Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
1985. ÁPRILIS 27., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Mezey Katalin: A kertész álma Hunyadi István: Túl a földi rámpán I "r"" ., ' I esnek a sugarak a I Ferdén I gyepre. A keso aeiutá---------------ni napfény világító zöldre festi az óreg kortes alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol uyen zölden, ilyen fiatalon nem sugárzik, mint itt, a vedlett ágbozont alatt. Gyermek-szemembe beleivódoít a gondozott körteíasorok szépsége: fönt az általuk be nem árnyékolt, fehér nap. a földön az utánozhatatlan, húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott macskán kiterjesztett karokkal, és meiettünk kétoldalt kattogtak a sorok, mint vonat mellett a villany- oszlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos tatányérok a földön, amelyeket ásni, kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú vakarával kapargattuk télen, tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvó bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafarkfűrész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott, lemetszett ágakon. Hol van már apám, a gyümölcs:* ültetője? Harmincnégy é/esek voltak, mikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól-sort húztak fel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és nieggvsarjadék nőtte be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkerti* nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visszavenni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, permetezésről nem is beszelve. Még az éretlen, lehulló kor-. . tét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokan. — Nem éri meg a munkát. Meg hát..., kj végezné? Valóban. A kertész fia-lánya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta halála évében apám —, hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. — Első verseskönyvemet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. Aztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elkeseredetten a permetlés vödrökkel derékig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld, — Hiába való fáradság — mondhatta volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gondozás után a körtés bizonyított Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban váltották le az elnököt és nyugdíjazták a jogászt. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) j-——-—~ kollégája, aki a mun. ! Bátyám [ kákba besegített, úgy---------------- megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, amikor a földet mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezerhatszáz forintos havi nyugdíjából. E l einte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogyis. de meg kei! tartani. Előbb-utóbb majd csak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két kezem munkájára^ számítottam csak, én ehhez a földspeku- lációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett Térplasztika Cs. Kovács László műve néznem' a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült Krisztus-tövis-dzsungel. Minden üres foltocska tarackkal szőnyegpu- haságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indiánüvöltéssel törtek utat maguknak az embermagas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttünk rikoltozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam volna A magam piros sapkáját röpködni ugyanezek között a fák között. — Magad, uram ha szolgád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított faaljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Felszántattuk a megtisztított földet. Az eke beletört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarackszőnyeget. Krumplit, Kukoricát, zöldséget 1 ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Permetezgettük a kór- tést. Rimánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomított minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késő délutáni napsütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végignézek a barátságosan szabályos fasorokon, a zöld íüvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottam lelket- melengetően szép? Es rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna aráit apám hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amint terveztek: ebből élhettek volna meg öreg korokban’ Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzá fűzött reményeket, a hiába beleolt kemény munkát? Semmi áron nem kaphatta meg azt, ami nekem később az ölemoe hullott. Nekem is, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármeny- nyire szeretem is. Feladat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. i~, ■ ■ . -----r az. hogy amire I Lenetseges j vágyott, az csak-------- neki, egyedül cs ak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta,'nem értékelte, soha egyetlen gondolatját, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mind szedhette gyümölcsét? ö pedig úgy • halt meg, hogy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik aiz időben? Lehetséges, hogy amire én vágyom annyira — épp úgy elérhetetlen marad számomra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kézzel bele-belekotorjanak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult örökébe? Egyszer elalszom, hosszan elalszom, kedvesen, ne szidj meg érte Ne költögess, ne kiálts rám, túljutottam a rámpán, kedvesem, ne szidj meg érte Fölébredek távoli parton, elámuiok furcsa kalandon, kedvesem, ne szidj meg érte. Tüzesebbek ott a leányok, bozót-hajuk hosszú uszályuk, kedvesem, ne szidj meg érte. Akár hótollú sirályok, szökellnek azok a lányok, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Szemeik lobogó fáklyák, az ölelést esdve kiáltják, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Csillag! réten ropják a táncot, gyémántpora úszik utánuk, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Ok a királynők, mi csupa királyok, kedvesem, ne szidj meg érte, ide visszatérni se vágyok, ne szólj rám. Ne szidj meg érte! Ónagy Zoltán: A lengőteke I ngának is nevezhetni. Ingának, melyet álló fabábuk eldöntésére szerkesztettek egy kocsmaudvaron, öreg, száraz ágakban nem szűkölködő diófa árnyékában. A lengőteke funkciói közé tartozik idegenek összeismertetése; a kevés pénzűek kevés pénzének átörökítte- tése a több pénzűekhez, hogy azoknak még több legyen (bár közel sem hasonlítható a lengőteke intenzitása, mondjuk, a flipperhez, esetleg a magyar kártyával játszandó kopká- hoz); a lengőteke feladata többek közt még, hogy az általában kocsmában, vendéglőben napot eltöltő férfiemberqfc kedvét; .nieghimljáljav egyszer tartsa lent, aztán billentse föl, semmiképpen ne legyen huzamosabb ideig jó, és ne maradjon rossz sem. A megváltozott kedályállapot könnyebben szárítja a garatot, borítja porral a nyelvet, mosolygott a vendéglős nagyapja, amikor nyolcvannyolc évvel ezélőtt felállíttatta a lengőtekét. Aki veszít a lengőtekén, fizet, aki sokat nyer a lengőtekén, az is fizet — büszkeségtől dagadó mellel, hogy holnap, mert holnap nem megy a játék, azért fizessen. Akár veszít, akár nyer a játékos, fizeti a maszek vendéglősnek az árrést, aki így nyer azzal, hogy egyáltalában nem játszik; illetve a lelkekkel játszik, a tekézővel, mert néKavicskotrók Jakoby Gyula festménye ha, amikor nagy a nyüzsgés, és belefárad felesége pergő nyelvébe, ki- slisszan, megtámaszkodik a diófa mellett, és fizet a játékosoknak egy kanyart, négy-öt korsó sört, akik így hálára kötelezettek, mert ők ritkán fizetnek a vendéglősnek. így nyer a vendéglős barátokat is az árrés mellé, a pörköltből kispórolt hús, a korsóból megtakarított sör-decik sth. mellé. A íengőteke mellett ma egy szobafestő, egy autószerelő, egy nyugdíjas katonatiszt és jómagam állunk. A két maszek emberei dolgoznak. Ha valami megoldhatatlan problematika adódna, akkor telefonon keresik a főnököt. A katonatisztet'nem keresi a kutya sem, hónap eleje van, tart' még a nyugdíjából, amit mint had- tápszolgálatos érdemelt ki. Engemet se keres a kutya se, esetleg az írógépem jöhetne értem, ha tudná, hói a vendéglő és ha lenne lába. De ha lába lenne, akkor keze is lenne, és ha ez a kettő már megadatott, akkor feje is lehetné, a fejben agy, a koponyacsonton kívül fül, és abba beledarálhatnám reggelente, hogy mit kell megírnia, ha pedig mindez így van, akkor minek jönne utánam a vendéglőbe, az írógépem felhívhatna engem épp úgy, mint ahogy a maszekokat a melósaik, nyilván lenne már telefonom, mert a gép maga is megkereshette volna már egy telefon árát tíz év alatt. Talán kocsim is lenne, csöndes-békés családi életem, adriai nyaralások, politikus barátaim, mindehhez koronának anyósom úgy böcsülne és szeretne engemet, mint arra nem volt példa a világtörténelemben; na persze, ha a nagymamának kereke lenne... Én kerülök sorra, egy hatos és egy nyolcas lökés ellen, ezt nem nagy dolog túlteljesíteni. Csakhogy abban a pillanatban, amikor céloznom keli, R—16-os bordó autócskájával beállít a vendéglős tizenhat éves leánykája.^ Meleg van, a lánykán akkora fürdőruha, hogy talán egy tenyerem- méretű anyagból szabták, és sudár, mint a jegenye és hajlékony, és gyönyörű és képtelen vagyok a szemem levenni barna bőréről, és így lendítem a golyót. Persze az megkerüli a jobb oldali sort, kilendül a diófa felé, megkerüli a bal oldali bábukat, és mielőtt tekintetem leszakadhatna a leányka szép hasáról, hosszú combjait elhagyná, a golyó eltalálja térdkalácsomat. Jaj!, mondom, nem káromkodok, csak leülök, simogatom, dörzsölge- tem, igyekszem észrevétlenül kipoty- tyantani szememből a könnyet. Tíz perccel később enyhül a fájdalom, megkísérlek lábra állni, miután si-. kerrel járt, bicegek haza a sikátoron. M ár dagad az a térd. Otthon bebugyolálom vizes ruhába, és nyögök, hogy nem szeret engem az Isten, ha már egyetlen szórakozásomtól is eltilt, ráadásul ilyen drasztikusan. Aztán leülök az asztalhoz. lefújom a port a klaviatúráról, eligazítom a lábamat, rajta a iangyosodó törülközőt, keserű a szám, azzal mondom ki hangosan, hogy pedig egyszer-egyszer milyen jól álltam az összesítésben ...
