Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
1985. AUGUSZTUS 18., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Mélyre bújt tegnapunk Meri van a tárgyaknak könnyük Házkutatás. Nem parancsra, feszült légkörben. Kérésre, önként, kíváncsi izgalommal. Felfedező út. Először tétova mozdulatokkal, lépésekkel. Azután szemérmes igyekezettel, majd végül mindent feledtető buzgalommal. Játszunk? Talán játszunk is. Még inkább: szembesítünk. Magunkat azzal, ami ránk maradt, amit ide, oda, amoda teszünk, míg végül is elpihen valahol, por teríti be. Kacat lesz belőle. Lehet, hogy múltunk e kacatokkal üzenne, ha szemünk, fülünk lehne hozzá?! Nem ott kezdődik ez a történet, ahol kezdődik. Sokkal-sokkal korábbi az eleje. Akkori, amikori — de: mikori? — az a szerszám, melyet a kezemben tartok. Néhány pillanattal azelőtt még a nyolcévesforma gyerkőc dúrta, szántotta, tolta vele az utca földjét. Pislog fölfelé a srác, találgatja, mit akarhatok tőle. Tudod te, mi ez? Rázza a fejét, megszeppenve, mint aki tilosba tévedt. Azután észbe kap, ő van birtokon belül. A nagyapámé volt! Apukám nekem adta. Tényleg. Elhiszem. Most már vigyorog, barátságos. Hi-' szén, ha elhiszik, hogy ő semmi rosz- szat nem tett... Fiatal nő hangja a házból: Zolti, kivel beszélsz? Egy tídcci-zl. Mit akar tőled? Azt az izét ~i, amivel játszottam. Mivel játszi,.tál? Hát azzal az izével... Az az izé: éles szögben hajlított penge, egybekovácsolt szárral, fanyélre szegecselve. Becsületes neve tőzegvágó darunyak. Milyen régi lehet? Nyolcvan, száz esztendős? Még korábbról való? Ki készítette, hol? Mikor használta szegények ingyenszenének kimetszésére, aprítására? Ott kezdődne tehát a történet, hogy meglát az ember egy darunyakat az ifjú — harmadikos lesz szeptembertől! *— emberke, Miczák Zoltán práclijában, s így kerül be Nagykátán a Kund utcában szülei házába? Avagy történetünk sokkal- sokkal korábban kezdődik? A nagyapával, akitől az „izét” az unoka átvette, bár fogalma sem volt róla, mi lehet, ám mivel remekül szántja, kapálja, hasítja a földet, .elkunyerálja apjától, aki húz egyet a vállán, vigyed ... Viszi. Visszük. Adjuk. Hagyjuk. Mivé lesznek a tárgyak, ha eltűnik mögülük az ember, az emberarc?! Ha már csupán tárgyak, s nem valaki tárgyai? Tőzeg. Fűtenek ma még valahol vele? Miczákék mivel fűtenek? Kazánban szénnel, brikettel.-A darunyak szerszám volt, játékszer lett belőle. Funkcióváltás. A forma maradt persze, de ki érti már azt, mire szolgált? És — keserves igazság a kérdés mélyén! — miért kellene, hogy tudja, értse? Apámé volt ez. Miczák Istvánná született Együd Zita úgy fogja a kezében a darunyakat, mint aki valami tisztátalant érint. Először azt hitte, olyan gyűjtő vagyok, mint akiket egyszer a tévében látott. Megtudva mesterségem, még bizonytalanabb lett. Mit kezdjen velem? Meg ezzel az izével... ? Apámnak sok furcsa szerszámja, holmija volt. Elszóródtak, valahol hevernek, nem tudom... nyolc esztendeje halt meg. Apám mindenhez ragaszkodott, semmit nem engedett kidobni. Nem, nem gyűjtötte, hanem sajnálta a holmit. Apámé volt. Nagyapámé. Anyámé. Annus nővéremé. Mindenre volt valami indoka, miért tartja, őrzi. Ügy nyúlt az ilyenekhez, mintha kincshez érne ... Grimaszt vág, gondoljak, amit akarok, miként vélekedik ezekről a semmi kincsekről, ki tudja, mire jó (volt) holmikról. Édesanyám azzal ugratta éldesapámat, egyszer még betörnek hozzánk a műkincseid miatt... Apám legyintett, csak annyit mondott mindig, nem értitek ti ezt. Makacs ember volt. Udvariasan, de kelletlenül kezd töprengeni, mi az, ami a konyha-, asszonyholmi között visszarepít bennünket távoli tegnapunkba? Egy gyúró- és egy vágódeszka. Nehéz, egy rönkből faragott holmik, ha jól sejtem, diófából. A gyúródeszka alján, a jobb sarokban ügyetlen vé- fcőnyomok alakította évszám, 1908. Miczákné összecsapja a kezét: Hát én ezt eddig fel nem fedeztem...! Kié volt? Nem tudja. Talán Piroska nagynénjéé. Mi volt 1908-ban? Február elsején húsz százalékkal felemelték a fővárosban a lakbéreket, február 16 és 23 között munkástüntetések a lakbéruzsora miatt... Szeptemberben a rendőrség szétveri a Magyarországi Szociáldemokrata Párt népgyűlését, amely az általános választójogot követeli, százötvenen megsebesülnek ... November 21-én a király szentesíti az 1908. évi XLVI. törvénycikket az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről ... Zita, gyúr maga tésztát? Nevetve rázza a fejét, dehogy, dehogy, s mondja is, egészen jó házi tésztákat árulnak az ABC-áruházban. Akkor minek a deszka? Váilhúzás. Tényleg, minek?! Harminckét esztendős. Tanítónő. A maga két srácán kívül imádja a föld összes létező gyerekét, már hétesztendős korában azt hajtogatta, tanítónő lesz. Férje szintén rajong a gyerekekért, bár mesterségük meglehetősen távoli, Miczák István mezőgazdasági gépészmérnök, termelőszövetkezeti ágazatvezető, azaz fiatalon felelős tisztű ember, amiből következően azonban keveset van otthon. S ha otthon van? ' Alszom, alszom, alszom. Gyalázatos ez ' a nyár, minden pillanatban ugrásra készen kell állni, mikor mit lehet megcsinálni, mert szinte semmit sem lehet a rendes idejében. A pohárral játszik, emelgeti, leteszi, üdítő van benne, tavasztól őszig egy csepp szeszt sem enged meg magának, mert soha nem tudja, mikor kell beugrani az ARO volánja mögé, s menni, menni... Szereti? Persze. Ebben a perszében, ahogyan kiejti, benne van minden a mestersége szeretetéről. Mondta a felesége, hogyan kerültem magukhoz? Mesélte, hogy Zoliinál állt meg ... Zolti! Ahogyan most, másodszorra megjelentem náluk, futott elém, hozta', papírba csavarva, gondosan átkötve, féltve magához szorítva a darunyakat, s elfúló hangon ismételgette, tudom, tudom, ez a tőzegvágó darunyak ... Elmondtam az iskolában is, te mit mondtál. És mit Szóltak a többi napközisek? Elhallgat, a földet dúrja a cipője orrával. No? Azt, hogy hülye vagyok. Ilyen nincsen. Miért nem vitted be megmutatni? Bevittem. És? Azt mondták, ez egy rozsdás vacak... Tényleg rozsdás. A penge kevésbé, mert Zolti földjátéka lecsiszolt valamennyit a csúf vasrothadás fekélyeiből, de a szár, igen, a szár már reménytelenül rozsdás, látszik, a szerszámot évtizedek óta nem használták arra, mire rendeltetett. Zolti súgva kérdi, kihasználva, hogy szülei éppen . egymással beszélnek: Ugye, igaz, amit mondtál?! Mi? Hát hogy ez a nagyapámnak volta... a darunyaka, hogy az a neve? Persze hogy igaz. Az a neve. Biztos? Biztos. Boldogan fut el, viszi csomagolt kincsét, bizonyos, valami nagyon jó helyre dugja el, dehogy viszi többet az utcára, hiszen... Hiszen? Apja kicsit kényszeredetten sorolja, miféle árkokon, bokrokon botladozva juthatott el apósáig ez meg némely hasonló szerszám — ahogy először ott jártam, s vette hírét, fölment a padlásra, ott lelt rá egy krumpliásóra, egy kaszaüllőre apósa sok más holmija között — amiknek persze, az érdekességén tú) sok értéke nincsen. Nincsen? A férfi: Az az igazság, hogy amióta itt volt, s Zi elmesélte, miről kérdezősködött, valami megmoccant bennem. Először azt mondtam, már ne haragudjon meg érte, de ráérnek az újságírók... Az asszony: Ahogy elment, másnap kirámoltam a konyhaszekrény fiókjait. Kár volt, mert bőgtem egy nagyot. Előkerült apám kedvenc bicskája. Annak idején senki nem nyúlhatott hozzá, édesapám azt mondta, két frontot járt meg, mert már az első világháborúban szolgált a bicska a család valamelyik — apám sem tudta, melyik — tagjánál. Azután megleltem édesanyámnak egy festett, mázas csuprát, hirtelen eszembe jutott, mesélte, bérmáláskor kapta ... az évszám szerint, amit ráégettek, a csupor 1894-ben készült. A férfi: Zi a konyhában, a spájzban, bocsánat, a kamrában dúrt, én a padláson, tisztára ránk köszöntött a bolondéria. Mintha kincset kutatnánk! Kincsek? Egy szegényes élet szegényes emlékei, de piszkosul szégyelltem magam, amikor sorozatban kerültek elő holmik, amikről azt sem tudtam, a házban vannak, mire vannak itt, mire szolgálnak ... Az asszony; No, mondd csak el, mit találtál! Kacagnak mind a ketten. A férfi: No, ne nevessen ki érte, de leltem egy holmit, hozom, mondom, nézzed már, Zi, minek kellett apukának alabárd? Az asszony: Tényleg, tisztára az volt. És? Kiderült, hogy mi az? A férfi: Kiderült. Elég volt apámnak megmutatni, csóválta a fejét, úgy mondta, hogy hát mi lenne, fiam, szárvágó... I iBimnwiwfT" Szárvágó-alabárd?! Mókás? És mókás valami az Együd dédmama hímzett főkötője, a — ki tudja, a két család melyik részéről ide került ötnyelvű marhalevél — Miczák: Soha nem hittem volna, hogy valamikor is ilyen adminisztráció volt —, a korhadó, kerek, festett fa, amiről megint csak Miczák apa mondta meg, katlanfedő az ... Miért, hogy a tárgyak, ha veszni látszanak értelmüket, hasznukat, egyszeriben komolyságukat is prédálják szemünkben? Ami tegnap fontos volt, az ma komolytalanná válik? Rendben. Gondolunk-e azzal, mi lesz mai eszközeink sorsa? S lehet-e olyan sorsa ezeknek a tömeg-tucatáruknak, mint a gonddal festett katlanfedőnek, . amelyről, némi türelemjáték után kisilabizálhaíó, 1913-ban készítette bizonyos Túrák Károly. Ki volt, hol volt? Hová lett? S lám, keze nyoma itt a kezünkben, bár Zita asszony némi szemrehányással nézi, miként forgatjuk az idő patinája, pora lepte holmit az ő absztraktmintás szőnyegén ... 1913-ban egyikünk sem élt, Miczák apa, aki a kedvemért átjött most fiáékhoz, a menyhez, de főként az unokához, rábólint, rámondja a meg nem fogalmazott csodálkozásra, hogy hát hiszen én is egy esztendő múlva, tizennégyben születtem... Üj kenyér — maradt még ennek a két szónak sugárzása? Egy mai fiatal, aki már abba a világba született bele, ahol a két-három napos vekniket az élelmiszerboltokból nagy teherkocsikon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják, ahol a háztartások naponta vagonszám dobálják a maradék kenyeret a kukába, hol virgonc diákok sonkás- zsemlcvel futballoznak óraközi szünetben, de ahol még tanár is kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott tízórait — az a mai fiatal vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán, hogy ennek a szónak szótári értelmén túl is van jelentése? Ülünk. Szavak, de nem okvetlenül azok a szavak, amelyek kikívánkoznának az emberből. Mert hiszen miért erősködne Miczák apa, az újságíró egy fiatal emberpárnak arról, amiről annak idején őt magát is, bizonyos, győzködni kellett volna, hogy a tárgyak folytonosságot testesítenek meg, nemzedékek üzeneteit hordják magukban, némák, de megszólaltathatók, ám hogy megszólaljanak, kíváncsinak kellene lennünk sajátos szavukra, de gyakran — gyakran vagy már mindig? — már arra sem futja kíváncsiságunkból, amit magunk teremtettünk, ami a mi két kezünk munkája ... Vergilius bölcs szava az Aeneisből mintha anyáink, atyáink intelme lenne: „Mer,t van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót...”" Mert van a tárgyaknak könnyük... Zolti fut ki, a búcsúzkodást, a motorindulást hallva, ágaskodik, úgy néz be a kocsiablakon, el-elcsukló, izgatott hangon kérdi, ugye igazat mondtál, az a nagyapámé, az a darunyak ... mészáros orrú Az cn korosztályom fogalmi világában ez a szó: kenyér — kifejez- hetetlenül többet jelent, mint az ugyan ilyen nevű tápanyag, melyet kalóriaértéke, szénhidráttartalma, élvezhetősége meghatároz. Én is olyan környezetben nőttem föl, ahol a búza termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életet”, „hordják az életet” — magát az élet szót többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében. Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden kifagyott) — nyolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl. — Egy szem... egy kalász — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mezőgazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos’dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok, meg az elődeimet is. Minden számbavehető ősömnek ezentájt következett az esztendő legfontosabb, próbatevő évada. S itt olyasvalamit érzek, amit Ily- lyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház ppklában dolgozó fűtőkre: „Nem menekülhetsz.” „A lét alakítja a tudatot” —száraz és makaes .igazság.'-Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjuk Medárdot; hetek múlhatnának, nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Eddigi életeit! négyötöd részét töltöttem városban, falura csak látogatóban járok. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró, szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságbam is. ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a föl derengő emlékképeket: a szent- istváni Ináncsi Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodéit inge derekában félliternyi izzadtság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. Egy Holló- nevű kaszásról, aki még ebédszünetben sem pihent, újságpapírfecnikre vadászott, mindet elolvasta. Tőle halottam először a Szovjetunióról, tízéves korom táján. „Akárhogyan van, jobb ott a szegény népnek” — mondta valamilyen újsághírre konokul. S az utolsó kaszás ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt; ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, félrehúzódott lapos tarisznyájával. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, vereshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Kiszikkadt, sovány emberke volt, mondom, minden zsírtartalék nélkül kezdett az aratáshoz. Nem tudtam még akkor, mi a kalória. Persze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízben áztatott kenyértől és a vereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyér-szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Amikor nedves vászonnal takargatták hétszám az aratók, s ha netán rájuk száradt, beleaprították a levesbe. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiselejtez és a disznóhizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kenyér legalább hét napja kisült, némiképp már megszikkadt enniva- Tót jelentett, minthogy a frissen sü- töttnek lágykenyér volt a közhasználatú neve. Rendben Vetni ma lágykenyeret eszik az ország. Hellyel-közzel már a reggeli sütést sem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben v&nr hogy csökkent, a kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a kenyér- fogyasztás alakulását: egy határig nő — amíg maga a jóllakás a gond —, azon túl pedig csökken. Az anyagi jólét, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi. A — viszonylagos — bőség kosarából tehát ki-ki a frissebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lősz a hizlaldákba induló teherautókon. De. Vajon a gyerekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha a szemetes edényben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyet egy egész életre belénk nevelt a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? No igen, ezekben a kérdésekben a kenyér ugyanaz a szimbólum, ami volt; az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. Ami azok szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérően lefújják róla a port. FEKETE GYULA A nők szigete |M -■ Wolfgang Friedrich (NDK) plasztikája Sorsunk szimbóluma
