta együtt vagyunk, csak a fotelünk van szőnyegből és a szekrényből kapjuk a meleget. Móka megadta magát a sorsának, és miután Periklész elmagyarázta, hogy a londoni Tower mindenkori parancsnoka ilyen aszparáguszt volt köteles viselni a barettjén a trónörökös születése napján, még mielőtt áttért volna a marcipánvirágok szerepére a görög vázafestésben, gyorsan belediktált két konyakot. A többit már magától itta meg, így vacsora alatt csak annyi történt, hogy a büszke szerénységgel kommentált fogások közben a háziak nem kis megrökönyödésére megérdeklődte, esetleg nyúl nincs-e, Csirikének elmagyarázta, hogy a sajt eperrel a legízlete- sebb, Flóri bácsit következetesen Kabóca bátyámnak szólította, a nyúl- fogút pedig arra próbálta rábeszélni, hogy időnként a másik fülcimpáját is húzza meg, mert a változatosság nemcsak gyönyörködtet, hanem feltárja az összefüggéseket is. P ompásan sikerült a búcsúzás. Móka megkönnyebbülten fellélegzett, amikor végre kint voltak az utcán. Sűrű, nagy pelyhekben hullt a hó. Szótlanul lépdeltek egymás mellett a vastag fehér szőnyegen. Periklész megállt. — Nem is olyan rémesek — mondta csendesen. És, hogy Móka nem válaszolt, lehajolt és szép nagy betűkkel írni kezdett a hóba: SZÉP ESTÉ, de csak eddig jutott, mert Móka is lehajolt és villámgyorsan egy nagy marék havat gyömöszölt az íródeák nyakába. — Szép esténk van, szőr — sziszegte keményen a mássalhangzókat, aztán futásnak eredt. Az utcasarokról visszasziszegett — Huu, ha fázik a hátad, majd kinyitom neked a szekrényajtót.
