Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-22 / 170. szám
1985. JÚLIUS 22., HÉTFŐ Etűdök, jelek, emlékek A fény művésze fi „Csak azután, ha a fény- 5 kép sajátos, egzakt nyelve I kifejlődött, fokozhatjuk a <! valóban elhivatott foíográ- ^ fiát művészetté. Ehhez az ^első feltétel: Ne támasz- ^ kodjék tradicionális ábrá- ^ zoló módokra! Semmiféle ^ mai vagy azelőtti festészet í nőm képes a fényképezés * hatáslehetőségeit utolérni.” Merőben új Akár ma is írhatta volna Moholy-Nagy László ezeket a sorokat. A fotográfia igazán napjainkban éli ennek az út- keresésnek az idejét. A fiatalabb generációkban egyre inkább erősödik a vágy, hogy föltárják a fényképezés sajátos eszközrendszerét. Természetesen ki-ki más oldalról közelít a probléma felé, másmás kapukat nyitogat. Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, van, aki a kezdetekhez, a fényképezés hőskorához nyúl vissza a legadekvátabb kifejezési formákat keresve. Mások, éppen ellenkezőleg, elvetve minden hagyományt kísérleteznek. A két pólus között számtalan átmenettel, határesettel tálálkozhatunk. A legritkább — s a legszerencsésebb — eset, ha a művész képes merőben újat alkotni a klasszikus fotográfia eszközrendszerének fölhasználásával. Ilyen fényképező alkat Apáti-Tóth Sándor, a fiatal ceglédi fotóművész, akinek — mint megírtuk — pénteken nyílott kiállítása Budapesten az Ernst Múzeumban Etűdök, jelek, emlékek címmel. Fehér és fekete Az első, amit ezek a képek elhitetnek velünk, hogy Apáti-Tóth birtokában van a mesterség minden fogásának, ismeri a fény természetét, hatásait tudatosan alkalmazza. Igaz, szinte fényképezőgéppel a kezében nőtt fel, apró gyermekkora óta készíti felvételeit. Az első díjat még közép- iskolás korában kapta. S mestere sem akárki volt: édesapja, Tóth István nemzetközi rangú fotóművész. Ennek az örökségnek lehet a gyümölcse, hogy új utakat keres ugyan, de a régit sem hagyja el igazán. A klassz!kus formanyelv elemeiből képes úiszerű vizuális közlést szerkeszteni. A fényképező a fény által megvilágított tárgyakat, embereket örökíti meg. Apáti- Tóth képeit nézve az az érzésem, ő magát a fényt fotogra- fálja. Mélyfeketék és vakító fehérek éles kontrasztja rajzolja ki az ábrázolandó valóságdarabot. Képei ennek ellenére rendkívül plasztikusak — s egy-két, feltehetően szándékos, esettől eltekintve - nem csúsznak át fotografillába. Hogy mennyire ez a művész igazi világa, legsajátosabb kifejező eszköze, azt a néhány kiállított színes felvétel bizonyítja: profi munkák, de sokkal kevésbé meggyőző erejűek. Súlyos mondanivaló A fények ily módon való alkalmazása adja meg Apáti- Tóth művészetének sajátosságait. Így lesz több az egyszerű kocsikerék, mint ami, s válik a búzakalászt morzsoló kéz súlyos mondanivaló hordozójává. És ezáltal készíthetett oly erejű képeket egy náci haláltáborról, amilyet háború után született művésztől nemigen lehet látni. E kiállítás tanúsága szerint Apáti-Tóth Sándor megtalálta azt a sajátos képi nyelvet, amiről Moholy-Nagy beszélt. M. N. P. A kútnál Lemondott műsor, megrongált omnibusz Válságban a vállalkozás? Amikor másfél esztendeje megalakult Szentendrén a Művészetpártolók Első Magyar Nosztalgia Egylete, akkora volt a lelkesedés, s olyan kedvező volt a visszhang, hogy senki sem gondolt arra: rosszra fordulhat a szimpatikus kulturális vállalkozás sora, amely, mint alapszabályában is leszögezte: nem törekszik felosztható nyereségre. Most pedig arról érkeznek a hírek, hogy az idén nyáron nem lesz több műsor a Galéria Színpadon és a Nosztalgia Kávéház udvarán kialakított Miniatűr Színpadon, és hogy megrongálva áll a Dun.v parton, nem közlekedik többet az idegenforgalmi látványosságnak sem utolsó omnibusz. Kifogásolt lovak — Mi történt? — tudakoltuk Éliás Tibortól, a Nosztalgia Kávéház vezetőjétől. — Az omnibusz 4 évig állt egy kecskeméti utcán anélkül, hogy bántódása eset', voina. Ahogy Szentendrére került, már az első napokban betörték az ablakokat, megrongálták az üléseket. Ez még nem riasztott volna el bennünket, ám egyre több rosz- szalló megjegyzést kaptunk a lovak miatt. Legalább harminc paripa téblábol a városban, ezért nem értem, hogy miért pont a mieinkkel van baj? Nem akarván kitenni magunkat újabb atrocitásoknak, más istálló után néztünk. Azért mégsem akartuk a város szélére telepíteni az állatokat, mert ahhoz túl értékesek, hogy őrizetlenül maradjanak. Azt is sokan mondogatták, hogy egy félórás zenés városnézésért sok az ötven forint. Igen, de istállót kell bérelni, takarmányt vásárolni és a hajtókát is fizetni kell. Ezzel még nincs vége, mert adódott egy másik probléma: hol forduljon visz- sza a fogat? Megegyeztünk egy céggel, hogy előttük, a parkolóban végre lehet hajtani a manővert. Hiába a megállapodás, a parkoló autók meghiúsították a tervet. — A körülmények úgy alakultak, hogy az omnibusz egyelőre nem közlekedik. A hajtők, a lovak visszatértek Kecskemétre, és ha még sokáig nem tudunk újakat szerezni, akkor meghirdetjük és eladjuk az omnibuszt. Pedig kár volna megfosztani a várost, a sok turistát ettől a látványosságtól. Némi áthallás — És a műsorok miért maradnak el? — Az áthallások miatt. A Galéria Színpadról és a Miniatűr Színpadról átszürödik a hang a Teátrumba, mint annak az Esti Hírlap kritikusa is nyilvánosságot adott. Nem vészesen, csak éppen annyira, mint az utca zaja, vagy mintha egy rádió szólna halkan a háttérben. Mégis úgy döntöttünk, hogy nem akarjuk megbontani a Teátrummal kialakított jó kapcsolatot és lemondtuk az előadásokat. — Az áthallás nyilván kölcsönös. — Természetesen, de a ml közönségünket ez nem zavarta. Azok mondták, akik ott ültek aznap este. — Nem lehetett volna időNemzetközí Bartók-szeminárium Gálaesttel zárult Gálahangversennyel zárult Szombathelyen a tizenkilencedik nemzetközi Bartók-szeminárium. A július 7-től 20- ig tartó mesterkurzuson huszonegy országból több mini százötven muzsikus, zenepedagógus vett részt. A szemináriumot ezúttal a nyolcadik alkalommal rendezték meg Szombathelyen — ahol 1940- ben az utolsó vidéki hangversenyét tartotta Bartók Béla —, tizenegyszer a fővárosban tartották a Bartók-szem!'náriumot. Az idei képzést karmestereknek, zongoristáknak, vonósnégyeseknek, hegedű-duóknak és zongora-duóknak hirdették meg. A rendezvény ezúttal fesztivál jellegű volt, a résztvevők több nyilvános koncerten léptek föl; a hangversenyek műsorát Bartók életművéből és a huszadik századi zeneszerzők alkotásaiból állították össze. ben egyeztetni az előadásokat? — Amikor a nyári műsort szerveztük, akkor még nem tudtuk, hogy zenés produkcióknak ad helyét a Teátrum. A júniusi előadások még nagy sikerrel zajlottak, azután már a Teátrum is játszott. A próbák idején sejtettem, hogy probléma lehet, de másképp terjed a hang az üres teremben és megint másként, ha közönség is van, ezért tartottuk meg mégis Gallay Judit és Bende Zsolt estjét. Kiderült, hogy így is van egy kis áthallás, ezért mondtuk le a további műsorokat. Szegényebbek leszünk Az ominózus áthallásról megkérdeztük Dániel Kornélnak, a Szentendrei Teátrum vezetőjének véleményét is: — A zaj éppen csak a színpadi váltásoknál szűrődött át és nem hiszem, hogy zavarta volna a közönséget. Mindenesetre sportszerű volt a Nosztalgia Egylet eljárása, bár mi nem tettük szóvá, hogy lenne valamilyen problémánk. Sőt, úgy gondolom, hogy inkább mi okozhatunk gondot, hiszen nagyobb’ hangerővel játszunk. Remélem, hogy ezután is megmarad a jó kapcsolat, az együttműködés. — Mikor várja megint a közönséget a Galéria és a Miniatűr Színpad? —kérdeztük végül Éliás Tibortól. — Még egy produkciónk lesz a nyáron: július 24-én operettgálát rendezünk a Teátrum színpadán. Saját játékhelyeinken egyelőre, sőt lehet, hogy soha többet nem lesznek előadások, s bizonytalan a Nosztalgia Egylet jövője is. Olyan szerencsétlenül alakultak a dolgok, hogy kedvemet vesztettem, belefáradtam ... Kövess László Kiállítás előtt Alkotótelepen Az idén már tizenegyedik alkalommal hívják meg Kecskemétre a reprezentatív művészeti ág legjobb művelőit a zománcművészeti alkotótelepre: magyar, szovjet, NDK-be- li, svéd, dán, csehszlovák és lengyel alkotókat, mintegy negyven főt, akik hat héten át vendégei a művészetpártoló városnak. Itt-tartózkodá- suk záróeseménye — mint mindig — az a kollektív kiállítás, amely augusztus 4-én nyílik, az előző évben készült művekből, az Erdei Ferenc megyei művelődési központban. A képen: Eugeniusz Molski, krakkói zománcművész. iTv-figyelo * Életmód, magatartás írott és íratlan szabályok A KÖZÉLETI tevékenység pszichológiájáról értekezik Zrinszky László legújabb könyvében, amely a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg. Filozofikusan meditál e nagyon fontos kérdésről. Milyen az életmódunk és a közéletünk? Mostanában sokan sokat beszélnek erről, szinte divatos lett erről beszélni. Miért van ez a téma napirenden? Azért, mert az életszínvonal az utóbbi évtizedekben társadalmi méretekben érezhetően emelkedett ennek kézzelfogható jelenségei vannak, mint a munkahét megrövidülése, a szabad idő megnövekedés?, a háztartási gépek, kocsik, nyaralók megszaporodása, a külföldi utak — korábban kivételnek számítottak — általános elterjedtsége, a lakáskultúra, az öltözködés megváltozása. Mindez módosította az életmódot, az emberek magatartását. A korábbi kötöttségükből, megszokásokból kiszabadulva az emberek nem minden esetben választják meg jól döntéseiket. Az életformában és a tulajdonképpeni lehetőségekben nagyfokú ellentmondások fedezhetők fel. A régi, polgári erkölcs már nem érvényesül, míg a szocialista felfogás még nem terjedt el teljesen. Régen, a kapitalista világban az ember beleszületett környezetébe, s eleve elrendeltetett, hogy hol dolgozhat, milyen iskolába járhat, ki legyen az élettársa és így tovább. Míg napjainkban ilyen tilalomfák nincsenek, mert az esély az iskolai végzettségre növekedett, jobban még tehet választani a munkahelyet, a házasságot is szabadabban köthetik az emberek, mert az anyagiak nem játszanak annyira közre, mint a múlt rendszerben. Mindez nagyon leegyszerűsítve hangzik, ami igaz is, mert Irinszky László éppen arra mutat rá könyvében, hogy az emberek nem egyszerre szabadulnak meg a múlt erkölcsi szokásaitól, hanem hosszabb idő alatt. S ez nagyon sok bonyodalom okozója. Az egyéni csoportok, szokások jelentik az élettevékenységet, alakul ki az életmód, a közéleti tevékenység. Ha az egyénből indulunk ki és úgy vizsgáljuk a közéleti munkát, magatartás- formát, akkor érdekes megállapításra tehetünk szert. Milyen indítékok játszanak közre az emberi kapcsolatokban? Hogyan fejezzük ki magunkat, gondolatainkat, érzéseinket? Milyen pszichológiai tényezők járulnak hozzá a közéleti szerephez? Nagyon fontos és érdekes kérdések. A szerző felsorol egy sor kérdést, s válaszol azokra. A tudomány oldaláról közelíti meg a problémát és jellemzi a mai közéleti tevékenységet és közszereplést. Néhány motívumot felsorol, aztán a szándékokat elemzi, majd rátér a kapcsolatokra, a magatartásformák vizsgálatára. Munkahelyeinken is találkozhatunk különböző típusú vezetőkkel. Az egyik, aki izgul, nem ismeri eléggé a megoldandó feladatot, de úgy tesz, mintha értene hozzá, s merevségével, fölényes magatartásával igyekszik leplezni tudatlanságát, megőrizni tekintélyét. Találkozhatunk ellentétével is, a közvétlenség és a szókimondás bajnokával, aki vagy mindenkinek és mindig haver, aki azzal toboroz híveket, hogy egy-két fokozattal lejjebb üti meg a hangot, amit az adott környezetben megszokott, vagy pedig akkor is bírál, amikor annak nincs alapja. A kapcsolatteremtés kérdéseit érdekesen tárgyalja. Milyen legyen, hogyan közeledjen egymáshoz, hogyan üthetünk meg elfogadható hangot? Hogyan teremthetünk közvetlen légkört például hallgatóinkkal, hogyan ébreszthetünk rokonszenvet magunk iránt? Ezután az emberismeretet tárgyalja, majd a beszéd és a hallgatás lélektanát vizsgálja, azt, hogy ki, mikor, mennyit szóljon, milyen legyen a beszéde, mennyire törekedjen a közérthetőségre. Harcol a közhelyek ellen, kimutatja azoknak ártalmát, majd a iemokratizmus pszichológiáját elemzi és nagyon is gyakorlati következtetéseket von le abból. Milyen vezetői magatartás kedvez a demokratizmusnak? Többféle formát felsorol, de végső következtetése az, hogy a jó vezetőnek kedvesnek, közvetlen modorúnak kell lennie, de nem hiányozhat belőle a szigor sem. Egyben figyelmeztet, hogy a jó értelemben vett szigort nem szabad összetéveszteni a türelmetlenséggel, az erőszakossággal és a szubjektivizmussal. Ezeket száműzni kell szótárunkból, mert antidemokratikus fogalmak, ártanak az emberi kapcsolatoknak. TÁRSADALMI életünk írott és íratlan szabályait vette szemügyre könyvében Zrinszky László, miközben maga is egy sor írott és íratlan szabályt elmondott. Mégis a könyvének az a tanulsága, hogy nem szabad túlzottan tisztelni a szabályokat, mert azok el- személytelenítik az embert. Viszont az is igaz, hogy az írott és íratlan szabályokat, amelyeket a társadalom elfogadott, érdemes megtartanunk, mert csak úgy lehet teljes a társadalom. Nem dicséretes ugyanis annak a viselkedése, aki kiszámíthatatlan eredetiségével hökkenti meg környezetét, de arra szükség van, hogy rugalmasan alkalmazzuk a szabályokat, s ha visszájuk- ra fordulva akadályozzák a cél elérését, vagy nagyon távol állnak személyiségünktől, akkor megfelelően módosítsuk azokat. Természetesen ez nem életünk alapvető normáira érvényes, hanem a viselkedési előírásoknak és szokásoknak arra a rétegére, amelyet magatartási stílusnak is nevezhetnénk. Gall Sándor Történet. íróasztali termékeknek szokás nevezni az olyan irodalmi műveket, amelyeknek a fordulatai és figurái túlontúl ismerősek. Tehát olyanok, hogy más históriákból már-már visszaköszönnek, és amikor kezdetét veszi egy- egy ilyen mese, nagyjából tudni lehet, hova s hogyan lyukad ki. Nos, amikor a néző figyelni kezdte Emil Braginszkij és Eldar Rjazanov Erkölcstelen történet című tévéjátékét, nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tudjuk: ez az építészből valami kultúrfőnökké avanzsált, mind mesterségétől, mind érdektelenné vált házasságától megcsömörlött férfiú előbb-utóbb átpenderül a kis ápolónő oldalára. Csupán az lehetett a kérdés, hogy milyen kanyarok után következik majd be ez az asszonycsere. Mit mondhattunk a szerzőpáros cselekményfűzésének szűk másfél órája után? Hát, sajnos, csak azt, hogy tényleg nem sok eredeti ötlet pattant ki kettőjük fejéből, mert szinte minden úgy követte egymást, ahogy azt a dramaturgiai menetrend sorra megköveteli. Volt ugyebár háziasszonyi tettenérés otthon; bujkálás az autóban; elköltözés, visszapa- kolás; közben a hivatali kollégák pro és kontra tüsténkedé- se; végezetül pedig a huszárosán bátor döntés, hogy na, én megyek, ágyő unalom, viszlát érdektelenség. Egy ilyen rutinmunka egy valóságos színpadon még csak- csak le tudja kötni a nézők figyelmét, hiszen ott kénytelen-kelletlen alakít valamit a színész. A publikum annyira közel van hozzá, hogy muszáj egy s mást produkálnia. Hanem a televízió stúdiójában nincs közönség, s ott, a kép- és hangrögzítő masinák kereszttüzében csak akkor parázslik fel valami, ha akad egy eredeti ötlet, egy jó rendező; gondolat. Jelen esetben például az a tipp kínálhatta volna magát, hogy ezt az egész kiborulósdit viccnek kell venni és úgy láttatni. Némi plusz igyekezettel egy igen szórakoztató zenés paródia kerekedhetett volna ki nemcsak az összeterelt embercso- portozatról, hanem magáról az őket mutogató színműtípusról is. Ez a kifigurázás azonban elmaradt, s így — akarva, akaratlan — zömében tréfának tűnt, amit egyébként nyilván katartikus szenvedésnek, ér- zelemviharzásnak szántak. Nem kis részben a közreműködő színészek egybehan- golatlan játéka miatt is! Szo- kalay Ottó — vajon mikor jutalmazták meg őt egy ilyen főszereppel? — a társalgási darabok szmoking nélkül is szmokingos daliájaként ágált; Halász Judit apró rebbené- sekből álló filmszerepeit újrázta meg; Kautzky József és még inkább Horesnyi László viszont már-már eleven karikatúrákat mutatott. Ez a sokféleség viszont inkább taszított, mint vonzott. Gaál Albert rendező ilyenformán — nyilván szándéka ellenére — meglehetős gazdagsággal tárta a néző elé a jellemfestési eklektikát. Hollóháza, Hírlapi olvasmányainkból jól tudhatjuk, hogy Szász Endre, ez az óceánon túlról visszaszármazott bravúrfestő, micsoda kavarodást okozott Hollóházán. Nemcsak hogy odaköltözött, s fogott bele ott porcelántárgyak mintázásába, hanem arra is okot adott. hogy a helybeli edény- és dísztárgygyártó üzem egy kockázatos bővítésbe vágjon bele. Ez a Szászmunkák sokszorosítására alapított gyáregység azonban rosszul produkál, és a nem hagyományos hollóházi árukra amúgy sincs kereslet. Karácsondi Miklós szerkesztő ennek a kétségkívül nagy témának eredt a nyomába, s — dicséretére legyen mondva — nagyjában-egészében fel is térképezte azt. A mindenki által levonható tanulság: túl nagy és talán nem is olyan jaj de ízletes falat egyelőre nekünk Szász Endre porcelánfestészete. Afcácz László
