Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-20 / 116. szám

M*5. MÁJUS 20., HÉTFŐ vonalban Pillantás — előre Hétfőn délelőtt ünnepélyes keretek között adják át a BNV-díjakat a vásár terüle­tén. Az alkalmazott kutatás és az innováció irányítása cím­mel tanácskozás lesz Rácke­vén. Kedden választási nagygyű­lés lesz Budapesten. Az ese­ményen részt vesz Grósz Ká­roly, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, a buda­pesti pártbizottság első titká­ra. Ugyanezen a napon para- faüzemet avatnak Veresegyhá­zon. Szerdán Budapesten ülést tart az országos választási el­nökség. Megnyílik a tavaszi BNV. A Pest megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága a kisa­játítási ügyintézésről tanács­kozik. Csütörtökön Budapesten ülést tart a Minisztertanács. Választási nagygyűlés lesz a fővárosban, Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfrorit Országos Tanácsa főtitkárának a rész­vételével. Pénteken szovjet hősi em­lékművet avatnak Foton. Bé­ke és barátsági gyűlés lesz Cégléden. Ugyancsak Ceglé­den nyílik meg Somogyi Ist­ván festőművész kiállítása. Vasárnap gyermeknapi ren­dezvények lesznek a megye több településén. Szentendrén megnyitják Platti György fes­tőművész kiállítását. Hét vége az erdőben, víz mellett 1/ Kirándulók, horgászok között Sztálingrád Tárgyilagosan kellene nézni ezeket a képeket, hogy mint fotóriporteri teljesítményt ér­tékelhessük azokat. Olyan híradásként, amelyek ágyú- tűzben, bombazáporban szü­lettek, amelyek a Szovjet­unió nagy honvédő háború­jának kamerával írt történe­tévé állnak össze, nyomon követve az eseményeket « háború kitörésétől kezdve a végső győzelemig. Szakmai szempontból sem megvetendő teljesítmény az, amit a szov­jet hírügynökség, a TASZSE munkatársai nyújtottak, s amelynek óriási mennyiségű anyagából látható most ki­állítás a Néprajzi Múzeum­ban Hogy a földön szabadsáp legyen címmel. Ezeket a képeket azonban nem lehet tárgyilagosan néz­ni; a tények, a második vi­lágháború történetének isme­retében semmiképpen: Ho­gyan is elmélkedhetnénk azon, miként született e'gy- egy felvétel a sűrű golyózá­porban — esetleg a haditudó­sító életének kockáztatásává! —, amikor tudjuk, hogy per­cenként tíz, óránként 5^—6.00 és összesen 20 milliónál is több szovjet ember esett ál­dozatául a pusztító háború­nak, Hogyan maradhatnánk tárgyilagosak, amikor; ismer­jük, milyen erőfeszítések árán védte meg a Vörös Hadsereg Moszkvát, milyen hősi helyt­állással törték meg Leningrád blokádját, miként fordították meg a háború sorsát Sztálin­grádnál. Nézhetjük-e szenvte­len, szakmai szemmel az ott­honukból kibombázott lakos­ságot ábrázoló képeket, vagy a hátországban, a gyárakban dolgozó gyermekeket megörö­kítő fotókat? Nem állhatunk megrendülés' nélkül az auschwitzi haláltábor fel­szabadításakor készített meg­rázó felvételek előtt sem. Ha az ember mégis érzel­meitől szabadulva szemléli a tárlatot, nem mehet el szó nélkül a fotóriporteri teljesít­mények mellett. Az alaposabb szemlélő két alapvetően kü­lönböző — bár egymástól élesen el nem határolható — kategóriába sorolhatja a fo­tográfiákat. Fölfedezhet éles helyzetben, ütközetben, bom­bázás alatt, harckocsiroham közben készült felvételeket. Ezek a kevésbé gondosan komponáltak és kidolgozot­tak, de ezek a drámaibb ere­jűek is. Láthatunk aztán jól szer­kesztett felvételeket, amelyek nem feltétlenül ellesett pilla­natokat ábrázolnak, még ha annak is akarnak látszani. Szokás ezt gúnyosan beállí­tott pillanatképnek is nevez­ni. A maguk idejében azon­ban ezeknek a fotóknak ko­moly szerepük volt: a hadi- tudósítónak az is feladata, hogy a fotográfia eszközei­vel lelkesítsen, buzdítson, pél­dát állítson. A szó nemes ér­telmében vett agitatív hatású felvételek ezek. S ilyen az egész tárlat. Negyven esztendővel a hábo­rú után is. Mert a cél ma is az, hogy a földön szabadság legyen. M. N. P. A feldobott kalapok és a valószínűségek A semmitől a végtelenig Természetes és úgy érzem, jó tulajdonságunk, hogy azt akarjuk hinni, miként a föl­dön, úgy a földön kívül sem vagyunk egyedül. Azok, akik átlagosnál gyakrabban néznek az esti égboltra, vagyis az amatőr csillagászok, nagy fi­gyelemmel kísérik szakember­társaik, a csillagászok kuta­tásait arról, milyen is a való­színűsége annak, hogy a földi civilizációval egy időben má­sutt is létezik értelmes élet a világegyetemben. A TIT Pest megyei szerve­zetének csillagászati, űrkuta­tási szakosztálya erről a kér­désről rendezett ankétot a Kossuth Klubban, amelyre a csillagászat baráti köre néhány megyei tagját is meghívták. Gesztesi Albert, a szakosztály elnöke tartott előadást. Ami a repülő csészealjakat illeti a legtöbbről bebizonyosodott, hogy a beszédes fotók csalá­sok, vagy véletlen pillanatok művei. Feldobott kalap, egy madár fél szárnya, tűzgömb- meteorit felvillanása vált gyakran szenzációvá. A kérdést feltehetjük más­ként is. Vajon rólunk hogyan szerezhetnek tudomást? Első rádióadásaink fél évszázada hagyták el földünket. Azóta 50 fényévre jutottak. Számunkra ez irdatlan távolság, de az 50-szer 9 és fél billió kilomé­ter a világűrben csak egy lé­pés. A hatalmas távolságok és hozzá képest a leggyorsabb mozgás viszonylagos lassúsága az egyik akadálya tehát az ér­telmes élővilág idegen képvi­selői megismerésének. Vajon mennyi tényező befolyásolja még azt, hogy hány civilizáció létezhet a világban. Nem al­kalmas például valamennyi csillag arra, hogy a körülötte esetleg kialakult bolygórend­szer égitestjein élet szerveződ­jön. Az esélyeket tovább csök­kenti, ha arra gondolunk, le­gyen meg bár minden feltétele az élet kialakulásának egy égitesten, akkor sem bizonyos, hogy az ki is alakul— A sort folytathatnánk követve az elő­adást, de az abban felvázolt képlet sem ad pontos választ, mert optimista esetben végte­len a lehetséges civilizációk száma, viszont ha a legkedve­zőtlenebb eseteket vesszük, ak­kor meg nulla. Persze az an­két után senki sem távozott ez utóbbi feltételezéssel. Balázs Gusztáv Hogy a földön szabadság legyen Kamerával az első Járjatok szerencsével Szombaton délután végeláthatatlan autókaraván halad a Soroksári úton, a Ráckevei-Duna-ág irányába. Ez már nem a megszokott hétköznapi forgalom, amikor teherautók és ka­mionok között bujkálnak utat keresve a személyautók és a motorosok. Most nagyobb gépjármű csak elvétve akad, és a vikendezők, kirándulók uralják a terepet. Az autók tetején olykor szörföt, kajakot szállítanak, máskor jól-rosszul rögzí­tett bútordarabok, kerékpárok állnak ki a csomagtartókból. Óvatosan haladunk. Zárt kemping ‘ Dünaharasztíban, a HÉV- mégállónál tábla hívja fel a figyelmünket, hogy a vízpart felé lekanyarodva kempinget találunk. A nyíl irányát kö­vetve zötyögő, hepehupás földútra kanyarodunk. Bűbá­josán szép a táj. Szomorúfü­zek ága hajlik a víz fölé, csönd van és nyugalom. A jelzett Kvarc-kemping már nincs is messze, csak ép­pen nem fogadóképes. A ka­pu ugyan tárva-nyitva, de a recepció ajtaján lakat, és ki­halt■ az egész terület. Aki ne­tán itt akarta volna tölteni az éjszakát, azt csalódás éri. Az idő pedig szép, és vendéghivo- gatók a tágas faházak. A szomszédban azonban, a Csepel Autógyár teniszpályá­ján pezseg az élet. Népes tár­saság, lehetnek vagy húszán, építi a kerítést, salakozza a pályát. Sumakker Péter, a te- níszszakosztály vezetője kész­ségesen beszél arról, hogy mi folyik itt. Teniszpálya épül — Egy hét múlva kezdődik a házibajnokság, és rendbe- hözzuk előtte a pályát. Termé­szetesen társadalmi munká­ban. Az idén kemény tél volt, még a kerítésünk is tönkre­ment, de gyorsan megcsinál­juk. A játékosok közül többen itt lakunk Dunaharasztiban, de a pestieknek sincs messze ide eljönni. Jól töltjük, az időt ebben a szép környezetben. Hallgatás a válasz A szálláskeresést nem bíz­tuk a véletlenre, és egy duna- varsányi víkendházban tölt­jük az éjszakát. Reggel még párás a levegő, a lecsapódó víztől csatakos a fű, de zárt cipőben kellemes a séta. Na­gyon szép ilyenkor a varsányi erdő, csak az a kár, hogy sok a szemét. Kitaposott ösvényen sétálunk a vízparton. Tíz-húsz méterenként stégre épített kis házak, horgásztanyák sora­koznak egymás mellett. Itt nincs utca vagy házszám, és úgy tűnik, a civilizáció szabá­lyainak betartása sem kötele­ző. A fák tövében helyenként félreérthetetlen nyomok utal­nak arra, hogy az egyébként nagyon bájos kis vityillókhoz nem tartozik mellékhelyiség. Beszédbe elegyedünk egy fiatalasszonnyal, aki éppen széles ívben a Dunába zúdít­ja a mosogatóvizet. Barátságo­san meséli, hogy tegnap jó fogás volt, szép ponty akadt horogra, de nyomban elzárkó­zik, mikor arra tereljük a szót; hallott-e róla, hogy már­ciusban megjelent egy rendel­kezés a stégekről? Eszerint felépítményes vízi állás nem létesíthető a Duna-ágban, és a létkérdéssé vált környezet­védelmi szempontoknak meg­felelően szabályozzák a vízi életet. Gyerekek a pályán Ellátogatunk a dunavarsányi focipályára is, ahol helybeli gyerekek rúgják a labdát. A pálya mellett a Petőfi Terme­lőszövetkezet lakóházai sora­koznak. Bekopogtatunk Törési vári lstvánnéhoz, aki két fiú édesanyjaként nagyra értékeli, hogy van ez a sportlehetőség, amit a gyerekei alaposan ki is használnak. Délelőtt, amikor Budakeszi felé indulunk, csöndes az út. A Ráckevei-Duna-ágban még javába tart a víkend. Gál Judit Egy hős portréja Pontonhíd a Dunán ——Hétfő van (közben kerékpáros gyerekekkel találkoztunk. A budapesti Menyecs- e úti nevelőotthon tanulói az országos kerékpáros úttörő körtúrára készülnek Barcza Zsolt felvételei AZ ETIÓP ÉDESANYA H ónapok óta egy etióp édesanyára gon­dolok. Egy halott asszonyra, akit so­sem láttam, akiről jóformán semmit sem tudok, mégis úgy érzem, ismerem őt. Is­merem, noha sem a koráról, sem a ter­metéről, arcáról, haja színéről, szeme ál­lásáról még fényképről sincs tudomásom. Okos volt, szép, kedves, erős, törékeny? Vallásos volt, vagy babonás? Hol lakott, hogyan lakott? Mi volt a kedvenc étele, időtöltése? Hány gyermeke volt? Annyi, amennyit szeretett volna? Lányok, fiúk, ahogyan várták? Hogyan lehet egy asz- szonyra gondolni, akit az ember nem is­mert, sosem látott? Miért érez egy kis szomorúságot, amikor arról értesül, hogy az a sosem látott ismeretlen asszony meg­halt? Pár éve etióp lányok tanultak Ma­gyarországon. Egyik tanárukkal annyira összebarátkoztak, hogy hazatérésük után sem szakadt meg a kapcsolatuk. Az óriási távolságok miatt ez a kapcsolat azóta ki­zárólag levelezésre korlátozódik. A lá­nyok egyike-másika kisebb-nagyobb idő­közökben beszámol sorsának alakulásáról, a nálunk tanultak hasznosításának lehe­tőségeiről. Emellett az élet egyéb aprósá­gairól. Állandó téma például a még ha­zánkban született kisgyerek fejlődése. Most már felül, most már tud állni, kezd járni, már gagyog. Az ilyenkor szokásos rendkívüli események. Nemrégiben olyasmiről írt az egyik lány, ami azóta is foglalkoztat, gyakran eszembe jut, s azt bizonyítja, legyünk bármilyen távol is egymástól, legyen test­színünk, alkatunk bármennyire is eltérő, szokásaink, életformánk. kedvteléseink, ételeink különbözőek, de lényegileg azo­nosak vagyunk. Szomorú eseményről számolt be az etióp lány. Meghalt az édesanyja. Haza­érkezése után telefonon még beszéltek egymással, mindketten nagyon várták a személyes találkozást. Ami nem történhe­tett meg. Édesanyám, írta a lány, nagyon örült, hogy visszaérkeztem, látni akart, én is őt, de nem sikerült találkoznunk. Nagyon szerettem az édesanyámat, teszi hozzá, kedves volt, sok mindent tett ér­tünk, hogy jó ember legyen belőlünk. Ennyit tudok az etióp édesanyáról. A lányával sem beszéltem soha, egyszer- kétszer láttam. Amit tudok róla, azt ta­nárától tudom. Mégis úgy érzem, a leg­fontosabbat tudom arról az etióp édes­anyáról. Sok mindent tett értünk, hogy jó ember legyen belőlünk — ennyit irt róla a lánya. Olyan volt ez az etióp édes­anya, mint a magyar édesanyák, mint minden jó édesanya szerte a földön. Sok mindent megtesznek értünk az édesanyák. Megtanítanak ülni, állni, jár­ni, enni. Ébren lesik mozdulatainkat, ezerszer elmondják, hogy ezt meg azt ne vegyük a szánkba, mert rossz, bete­gek leszünk tőle, míg nagy nehezen meg­jegyezzük. Elvisznek a bölcsődébe, elkí­sérnek az óvodába, az iskolába. Fogják a kezünket, hogy átvezessenek a,z út másik oldalára. Addig kísérnek, mígnem ter­hűnkre lesznek, kirántjuk kezünket a ke­zükből, hagyjál, egyedül is át tudok men­ni. Attól kezdve mind kevesebb helyre megyünk együtt Járjuk utunkat, egye­dül, másokkal. S ok mindent megtesznek értünk az édesanyák. 9 ha szerencséjük van, felnövünk, megalapozzuk, berendezzük a saját életünket. Ha jók vagyunk, ami­lyenné szerettek volna nevelni bennün­ket, mi is igyekszünk törleszteni valamit a sok próbálkozásért, noha szívünk mé­lyén sejtjük, ahogyan az etióp kislány is írta, fáradságukat viszonozni nem tud­juk. ők ilyesmit nem is várnak. Tudjuk ezt mi is, s ezzel a tudással néha vissza­élünk. Kör Pál

Next

/
Thumbnails
Contents