Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

1985. NOVEMBER 2., SZOMBAT

nnsr

MK0iÉ;t,

Hortobágyi Zoltán:

Egynapi bosszúság

Bal lábbal rúgott Tar János. A kútya — Csipszi névre hallgat — kis ívben repült a lombja vesztett bokor alá, majd vinnyogva iszkolt a garázs mellé, barnára festett kis házába. Nem értette a dolgot. Pedig egyszerű.

Az óra reggel hatkor csörgött, mint rendesen. Tar János fölkelt és megmosakodott. Felesége közben elkészítette a reggelit, s amikor a férfi kilépett a fürdőszobából, már ott gőzölgütt a tejeskávé az asztalon. Tetején, mint az égetett bőr, a ráncos föl.

— Már ezerszer megmondtam, hogy ne forró kávét adj! — kiáltotta dühösen és le sem ült az asztalhoz. Maga sem értette pontosan, honnan ez a hirtelen harag, de nem is nagyon törődött veié.

A buszt persze lekéste. Gyalog indult neki a tizenöt perces útnak, mert várakozni sem volt kedve. A műhelyben a szokott zajok fogadták meg a művezető:

— Jánoskám! Nincs anyag, el se indítsd a gépedet. Menj át a téem- káb.a, ott majd adnak munkát.

Tar János dühös lett megint. A fene egye meg! — gondolta magában. Ebben a hónapban már harmadszor nincs anyag, pedig kéne a pénz, a gyereknek születésnapjára megígérte a sílécet. Így nem jön össze az ára. Meg aztán a téemká főnökét ki nem állhatta, s jó oka volt rá. Ifjú farkas — jutott eszébe róla, ahányszor csak ránézett. Fölényes és nyegle a diplomájával, azt hiszi, nála okosabb embert nem hordott hátán a föld. Vitáról velé^ szó sem lehetett, egyetlen igazság volt csupán — az övé.

Pista bácsi, na tessék. Hát hiába mondta el neki, hogy fél liter tejet kér és zsömlét, az öreg mégis kiflit hozott. Az üzemi étkezdében elfogyott a kínált három ételből kettő, így aztán mákos tésztát kellett ennie. Tar János érezte, hogy a gyomrát összeszorítja valami.

Délután* fél háromkor lépett'kf'h kapun, de előbb még végigszenvedte a megalázó tortúrát. A rendész őt választotta ki motozásra. Tíz éve nem. fordult elő ilyesmi. Emiatt megint lekéste a buszt, gyalogolhatott. Jót is tett a séta az enyhe szélben, kihúzta magát, élvezte a gyaloglást, fölfrissült tőle és a feszültség is fölengedett ott belül.

Az ABC-ben ketten is megelőzték a vásártásban, pedig a szokás szerint őt illette volna az elsőbbség. Ezen inkább mosolygott,' de azon megint fölgyűlt benne a keserűség, amikor az éladó félbehagyta az ő kiszolgálását és a pult végén megjelenő nyakkendős férfihoz fordult. Valamit susorogtak egymással, _ a nyúzott kis békaarcú eladónő eltűnt a raktárban, majd nagy barna csomaggal jött elő.

— Banán — gondolta Tar János. — Nekem, nem jut belőle. Ha szólnék, kinevetne — álldogált a pult előtt, egyre szerencsétlenebbül érezve magát húsz deka párizsival a kosarában.

Még vett ezt-azt, majd szinte kimenekült a boltból.

— Szólni kellett volna. Micsoda dolog az ilyesmi?

Belül megint szorítani kezdte egy láthatatlan marok. Már nem élvezte annyira a gyaloglást, nem figyelt a langyos szélre. Egy Zsiguli zúgott el mellette az úton, szétfröccsentve a járdaszéli pocsolyát, amiből jutott Tar János kabátjára is.

— Hogy fordulnál föl! — rázta utána az öklét, s csak percek múltán jutott eszébe, hogy elfelejtette leolvasni a rendszámát.

Az anyósa nem volt otthon, amikor hosszas tanakodás után becsöngetett hozzá. Jó negyedóra múlva jött elő a szomszédból, s már jöttében ömlött belőle a panasz a hidegre, a melegre, a szomszédokra... Tar János csak bólogatott a szóözönben, amikor megütötte a fülét:

— Margit szerint a te idegességed az oka.

— Minek?

— Tudod te azt, János. Azt mondja az én Margitkám, hogy a munkahelyen is baj van veled, Ötvenegy éves vagy, édes fiam, megjöhetne már az eszed.

Arra már nem emlékezett, hogyan jött ki a lakásból, csak arra, ahogy égett a füle, s azt hitte, az utcán mindenki tudja: fejére olvastak nem létező, ám kivédhetetlen bűnöket. így találkozott össze Kisjános osztályfőnökével, a rendetlenül öltöző, lyukas fogú, lompos nővel.

— Jó, hogy találkozunk. A múltkori szülői értekezleten úgy sem volt ott, kedves apuka.

(Hogy lettem volna — mordult föl magában a férfi —, amikor azt a rohadt nyaralót bütyköltük épp a te igazgatódnál. A pénz... — sóhajtott.)

— Káromkodik, kérem, jól hallotta. A lányoknak disznó vicceket mesél, szexújságot találtam nála. Korai még egy tizenhat éves fiúnál, nem gondolja?

'Tar1'János megsimította á homier kát, úgy érezte, elég. Mára mindenképpen.

— De, gondolom.

— Akkor csináljon vele valamit. Mégiscsak maga az apja, nem?

— Majd csinálok.

— Itt az ideje — vetette oda még foghegyröl a lompos nő, amitől Tar János legszívesebben utána vetette volna magát, hogy belemarkoljon fésületlen hajába.

így ért hrca. Kinyitotta a levelesládát, de a szokott újság nem volt a helyén, pedig számtalanszor megmondta már a postásnak, hogy igenis a ládába tegye, azért vásárolta jó pénzért. Az meg, mintha nem is hallotta volna a kifakadást, másnap megint csak bedobta a kerítésen az újságot.

Tar János becsapta a levelesláda fedelét és megfordult. Egy tócsa szélén átázva, kirajzolva a betűkön át is a járda kavicsait, ott hevert a lap. Ekkor rohant elő Csipszi, a kedves kis korcs, a garázs mellől.

«kmém .. - á

Nánay Szilamér: Látomás (részlet)

A kapunál virágot vett. Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból. balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik.

Júlia nénivel a véletlen hozta ösz- sze: kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult ahhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe, elegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főként szellemi frissességét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatalasszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az.isme-, rStich öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már él?” — sugárzott á tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jószándékkal követte el apró figyelmetlenségét, hogy, nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából.

Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feleségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!” — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panelépülete.

Marafkó László:

A sír

Szepesi Attila:

Kaland

tüzet raktunk vacogtunk ültünk a pilisi barlangban itt élt egykor Özséb a boldog remete s míg szakadt az eső útrakcltünk Ichúnyt szemmel játszottunk sarkvidéki expedíciót és tengeri utazást nem sejtettük hogy alattunk medve és tigris porlad denevér függ a résben kíváncsian hallgatózik s alászálihattunk volna tovább a bariangmélyi kürtőn az alvilágba hol zúg a fekete folyó s izzanak a cseppkövek de elfelejtettük megnézni a falon nem mállik-e görcsös kezek

nyoma

őskori ákombákom veres bölény mammut most megnézném hiába nem találom a szűk barlángbejáralot fiammal keresgéljük harmine év után de a gizgaz benőtte hegyomlás eltakarta a titkos tűzhelyet

Győri László:

Macskaősz

Az ősz még macskaősz. Ez a kisebbik idő, ez a nesztelenebb, éz még csak halk idő, száraz és pattogó, kis szikrák járnak még a gyorsan távozó búzaföld felett.

Még kis szikrák egyedül a tar tarló tüskein, még macskaősz egerész a kis lyukak felett.

A rések szelídek, még rések, hézagok, még hajszálgyökerek, még egérlyuk-picikék, még tücsökjáratok, még csak ciripeiők az igazi ősz előtt.

Mert most még hátravan a nagy fa árkosán, a nagy, a s/étlottyadt vastag földi hajzat, hátravan az erdő, mely mindent szétfeszít, a hanyattvágódó sár, a sárlombsengeteg. a mocskos és kúszó ár a búzaföld helyett.

Ez még csak macskaősz. Cirmos és szelíd.

Ez még csak egerész.

A lyuk hajszálgyökér. Hajszálgyökérnyi ősz.

Macska és egér.

Molnár László:

Varratok

bimbós füvek közt a föld foszlik a bokrok éjszövedéke feljut a zaj a fény közelébe s eltakarja mit összetört

már nem úgy érkezem mint ki visszajön

elfárad az út nem bírja terhem megáll a hegyen s a völgybe húz

ébred az aszfalt és túl a táj megérinteném de feledékeny a kéz feledékenyek az utak

az emlékek alól

ki;óg egy sor és a nyár

Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be. hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszan nekikészülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette, és mesélt. A régi, sötétszínű, nehézkes, meghatározatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két hazássá- gának történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta, önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar kiakolbólmtott, hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott,' s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korban halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott:

— Kedves Júlia néni, kényszer- helyzetben vagyunk, nem tetszene elvállalni1 néhány napra Péter esti felügyeletét, addig, amíg én hazaérek?

Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúnak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne.

S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét.

Talán egy évig tartott a pótnagy»- mamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavarosan 'beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul,' egymás közt arról is szó esett; ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk. költözik lábadozni.

De erre már nem került sor. Kint a .temetőben, ahol rajtuk kívül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartottak volna, legalábbis a felgyógyulásig; arra sem kényszerítette őket, hogy ők /szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után.

Következő évben, halottak napján még rendbe hozatták a sírját, de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős

halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa.

A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs. Tévedett volna?

A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák.

Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberke minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy -zárkózott’ talárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a feltételezés, a latin szöveg .megfejtéséből származó adalék. Tanév végp felé. beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoportokat szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, .lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a. sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt”, „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem .tisztázott a tervezésben”, stb. — rendre visszaverték a javaslatokat.

A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került elő.

A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kibökte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” "Kapa” volt a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy. mint a karikacsapás.” Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki még akarja találni a sírt. Egyáltalán valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus Sírját, há ő még Júlia néniét sem tudta ?

S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idői Meg amúgy is szégyell né. mert azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó. s ő elfelejtette a sír helyét.

Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más, ott századokon átível a költészet ereje. De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját?

S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanák a halottaknak. Ha éz nem volna, most nem kellene itt bóklásznia.

De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet.

Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek.