Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. ÁPRILIS 20., SZOMBAT Színházt levél Egy „kortárs opera” 1806-bán Nyikolaj Re- zanóv gróf elindult két hajójával, a Junóval és az Avosszál, hogy Észak- Amerika csendes-óceáni partjai mentén megke­resse, hogyan lehetne élelemmel és iparcikkekkel ellátni az akkor a cá­ri Oroszországhoz tartozó Alaszka orosz telepeseit oly módon, hogy ne a Szibérián átvezető több ezer mér- íöldes szárazföldi úton szállítsák a nélkülözhetetlen javakat. Ennek a reformer gondolkodású, országa és népe javát szem előtt tartó grófnak az ötlete volt az Orosz—Amerikai Kereskedelmi Társaság megalapítá­sa. Tulajdonképpen ennek égisze alatt hajózott el az Újvilágba, s ott is az akkor spanyol fennhatóság alatt lévő Kaliforniába, s annak központi településére, San Francis- cóba. Ugyanakkor cári megbízatást is kapott, hogy a szent orosz biro­dalom haditengerészetének kapitá­nyaként, az András-keresztes lobo­gó alatt hajózzon —, tehát kereske­delmi, katonai és diplomáciai fel­adattal egyaránt megbízták. A megbízatások között azonban nem foglalt helyet a szerelem. En­nek dacára, Rezanov, az akkor meg­lett férfikorban járó, nemrég meg­özvegyült egy szempillantás alatt beleszeretett a kaliforniai spanyol kormányzó Conchita nevű lányába, el is jegyezték egymást, mivel a sze­relem viszonzásra talált, s talán a vallási különbségek dacára ( a gróf pravoszláv volt, a lány római kato­likus) is hamarosan esküvőre került volna a sor, ha Rezanovot vissza nem rendelik Pétervárra, ahol egy­úttal az egyház és a cár engedélyét is meg kellett volna szereznie a ve­gyes házassághoz. Ám Rezanov, a té­li Szibérián átvezető útja közben megbetegedett, s meg is halt. Hite­les feljegyzések tanúsítják, hogy Conchita egyszerűen nem hitte el kedvese halálát, s harmincöt évig várta vissza, míg aztán akkor vi­tathatatlan bizonyítékot kapott Re­zanov sorságról. Love story a XIX. század elejéről? Akár az is lehetne. De amikor a mai szovjet költőnemzedék egyik legis­mertebb tagja, Andrej Voznyeszensz- kij poémát írt Rezanov történetéből, nem csak ez a szerelmi szál érde­kelte. Költeményének, mely az Avosz címet viseli (Rezanov egyik hajójának neve is ez volt; oroszul reményt, bizakodást jelent), fő gon­dolata az emberek közötti kapcso­latok megteremtésének fontossága, az a remény, hogy a különböző származású, vallású, gondolkodású emberek is megérthetik egymást, s hogy ehhez a megértéshez a szere­lem az egyik legszebb és legbizto­sabb út. Erre a széles sodrású, erős lírai- ságú költeményre figyelt fel egy fia­tal zeneszerző, Alekszej Ribnyikov. Akkor már mögötte volt egy nagy zenés színpadi siker: Pablo Neruda Joaquin Murieta élete és halála című poémájára írt egy izzó szenve­délyektől hevített, a latin-amerikai népzenét, az orosz népzene dalla­mosságát és a modern rockot ötvö­ző muzsikájú musicalt, vagy — mi­vel sok benne a tánc — zenés-tán­cos színpadi játékot. Ezt még 1976- ban bemutatta a moszkvai Komszo- mol Színház; azóta is műsorán tart­ja, látogatottsága változatlanul igen nagy, havi két-három előadása táb­lás házakat vonz, pedig közben film­re is vitték ( ezt nálunk is bemutat­ták). A Voznyeszenszkij-poémából ma­ga a költő írt librettót a zeneszerző számára. (Ez is olvasható magyarul: a Nagyvilág című világirodalmi fo­lyóirat 1984/2. számában jelent meg, Veress Miklós szép fordításában). A Juno és Avosz című rockoperát — vagy ahogyan a moszkvai előadás műsorfüzete nevezi: „kortárs ope­rát” — 1981-ben vitték színre, ugyancsak a Komszomol Színházban. A moszkvai Juno és Avosz előadás alapján, meg a végül itthon, a Mú­zeum körúti lemezboltban .megszer­zett kétlemezes album sokszori meg­hallgatása után állíthatom: Ribnyi- kovnak ez a műve (a műfaji meg­határozás most mellékes) olyan re- veláció, mint nálunk annak idején a Popfesztivál volt a Vígszínházban, vagy. újabban az István, o király. Ennek a sikernek viszonylag egysze­rű a magyarázata. Ribnyikov, aki harmincas éveiben jár, először is nyíltan és bátran vállalja, hogy ze­néje az orosz zenei hagyományokban gyökerezik. A pravoszláv egyházi zene fenséges — misztikus ünnepé­lyessége, áhítata és extázisa, a múlt századi orosz románcok dallamos érzelmességé, a XIX. századi orosz opera, főleg Muszorgszkij hatalmas kórustételeinek lenyűgöző vokalitása ötvöződik itt egybe egy keményen modern rockritmikával, a rockze­nekarok hangszerei kínálta hangzás­sal, az énekszólamok rockos megfor­málásával, a zenei stílus fiatalossá­gával. A Juno és Avosz zenéje egy­szerre rendkívül nemzeti, téveszthe- tetlenül orosz, s egyszerre modern, a század 70-es, 80-as éveinek hangvé­telében megszólaló. Ez a sajátos kettősség adja az érdekességét, s az értékét. Ezt értette meg, s értékelte a francia kritika, mikor tavaly nyár végén egy hónapig vendégszerepeit a társulat a darabbal Párizsban, Pierre Cardin színházában, az ő meghívására. A Juno és Avosz librettója, s a színpadra állítás megoldásai is ha­sonlóképp erőteljesen nemzeti voná­sokat mutatók, mint a muzsika. Ez nem egy nemzetközi rockopera vagy rockmusical, mint a Jézus Krisztus szupersztár, vagy a Macskák. De ép­pen ez a különleges benne. S az, hogy hol a pravoszláv szertartások elragadtatottságát, hol a mélabús szláv érzelmességet, hol meg a vad és tüzes ritmusokat állítja előtérbe, s tartja érdekes módon egységben ezt a sokféleséget. A színrevitel rendkívüli követel­ményeket támaszt a színészekkel szemben. Rezanovot, Conchitát, Fe- derigót, Conchita vőlegényét, az orosz hajóstiszteket, a spanyol ura­kat, a tengerészeket stb. csak kifo­gástalanul képzett, nagyon jó hangú énekesek, elsőrangú színészek és hi­vatásos táncos szinten mozgó szerep­lők tudják eljátszani. Azt a hármas­ságot követeli tehát ez a mű az elő­adóktól, amit a legnehezebb rock­operák vagy musicalek is, azzal tetézve, hogy itt még egy erőteljes nemzeti jellegét is meg kell adni. A moszkvai előadás szereplőgárdája' egytől egyig csupa kiválóan képzett fiatal művészből áll. Olyan szintű öttagú zenekar játszik élőben, mint nálunk áz LGT vagy az Omega. A hangosítás direktben meg)’, s kifo-' gástalan. E z a nagyszerű darab került most — első külföldi be­mutatóként — a Fővárosi Operett Színház színpadá­ra. A színház, s elsősorban Horváth Zoltán rendező, óriási felelősséget vállalt ezzel a bemutatóval. Ebben az épületben soha még csak hason­ló feladatot sem kellett megoldani. Mondjuk meg becsülettel — bár a színház mindent megtett, amit tehe­tett, ez a minden, ebben az esetben nem bizonyult elegendőnek. Elsősor­ban talán azért, mert jelenleg a tár­sulat nem rendelkezik olyan énekes- táncos színészekkel, színésznőkkel, akik ezeket a figurákat maradékta­lanul meg tudnák személyesíteni. Korban, hangban, alkatban, ének­és mozgáskultúrában A „Remény" (ezt a címet kapta a darab nálunk) követelményeihez nem tudtak meg­felelő gárdát kiállítani. A zene azonban így is meggyőző és élményt adó. TAKÄCS ISTVÁN Ä nap járásához igazodva Népi építészet: emberi építészet Hagyomány és korszerűség Építkezzünk vályogból? Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy a ház, amií a fotókon látok, ebből az ősi anyagból készült. Szinte kizárólag természetes anyagokat használtak föl hozzá, s a vályogfal készítésének módszere is ugyanaz volt, mint évszázadokon keresztül. Az épület három hónap alatt tető alá került, s állítólag a költségek is alacsonyabbak voltak, mint bármi, lyen más építőanyag esetén. A kísérletről egy, a közelmúltban Veresegyházon rendezett ankéton számoltak be, ahol a népi építészet hagyományainak mai alkalmazási lehe­tősége volt a téma.--------------------------------------------------------------- szemöldök, hajazat (héjazat), hom­lokzat, gerinc, lábazat vagy szoknya. Ezek a lakhelyek arányaiban is kö­zelítenek az emberi test felépítésé­hez. Mindezek alapján a népi építé­szet nem más, mint emberi építészet. Korunkban ezt az emberi arcula­tot veszítették és veszítik el telepü­léseink. A hagyományok keresése, felhasználása tehát ennek visszako­zását kell hogy szolgálja. S ez nem lehet csupán egy maroknyi lelkes építészcsoport feladata. Mindenki­nek, aki épít, alapvető kötelessége az adott környezet jellegéhez igazodni. Hogy ez valóban nemcsak szűk szakmai körökben fölvetődő kérdés, azt mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a napokban egy képviselői je­lölő gyűlésen is téma volt, miként lehetne a falu arculatát a teljes el- szürküléstől megóvni. A népi építészethez való viszonyu­lás még ennél is több, a stílus- és formajegyeken túlmutató lehetősé­geket kínál. Az ember már a leg­ősibb településeit is úgy építette — nyilván szigorúan praktikus okoktól vezérelve —, hogy minél jobban hasznosíthassa a természet ener­giáit. Az indián kunyhók tájolása is a napjáráshoz igazodott. S bármeny­nyire is lenézzük manapság a vályo­Az építészetet is elérte volna a ma­napság oly divatos nosztalgiahul­lám? A beton, az acél, az üveg szá­zadában vályogból építeni? Falvainkat, városainkat járva, könnyen megérthetjük, miért fordul egyre több építész figyelme a népi hagyományok felé. Településeink ar­culata bizony elszürkült, jellegtelen­né vált. Záhonytól Hegyeshalomig ugyanazokat a sátortetős kockaháza­kat látjuk mindenütt, és a jelenlegi évtized szülte, cifrábbnál cifrább, a mindenkiénél különb(öző)nek szánt palotákat. Az építtetők, a tervezők, az engedélyezők egyaránt fittyet hánynak a táj jellegzetességeire, a település építészeti hagyományaira. Szeretek falumúzeumokban sétál­ni. A szigorú szabályok szerint épí­tett házak első pillantásra teljesen egyformák. De mennyi eltérés, vál­tozatosság az apró részletekben! S főleg semmi sem fölösleges. A leg­főbb vezérlőelv: a célszerűség. Természetesen ma már senki sem lakna szívesen ilyen alacsony, apró ablakos, szűk szobás parasztházban. A népi építészet hagyományainak felhasználása nem azt jelenti, hogy korszerűtlen házakat építsünk. Ez valóban anakronizmus lenne. Bár az utóbbi években divat lett régi pa­rasztportákat, tanyákat fölújítani, elsősorban hétvégi háznak, üdülőnek. S még ez sem pusztán nosztalgia, ro­mantikus múltba fordulás. Szolgál­hatja a táj arculatának megőrzését. A Vas megyei Őrségben például nem is engedélyeznek nyaralóépítést, ki­zárólag régi, a környezetbe illő há­zakat szabad erre a célra felújítani. A mai építészet azonban ennél lé­nyegesen tágabban értelmezi a népi hagyományok felhasználását. A ter­vezők korszerű, napjaink követel­ményeinek megfelelő lakóházakban gondolkodnak, de igyekeznek minél többet meríteni a „tiszta forrásból’’. mázzák. Nemcsak az szólt mellette, hogy kéznél volt, a földből kiáshat­ták a szükséges anyagot, hanem az is, hogy rendkívül jó hőszigetelő tu­lajdonságokkal rendelkezik. Télen tartja a meleget, nyáron pedig kire­keszti a forróságot. Mindez valamikor ösztönös al­kalmazkodás volt a természethez. Ma a világ energiahelyzete egyenesen kényszerít bennünket a bevált mód­szerek fölélesztésére és továbbfej­lesztésére. Nevezik ezt bio-, ökoló­gus- vagy energiatakarékos építé­szetnek egyaránt. Kísérletek egész sora — érdekes módon főleg a mienknél sokkal gaz­dagabb országokban — kutatja a napenergia, a geotermikus energia fölhasználásának lehetőségeit a la­kóházak építésében. Az energiataka­rékosság jelenik meg a természetes anyagok előtérbe kerülésében is. Hi­szen az építési költségek nagysága nem kis mértékben függ attól, hogy a beépített anyagok előállításához mennyi energiát kellett fölhasználni. Lebontani nem lehet Ezek az elvek még korántsem épültek be a mindennapi gyakorlat­ba. Egy részük azonban jó úton ha­lad a megvalósulás felé. Az év lakó­háza pályázatokon egyre több dicsé­retes példával találkozhatunk. S a falvakban, városokban is szaporod­nak az emberarcú házak. A változás persze lassú, a szemlé­letváltozáshoz idő kell. Az építtető- ket meg kell győzni, hogy a ház nem státusszimbólum, amivel jómódjukat, gazdaságukat akarják hírül adni or- szágnak-világnak, hanem elsősorban és főként lakóhely. Ehhez természe­tesen jó tervek is kellenek, olyan építészek, akik maguk is vallják eze­ket az elveket. A rábeszlés, a meggyőzés sem elég önmagában. Szigorúbb engedélyezési eljárásra, szankciókra is szükség van. Sajnos, a már elcsúfított, tönk­retett települések képét nehéz meg­változtatni. Utcákat, ■ városrészeket nem lehet eltörölni. a föld színéről. De lehet a jövőben jobban figyelni arra, hogy hova, mit építsünk. Ez talán nem utópia. Mert nem árról van szó, hogy ezen­túl vályogból kellene építeni a la­kótelepeket. M. NAGY PÉTER »Rádiófigyelő Elveszett arculat S az építészet éppen ezzel közelít eredendő funkciójához, amelytől tör­ténete során gyakran elszakadt: az emberléptékű környezet teremtésé­hez. Rendkívül meggyőző Csete Györgynek, az Országos Környezet­és Természetvédelmi Hivatal főépí­tészének gondolatmenete. A népi építészetben a házakat az ember képére formálták. Erre utal az épület különböző részeinek, szerke­zeti elemeinek elnevezése is, mint SZÍNHÁZI HÍVOGATÓ Cegléd­ről. A kisvárosok különleges hangu­lata mindig vonzza az utazót. Ami­kor egy évtizede először pillantot­tam meg az alföldi várost, meglehe­tősen csalódtam. Porosnak, elhanya­goltának tűnt. Egyedül a főtér kö­rüli nyüzsgés érzékeltette, hogy zaj­lik az élet errefelé is. No meg a pi­ac, ami egészen más volt, mint ami­lyeneket az ideig láttam. Kismala- cbk sivítoztak, összekötözött lábú tyúkok vártak vevpre. Itt lehetett igazán érezni, milyen is egy alföldi település valódi arca. Később sokszor botorkáltam a művelési központ zegzugai kö­zött. A színházterem a hajdani szép­ségeket rejtegette. Az erre járó kí­váncsiskodó meszesgödrök között botladozott. Hosszú éveken keresztül találgatták a helybéliek: mikor ké­szül el a város egykori büszkesége? Igaz, a renoválás soká tartott, de Cegléd immár színházteremmel vár­ja a színészeket és a látogatókat. Az Iránytű, a rádió szórakoztató magazinja nem véletlenül idézte meg a ceglédi színház históriáját. Bajor Nagy Ernő csokorba gyűjtötte azokat a fordulópontokat, amelyek meghatározóak voltak a ceglédi mű­velődés életében. Kevesen tudják, hogy a magyar színészet hőskorának eseményei fűződnek ehhez a hely­hez. Már kétszáz évvel ezelőtti for­rások között fellelhető, hogy fellép­tek a városban német teátristák. Azután fából ácsolt épület várta a magyar színészeket, mígnem 1827- ben a helyi iparegyesület felépíttette a kultúrpalotát, ahol a nyitó előadás mi más lehetett volna, mint a Bánk bán. Takarékra csavart, halk szen­zációként ébredt fel Csipkerózsika- álmából ismét a ceglédi színház — mondotta találóan Bajor Nagy Ernő. Felhívta az éter hullámain keresztül a hallgatók figyelmét, hogy most már ezért is érdemes meglátogatni a várost, amiről a legtöbben csak azt tudják, hogy megálló Budapest és Szolnok között. Cegléd tehát is­mét várja a színészeket, a vendég­szerepléseket. Mert való igaz, amit a jegyzetíró is kihansúlyozott: még mindig az élő színház a legnagyobb csoda. Zoltán Péter műsorában örömmel üdvözöltük a felfedező szándékot: nem csupán a határainkon túli ér­dekességekre hívja fel a figyelmet. Meglátja azt is, hogy mi van a szomszédban. SEGÍTHETÜNK? Az Ifjúsági Rá­dió műsorának címét úgy is lefor- -díthatnánk, hogy mentálhigiénés program, fiatal korosztálynak. Mert nem tesz mást Ungváry Ildikó szer­kesztő-műsorvezető, mint a leglé­nyegesebb gondokra hívja fel a fi­gyelhet. Az egyedi eseteken keresz­tül az ifjúság problémái bontakoz­nak ki a hallgatók előtt. Súlyosabb bajok és mindennapi apróságok azok, amiket a riportalanyok elmon- danaik. Mind tanulságul szolgálnak: megelőzhetőek a gondok, ha időben odafigyelünk. A műsor a didaktikus- ság elkerülésével sugallja mindezt. Egy-egy eset hallatán óhatatlanul megfogalmazódik, hogy a legérzéke­nyebb életkorban lévők kezelhetőek, ha felnőttszámba veszik őket, ha a kioktató követelődzés helyett meg­tanítják a fiatalokat úgy élni, hogy egyéniségük kiteljesedhessen, aka­ratuk érvényesüljön. Egyszóval érté­kesek legyenek környezetük és ön­maguk számára. KI NYER MA? Veresegyházon. A rádió népdalkörök versenyének elő­zeteseként Veresegyházon csendült fel tegnap a Ki nyer ma? vetélkedő ismert szignálja. Nem csupán a helyszín miatt mondható rendhagyó­nak ez a játék. A műsorvezető ugyanis átadta a szót, a kérdezés le­hetőségét és a muzsikálás jogát Ella Péter orgonaművésznek, aki ott la­kik Verésegyházöh. A győztes Lász­ló Domokos, ä helyi iskola tímára, aki a szokásos jutalom mellett dedi­kált lemezt is kapott. A helyi Áfész pedig ebédre invitálta őket a veres- egyházi kisvendéglőbe. Er. K. Jelenet az Operett Színház „A remény” előadásából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents