Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. ÁPRILIS 27.. SZOMBAT SzírmÁzi levél Időnként divatba jön­nek egyes drámaírók, egyes drámák. Jó len­ne, ha ezt a divatot mindig a tényleges ér­tékek, a szerzők, a mű­vek mindenkor figyelemre méltó mondanivalói indokolnák. Más szó­val: a divat helyett az aktualitás szolgáltatná az okot e színre vitel­hez. Aktualitása persze a klasszikus drámának is lehet — sőt, mai honi színházi életünkben nem egy igen rangos színházművész (rendező, színigazgató) hajlik arra, hogy el­sősorban a közelebbi vagy távolab­bi múlt klasszikus drámáiban, drá­máival fejezzen ki legmaibb aktua- litású gondolatokat. Ha jobban be­legondolunk, számos nagy sikerű Shakespeare-előadás mögött éppúgy ez a vélemény húzódik meg, mint egy-egy Csehov- vagy Gorkij-dráma friss bemutatójának hátterében. Ez természetesen nem baj; a művészet klasszikus alkotásainak végtére is minden korhoz van, kell hogy legyen mondanivalójuk. Botorság lenne hol­mi jelenidejű proletkult-gondolko- dással lemondani ezekről a monda­nivalókról. Nagy és ostoba luxusnak minősülne e művek, műalkotások kirekesztése a mai ember kulturális kincsestárából. A baj általában nem is azzal szo­kott lenni, hogy valakinek igen ked­vesek a klasszikusok. Többnyire ott következnek be a hibák, a félreérté­sek, félremagyarázások, ahol erősza­kot tesznek a klasszikus szerzőkön. (Zárójelben: a nem klasszikus, élő szerzők is nehezen viselik el az erő­szaktételt, a rendezői önkényt — de ők legalább, adott esetben, tiltakoz­hatnak. Mit csinálhat ellenben egy több száz éve halott szerző? Legfel­jebb forog a sírjában ...) S ha ehhez a- szerzőitől és műtől idegen, erősza­kolt elképzeléshez még az éppen so­ros divat kötelező érvénye is járul, akkor bizony jaj szegény hajdani szerző fej éneik. ; :-.o- bodcob v.s Nem véletlenül emlegetem ezt a divatot. A jelen színiévadban a ma­gyar színházakban több ilyen divat- szerző és divatdarab is felbukkant. Színházi „zuhany hír adók” szerint tizenegy (!) magyar színház tervez­te például Alfred Jarry Übü király című darabjának bemutatóját. Majd­nem ennyien tartották múlhatatla­nul fontosnak Weöres Sándor A két­fejű fenevad című játékának színre vitelét, függetlenül attól, van-e hoz­zá társulat, művészi erő a színház­ban. E tervekből szerencsére csak kevés valósult meg. De például Brecht—Weill Koldusoperája már divatdarabbá avanzsált, Molnár Fe­renc komédiája, a Doktor úr szin­tén, s az olasz vígjáték atyja, Carlo Goldoni is belépett a divatos szer­zőik sorába, méghozzá egy darabjá­val, a Két úr szolgája című komé­diával. S éppen erről akarok most beszélni. Goldoninak jelenleg nincs évfor­dulója; 1707-ben született, 1793-ban halt meg. A divat apropója tehát itt nem életrajzi indíttatású. Maga a Két úr szolgája 1745-ben keletkezett; a kétszáznegyven év aligha jelent különös érdekességet. Hogy jelenleg mégis három magyar színház — a debreceni, a miskolci, s legújabban a budapesti Várszínház — tartja műsorán ezt a darabot, annak le­het, hogy semmi különös és közös oka nincs. így alakult a műsorterv: egy-egy rendezőnek éppen most lett a szíve csücskévé ez a darab, épp most jött össze egy alkalmas társu­lat a bemutatóhoz, satöbbi, satöbbi — ha így van, akkor ez teljesen normális színházi szituáció. De az a gyanúm, jelenleg nem csu­pán erről van szó. Miskolcon pél­dául egy nyári produkciót — a Szent­endrén bemutatott előadást — vit­tek be a kőszínházba, azonos sze­replőgárdával, azonos díszlet- és jelmeztervezővel, azonos rendezői koncepcióval. (Mint arra Pest me­gye színházba járói közül is sokan emlékezhetnek, Csiszár Imre, a da­rab tavaly nyári rendezője, Szent­endrén megpróbálta a magvasabb jellemvígjátéki megfogalmazás fele közelíteni az előadást, de ennek a darab több ponton, s több karakter esetében ellenállt. A főhőst viszont, a talpraesett Truffaldinót, sikerült igazán népi, vagy inkább plebejus- figurává formálni, s ez végül is len­dületben tudta tartani az előadást.) A debreceni előadás (a szerdai te­levíziós színházi körkapcsolásban ebből részleteket láthattunk) első­sorban a játékos, a vígjátéki olda­lát emelte ki a darabnak; komédiá- zott, sok ötlettel és jó ízléssel. Hogy •oben a darabban többről van szó, mint a bravúrosan megragadott víg­játéki szituációk remek írói bonyo­lításáról, azt ebből az előadásból ke­vésbé tudhattuk meg. De hát ez is Goldoni; a mesterien bonyolító, a cselekményszövésben tanári módon biztos kezű profi szerző — mint ahogyan a hiteles karaktereket meg­író, remek megfigyelő, szeretettel gúnyolódó író is ő. Merőben más Goldonival szolgál a Várszínház friss előadása. Itt egy színházi stílustörténeti szeminárium résztvevőivé lesznek a nézők. A ren­dező, Mrsán János, azt gondolja ugyanis, hogy ha ma eljátsszuk a Két úr szolgáját, nem nélkülözhet­jük a hajdani színházi stílus, a com- media dell’arte felelevenítését sem. Tagadhatatlan, hogy ez is megoldás lehet; pár éve Major Tamás rende­zése is ezt az utat választotta, mint ahogyan a darab újabbkori színhá­zi pályafutásának meghatározó elő­adásává nőtt 1947-es olasz produkció, Giorgio Strehler Piccolo Teatro- beli rendezése (majd annak vagy harminc éven át fel-felújított variá­ciói) is ezt a stílusban tartást való­sította meg. Csakhogy sem Strehler színháztörténeti jelentőségű rendezé­se, sem az őt (is) követő Major-féle megoldás nem rendezői önkényből használta a rögtönzésen alapuló, a csak részben megírt szöveget hasz­náló commedia dell’arte stílus tar­talmi és formai megoldásait, nem öncélúan rakta vissza a maszkot a négy állandó karakter arcára, öltöz­tette őket a hagyományos ruhákba, készített nekik tradicionális arcfes­tést. Ez egy stílus felelevenítése és egy modern mondanivaló, meg egy modern színjátszás ötvözése volt. A két urat szolgáló Truffaldinóban (vagy Arlecchinóban, a figurának több neve is van) kevésbé volt fon­tos, hogy a commedia dell’artét tel­jesen még el nem hagyó, még realis­ta jellemvígjátékainak megírása előtt álló Goldoni írta, mint az, hogy ez a szolga népi hős és diabolikus figura,' niésé'álak "és "v'askoiá'ú * reális fickó egyszerre, s hogy vitalitása és energiái alacsony származása dacá­ra is fölébe emelik az enervált gaz­dag polgároknak, arisztokratáknak. inderre sokkal kevésbé figyel Mrsán rendezése, mint arra, hogy stílus­ban tartsa a játékot, erőteljesebben kidomborítva annak commedia dell’arte elemeit, mint amennyire azok a darabban még benne találhatók (tehát mintegy visszaminősítve magát Goldonit egy korábbi írói szakaszába). Gondja fő­leg arra van, hogy a rögtönzéses színjátszás színpadát megteremtse (kísértetiesen azonos színpadképet kreálva a Strehler-íéle produkcióé­val), meg hogy a maszkok, arcfesté­sek, szakállak, ruhák „klappolja­nak”. Ez a stílerőltetés már maga tévedés; erre ilyen mértékben nincs szükség. Tévedés az is, hogy Mrsán azt hiszi: ez a darab elbír még egy barokk opera-stílparódiát is (talán abból kiindulva, hogy Goldoni való­ban írt számos operalibrettót is). De a legfőbb tévedés az, hogy Mrsán szerint Truffaldino (itt és most: Ar­lecchino) szerepét színésznőre lehet bízni. A kitűnő Esztergályos Cecília nem először bizonyított clown-képes- ségeit ebbe a szerepbe kényszeríteni: szereposztási baklövés, divatfogás és rendezői önkény. Takács István ­MUfpuvyu; u M' Ezt írd fel, Kisch! A valóság a legnyerscbb nyersanyag A prágai textilkereskcdés eiadépultja alatt egy gyermek játék- nyomdával újságot készít. Bizonvára sokan játszottak, játszanak ilyet, de újságíró nem mindegyikükből lesz. Egon Erwin Kisch a2 lett, méghozzá olyan, akit azóta az újságírás klasszikusának tarta­nak. Száz esztendővel ezelőtt született. Csehek és németek egyaránt ma­gukénak vallják. Németül írt, de Prágában nőtt fel, itt kezdte pálya­futását a Prager Presse szerkesz­tőségében. Ifjúkorának Prágája a ■ monarchia egyik szellemi központ­ja. Ez a város adta Rilkét, Kafkát, innen indult Stefan Zweig, Jaroslav Hasek és Karel Capek. Schreib das auf, Kisch! — Ezt <5 A Szakszervezetek Pest megyei ( Tanácsa idei művészeti diját Jám- ^ bor Miklós, az SZMT vezető tit- £ kára adta át Farkas Ádám Mun- ^ kácsy-díjas szentendrei szobrász- í művésznek tegnap délután az ? SZMT oktatási központjában. A ^ bensőséges ünnepségen részt vett Nagy Sándorné, az MSZMP Pest ^ megyei Bizottságának titkára és £ Balázs Gézáné, a Pest megyei Tá­ji nács elnökhelyettese. Az ember munkája bizonyos alap­kérdésekre keresett válasz. Számom­ra az alapkérdés az élet mivolta, létezése, abszurditása. Valahogyan úgy érzem, hogy az életre a legjel­lemzőbb valamiféle ismétlődő, de ön­magába vissza nem térő mozgás, pe­riodicitás, ritmus, valahonnan vala­hová irányulás. Ennek az esszenciá­nak a képe számomra nem a spirál, hanem a hullámvonal... Három esztendeje, a szentendrei kiállítás katalógusában fogalmazta meg Farkas Ádám szobrászművész ars poeticáját. Azt a hitvallást, ame­lyet művei sugároznak, amelyet éle­te jelképez. Mert a Duna menti kis­városban. a . múzeumok hazájában éppen annyija jó, mint amennyire keserves .alkotónak lenni. Az, hogy valaki nincs egyedül, hogy a szak­emberek egyúttal barátok is, min­denképpen előnyös a művész szá­mára. Az sem lényegtelen, hogy ér­zik: a szűkebb pátriában mennyi minden történik. Egymás, után nyíl­nak az újabb és újabb kiállítóter­mek. Tehát van alkalom a bemu­tatkozásra, A művészek viszont mintha úgy gondolnák: a város la­kói türelmetlenül nézik, soknak tart­ják mindezt. Az alkotók úgy. érzik, megbecsülésük várat magára. Nem a díjakra gondolnak ilyenkor — mert az országos megbecsülésnek nincse­nek híján —, sokkal inkább arra, hogy a szentendreiek is megérezzék városukban a művészetek formáló erejét. Farkas Ádám nem panaszkodhat arról, hogy nem ismeri környezete. A Bükkös-patak partján gyermekko­ri pajtásaival együtt nőtt fel. Moso­lyogva meséli, annak idején eszébe sem jutott, hogy valamikor a szob­rászattal jegyzi el magát, A patak­parton különös gonddal gyűjtögette a szép, sima kavicsokat, és szívesen rajzolt. Kisiskolás korában a szom­szédtól kapott agyagot formálgatta. Már a Móricz Zsigmond Gimnázium­ba járt. amikor átjelentkezett a kép­ző- és iparművészeti szakközépiskola kerámia szakára. Aztán a főiskola következett, ahol Mikus Sándor ta­nítványa volt. S ezek után a pályaív töretlen. Kevesen mondhatják el ma­gukról, hogy indulásként európai műhelymunkába tekinthettek. Pá­rizsba, az École des Beaux Arts-ba került ösztöndíjasként. Visszaemlé­kezve úgy érzi, hogy meghatározó volt az ott eltöltött egy esztendő. Farkas Ádám a tanultak segítsé­gével minduntalan a tökélyre törek­szik. Mindig tovább lehet egy gon­dolatot fejleszteni — mondja. Ez egyúttal az igényesség alapja is. Amikor 1969-ban Párizsból hazajött, meglehetősen csendes napjai követ­keztek, mígnem a hetvenes évek ele­jén egy televíziós adás bemutatta munkásságát. Ez időtől kiállítás ki­állítást ért, sok szép emléket, sikert tud maga mögött. A szentendrei Duna-parton napon­ta láthatjuk alkotását, amint harmonikusan összeolvad a ter­mészettel. A növényvédelmi ku­tató falára egy hatalmas dom­borművet álmodott, Tápiógyörgyén találhatjuk a Termés című kő­szobrát. Szekszárdra díszkutat ter­vezett és sorolhatnánk alkotásaik ,A i hjimánum érdekli. Áz, hogy az ein-, bér miként tudja a természetet a; maga életébe illesztem anélkül, hogy beavatkozna annak rendjébe. NCUl véletlen, hogy annak idején a szentendrei Grafikai Műhely lét­rehívását szorgalmazta. Azért, hogy legyen egy olyan hely. ahol a város művészei találkozhatnak, elmondhat­ják véleményüket. Erdősi Katalin írd tel, Kisch! — mondogatják ka- tonatarsai a szerbiai fronton a fia­tal, de már sikeres hírlapírónak, aki had tudósítóként vesz részt az első világháborúban. Majd Prága, Ber­lin, Párizs következik és megszám­lálhatatlan utazás szerte a világ­ban. Ázsiától Amerikán át Ausztrá­liáig. Sorra jelennek meg kötetei, 1933-ban az a megtiszteltetés éri, hogy könyveit a nácik együtt ége­tik el Thomas Mann és Heine mű­veivel. Száguldó riporter: az elnevezés állandó jelzőként tapadt nevéhez — egy kötetének adta a címet szenzá­ciót hajszoló kiadója —, ezt még az is tudja róla, aki soha egyetlen sort sem olvasott tőle. Hogy mennyire megtévesztő ez a titulus, ahhoz elég figyelmesen elolvasni írásait. Riportjai ezer meg ezer apró megfigyelésből, mások számára je­lentéktelennek tűnő tényekből áll­nak össze. Ezeket száguldás köz­ben észrevenni, összegyűjteni bi­zony lehetetlen, mint ahogy míves, noveliisztikus stílusú cikkei sem a pillanat termékei. Egyformán izgalmas, lebilincselő riportokat írt szenzációs, botrányos esetekről, mint például a Redl-ügy, és az apró, hétköznapi dolgokról; gondoljunk csak a Prágai barango­lások minden aktualitás nélkül szü­letett darabjaira. Hiteles beszámo­lókat olvashatunk tőle a Szovjet­unióról, az Egyesült Államokról,' kivándorlókról, nyomortanyák la­kóiról. Ftfiusa szinte utánozhatatlan, s talán távol is áll korunk újságírá­sának jellegétől, a mai olvasók többségének ízlésétől. Másolni hál nem érdemes, de tanulni tőle an­nál inkább! A riportról vallott fel­fogása ma éppen úgy helytálló, mint amikor papírra vetetté: ’ „Igaz, hogy a fantázia itt nem bontakozhat ki szabadon, vidáman csáportgva, csupán a ténytől fényig rc“r?f)- ké.'tr-hnü yifríld S&oiiffl* Wrt?ár színpadául; és mozgásának ritmikus összhangban kell lennie a tények­kel. De még ezt a szűk kis táncte­ret sem egyedül uralhatja a képze­let; müformák egész balettkarával kell közös körtáncot lejtenie, hogy a valóság, ez a legnyerscbb nyers­anyag semmiben ne maradjon mö­götte a legrugalmasabb anyagnak, a hazugságnak”. M. N. P. Jelenet a Két úi szolgája várszínházi előadásából: Papadimitrlu Athina (Smeraldl- na) és Kassai Károly (Silvio) TÖBBES JELÖLES. Az új válasz­tójogi törvényt járta körül a rádió Törvénykönyv című műsora. A so­rozat első két adása az előkészüle­tekkel foglalkozott, a csütörtökiben már a tapasztalatokról is hallottunk. Szigethy Anna az Alkotmányjogi Tanács, a Hazafias Népfront buda­pesti bizottsága és a Fővárosi Tanács illetékeseit ültette a mikrofon elé. A műsor aktualitását az adta, hogy országszerte zajlanak az országgyű­lési képviselői és a tanácstagi jelö­lő gyűlések. Tudvalevő, hogy ezúttal kötelező a kettős, illetve a többes jelölés. A riporter budapesti példák­ból kiindulva vonta le következte­téseit, s tette fel kérdéseit. Főként arra volt kíváncsi, hogy módosult-e az a nézet, miszerint a közvélemény — s olykor maguk a korteskedőlc is — bukott embernek tekintik azt, aki társával (társaival) szemben alul marad? Az eddigi, aktívan po­litizáló gyűlések tapasztalatai azt mutatják, hogy alaptalan az aggály. Ez annak is köszönhető, hogy új fo­galommal ismerkedtünk meg, a pót­képviselői, illetve a póttanácstagi státusszal. A hét közepén Budapesten több mint kétezer tanácstag személyére tett ajánlást a Hazafias Népfront, és javaslatait mindössze tizennégy eset­ben utasították el, ugyanakkor a választópolgárok hetvennyolc ízben maguk is állítottak jelölteket. A vá­lasztók azoktól vonták meg bizal­mukat. akik bizonytalanul válaszol­tak a feltett kérdésekre, nem tud­ták megvédeni elképzeléseiket. Öt éve nyolcvan, most kilencven- hét százalékos pontosságú a válasz­tói névjegyzék, de még így is elő­fordulhat, hogy valaki nem kap ér­tesítést. A törvény arra is lehetősé­get ad, hogy a névjegyzékből kifelej­tett állampolgárok június 8-án, a vá­lasztások napján személyi igazolvá- nvuk felmutatása ellenében leadhas­sák szavazatukat. MAGÁNERŐBŐL. Az MSZMP XIII. kongresszusa kiemelten és kri­Az SZMT művészeti díjasa Töretlen a pálya ÍRadiófigyelóe§ tiku&an foglalkozott az otthonterem­téssel, ezen belül a magánerős lakás­építés helyzetével. Miután az állami beruházások visszaszorultak és in­kább a magánerős kezdeményezések kapnak támogatást, nem lehet kö­zömbös, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az erre vállálko-. zóknak. A Vizsgálatok nyomában cí­mű műsor arról számolt be, hogy a Központi Népi Ellenőrzési' Bizottság’ vizsgálatot kezdett a hátráltató okok' feltárására. Becslések szerint ma Magyarorszá­gon ötvenezer család építkezik. A KNEB az ő szemszögükből köze­líti meg a problémát és ennek érde­kében több száz társadalmi munka­társat állított csatasorba. Munkájuk nemcsak az építésügy és a kereske­delem vizsgálatára korlátozódik, ha­nem kiterjed a lakosságtól begyűj­tött információk hasznosítására is; Kérdőíveket küldenek szét, ankéto-. kát szerveznek, hogy minél tisztább képet nyerhessenek, levonhassák a szükséges következtetéseket. A mű­sorvezető, Nagy Izabella avatottan irányította a figyelmet a legfonto­sabb kérdésekre. Például arra, hogv az építőipar a panelek gyártására szakosodott, s ezért okoznak gondot a megváltozott igények. Minél gyor­sabb lesz az átállás, annál könnyebb lesz az építkezők helyzete. Ugyan­akkor az emberek közérzetét az is befolyásolta, hogy mennyit kell bo- Ivonganivk a hivatalok útvesztői­ben, az pedig már társadalmi kér­dés, hogy erre és az építőanyagok beszerzésére mennyi időt fordítanak — a munkájuk rovására. A riport végkövetkeztetése az, hogv fejleszteni, támogatni kell a magán­erős lakásépítést, ám nem szabad fe­ledni : az állami erőfeszítések és a magánerős kezdeményezések csak együttesen számolhatják fel á mos­tani helvzetet. A KhípB jelentése, várhatóan idén októberben kerül a kormány elé. K. 1* Tévedések Arlecchino ja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents