Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

1985. AUGUSZTUS 18., VASÄRNAP

PEST MEGYEI HÍRLAP

13

Nagy László:

Az Országház kapujában, 1946

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harangszavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:

AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, hangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

Tóth Endre:

Át az erdőn

Gyere, menjünk át az árnyas úton, ahol sűrű a vadon. Meghallod majd, mennyi szárnyas csöpp dalos zeng szabadon.

Kétoldalt a zúgó tölgyek borulnak ránk védve, sátorul. Elönti a fény a földet, s egy szirom hajadra hull.

így kellene: együtt járni, egymást óva minden úton át.

Jöjj velem hát megtalálni a tisztább harmóniát.

Ha szeretnél holtomiglan, a nagy útra társul jöjj velem, s így vonuljunk örökifjan át az erdőn, életen.

Vicsotka Mihály:

Tuba Feri bácsi

A kisgyerek a Szamos gátjának partján először ikegve sírt, később hüppögött, aztán elapadtak a köny- nyei, csak a íel-í'eltörő csuklás és az időnként rátörő, kapkodó, szakadozott levegővétel maradt. Nem, nem nyugodott meg, csak elfáradt. Kegen ült a fűben, gondolni sem mert arra, hogy hazainduljon. A vadonatúj Toldi biciklijének a villája eltörött, az első kerék ferdén állt az ágak között. A kisgyerek néha elfordította tekintetét a roncstól, imádkozott néhány sort a Miatyánkból, aztán visz- szanézett. A villa könyörtelenül tö- . rótt volt. A haragja istenről a töltésoldal zöldjében megbúvó gödörre szakadt, tehetetlenül rúgott az olda- (lába, majd átkozta azt az ismeretlent, aki egy-két ásónyomot kivett a si- 1 ma gátoldalból. Végül csak megtalálta az igazi bűnöst: miért kellett nekem vaktában ereszkednem?,

■ kérdezte, s újra megeredtek a köny- nyei. •. -- n

Az aijjja szávai jutották az «shétté.

— Kisfiam, nagyon vigyázz a gép- . re, mert anyád kórházi kezelését halasztottadéi miatta.

Elképzelte, hogy a mama most is ott fekszik a szobában a csíkos dunyha alatt, s ettől megint zokogni kezdett.

A szekémyikorgás először az akác- fás mögül haliaíszott, majd csigalassúsággal közeledett. Tehénszekér, állapította meg a gyerek, a tanyasiak tapasztaltságának biztonságával. Amikor a két tarka feje kibukkant a kiserdő mögül, már tudta, hogy Tuba Feri bácsi érkezik. Titokzatos ember volt. A városból keveredett ide Erzsi nénivel, aki szol- gálólány korának emlékeként hozta magával öreg szülei tanyájára. Tuba Ferenc hamar beilleszkedett a földtúrók életébe, de mindent másként csinált, mint ahogy az itteniek évtizedek óta megszokták. Almafa helyett körtét ültetett, s ez akkoriban még a falu kocsmájában is nevetést fakasztó cselekedet volt. Néhány esztendő múltával aztán, amikor az alma a kutyának sem kellett, a Tuba Berenc körtéjéért pedig teherautó*küldött a konzervgyár, még a nyakas parasztok is elismerték, hogy esze van a városi embernek. Messze a környéken csak ők, Erzsi nénivel merték megtenni, hogy eskü nélkül éltek. Igaz, a hajdan futásnak indult tanyából két évtized alatt takaros portát teremtettek.

Tuba Feri bácsi megállt a síró gyerek mellett.

— No, mi a fene esett beléd?, kérdezte, majd a hallgatás után leszállt a szekérről és közelebb lépett.

— Ühüm, mondta, meglátva a törött villaágat. Vizsgálgatta, pengette, kopogtatta, s közben morgott magában A gyerek fellesett ültéből, s maga sem tudta, ©iért, de bizakodni kezdett. Az öreg felkapta a Toldit, a saroglyára tette, s csak foghegyről vetette oda a gyereknek!

— Kapaszkodj mellém!

A fiú felült a deszkára, amely kényelmes volt, mert háttámlát építettek neki. Már nem érezte magát kétségbeesettnek, ebből a hallgatag, sok szóbeszédet okozó, mégis bámulatot kivívó emberből kisütött, hogy tudja, mit akar. Az úton Tuba Ferenc csak egyszer szólalt meg.

— Mart már a gyári munkás se úgy dolgozik, mint régen!

Á fiú még soha nem járt az Erzsi néniék tanyájában. Egy szokatlanul nagy ajtó előtt álltak meg. Tuba Ferenc kifogta a teheneket, inni adott nekik, szénát vetett eléjük, s

csak aztán foglalkozott a biciklivel. Bevitte a nagy ajtón, azt nem zárta be, de azt sem mondta a gyereknek, hogy böndö. Bizony, eltelt néhány perc, mire a fiú utána merészkedett.

A Toldi eleje szétszedve feküdt egy asztalon. A tanyasi gyerek, aki a paraszti élethez szükséges eszközökhöz volt szokva, elámult az ismeretlen szerszámok sokasága láttán. A hatalmas teremben körben a polcokon különböző alkatrészek sorakoztak, a közepén furcsa alakú gépek, kapcsolók, sőt, egy félig szétszedett hintó is látható volt. A gyerek tátott szájjal lépkedett körbe, »majd amikor senki nem korholta, megfogott néhány kulcsot, megtapogatott néhány gépet.

A legnagyobb csoda azonban akkor történt, amikor egy pisztoly alakú csőből rövid, kékessárga láng tört elő, amellyel az öreg a törött villához közelített. A másik kézéiben...vasat .tartott, A Toldi ■ villája-o . nak elpattant szakasza olyan lett,». mint az izzó parázs a tűzhelyben. Az egész varázslat rövid ideig tartott, de amikor befejeződött, a villa épen feküdt az asztalon. Az öreg vizsgálgatta, hümmögött, kopogtatta, majd még sokáig dolgozott vele. A fiú tisztes távolságból, némán nézte.

Tuba Feri bácsi összeszerelte a kerékpár elejét. A hegesztés helyét csak figyelmes szemlélő vehette észre.

— No, mehetsz isten hírével, erősebb, mint új korában, mondta az öreg, s megsimogatta a gyerek buksiját. Amint kitolták a gépet az udvarra, még megkérdezte.

— Aztán t'etszett-é, amit láttál? A fiúcska bólintott.

— Akkor gyere el máskor is.

Otthon félrehívta az apja. Fiam,

te már nagy gyerek vagy. Anyád egyre rosszabbul van. Holnap beviszem Szálkára, a kórházba. Lehet, hogy mégis el kell adni a biciklit. De megígérem, hogy veszek másikat.

A Toldit tényleg elvitték néhány hét múlva. Sem a gyerek, sem Tuba bácsi soha nem mondták el sen-' kinek közös titkukat. A fiú azonban gyakoribb vendég lett a műhelyben. A titkok eltűntek, a terem is egyre kisebbedett. Már ő is kézbe foghatta a sziszegő pisztolyt, kezelhette a fúrógépet, köszörűt. Együtt újították fel a hintót is. Tuba Feri bácsi beszédessé vált. Egy szombat délutánon így szólt:

— Mégsem járhatsz gyalog hozzám olyan.messziről. Gyere, összehozunk egy biciklit.

A kerékpár nagyon szépre sikeredett. A fiú nyolcadikos koráig járt vele iskolába. Akikor elköltöztek a tanyáról, messzire, az ország más tájékára. A biciklit visszavitte Feri bácsinak. Nem akarta elfogadni. Meggyőzte, hogy a városban nem lesz rá szüksége.

Azóta huszonhat esztendő telt el.

Soha nem fogott hegesztőpisztolyt a kezébe, de a mozdulatok benne maradtak. S ha valahol megvillanni látja a kékessárga lángot, a gép_ mögött Tuba .Feri bácsi áll, a pákát az ő eres kez^ tartja.

Besze Imre:

Száraz kenyér

Mohácsi Regős Ferenc rajza

Morzsaszerető mosolyával kenyeret szelt anyáin — sovány kenyér volt, sovány lisztből sütötte, még a régi tanyán,

— Marad belőle? Hozd haza fiam, hiszen a liszt is drága —

Ólombetűs álmokba csomagolta kenyerem a kemencék virága.

Maradt belőle. Anyám nem dobta el: friss tejben ázott a barna kenyér, vacsorám volt. Pacsirta-énekű álmot adott a kovászos tenyér.

Morzsaszerető mosolyoddal naponta velem vagy, anyám.

Rád gondolok e frissen sült sorokkal és tegnapi kenyér a vacsorám.

Cseres Tibor:

Arafórész

Azt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztottam magamba halálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdani Jean- Jacques Rousseau tanítását; vissza a földhöz, vissza a természethez. Pedig annyi föld sem volt, ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsai Veconka .olajosbarna szeme. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden' reménye és öröme, ahogy a szántóvetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is.

Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el. még azt is rám hagyta.

Tizenkét és fél mázsa búzát kellett összesen fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a háza- sodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, 'hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom.

A vetőszántást és a vetést is hitelben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi föld- mívelő, választanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrletőknek. Heti tizenkét,pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszthettem.

Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sót mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava megszárnya- sodott.

Az én későn vetett búzám még csak. zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marok- szedőm. Nem emlékszem én arra, milyen rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem.

Tiedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam.

Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után el- hanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok.

S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált Is egy kicsit, de nem tehetett semmit.

S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük,

A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt. hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marokszedőrésze, ment hogy én már a sajátomban dolgoztam.

Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben, és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra.

Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondqtt Veconka:

— Nem adja meg a hét mázsát se holdja!

S belefogtunk a munkába. Tenyerem .sajgótt, talán még 'jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt.

— Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sojsara mögöttem a lány —, némelykor négyet is.

Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visz- szafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely ké- nyeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten!

— A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőresz! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka.

S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát tes- testül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz.

Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett.

Bár Veconka dolgos kezében, életbíró, izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze. vagy el akarna cseppenni a könny;’ éppen.

De ő nem sirt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott.

Délben azt , mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül.

Veconkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét.