Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. ÁPRILIS 20., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Bán Zsuzsa: Ének egy bolondról A zt mesélik, élt egy furcsa kis ember a városban. Gyerekkorában szeretett külön utakon járni. Al'konyatkor néha magányosan kóborolt a békató felé, olyankor, ha mások már hazaindultak. Halászni arra nem lehetett, nem volt más a réten, csak a soha ki nem száradó, békanyáltól zöld felületű víztükör, meg óriási, repedt törzsű fűzfák. Sötétedéskor, ha feltámadt ott a szél, kísérteties, távoli hangon zúgott és jajgatott. Olyankor már nem volt kedve senkinek ottmaradni. Lehet, hogy a hang tovább sírt ennek az embernek a lelkében évek múlva is, mert néha egészen furcsán viselkedett. Volt, hogy eltűnt hónapokra, aztán úgy bukkant fel megint, mint aki átaludta az eltelt időt. A szeme ismeretlen boldogságtól csillogott, és valami bölcs, nyugodt mosoly ült a szája sarkában, ha kíváncsiskodók kérdéseire felelt. A válaszok persze nem világosítottak fel senki afelől, merre járt, amióta nem látták. Olyat is mondott, hogy dolgozott, de hogy mit és hol, arról nem beszélt. Az emberek úgy gondolták, örökölhetett valamit, abból él, mert munkahelye sem a városban, sem a környékén nem volt, mégis fenntartotta magát, ha szerényen is. Egy kis házban lakott, egyedül. Nem lehetett belátni az udvarára, mert szürke kőkerítés takarta el. Néha, estefelé, nyitott ablaknál hegedült, és olyankor megálltak kint az emberek. Volt azokban a dallamokban valami az esti szél jajongásából, az erdő zúgásából, és a fák közt megbúvó madarak hangjából. Egy kisgyerek azt mondta, málnaíze van a hegedű szavának. Olyan, mint amikor nyáron nagyon süt a nap, a bokrokon langyosak a málnák és édesek. Kinevették. Ügy látszik, bolond ő is, mint az ember, aki az ablaknál hegedül. A szemébe nem mondták a férfinek, erősebb nézése volt. minthogy meg merték volna tenni, ha szemben álltak vele, de a háta mögött bolondnak tartották. Mi egyéb lehet, aki mindig mást csinál, mint a többiek? Egyszer árvíz volt a városnak abban a részében, ahová a hegyekből sebesen lezúduló patak iramlott. Tavasszal kiöntött a víz, és befolyt a házak pincéjébe, menteni kellett az embereket, mert egyik-másik régi épület összedőléssel fenyegetett. Akkor megjelent a hegedűs is. Éjfélig segített a károsultak holmiját kihordani a teherautókra. Kicsit szégyelltek magukat azok, akiknek segített. Szégyelltek, mert olyan sokszor lebolondozták. Megkínálták borral meg kaláccsal, de ő nem fogadta el. Mosolygott és dolgozott tovább, amíg szükség volt az erejére. Utána megint eltűnt, egy ideig senki nem látta. Valami barátja vagy rokona felkereste nyaranta. Szerették volna tudni, ki az idegen, de a bolond erről sem mondott érdemlegeset. Arra is gondoltak, talán ez az ember küld neki néha pénzt, mert jómódúnak látszott. Finom holmikban járt, és a foga közé szorított kurta pipájából illatos, drága dohányfüstöt eregetett. Az az igazság, hogy erre a különös lakójára a városnak már csak az öregek emlékeztek. Ha mesélni kezdtek róla, talán csak azért, mert eszükbe jutott az erdei kunyhó, amelyben egy őszi délelőttön holtan találták. Ha megkérdezte valaki a hallgatóságból, merre és hol van az a kunyhó, ingerülten pillantottak a közbeszólóra, és azt felelték, régen nincs már a helyén. Lerombolták. Hogy miért? Hát, mert... lényegében a kunyhó meg is maradhatott volna, de akkoriban olyan nagy volt a megdöbbenés, hogy egészen természetesnek vették a kunyhó megsemmisítését. — De miért? Hát igaz. Ha már elkezdte mesélni, végig kell mondani. Az úgy volt, hogy rőzseszedő asszonyok felfedezték a megritkult ágak között a kunyhót, és bekukucskáltak az ablakán. Megnyitották az ajtót, engedett, hát .beóvakodtak. Akkör pillantották Jneg azt az embert az ágyon feküdni. Napok óta halott lehetett már. Sem öreg, sem beteg nem volt, mindenki úgy gondolta, talán tett magával valamit. Evett olyat, amitől elköltözött a másvilágra. Ahogy életében nem értették, halálát sem firtatták sokat. Senki nem tudta., mit miért csinált. Az asszonyok riasztották a hatóságokat dél felé, és amikor a hivatalos emberek is ott topogtak a deszka- padlós kunyhóban, csak akkor figyelt fel valaki a falaknak körbe több rétegben nekitámasztott festményekre. A szájuk is tátva maradt, amikor a képeken a várost látták és saját magukat. Ott volt az árvízi mentés is egyiken, a piszkosan kanyargó víz, a benne lábaló, elkeseredett emberek, motyókkal, bútorokkal megrakott teherautók. Mire kiteregették a kunyhó körül a színes vásznakat, az egész város megelevenedett körülöttük álmos délutánjaival, vasárnapi nyüzsgésével. Templomba járó vasárnap reggelek, téli alkonyok a kéményekből alacsonyan szálló füsttel, mely szétterült a város házai fölött, mint egy szürke nagykendő. Az első órában gyorsabban dobogott a szívük, a festményeket látva, aztán valami bizonytalanság kezdett eluralkodni rajtuk. Megmagyarázni nem tudták, de volt azokon a képeken valami, amitől egyszer csak feszengeni kezdtek mindannyian. Valahogy több volt rajtuk, mint az életben, mint ami bennük, az emlékeikben. Több, de sajátos módon kellemetlen is, feszélyező. Hogy jobban megnézték a vásznakat, nem is volt olyan, amelyik ne váltotta volna ki ugyanazt a kellemetlen érzést. Mindenesetre beszállították őket a tanácsra. Úgy tervezték, kiállítást rendeznek belőlük. Egy ízben még az is felvetődött: a keskeny utcácskát, melyben a festő háza állt, elnevezik róla. Aztán az a feszengető érzés lett úrrá rajtuk is, mint a városban mindenkin, aki a képeket jobban megnézte. Rossz lett a szájuk íze, és elzárták a vásznakat egy szekrénybe. Akkor még úgy volt, hogy gondol-* kodnak kicsit, mit csináljanak velük, de ahogy múltak a hetek, furcsa változást kezdtek tapasztalni magukon az emberek. Ahogy élték megszokott életüket, járták a város utcáit, belenéztek otthon a tükörbe, már nem a saját szemükkel látták életüket, szokásaikat, önmagukat — hanem a festőével. .Elromlott a kedvük tőle. Vicsotka Mihály: A víz, mint lusta erő, Iszonytató kígyóként kúszott előre, közömbösen. Tántorgott a hajó, látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a folyammal. Derült tavaszi nap volt. Fenn fehér, tömör felhők úsztak a kék alapon, mintha jégzajlás lenne az égi óceánon. ' Lassan az emberek is láthatókká lettek. Az arcok ugyan nem adták meg magukat egykönnyen a vizsgálódó szemnek, a testtartás azonban már elárult valamit a jellemből. Figyelmem lassan a hajóhídon álló mozdulatlan alakra irányult. Így messziről kicsiny volt, szürke, világos csíkkal a nyaka körül. Legalább négy méterrel megelőzött mindenkit, s valamit fogott a hóna alatt. Talán kályhacső, papírtekercs vagy hangszer? Most profilból látható néhány másodpercig. Igen, hegedű az, a gazdája pedig öreg, töpörödött. Hogy összeforrtak! Rezzenetlen mutat előre a tok eleje, mintha a parton állókat venné célba. Cigány vajon? Úgy tűnik, igen. Már nem is érdekel senki. Erősen figyelek az emberemre, hiszen az én kezemben is ott a hangszer. Emiatt a szimpátiám messziről és ismeretlenül is elemi erővel tör fel. Igen. A sejtésem nem csalt. Sovány, kicsi, öreg, s valószínűleg cigány. Sötétszürke télikabáthoz fehér sálat visel, fedetlen fejű. Áll ugyanúgy, ahogyan az első pillanatban feltűnt a szemem előtt. Látható, hogy semmi nem érdekli, egyedül van a világban a hegedűjével. Mert azt úgy szorítja, hogy felsőtesttel még föléje is dől. Egyszerre kedvem kerekedik rá, hogy megnézzem a hangszerét, megZavarba jöttek, valahányszor a bezárt szekrény eszükbe jutott. Aztán egy tanácsülésen valaki felvétet-, te, hogy talán meg kellene azokat a vásznakat semmisíteni. Ez a város is csak olyan, mint akármelyik. Megy az élet a maga kerékvágásában, vannak hibák is, de hol nincsenek? A képek azonban hamis oldalról mutatják be az egészet. Sose lehet' tudni. Még kellemetlenség is lehet belőle, ha később elemezgetni kezdik ezeket a festményeket. Kaptak a javaslaton, a festménypusztításnak egyetlen ellenzője sem volt.. Így történt, hogy elégették a vásznakat, és a nagy buzgóságban ez idő tájt rombolták le az erdei fakunyhót is. A városbéli kicsi házat árulta egy ideig az illetékes hatóság, de nem akadt rá vevő. A következő év nyarán megjelent megint az a rokon vagy barát, aki a festőt szokta látogatni. Kérésére kinyitották a házát, és hagyták, hogy megszálljon benne arra a pár napra, amit itt,akar tölteni. Megmutatták neki a Jírt is a temető egy félreeső zugában, aztán magára hagyták, hadd tűnődjön barátja rejtélyes életén és halálán. Egy napon az idegen felkereste a város vezetőit, és a képek felől tudakozódott. Mindenkit meglepett, hogy ő már a festő életében látta őket, de azt mondták neki, rajta kívül senki más nem tudott róla, hogy az a különös ember piktorkodott is. Megtalálták az erdei kunyhóban, eltemették, de képeket senki nem talált. Hogy a kunyhó? Úgy látszik, elhordták az emberek, miután gazdátlanná vált. Az idegen elutazott, és a dolog feledésbe ment. Később a városbeli kis házat is lebontották, nyoma sem maradt annak, hogy élt itt valamikor egy bolondos ember, aki különös dallamokat hegedült néha, estefelé. I lletve mégis. Az öregek emlékezetében ott motoszkál, és hol egyik, hol a másik kezdte el: — Te, emlékszel még a bolondra? A fiatalabbak felfigyeltek, így hát végig kellett mondani. A békató. az megvan még. Ugyanolyan, mint akkoriban lehetett. Estefelé most sem járkál arra senki, mert furcsa és fájó hangja van ott a szélnek. Felborzolja a fűzfák levelét, panaszkodik a mozdulatlan, fekete víztükörnek. pengessem, megsimogassam. Biztosan ütött-kopott, az évek sebhelyeivel tarkított. Már közel a komp. Az öreg kissé gömyedten áll, erősen ősz fürtjeit ismételten végigborzolja a dunai szél, a nagykabátja felső gombja nyitva, fehér ing és nyakkendő kandikál ki a háromszögből. Még mindig nem ves>z tudomást a világról. Elnéz a fejünk fölött. Szeretném, ha meglátná a hegedűmet. Közölnöm kellene vele, hogy közös titkaink vannak, hogy én is sokszor pihenek lehajtott fejjel dalaim szárnyán a hangszeren. Hogy én is tudom, milyen nehéz és szép a nóta. Két lépést teszek, ki a tömegből. Szembekerülünk. Érzem, hogy elindul a tekintete az arcomtól lefelé. Ügy ránéz a tokra, hogy a hangszer megmozdul a kezemben. A leltár gyors, átható, mindent számba vevő. Pillanatokon belül elválik, hogy baráttá fogad, vagy idegen maradok a számára. Az . érdeklődés nyugtalansága csak néhány másodpercig vil- lódzott az arcán. Aztán visszaesett a fehér borostás ráncok hideg közömbösségébe. Túl elegáns voltam a jól szabott felöltőmben, drága hangszerre utaló vaspántós, fényes hegedűtartóval. Melettem jött el. A nadrágja alja rojtos volt, a cipősarka félretaposott. Minden lépésnél kilátszott a csíkos alsónadrág, melyet éppen csak fogott a zokni. Túl járhatott a hetvenen. Rám sem hederített, pedig köszönni akartam. Delejezetten néztem. Biztos voltam abban, hogy az öreg cigány mestere a hangszerének. A szemében, a homlokán, kopottságában is fenséges elvonulásában a művész magabiztossága fejeződött Hegedűk Kaszakalapáló Pirk János rajza Csuka Zoltán: Tavaszi üzem Most nő a táj, a bomló lombok, S szemlátomást a tarka dombok, Kihajt az ág, ezer virág. Növekszik, duzzad a világ. Az almafánk is, lám, kibomlott. S gazdag csokorba széjjel omlott, S remegve rajta millióm Szerelmes kis virágszirom. A fehér gömb alatt megállók, S csak bámulom a kis világot. Mely úgy terül el kereken, Akár a világegyetem. A fény zuhog, csak ömlik rája, S mint bolygók szférikus danája, Ezernyi kis méh úgy donog, S villog, akár a csillagok. Péntek Imre: hívások hívom apámat (meghalt) anyámat (fiam a sok házi munka ... lépni sem tudok ...) hívom a barátomat (öreg fiú, én megértelek, de most az istennek se ...) (fel)hívom a mentőket (foglalt) a telefondoktort (mással beszél) a hivatalt (tájékozódik) (ki)hívom a sorsomat (magam ellen) (nem ér rá) ki. „Neked hangszer a hegedű, nekem kenyerem” — fogtam fel az üzenetéből. Nem volt bátorságom megszólítani. Kérdezni tőle azt, amire kíváncsi voltam. Milyen életed volt öreg cigány? Megaláztak-e részeg duhajok? Jutott-e neked is szerelem, vagy csak nézted a táncos lábú, tüzes ölű menyecskék akkordjaid ütemére ringó kebleit? Sokszor maradtál-e éhen roskadt asztalú lakodalmak után? Csattant-e pofon az arcodon kéztől, mely csak törni képes a szépet? S mennyit beszélgethetnénk! Elcserélnénk a hegedűinket, hallgatnánk, melyiknek tisztább a hangja. Tanítanál engerrt, miként lehet sírattatni és nevettetni a húrokat. S mondanám neked: A játékodban benne az életed. Aztán hirtelen, mintha csak varázsütésre történne, megbotlott az öreg. A hegedűtök éles csattanás&al vágódott a kockakövekre, s kifordult belőle a hangszer. Ott termettem. A reflexeimet nem a segítés kötelessége, hanem a látás vágya mozgatta. Olyan-e a hegedű, mint a gazdája? összehasonultak egy emberöltő alatt! Amint felemelkedtem, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szemében riadalmat, a leleplezett hamisság szégyenét láttam. A hegedű poros és húr nélkül volt. Évek óta nem játszottak rajta. — Én tudom, öreg, hogy te nagy művész vagy — mondtam, s a kezébe adtam a tokot. Nem válaszolt. Ugyanazzal a testtartással, ahogy a hajóhídon állt, elindult a sziget felé. Törő István: Szétfakad Az indulat mielőtt szétfakad még bebarangolja a testemet, ideje van a csöndnek, s halálnak, alkuszik velem az isten, szemem szikrázik, a ködben vágtatunk, utakat sikáló szelek dörgölőznek ruhámba, lombját kérné vissza a fa, de burkolózik félhomályba, még fagyos hidat görbít testére az alkony — valaki eljön elém majd, szívembe látogat, s kitakarítja a beleivódott keserűséget — kihűlő perceim jégcsokrot vésnek a februárba, galambok vére belefagy a puha hóba, korgó gyomorral a vadak estére hajolva nekem keseregnek, hogy tavaszt izenjek az ég alján vöröslő fellegeknek. Győri László: Emléktábla Ebben a házban lakott hatvanegy éjszaka a költő ki nem tudott elbújni máshova Ebben a házban süvít a Mátra szele ma is nem hatvanegy napig ezeregy éjszaka Vele egy fedél alatt a tört vers szelleme akinek parancsot ad és nem bír el vele Ebben a palackban élt hatvanegy éjszaka volt Ifjúsága sötét akár az ablaka (
