Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
. 1085. FEBRUÁR 23., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Thiery 'Árpád: A revizor házassága Kánffy Lajos: Portré árvultság. Ez mind benne volt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett. — Véres a könyöke — mutatta a lány elborzadva. H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tűnő arcot. — Mi van veled?.. . Hallod, amit kérdezek?... Ints a fejeddel, hogy hallod ... Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül. Őz szeme könnyes lett. H. Tóth simogatta az arcát. — Mi történt veled? — Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám. H. Tóth fölsegítette a feleségét. — Inkább a fotelba ülnék — mondta az asszony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva. H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, a feleségét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb rosszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj, hogy nem várok tőle semmit, talán soha nem is vártam, tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset, hogy mindent megbocsássak és elfelejtsek ... Zavarba jött. Ez a „mindent megbocsássak és elfelejtsek’’, ebben a megfogalmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmiségekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Idegesítő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint egy madár. A járásában is felfedezett valamit. Egyenletes, andalgó ritmus, kimért egyenes tartás, ami a tornászmúltat idézte föl. Olga a járásában teljesen függetlenítette magát az utca mozgásától, mint aki nemcsak azt tudja, hova Monon Für Dezső: J Ma tudtam meg Ma tudtam meg igazán, hogy van szívem, rosszalkodott kicsit, ez a rossz hírem, jó hírem pedig, mikor rád gondoltam, majdnem szégyenkeztem, hogy panaszkodtam. Ha nő nem vidítja éltedet Ha nő nem vidítja éltedet, szerencse kísérheti léptedet, ha nincs benned valami vagány, hiába tagadod, ez a magány. Jönnek holnapok a Vágtatnak a napok, jönnek a holnapok, még jó. csak idősebb, nem öregebb vagyok Ez vagyok Száraz kóró vagyok, mit szél fúj id óbb, odább. nem sima utakon, de tüskén, bokron át. összetörtén, porosán, mint egy vándor megyek és kutató szememmel barátságot lesek Bartis Ferenc: Törpefenyő Zöldelljenek lombosodra és nőjjenek fel az égig, de a gőgös, gyökértelen. messzi-hírű csodafákat, kitekeri még a szél is. Törpe vagyok, de gyökerem mélyre ásott: ezredévek nedvét szíva, s kemény törzzsel állok ellent minden szélnek, viharnak és orkánnak is, s jöhet eső, istennyila, s ha úgy tetszik, meteor is rakhat fészket ágaimra, kidönteni nem tud semmi, s mindhiába fűrész, fejsze, ha ma reggel kivágnának, kezdhetnénk már újra este, mert gyökerem mélyre ásott: évezredek nedvét szívja, s kiirtani képtelen rá fejsze, vihar, istennyilai \ közben gazdag lett-e vagy szegény maradt? Nem tudom, Aligha vetheti fel a pénz, nem a villatulajdonos, a drága autókat évente cserélgető mesterek fajtájából való. Neki mindig a lelkiismeretesen megoldott feladat volt az első, nem pedig a harácsolás. Na, na! — figyelmeztetem magam a huzatos, műfényben úszó föld alatti csarnokban. — Na, na! Ilyen eszményi képet festeni csupán annak alapján, hogy egy fényesre suvik- szolt bakancsot látsz? Hogy a tisztára mosott munkaruha flóraszept szagát érzed? Hol egy avítt kalap megbecsülése elérzékenyít? Nem, nem túlzás, védem az elképzelt jellemeket. Akinek ekkora gondja van rá, hogy mások előtt rendesen mutatkozzék, az minden tettében ilyen. Ez a pedantéria nem önző, nem tetszelgő, nincs ebben kicsinyesség, merevség, ez a többieknek szól, ez miattunk van, ebből az embertársak megtisztelése érződik. Jöhetett volna emberem amúgy porosán, olajosán is az utcára, egyetlen rosszalló pillantás sem érte volna. Hiszen a város tele van a munkájukat rövidebb-hosszabb ideig odahagyókkal, akik malterosan, fes- tékesen, kormosán, tisztes munkától bemaszatolódva ugranak be valamilyen hivatalba ügyes-bajos dolgukat sebtiben elintézni, vagy önki- szolgáló vendéglőkben, bisztrókban, presszókban falatoznak, söröznek, kávéznak... Nincs ebben semmi megbotránkoztató. A munka nem szégyen. A foglalkozás nyomait viselő öltözet sem szégyen. De nem is erről van szó. Ezaz iparos nem a többi munkással összehasonlítva tetszik nekem. Padentériája az emberiség nagy részének mai viselkedésével, megjelenésével szemben rokonszenves. Az emberiség többsége ugyanis rendetlen. Lompos. Hanyag. Felületes. Ügy öltözködik, úgy él, mintha soha nem is hallott volna ön- és -■ közmegbecsülésről. Szakadt, piszkos, feltűnően bizarr, felcicomázott, hányaveti. Minderre belső összerop- pantsága ösztönzi. Emberem mellé most egy friss mozgású, diplomatatáskás úr kerül, betekint a metró sötét alagútjá- ba, lesi, nem villan-e már föl a szerelvény lámpaszeme. Amint sürög- forog, eltakarja előlem a szerszá- mosládás alakot. Bosszant. K érjük a kedves utast, hogy hagyja el a peron szegélyét! Kérjük a kedves utast... A drapp úr felfigyel, ez neki szól, ott toporog a gumírozott peremen Hátrál, újra láthatom iparosomat. Még mindig kedvtelve nézem. A velszi herceg kihívó eleganciája nem kápráztatott el. Ez a kínos pontossággal összeválogatott toalett épp oly idegen számomra, mint a gon- dozatlanság. Léghuzat tolul ki az alagútból, csattogva berobog a szerelvény. Néhány pillanatig még szemmel kísérhetem a bajszos mesterembert, míg egyszerű, rendes, pedáns alakja bele nem vész az ingerült, sietős tömegbe. M ár a mozgólépcsőn felfigyeltem rá, ahogy aláereszkedve a mélybe mögéje kerültem; s most is őt nézem, ezt a szerszámosládát cipelő, nyírott bajuszú, kalapos férfit a metróállomás föld alatti csarnokában. Jönnek, jönnek itt mindenféle alakok, ki elegáns, ki elhanyagolt, ki divatosan rendetlen, ki pedig divattalanul az. Ez a bajszos iparos zöldes filckalapban, pu- fajkában cseppet sem feltűnő közöttük; akkor hát miért éppen ő tartja fogva a tekintetemet? Márpedig fogva tartja. Valami különös, szokatlan pedantériát vélek felfedezni benne. Pedantériát?! De hiszen a kalapja nyűtt, homokszínű pufajkája agyonmosott, ráadásul szürke munkaköpenye fölé vette magára, így aztán a derékig érő vattakabát alól a köpeny szára, mint valami profán reverenda a kifakultan kék, éppen csak a bakancsig érő, kurta nadrágszár fölött mulatságosan laffog. Lábbelije is otromba. Nincs ennek a férfinak az öltözékében semmi választékos. És mégis — annyira pedáns. Ez ragadott meg, ezt figyelem, amíg a szerelvényre várok. Elképzelem, miként indult útnak az imént pinceműhelyéből ez az iparos. Mosószeres vízben tisztára súrolta a kezét; könyökével néhányszor — a lépcsőlejárat világosságában — ledörgölte kalapja karimájáról a port; köpenye gallérja mögé hüvelykujjával gondosan eligazgatta barhent sálját (amit sohasem tesz le úgy, hogy előbb össze ne hajtaná), vászonnadrágja száráról leveregette a netán rátapadt vasreszeléket; kora hajnalon — vagy még az este —, boksszal, kefével fényesre tisztított bakancsát egy rossz flanelldarabbal újfent végigtörölgette, s csak azután fogta fel szerszámosládáját, s indult arra a címre, ahová valami elromlott szerkezetet megjavítani hívták. Akkurátusán jött a metróig, nem loholt, nem tülekedett az utcán. De nem is nézelődött; jött kimért tempóban, igyekezve, rendesen. Ahogy itt áll, türelmesen várakozva, sen.-, kivel sem törődve, mondhatnám, a reá váró feladatra összpontosít; de csakugyan: mintha lelkileg készülne a munkára, ötven év körüli lehet, ősz hajszálak tapadnak halántékára, bajsza is deresedő, arca pirospozsgás. Kisiparos. Vagy szövetkezeti dolgozó? Valamilyen, szerviz alkalmazottja? önrezsiben álldogál itt vagy órabérben? Érdeke, hogy sietve dologhoz lásson vagy minden kényelemben töltött perc talált forintokat fial? Ezt próbálom kitalálni, de rájövök, hogy feleslegesen, mert akár a maga ura ez az ember, akár vállalati dolgozó, egyaránt lelkiismeretes. Hiszen nem ruhadarabjai szerint pedáns, hanem viselkedésében az. Bárhová megy is most, bármit végez is majd, pontos lesz, gondos és megbízható. Nem fogja összecsapni a munkát. Nem mímeli majd a buzgalmat, valóban buzgólkodni fog. Nem is tehet másként; ilyen a természete; szigorú apjától, jó mesterétől alaposságot tanult egykoron; így élte le eddigi életét is: szorgosan, becsülettel, szerényen, tisztán. Hogy Szakonyi Károly: A metróállomáson megy, de azt is, hogy oda fog érni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fekvés a hangjában. H. Tóth nehezen viselte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgokat! — Mit főzzek ebédre, krumplifőzelékét vagy túróstésztát? — kérdezte. — A túrós tésztát jobban szeretem — válaszolta H. Tóth. Fél év múlva megkérdezte: — Miért nem főzöl mostanában krumplifőzeléket? ... Olga megütközve nézett rá: — De hiszen, te nem szereted... — Igen, doktor úr, siessen! — mondta H. Tóth határozott hangon a telefonba. Letette kagylót, s nem tudta, mihez kezdjen. Olga lábai elé kuporodjon? Nevetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és tegyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Menjen le az orvos elé? t — Főzök egy teát — jutott eszébe. — Majd a kislány — tartotta visz- sza Olga. — Inkább ülj ide mellém. H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem szokott a felesége mellett ülni. — Nem kell érteim aggódni — mondta Olga. Alattomosan belenyilallt egy régi visszahozhatatlan szilveszteri kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a villanyt, elcsönde- sült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hóvihar az utcai vezetéket leszaggatta, a szálloda végképp világítás nélkül maradt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső ahlaktábláit, befútt a hideg szél. Vacogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő hatására elmúlt. Másnap a vátorlásklub körül csatangoltak a nagy hóban, Olga kiszaladt a móló végére, felmászott egy hósipkás kőbakra. — Foglaltam neked egy várat! — kiáltotta . kipirulva. — Foglaltam neked egy várat!... A cipőjük csontlkeményre fagyott, A parti őrség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort ittak. Később nehéz hófellegek nyomultak a víz fölé, Olga megszeppent, és visszasiettek a szállodába. — Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga. — El. Eszebe jutott H. Tóthnak egy mondat: Mit jelentsen az. hogy levonod a tanulságot? Olga elmosolyodott. — Csak nem vagy féltékeny? — Nem, nem — vörösödött el H. Tóth. — Nincs is rá okod, soha nem is volt — mondta az asszony. — Legfeljebb nekem. H. Tóth nem válaszolt. A doktor rövid diagnózist adott —: Alacsony a vérnyomása. Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta H. Tóthnak az előszobában. H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kellene törődni a lány nevelésével. — Anyád? — nézett szigorúan. — Nincs itthon? A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a villanyt, majd sikoltozni kezdett. Apa! Apa! Apa!... A szobába lépve H. Tóthnak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca viaszsárga volt, eszméletlennek tűnt. Keskeny szája elikékült, keze az ölébe csúszott. Döbbenet. Zuhanás valahonnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett elviselhetetlen fájdalom. ElA VSf!3t késett. A restiben kért egy pohár pálinkát. Ügy gondolta: ennyit megengedhet magának, öt nap alatt összesen háromszáztíz forintot költött. Ez rekord volt. öt napon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meghívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitatni — gondolta. Kedden összeveszett a felügyelő bizottság elnökével, a következő nap megfenyegette a pénztárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg magának — mázolta el a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy emberbarát örömével írta alá a jegyzőkönyvet. Szabálytalanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz. — Valami baj van? — érdeklődött a pincér. — Semrrti, semmi — emelte föl H. Tóth a fejét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül lenni. — Itt, uram ? ... Otthon az asztalon a felesége levele várta. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam magamnak bemesélni, hogy hátha csak az én gyanakvó természetem, és mégis igaz. amit mondtál. De hát rá kellétt jönnöm megint, hogy neked mindenki fontosabb, mint én. Te csak azzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszem- . ben élsz, hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kívül, hogy hazaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de mindig megmaradtam tisztességesnek és becsületesnek, de a te közömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is törődj ... H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga s lefűggönyzött ajtó mögött hallgatózik. És a kislány? Most kapott észbe. hogy amikor belépett a lakásba, a köszönésre nem kapott választ. Megnézte az óráját: fél kilenc múlt. Uvegbura alatt néhány szelet turistaszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta a konyhaasztalon. A sajtot meg a szalámit befalta kenyér nélkül. A hűtőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések, valamennyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobába. A prémes kabátban volt a keze, amikor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan?... Határozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet olvasta, vagy a konyhában volt, Olga a fürdőszobán ál előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot. H. Tóth a rágyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített vacsora, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasztott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a különös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja. mint akinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszólalni! Végre rágyújtott. Két-három szippantással telefüstölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elrepültek... H. Tóth nem tudott mit válaszolni. — Nem is láttunk a filmben madarakat — gondolta. Olga megismételte: — A madarak elrepültek ... H. Tóth még akkor se válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk illő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét keresett. Andrea csöngetett. — Hol voltál? — förmedt rá az apja. — A barátnőmnél.
