Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-15 / 191. szám

FEST .UM VE ' 1985. AUGUSZTUS 15., CSÜTÖRTÖK A tcázóval kezdődött Violinkulcsni zárt ajtók mögé Fán! — csak fgy hívtuk az osztályban —, 16 éves korá­ban ragadott először gitárt. Azóta ugyanannyi idő telt el, mint ahány éves volt akkor, de még közepes zenész sem vált belőli“ Mire megtanulta olvasni a kottát, ráérzett a harmóniára, márkás hangszer tulajdonosának vallhatta ma­gát. addigra eljárt felette az idő. Biztosán sok tehetség ve­szett el rajta kívül is azért, mert nem akadt senki, aki megmutatta volna, hogyan kell lefogni a húrokat, válta­ni az akkordokat, vagy meg­mondta volna, mit és hogyan kell gyakorolni. Mert zeneta­nárra akkor sem, most sem telik mindenkinek. Talán könnyebb lesz a dolguk azok­nak az amatőr zenészeknek, akik eljutottak a százhalom­battai dzsessz-táborba. Értelmiségi zene? Az iparváros művelődési házában disszonancia uralko­dik. Egyszerre tanulnak, gya­korolnak a billentyűsök, a gitárosok, a fúvósok és a rit­mushangszeresek. A túlfűtött hangulat, a vágtázó improvi­zációk, az utolérhetetlen lük­tetés nem hat idegenül e fa­lak között. Fél éve már, hogy megnyílt a dzsessz teázó, amely hónapról hónapra a műfaj hazai kiválóságait lát­ja vendégül. A koncertek törzsközönsége elsősorban a műszaki értelmiségiekből ver­buválódik, akik az egyetemi, főiskolai évek alatt, az iskolai klubokban edződve szerették meg ezt‘ a zenét. De egyre több fiatal csatlakozik hozzá­juk — s nemcsak Százhalom­battán —, akik megcsömör- löttek az igénytelen diszkóze­nétől, nem tudnak tapsolni már a színpadon lila ködöket eregető ötlettelen zenekarok­nak, s kiismerték, elutasítják a kőkemény rock olykor iái-» realista moralizálását. A dzsesszkedvelők szűk rétege általuk gyarapodik. Arról nin­csen, nem is lehet statisztika, hogy a hazában hányán fog­nak hangszert, hogy produk- tívan merüljenek el a dzsessz tisztító tüzében. Százhalom­battára negyvenen jöttek el. — Kétévente rendeznek ha­sonló tábort Tatabányán — mondja Regös Agnes népmű­velő. — Fél, vagy egészen profi, külföldi és hazai mu­zsikusok adnak egymásnak találkozót, csiszolják a tudá­sukat. Viszont akadnak szép számmal amatőrök, akik szin­tén igényelnék a segítséget, a törődést. Mi nekik szervez­tünk tábort. Több intézmény­től kaptunk támogatást, a résztvevők is fizetnek a kosztért, a kvártélyért, a ta­nításért, s mindez csökkenti az anyagi veszteségeinket. A nyereség a másik oldalon je­lentkezik: az amatőrökkel a legjobb hazai muzsikosok foglalkoznak. Valóban inponáló a névsor: Babos Gyula, Kőszegi Imre, Regős István, Szakcsi Laka­tos Béla, Tomsits Rudolf és a tábor vezetője, Gonda János, a Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakának tanára. Valamennyien szívesen vették a felkérést, hiszen ez az ösz- szejövetel hiányt pótol. A gyakorlástól, a koncertezéstől, a komponálástól és más ta­nítványoktól vették el az időt azzal, hogy eljöttek. — Azt szerettük volna, hogy komplett együttesekkel dolgozzunk, ezzel szemben sok a gitáros és főleg a do­bos — mondja Gonda János. Egyébként nem csoda, hiszen ezek a műfajok alaphangsze­rei. Egy ilyen rövid együtt- lét alkalmával nem az a cé­lunk, hogy megtanítsuk a gyerekeket zenélni, hanem in­kább ötleteket adunk, fogáso­kat mutatunk, amelyeken ké­sőbb is elrágódhatnak. Ebbe az irányba terel bennünket az is, hogy nagy a szóródás, hiszen van, aki konzervató­riumba jár, rendszeresen mu­zsikál, de akadnak olyanok is, akik még nem játszottak zenekarban. Délelőtt külön hangszeres gyakorlat a prog­ram, míg a délután az együt­tes játéké, öt formáció ala­kult, koncerteket is terve­zünk. Ötletek, fogások A foglalkozások élmény­számba mennek. Gonda ta­nár úr úgy ül a zongora mel­lett, a tanítványai között, mint a csibéit regül ázó tyúk- anyó. Nagy szeretettel és hoz­záértéssel, nem szokványos fordulatokkal vezeti fel a té­mát, s minduntalan közbe kérdez: ez hány ütem, amaz milyen skála volt? Miközben magyaráz és újjait futtatja a billentyűkön, megjegyzi: a ze­nekart képzeljék hozzá. A legnagyobb hangzavar ter­mészetesen az ütősök mun­kálkodását kíséri, Kőszegi Im­re nem panaszkodhat, össze­sen kilenc dobospalántával foglalkozhat. — Először felmértem a tu­dásukat, aztán készítettem egv tervet, amelyet hét nap alatt meg lehet valósítani — mond­ja az ördöngös technikájú muzsikus. — Elvem' az, hogy csoportosan kell gyakorolni, mert így alakulhat ki olyan versenyszellem, amely a szín­vonal kiegyenlítése felé mu­GispS# Pál, a Lucfcy Boy's Dixie­land Band bendzsósa kedvtelés­váltott az egyik szü­netben. Snittel Agnes felvételei tat. Erre kényszerít az is, hogy annyi dobos jött össze, amennyit az itt megalakult csoportok nem tudnak fog­lalkoztatni. Most dob-show-t gyakorolunk, a bemutatkozó koncerten öt teljes felszerelés szólal majd meg. Jávori Vil­mossal, Kovács Gyulával ma­gam is játszom ilyesmit. Tomsits Rudolfnál ezen a délelőttön kottamásolás a program. Az ózdi Lucky Boys? Dixieland Band később ennek alapján dolgozhat. — Tanártársaimhoz képest szerencsém van, mert egy komplett együttessel van dol­gom — mondja a kiváló mu­zsikus. — Csiszoljuk, ötletek­kel dúsítjuk a repertoárt. Éa játszom egy refrént, ők is egyet, s mindjárt össze lehet vetni az eredményt. Ha rög­tön nem is sikerül minden, arra jó ez a módszer, hogy tudják, mit kell majd otthon gyakorolni. A tábor lényege éppen az, hogy minél több feladatot vigyenek haza ma­gukkal. Éveket spórolnak A dzsesszmuzsikusok ne­héz kenyéren élnek. A mű­faj még mindig nem kapja meg a neki kijáró támogatást, amit egyebek között az is jelez, hogy a legjobbak is kénytelenek jól futó pop­együttesek szekerét tolni az­zal, hogy lemezeiken stúdió­zenészként működnek közre. Ha a profik panaszkodnak, elképzelhető, hogy milyenek az amatőrök lehetőségei. Egyáltalán nem biztos, hogy bejutnak a violinkulcsra zárt ajtók mögé. Mindenesetre növekszik az esélyük, éveket spórolhatnak meg azzal, ha tanácsokat kapnak és megis­merik az elődök tapasztalatait. Ügy, ahogy Százhalombattán. •Kövess László Szovjet kultúra napján Zeneművészek Október 8. és 14. között rendezik meg hazánkban szovjet kultúra napjait. A testvéri ország művészetéről átfogó képet adó eseményso' rozatban — amely viszonzá­sa a tavaszi, szovjetun ióbeii magyar művészeti rendezvé­nyeknek — jelentős helyet foglalnak el a hangversenyek. A tíz koncertnek — ame­lyeken szólisták, énekesek és együttesek lépnek fel —* Zeneakadémia, a Pesti Vigadó valamint a Magyar Állami Operaház ad otthont. A nyi­tóhangversenyen a Magyar Állami Hangversenyzenekar Liana Iszakadze, a hazánk ban is ismert hegedűművész közreműködésével lép fel Zeneakadémián október 8-án A szovjet művésznő október 12-én a Pesti Vigadóban ad önálló estet Tatjana Szárki- szova zongoraművész közre­működésével. Másnap, ugyancsak a Ze­neakadémián, az 1968 óta fel­lépő barokk kvintett ad kon­certet: repertoárján a régi orsz és az európai mesterek korabeli muzsikája szerepel Ugyanezen e napon a Pesti Vigadóban hangversenyezik Vlagyimir Krajnyev zongora- művész, számos nemzetközi verseny díjnyertese. Operaest színhelye lesz a Zeneakadémia október 10-én: Larisza Kur- gyumova, Paata Burcsuladze, Huraman Kaszimova és Alekszandr Lomonoszov éneK- művészek a postás szimfoni­kus zenekar kíséretével Glin­ka, Csajkovszkij, Muszorgsz­kij és Rimszkij-Korszakov műveit tolmácsolják. A Zeneakadémián három alkalommal — október 11-én, 12-én és 14-én, a záróhang­versenyen — vendégszerepei a moszkvai virtuózok együttese, Vlagyimir Szpivakov hegedű- művész, több nemzetközi ver­seny helyezettje, illetve nyer­tese vezetésével. A dobosokat Kőszegi Imre okítja. Ah, Amerika! az anima annyit tesz görögül, hogy lé­lek, s ennek megfelelően az animációs film szakkifejezést úgy lehet megmagyarítani, hogy lelkes — azaz lélekkel fölruházott — film. És tény­leg olyanok is e látványossá­gok rajzpapíron tussal fölvá­zolt, festékkel megszínesített alakjai, mintha valóban élné­nek: eleven modelljeikhez ha­sonlóan gesztikulálnak, a szinkronszínészek jóvoltából harsognak, suttognak, termé­szetes modorban beszélnek. A különbség csupán annyi egy ilyen animált celluloidszalag meg egy hagyományosan tele­fényképezett tekercs között, hogy az elöbbin csoda követ csodát, vagyis olyasmi tűnik elénk, ami csak az emberi fantázia terméke lehet. Nos, az a televíziónéző, aki mindeddig úgy vélekedett ezekről az animációs filmek­ről, hogy azok nem többek az apróságoknak szánt időtölté­seknél, kedden késő este kitű­nő leckét kaphatott az ellen­kezőjéből: egy fontos témát ezekkel a meglelkesítő eszkö­zökkel is mindenkihez szóló eleven drámaként lehet föl­dolgozni. Az Orosz István rendezte Ah, Amerika! című alig fél­órás, úgynevezett dokumen­tumlegendáról van szó. Arról a képzeletjátékról, amely az óceánon túlra kitántorgott másfél milliónyi (ennél is több!) honfitársunk nekiszá- nakozását, utazását, az újvi­lágba való megérkezését és ottani élményeit villantotta elénk. S tette ezt hol a hagyo­mányos rajzfilmek firkálós modorában, hol a régi fényké­pek áttűnéses megmozgatásá­val, hol meg úgy, hogy ezt is, azt is összeelegyítette. A valóságos világban meg­történt igaz dolgok hűséges le- fotografálása, a sikolyok, bá­natok magnetofonszalágra va­ló rögzítése helyett tehát affé­le kevercset, technikai eszkö­zökkel előállított elegyet lát­tunk, hallottunk, ám ez a ké­pes-hangos gyurma messze több volt, mint egy hagyomá­nyos — még oly művészi fele­lősséggel, tehetséggel összeállí­tott — film. Egy megrázó lá­tomás volt egyrészt valóságos témájáról, mármint az Ame­rikába kerülésről, másrészt meg minden kitelepülésről, hazaelhagyásról. Mindazok, akik ebben a munkában részt vettek — remekeltek. Orosz István. Hogy, hogy nem — ilyesmi évszám nem fordul elő — az Ah Amerika! rendezőjét, Orosz István alig néhány nappal föntebb dicsért munkájának bemutatása előtt ismertette meg a nézőkkel a televízió képzőművészeti műsorainak első számú gazdája, D. Fehér Zsuzsa. Valóságos ritkaság mostaná­ban az olyan képzőművész, mint Orosz István! Pompásan rajzolni — a nagy elődök stí­lusába belebújni — sokan tudnak, ám az a tudatosság, a föl készültségnek az a tan áro­sán magas foka manapság egyáltalán nem divat képző­művész körökben. Leginkább a múlt századi felfedezőket, illetőleg azok fő­fő megörökítőjét, Verne Gyu­lát szereti. Az ő könyveinek szálkás modorú metszetrajzait utánozva tudja kiélni legin­kább a tehetségét. Fiatal, sokra viheti még. Immár a tévénézők milliói is okkal-joggal szurkolhatnak neki... Akácz László Heti eilmtegyzetb Aranyeső Yuccában Bud Spencer az Aranyeső Yuccában című filmben. Sokat nem kell magyaráz­kodni erről a filmről, mert elég, ha eláruljuk: megint Búd Spencert láthatjuk benne, ez­úttal a Vadnyugaton —, de a társa most nem Terence Hill, hanem Joe Bugner, azaz Bog­nár Jóska, a hajdani angol pro­fi bokszoló. Hogy egészen pon­tosak legyünk: Bugner nem társ, hanem ellenfél, ő a san­da seriff, aki aranyat talál a félig kiholt kisváros, Yucca alatt, a barlangjáratokban, s ebből ered majd az aranyeső. Addig azonban sok minden történik a filmben, beleértve az elmaradhatatlan verekedé­seket is. Bud Spencer, aki most Buddy névre hallgat, most is rendet csinál, és ezt betört or­rok, valamint ripityomra ap­rított berendezések jelzik. A rendező az a Michele Lu­pa, akitől már számos Búd Spencer-filmet láttunk (Seriff az égből, A seriff és az idege­nek, Akit Bulldózernek hívtak, Bombajó bokszoló). Valószínű tehát, hogy ha álmából riasz­tanák fel, akkor is azonnal ren­dezni kezdené valamelyi Búd SííbncSf-filni' ’KSíftiely jelené­tét. E filmeket ugyanis a be­járatott és bevált sablonok él­tetik. Az teljesen mindegy, hogy behemót termetű hősük milyen foglalkozást űz, milyen íjévre hallgat, vagy a világ mely országában ténykedik vagy kalandozik, esetleg hová keveredik el a kalandozások során. A képlet mindig adott: ez a tulajdonképpen vajszívű, érző lelkű, gyakran baleknak nézett, gyakran bepalizott mac­kó olyan ügyekbe keveredik, amelyekben,rá vár az igazság­tevés feladata, neki kell rendet csinálni, vagy — ha akarja, ha nem — benne látják a hőst. Piedone, Buddy vagy Bombá­zó, a kiérdemesült bokszoló, legmélyebb alapjait tekintve, nem más, mint a mesék igaz­ságtevője, amolyan modern jó­angyal. Nincs ezekben a fil­mekben semmi bonyolultság, semmi cifra művészkedés, azt adják, amit a műfajtól várni lehet: többé-kevésbé szellemes mesét, többé-kevésbé jól meg- koreografált bunyójeleneteket, többé-kevésbé elviselhető hu­mort. Lehet méltatlankodni azon, hogy a filmről filmre korpulensebb, egyre nehezeb­ben mozgó Bud Spencer miért vállalja még mindig ezeket a figurákat, lehet elmélkedni a műfaj limonádé voltán, sab­lonjain, mélyen leszállított igé­nyein —, de a Piedone-filmek akkor is népszerűek maradnak. Valószínűleg azért, mert a né­zők, öttől kilencven éves ko­rig, élvezik a mesterkéltség nélkül, pőrén és nyíltan elő­adott semmit, a bunyókat és •kergetőzéseket meg az alant , szálló poénű benyögéseket. Ezek a filmek 'körülbelül olyan mé­retű szellemi igénybevételt je­lentenek a nézőnek, mint egy pohár sör vagy kóla felhajtá­sa. Időtöltésnek, kikapcsoló­dásnak szánják őket, $ ennek meg is felelnek. Ez a mostani, még talán jobb is egy kicsit a korábbiak egyik-másikánál. Aki jobban odafigjjel, az ugyanis észreveheti, hogy itt az olasz gyártmányú westerneket is megcsipkedik egy kissé. A ring Sergiu Nicolaescu román rendezőtől és színésztől nem egy filmet láttunk már. Külö­nösen a Moldovan felügyelő kalandjait bemutató filmjei kedveltek. Sajátosan egy műfa­jú művész: a kalandfilmeket műveli, rendezőként is, szí­nészként is. Általában elég fordulatos történeteket ad elő, élvezhetőén eleven karakterek­kel, s a legjobb munkáiban még némi társadalombíráló ízt is felfedezhetünk. Legújabb filmje, a két éve forgatott A ring, sajnos nem tartozik a java munkái közé. Elsősorban azért, mert a tör­ténet sem sikerült,' másodsor­ban meg azért, mert ennek az amúgy sem igazán jó sztorinak a főszerepét már nem lett vol­na szabad neki játszani. Magyarán szólva: a sztori az épp az NSZK-ban autózó ka­mionsofőrről, aki egy alkalmi reklám-bokszmeccsen pontosan abba a német tisztbe botlik bele mint ellenfélbe, aki a há­ború alatt annak a fogolytá­bornak a tisztje volt, amely­ben Andrei, a sofőr is fogoly­ként tartózkodott, s aztán ezen a kései revansmeccsen Andrei úgy helybenhagyja a hajdani fogvatartóját, hogy az az utol­só menet után holtan marad a ringben — nos, ez a sztori úgy erőltetett és hiteltelen, ahogy van. Ha visszaszámo­lunk, negyven évvel ezelőtt Andrei és a német tiszt is mi­nimum húsz-huszonkét évesek voltak —, tehát ma hatvan fö­lött járnak, s így nem valószí­nű, hogy a Góleth becenévre hallgató német amolyan vásá­ri díjbokszolóként még siker- rel működhet. És hát Andrei — Nicolaescu fölött is elszáll-. tak az évek, nem mai fiú már ő sem. Erőfeszítése, hogy mégis ifjúnak tűnjön, nem jár siker­rel, s nem is hagy jó szájízt a nézőben. Ez a ragaszkodás a húsz évvel ezelőtti idolhoz leg­utóbb Lino Venturának (és a nézőknek) okozott kínos per­ceket az Öt láda aranyrög­ben. Tudni kell abbahagyni... A szavanna fia Hogy a filmművészetben sem feltétlen garancia a sikeres al­kotásra az egyébként ismert és nagy név, arra itt az újabb pél­da, a kiváló dokumentumfil­mes Yvés Allegret filmje, A szavanna fia. Rudyard Kipling Mauglija óta nem újdonság az őserdő­be került, s ott a vadállatok között felnőtt embergyerek. A téma különböző variációi azóta módfelett elszaporodtak, Tar­zan történeteitől egészen — A szavanna fiáig. Itt az alapkép­let annyiban módosul, hogy Ozzowei, a fehér bennszülött, nem a dzsungelben, hanem fél­vad afrikai törzsek körében nő fel, s lesz — sok-sok nehézség árán, sok kaland után — igazi harcossá. Ha a film megelé­gedne ennyivel, akkor sem lenne izgalomba hozó alkotás. De mivel belezsúfol a sztoriba még egy alig követhetően bo­nyolult törzsi háborúskodást is, meg a búrok problémáit is, meg valamiféle gyermeteg okoskodást a bőr. meg a vér színéről, a film teljesen dilet­táns munkává süllyed. Alig hi­hető, hogy Allegret-nek köze van hozzá. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents