Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-28 / 49. szám
4 1985. FEBRUAR 28.. CSÜTÖRTÖK Felszabadulásunk negyvenedik évfordulójának évében a könyvkiadók sorra jelentetik meg azokat a müveket, amelyek közelebb hozzák a háború utáni nemzedékhez a négy évtizede történt eseményeket, személyes hangon, az élmény erejével, vagy a dokumentumok hitelességével. Összeállításunkban e müvek közül mutatunk be néhányat. Az örökség rendkívül súlyos Történelmi sorsforduló pillanatainak részeiéivé teszi olvasóit a Kossuth Könyvkiadó az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Kormány megalakulása dokumentumainak közreadásával. A jegyzőkönyv, ami 1944. december 21—22-én született Debrecenben, a Református Kollégium oratóriumában, most jelent meg először eredeti formájában. Sorait olvasva úgy érezzük, magunk is ott vagyunk a nemzetgyűlés tagjai között, lelkesen tapsolunk egy-egy beszéd után, vagy helyeslőén kiáltjuk közbe: Vgy van! Mi is érezzük, milyen felemelő azok közé tartozni, akik élve az első valóságos lehetőséggel hozzájárultak ahhoz, hogy az idegen uralomtól felszabadult magyar nemzet végre maga vegye kezébe sorsának alakítását. Az üléseken felszólalók nevei a történelemből, a munkásmozgalom történetéből ismertek. Ám azt, hogy milyen szenvedélyesen, milyen lelkesítőén tudtak kiállni igaz ügyük mellett, mennyire át- érezték a szenvedést, amit a háború okozott a népnek, az itt közzétett beszédeikből tudjuk meg. Takács Ferenc, a Szociáldemokrata Párt, Váczi József, a Független Kisgazda- párt, Dálnoki Miklós Béla párton kívüli, Erdei Ferenc, a Nemzeti Parasztpárt, Keresztes Mihály, a Magyar Kommunista Párt, Balassa Miklós, a Polgári Demokrata Párt képviselője s valamennyi többi felszólaló azt erősítette meg, hogy a ránk hagyott örökség rendkívül súlyos. Tisztán látták, hogy a romokban heverő országban a gazdasági élet mérhetetlen nehézségek közepette kezdődhet csak újra, hogy hazánk fölemelkedéséhez szívós, megfeszített munkára lesz szükség, amelyben valamennyi társadalmi osztály, réteg részit vesz. Közösen, egy akarattal. Mert a mélyből kilábalni külön-külön nem lehet. A Debrecenben negyven esztendeje megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány nyilatkozatában egyebek közt ez áll: „A magyar szabadságharc győzelmének, függetlenségünk és államiságunk helyreállításának elengedhetetlen feltétele Magyarország demokratikus átalakítása. Ennek megfelelően az Ideiglenes Nemzeti Kormány hatályon kívül helyezi az összes népellenes törvényeket és rendeleteket...” És ezzel valóban megkezdődött hazánkban a demokratikus átalakulás. Ha azit mondjuk tehát, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása egyben népi demokráciánk születésének napja is, pontosan fogalmazunk. A kezünkben tartott könyv minden sora tükrözi azonban, hogy mindazok, akik akitor ott ültek Debrecenben, tudták: soksok küzdelemmel teli napnak kell eltelni ahhoz, hogy valósággá legyen, amiről döntenek. S az is nyilvánvaló volt már ekkor, a nemzetgyűlésen, hogy a Magyar Kommunista Párt az összes jelenlévő pártnál dinamikusabb, szerepe meghatározó, egyértelmű akcióprogramjával megtalálta szövetségeseit a nép legradikálisabb rétegeiben, át tudja fogni az egész magyar nemzet érdekeit. Uraim, már vártuk önöket! Hiányt pótol Takács Tibor könyve azzal, hogy feltárja a mindennapok kisebb és nagyobb tragédiáit, örömeit, abból az időből, amikor egy maréknyi józan gondolkodású katona és civil mélységes titokban megísérli menteni a menthetőt: katonai ellenállás szervezésével kiragadni az országot a nemzetvesztő háborúból. Megtudjuk a párhuzamosan futó történetekből, hogyan éltek ezenközben az emberek, Az első hadosztály elindul A Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó Vállalat gondozásában jelent meg a Nagy Gábor szerkesztette Üj haza, új hadsereg című viszsaaemlékezés-'gyű j temórny, amely a demokratikus magyar hadsereg megalakulásának idejét eleveníti fel. A kötet szerzői ez esetben is részesei voltak az eseményeknek. Közös vonásuk, hogy valamennyien rengeteg ér- dtekes, izgalmas, tanulságos élményt szereztek, ezekre emlékeznek most, hosszú évtizedek távlatából. S lehet, hogy ma már szebbnek tűnnek azok a na{>ok. Lehet, hogy az olvasók közül az, ki maga is ott volt, másként lát valamit az írásokban fölemlegetett dolgokból. Ez szinte természetes. Az ugyanis, hogy ki mit lát és hogyan, függ attól is, hogy honnan és miként került a hadseregbe, milyen poszton tevékenykedett. A könyvet éppen ez teszi értékessé. Az írások nem egysíkú látásmódot tükröznek, hanem egy sereg szubjektív motívumot tartalmaznak, amelyeknek segítségével a mai olvasó közelebb kerül a négy évtizede történtekhez. A kötet első írása Csémi Károlyé. Olvasás közben a szerzővel együtt méltónak érezzük azt a lelkesedést, amellyel a frissen alakult hadsereg katonái türelmetlenül készülődtek a fasizmus elleni harcra, s azt a csalódást, amikor erre a háború befejezése miatt mégsem került sor. A többi visszaemlékezés is választ ad azokra a kérdésekre, hogy kik voltak az önkéntesek, mi vezette őket az új hadseregbe, mi jellemezte magatartásukat, hogyan hordták magukban a nép életét megváltoztató társadalmi átalakulásokat. Végig kísérhetjük az úton az új, demokratikus magyar hadsereg 1. hadosztályát, annak is 1. gyalogezredét, amint a nyugati hadműveletek területére szállítják, Wiener Neustadtig. Mert addigra vége lett a háborúnak. Feladat azért maradt: a csellengő, menekülő hitleristákat kellett ártalmatlanná tenni. Olvashatjuk egy zászlóaljorvos emlékeit, tájékozódhatunk katonapolitikai lépésekről, a határőrség újjászervezéséről, a magyar—szovjet fegyverbarátságról. S amikor a kötet végére értünk, akkor hisszük igazán a krasznogorszki iskola-láger parancsnokának, Parf- jonov ezredesnek idézett szavait: „önök most harcolni mennek népük függetlenségéért, szabadságáért, a demokráciáért. De ne gondolják, hogy ez csak a fegyverek harca. Legalább ekkora szerep jut a példamutató munkának és meggyőző szavaknak. Ezt ne feledjék”! Az Ideiglenes Nemzeti Kormány nyilatkozatában adta tudtára a magyar népnek: „... megszervezi az új magyar nemzeti haderőt, a magyar függetlenség és az állami szuverenitás egyik legfőbb biztosítékát”. Megszületett a hadsereg. S negyven esztendeje híven tölti be hivatását, teljesíti, amire alapító tagjai esküdtek. mit sem sejtve arról, hogy mellettük, értük más emberek életüket tették kockára. Megismerve a mindennapok szenvedéseit, még hitelesebbé válik az ellenállás szükségszerűsége, a történelmi érvek mellé fölsorakoztat a szerző — írói fantáziájának kibontakoztatásával is — egy sereg földközeli indokot. Bepillantást nyerhetünk a korabeli leventeokta- tásba, ízelítőt kapunk abból, hogy milyen maszlaggal igyekeztek meggyőzni a fiatalokat a hitleri csodafegyver erejéről, bizonygatva, hogy ezt a háborút csak a fasiszták nyerhetik meg. Ezek a fiatalok azonban — közelebb kerülve a valósághoz — fokról-fokra megtapasztalják ennek az ellenkezőjét. Látják, hogy a nyilasok miként garázdálkodnak, hogyan válnak egyre dü- hödtebbekké, amikor már mindenki tudja: o vesztes fél szekerét tolják. A regény hősei közül Bene Gyula villamoskalauz sorsszerűén keiül kapcsolatba a katonai ellenállás szervezőivel. Maga is besétál a csapdába. Halló, Tarcsay-lakás? S a hang, amely szívesen invitálja a telefonálókat: Uraim, csak jöjjenek, már vártuk önöket. A hang, amelyet még sohasem hallottak, de mégsem riasztja el az összejövetelre igyekvőket, annyira bíztak a konspirációban, abban, hogy senki sem tudhat szándékaikról. Tévedtek. Áruló volt soraikban. Ez véráldozatot követelt. Meg kellett halnia Kiss János altábomagynak, Nagy Jenő vezérkari ezredesnek, Tantsay Vilmos vezérkari századosnak és Bia j csy-Zsiílinszky Endre képviselőinek is. A Halló, Tartsay-lakás? mindvégig eseményekben bővelkedő, izgalmas mese a negyven évvel ezelőtti valóságról. Hiteles helyszínekkel, hangulatokkal. Különösen megkapó, ahogyan az író, Takács Tibor Szegedet idézi a könyvben, a Tisza-partot, a csöndes utcákat, a szókimondó, becsületes mesterembereket. Érdemes könyvét kézbe venni. Tv-FIGYELŐ Duna-ág. Jő újságcsinálói — és újabban természetesen televíziós — gyakorlat az, ha visz- szatérnek egy-egy korábban megpendített témához a szerkesztőségek. Természetesen olyanokhoz, amelyek jobban megmozgathatták az olvasók, illetve a nézők fantáziáját, és solcakat érdekel a folytatás. Dicséretére a Hét szerkesztőségének, legutóbbi adásában ismét szóvá tette a Soroksári- Duna-ág nevezetes úszó lápjainak a sorsát: újból elpanaszolták, hogy előző, I982-es látogatásuk óta szinte semmi nem történt e védelemre érdemes természeti képződményt illetően. Felterjesztések persze készültek — mégpedig igen szép számban vetették papírra őket —, de hát annyi illetékes irodához tartozik ez az ügy, hogy semmi érdemleges fejleményről nem lehet mindmáig beszámolni. Közben pedig, amíg a kérelmek utazgatnak asztaltól asztalig, az úszó lápok állapota egyre romlik, hiszen változatlanul ki vannak téve minden és mindenki kényére- kedvére. A közelebbről érdekelt Pest megyei.és a távolabbról bosz- szankodó más vidéki előfizetők bizony egyaránt jó néven vennék, ha az iratgyártás helyett érdemben is történne valami ott, a Cucor-sziget környékén. ÉVSZIlkok.. a jámbor készüléktulajdonos tudván tudja, hogy csacskaságok és izzad- mányos félviccek sorakoznak majd a Szeszélyes évszakok képes-hangos menükártyáján, ám valahogy mégis odatelepszik a kis házi masinája elé, mégpedig azzal a reménykedő sóhajjal, hogy hátha egyszer végre mást, sziporkázóbbat, poénosabbat, egyszóval elviselhetőbb telekommunikációs táplálékot nyújtanak át Antal Imréék. Nos, a szóban forgó sorozat legutóbbi jelentkezése sem tűnt — sajnos — másnak, mint halovány emlékű elődjei. Szinte a megszólalásig ugyanaz az erőltetettség jellemezte, minit a korábbi téli, nyári, őszi, tavaszi traktákat. Egy néhány percében azonban nagy hirtelen tetszeni kezdett. Nevezetesen akkor, amikor a vége felé föltűnt Varga Csaba Sztárparádéja, s benne hol köcsöggé domborodva, hol daloló koponyává igazodva Lata- bár Kálmán, Mezei Mária, Gázon Gyula, Kazal László és más remek — immár köreinkből végleg eltávozott — színészünk. Ez a pár pillanat aztán igazán sztárosan csillogó, az ötösök ötösét is kiérdemlő valami volt! Egyrészt maguk a gyurma karikatúrák sikeredtek parádésan jóra, másrészt meg maga az egész összeállítás egy igazán képernyőre illő — mert a mozgó látvány minden lehetséges hatáselemét kihasználó — trükksorozat- ként rögzítődött. Testvér-show. Amikor a jó múltkorában azt a bizonyos Operaénekesek operettestje elnevezésű összeállítást tűzte műsorára a televízió, minden hangra, látványra érzékenyebb előfizető úgy vélhette, hogy ilyesmivel kirukkolni illetlenség. Nem egyéb, mint kiváló alkalom a más jellegű dallamokra szoktatott operis- ták, g egyúttal az operett, mint sajátos — a dal- és mozgás- kultúrát a maga törvényei szerint megkövetelő — műfaj lejáratására. Nos, az a hangicsálás, kedélykedés egy szupergála volt ahhoz képest, amit most, kedden kora este Testvér-show címmel láthattunk. Amint azt a cím is jelzi, az egy anyától (netán apától is?) származó porondművószek kis csapatai vonultak fel a székesfehérvári Vörösmarty Színház színpadára, hogy a nagyérdemű helybéli publikum meg a ki tudja, mi okból odarendelt tévékamerák előtt megmutassák, mit tudnak. Szordínósan fogalmazva: ez az öccsös-húgos, nénés-bátyás egyveleg igen szerényen villogott Akácz László ■ Heti filmtegyzetb Házibuli Brigitte Ftmsey, Claude Brasseur és Sophie Marceau, a Házibuli főszereplői Nehéz egy tizenhárom és fél éves, de máris bimbózni kezdő nőiségű francia kamaszlány apjának és anyjának a sorsa. Körülbelül ennyit mond, erről szól Claude Pinoteau francia rendező filmvígjátéka, a Házibuli. Nem nagy ügy, nem nagy téma. És mégis: kellemes és kedves alkotás. Ami azzá teszi, az tulajdonképpen roppant egyszerű dolog. Tudniillik: tisztességes és rendes munka, mely azt adja, amit vállal. Az ilyen típusú filmekre szoktuk mondani: szórakoztató film. Amin általában azt értjük: kellemes másfél órás időtöltés, egy kis derűvel, egy kis szerelemmel, egy kis bölcselkedéssel, köny- nyű konfliktusokkal és köny- nyed megoldással. Nem kell szégyellni az ilyen szándékkal készült filmeket. A világ filmtermésének elsöprő többsége nem is tör magasabbra, mint a szórakoztatásra, és az évente készülő több ezer filmből jó, ha száz munka bizonyul igazán kiemelkedő film- művészeti alkotásnak. A dolog nyitja ott keresendő, hogy ezek a szórakoztató szándékkal forgatott filmek a maguk kategóriájában jó színvona- lúak-e? Mert azt ráfogni egy tehetségtelen, unalmas, ízléstelen, ötlettelen, humortalan, rosszul rendezett és játszott filmre, hogy az lenne a szórakoztató film: nem más, mint rágalom a jó filmlektürrel szemben. (Mellesleg megjegyezve: persze a fenti „erényeket” csillogtató, úgynevezett művészfilm sem különb kategória, még ha elfogult vagy csak egyszerűen a divathullámmal hajózni óhajtó — esetleg a „brancs” beltagjának számító — filmesek mennybe viszik is.) A Házibuli azért kellemes munka, mert tudatában van saját lehetőségeinek és korlátainak, s egyiket sem akarja átlépni. A kedves kis tinédzserről, Vicről, nem formál tinidémon képet, hanem egyszerűen csak egy kamaszlányt mutat be, akiben először kezd ébredezni a szerelem csodás — és csodásán kusza — érzése. A nagyon fiatalos mama meg a nagyon elfoglalt, de, azért a nőkre mindig ráérő papa sem csodalények; sok karakterisztikus kis vonásból állnak össze. És hasonlóképp jól felépített a környezet, melyben a film játszódik: a francia polgárság középsőnek mondható rétegében bonyolódik a szerelmes lány, a kikapós papa és a kikapóssá váló, de azért nem hűtlen mama fordulatos története. A film nézhetőségének jelentős tényezője, hogy a papát a sok filmből ismert, jó és mainkén» színész, Claude Brasseur játssza, a mamát a vonzó Brigitte Fos- sey és Vic, a kislány szerepé^ pen egy még nagyon fiatal, de máris figyelmet érdemlő kislány, Sophie Marceau debütál. Erotikus képregény Egy nagy mester, Kaneto Sindo filmje ez a különös japán mű. A rendezőt legalább egy filmjéből mindenki ismeri: ő alkotta a klasszikus Kopár sziget című munkát. A mostani film fényévekre van a Kopár sziget nemes egyszerűségétől és sűrű drámaisá- gától. Témájában is, képi megoldásaiban is. A történet a japán festészet egyik legnagyobb alakjáról szól. Hokusai Kacusika 1760- tól 1849-ig élt. Küzdelmes élete művészileg hihetetlenül termékeny volt. Főként színes fametszeteit tartja nagyra az utókor; ezekből sok-sok, nagy terjedelmű albumot adott ki. Elsősorban mint pompás természetmegfigyelőt és ábrázolót, értékelik. Elképesztő rajztudása és még elképesztőbb mozgás- megragadási készsége elég szokatlan is volt a maga korában. Sikerei ezért is születtek csak nehezen. Megoldásai nem vágtak egybe a japán tradíciókkal. Kaneto Sindo filmje Hokusai életútját és művészi útját egyaránt követni akarja. Egy japán néző bizonyára jobban értékeli ezt a törekvést. Mi s filmből csak annyit olvasunk ki, hogy Hokusai megszállott művész volt, hogy egyszer találkozott egy valóban megej- tően finom szépségű nővel, akibe nem is annyira férfiként, mint inkább művészként beleszeretett, s hogy amikor nagyon-nagyon öregen újra rábukkan a hajdani szerelemhez hasonlatos nőre, művészete megújul és meglepő művek születnek a keze nyomán. A többi — az esetleges parabola a művész és az érzéki világ közti viszonyról vagy az öreg művész és az ifjú ihlető parabolája, s még más mélyér- telműbb dolgok — a mi számunkra nemigen jön le a vászonról. Sőt, a film utolsó negyede kifejezetten komikus hatást vált ki; a nem is egészen gusztusos vénember, Hokusai és barátja, a hasonlóan vén író, Bakin jelenetei (nem utolsósorban a nagyon rossz maszkok miatt) megnevettetik a közönséget, noha a rendezőnek aligha ez volt a célja. Amii az erotikát illeti: erről is más fogalmak élnek errefelé. Ha már egyszer megesett Szépen dekorált film a csehszlovák rendező, Stefan Uher munkája. 1983-ban Ost- ravában a csehszlovák film díját kapta a nemzeti' fesztiválon, s nem sokkal később a csehszlovák filmkrtikusok díját is elnyerte. Még abban az évben a moszkvai filmfesztiválon az egyik 2. díjjal jutalmazták, s azóta más fesztiválokon is szép sikereket aratott. Az elismerések nem méltatlanul érték a filmet. Mostanában kevés olyan csehszlovák filmet Iqttunk, melyben a mai Csehszlovákia (jelen esetben: Kelet-Szlovákia) élete, társadalmi viszonyai, konfliktusai, a fejlődés nehézségei, a morális tradíciók, az egyén és a közösség erkölcse nagy összeütközései oly érdekesen jelennének meg, mint Uher filmjében. Egy húsz évvel ezelőtt elcsábított és cserbenhagyott anya, s a most elcsábított és cserbenhagyott lánya történetében a nagy hírű csehszlovák filmes az új hullám eszközeire emlékeztető hangvétellel tárulkozik fel a mai falu, hol groteszk, hol tragikomikus epizódokban, de mindig emberien. Takács István
