Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1985. JANUÁR 26., SZOMBAT ZINHAZT LEVÉL Tanner — Tenorio 11613-ban játszották elő- ! szőr, 1630-ban jelent meg nyomtatásban egy spanyol dráma. Szerző- j je a korszak kedvelt I drámaírója, Tirso de Molina. A mű címe: A sevilladi szédelgő és a kővendég. Főhőse pedig Don Juan Tenorio. Jegyezzük meg e nevet; főleg a keresztnevet. Évszázadokon át visz- szatérő alak teremtődött itt, sőt fogalomértékű figura: Don Juan, s a donjuanizmus. A spanyol drámaírónak fogalma sem volt róla, milyen családot alapít, ő nem tehetett hőse szívós utóéletéről. Nála még csak arról van szó, hogy egy kimeríthetetlen vágyú, lobogó férfiassá- gú fiatalember sorra bűnbe viszi a nőket, mert ellenállhatatlanul csábítja őket. Vágya előtt nincs, nem lehet akadály; ha kell, embert is öl, csakhogy elérje a kiszemelt nőt. Végzetét is ez okozza majd: egyik el- csábítottjának apját öli meg, de az apa sírjára emelt kőszobor egy rém- séges éjszakán megelevenedik, s a pokolra viszi a megátalkodott bűnöst. A nőbolond Don Juan ezzel bekerül az európai drámairodalom kedvelt hősei sorába. Hamarosan Moliére is drámát ír róla, Don Juan, vagy a kőszobor lakomája címmel. Az 1665-ben bemutott mű azonban már teljesen más Don Jüant visz színre. Ez a figura szintén bolondul a nőkért — de többnyire csak a csábításig jut el, a vágyott végeredményig csak ritkán. Amellett gőgös és visszataszító, hazug és becstelen — szóval kissé a Moliére korának nemes uraira emlékeztet. A másik oldalon viszont eszes, okos, racionális elme, aki nem hisz a vallásban, a babonákban — egyáltalán, semmi irracionálisban, misztikusban. Sokoldalúan jellemzett, színesen ábrázolt hőse ez a Don Juan, nem az az egysíkú, gaz és romlott, pokolra valóan bűnös csábító, akinek Tirso de Molina elfogult és buzgó spanyol katolicizmusa ábrázolta. Moliére hőse már a felvilágosodás előfutára, s mint ilyen, érthetően döbben meg, amikor racionális világában megjelenik az irracionális kőszobor. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy a megkövült világrend vág vissza a hitetlen, tehát bűnös szoknyavadász kihívásaira. Moliére Don Jüanjától — számos más Don Juan-feldolgozáson át — Mozart Don Giovannijáig vezet az út. Az 1787-es bemutató szövegírója, az olasz Da Ponte, szerencsésen vegyíti Don Giovanni alakjában a moliére-i racionalitást, a közben élt Casanova hírhedett nőcsábász-típu- sát, sőt, a Faust-monda bizonyos vonásait is. Alapvetően átformálja Don Giovanni szolgájának alakjai; Leporello teljesen egyéni figura lesz, akiben szolga és kommentátor, védelmező és erkölcsbíró, büszke társ és beijedten lapító tettestárs, nagyzolás és földhözragadt józanság vegyül. Mozart Don Giovannijáról könyveket írtak, s nem véletlenül. Valószínűleg ez a csodálatos opera a legsokoldalúbb, a lemélyebb megfogalmazása a donjuanizmusnak. Itt még a bűnhődés, a pokolra kerülés is más értelmet nyert: a teljes életet élő, egyéniségét féktelenül kitoi- jesítő, környezete fölé emberként, férfiként egyaránt fölémagasodó Don Giovanni vesztén a szürke, színtelen, bátortalan és jellegtelen figurák örülnek. Don Juan aztán még számos irodalmi mű hősévé vált. Emlékezetes Lord Byron (maga is donjuani alkat) verses regénye, a Don Juan, az 1810-es évek végéről. Jól ismert Puskin 1830-ból való egyfelvonáso- sa, a Don Juan kővendége (melyben a kővendég nem az elcsábított leány atyja, hanem az éppen meghódított özvegy féltékeny férjének szobra). És még az újabb időkben is születtek Don Juan-drámák: Henri de Montherlant Don Jüanja, ez a pszichológiai komplexusokkal operáló, a donjuanságot ezekkel magyarázó dráma, és Max Frisch Don Juan, avagy a geometria szerelmese című műve, melyben egy fiatal matematikus válik Don Jüanná. És persze nem feledkezhetünk meg arról a Don Jüanról sem, melyet George Bemard Shaw írt meg 1903-ból való színpadi művében. Itt, íbben az Ember és felsőbbrendű ember című komédiában, Don Juan Te- (orióból az angolos nevű Tanner fchn lesz, és szoknyapecér, nagyét- gágyú, vérbő figurából okos, sőt szellemes angol fiatalemberré alakul, Shaw nem lenne Shaw, ha Tanner Johnban nem kora Angliáját és angol társadalmát tűzné tollhegyre — vagy inkább gombostűhegyre, mert mintha egy lepkegyűjtemény kipreparált példányai lennének a színen megjelenő hősök. A darabban — melyet most a Nemzeti Színház játszik, a nálunk már megszokott Tanner John házassága címmel — a derék Tanner John a késő viktoriánus kor brit felső középosztályának gyermeke. Milliomos — és forradalmár. Ez már magában paradoxon. És paradoxon az is, ahogyan utoléri a sorsa. Tanner John ugyanis nem fut a nők után, mint irodalmi őse, Don Juan. A nők futnak utána — az tulajdonképpen egyetlen nő, Anna fut utána, s Tanner John minden tEta- kozása dacára, szinte a tudta és beleegyezése nélkül, férjül veszi. Az a sors teljesül be hát Shaw Don Jüanján, ami elől a világirodalom Don Jüanjai sikerrel menekültek: férj lesz, az állandóság állapotának elkötelezettje, a csapongás, az örök kutatás helyett az egyetlen nőhöz kötöttség fegyvereitől megfosztott bajnoka. Shaw műve azonban nem csak erről a fordított alapállású Don Jüanról szól. Ami elődjeinek munkáiból hiányzott, a főhőst körülvevő társadalom kritikus rajza, itt megvan. Eszmék és gondolatok is összecsapnak a színen; magának Tanner Johnnak a liberális nézetei például az ókonzervatív Ramsden megcsontosodott nézeteivel. A mulatságos rablóvezér, Mendoza rablóbandájának különböző színezetű anarchistái között dúló nézetellentétek még plasztikusabbak (s még elgondolkoz- tatóbbak). Straker, Tanner John sofőrje-(sofőr lett Leporellóból!) szocialistának mondja ugyan magát, de kispolgáribb és konzervatívabb, mint gazdája, a milliomos nagypolgár. Mendoza, a rablóvezér, bölcsebb, s jobban ismeri a társadalom szerkezetét, osztálytagozódását és visszaéléseit, mint egy becsületesnek mondott hivatásos politikus. Malone, az amerikai milliomos bútorgyáros, nagyobb gazember és veszedelmesebb útonálló, mint hat Mendoza együttvéve. Anna, aki férjül veszi Tanner Johnt, társaságbeli úrilány létére körmönfontabb és alantasabb praktikákat enged meg magának a férjfogás manőverei során, mint egy rosszlány a Sohóból. A darab mindamellett kissé terjengős. Egy jelenete — a pokoljelenet, ahol de Molina darabjának figurái elevenednek meg — felesleges is (ellentétben a Nemzeti előadásával, ki is szokták hagyni a színházak). Sok benne a mindig szellemes, de hosz- szadalmas filozofálgatás is. Gábor Miklós, a játék rendezője (vagy húsz éve maga is kitűnő Tanner John) keményebb kézzel nyúlhatott volna a szöveghez, bátrabban húzhatott volna. Akkor talán az egész játék is karcosabb, csípősebb lett volna, s nem olyan kedves és jópofa vígjátékot látunk, mint most. A fiatal Hirtling István Tanner Johnja és Raksányi Gallért remek Mendozája így is emlékezetes, kiemelkedő alakítás. TAKÁCS ISTVÁN Galga menti örökségek A néma tárgyak megszólalnak KÉT PORTRÉ. Az arcképek, melyekről a következő sorokban szó lesz, csak annyiban hasonlítanak egymáshoz, hogy műfaji szempontból mindkettőt portrénak nevezhetjük, s a szokásos „kérdezz-feleiek” módszerével készültek. Talán még az is közelíti őket egymáshoz, hogy főszereplőik olyan típusú emberek, akiket nem kell sokat noszogatni, szívesen megnyílnak a hallgatók előtt. S teszik ezt nem valamiféle magamutogatás szándékával, hanem azért, mert tudják, a közéleti szereplés ilyen kötelességekkel is jár. S. Hegedűs Lászlóval, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa titkárával, Pest megyei országgyűlési képviselővel a mindig lényegre törő Mester Ákos beszélgetett, s elsősorban arra volt kíváncsi, hogy az egykori kisgazdát (a szót most a társadalmi helyzetre, s nem pártállásra értve) milyen erők sodorták a közélet felé, milyen utat járt végig az az ember, alá most a politikaformálás első vonalában jelentős közösségek szószólója, sorsok formálója. S. Hegedűs László, s a riporter törekvése, hogy a kép sokkal inkább hiteles, mint lakkozott legyen, azzal az eredménnyel járt, hogy egy eddig elsősorban funkciója alapján ismert személyiség megelevenedett, közelebb került hozzánk, s talán nem túlzás azt állítani — személyes ismerősünké vált. Demján Sándor, a Skála-Coop vezérigazgatója évekkel ezelőtt azért vált közismertté, mert személyében egy új — akkor még sokaknak ellenszenves — magatartásformát, a vállalkozó, menedzser típusú embert testesített meg. Ernőd Pál — úgy gondolom helyesen — ez esetben elsősorban nem az életútra volt kíváncsi, hanem arra, hogyan sikerült elfogadtatni ezt a szemléletet. A vezérigazgató szavaiból összességében az tűnt ki, bár■alocsay Miklós és Sára Bernadette a Tanner John házassága egyik jelenetében Czumpf Imre (dr. Sós András szobrász érme) könyvet is 1943-ban, Budapesten. Szövegét Ady tói, József Attilától, Veriaine-től, Apollinaire-től, Villontól, Ramuztől kölcsönözte, s a költői forrásokhoz csatolta a maga alkotását, a görbe párizsi tetőket, tűzfalakat, ácsorgó embereket, a Szaj- na-partot, a csónakkikötőt, a Sacia Coeur-t, kordákat húzó nincsteleneket, A kordé a párizsi sorozat egyik fő motívuma. Becsületes és érzékeny ember volt, akit megviselt az ötvenes évek szűkén értelmezett kultúrpolitikája. Az alkalmazkodás is képesség, nemcsak rossz értelemben az. Szőnyi István, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre éppen ekkor festette meg életművének záró fejezetét. Czumpf Imre azonban magánya szigetére támennyire is sikerrel járt a törekvés, a Demján-jelenség egy kicsit ma is kuriózum, s nem általános társadalmi gyakorlat. VÁNDOR. Feledy Péter, az egykori ismert tv-riporter rádiós pályafutását a szokásosnál nagyobb figyelemmel kísérjük. Minden bizonnyal azért, mert a képernyős múlt után kíváncsiságunkat fokozza, hogy ez a tehetséges ember, aki igazán nem találta meg helyét a tv-stúdióban, vajon hogyan ver gyökeret a rádióban? Feledy a kamerák előtt, s a mikrofon mellett egyaránt profi. Tud kötetlenül csevegni, birtokában van a könnyű kapcsolatteremtés ritka adományának. Ám sajátos, csak rá jellemző műsorai az új környezetben sincsenek. A Vándor című magazin, melyet szerdán délután hallottunk, kellemes, jó összeállítás volt, ügyesek az összekötő szöveg .-k is. Csak egy apró ötlet, csipetnyi só hiányzott belőle, hogy több legyen annál, mint amilyeneket napról napra sugároz a rádió. CSULÄK ANDRÁS a táncot egy-egy népművészeti találkozón. (De együtt vannak a próbákon is, barátságok szövődnek.) Ezen a vidéken évről évre megrendezik a közös találkozókat. A hagyományőrző és a néptánccsoportok a gödöllői művelődési központban rendeznek találkozót, hogy megismerkedhessenek egymással. Érdemes eltűnődni azon, hogy mit jelent, ha színpadra állítják a közösségi élet jeleneteit. A bemutatkozás természetesen az eredeti szokásokhoz elvesz és hozzáad. A színpad törvényszerűségéhez igazodnia kell minden csoportnak. A koreográfia, a kimódolt- ság letisztítja a sallangokat, sűrítve adja a helyi szokásokat. Ugyanakkor valami elvész az egyediségből, kevés a rögtönzési lehetőség. A Galga menti találkozók varázsa abban a megemelt hangulatban van, ahogyan a színpadon történések találkoznak a nézőtéren ülők emlékeivel, Bagról, Túráról, Zsámbokról, Galgagyörkről, és sorolhatnánk a községeket, nem csupán a szereplők jönnek el az eseményre. Aki csak teheti, megnézi „övéit”, hogy közben maga is felfrissítse emlékezetét. Ebben az esztendőben ötödik alkalommal rendezik meg a Galga menti találkozót. Érdekessége, hogy nem csupán egy-két napos seregszemléről van szó. A községekben lezajlottak a helyi bemutatók. A tavaszi hónapokban szakági találkozóra kerül sor Bagón, Galgahévízen, Aszódon. Az eseménysorozat kapcsán különböző ankétokat is rendeznek. Pedagógusok tanácskoznak, helytörténészek mondják el javaslataikat, az idegenforgalom szakemberei részt vesznek a beszélgetéseken. Szó lesz a hagyomány- őrző csoportok életéről, s arról, miképpen segítik a helyi gazdasági egységek tevékenységüket. Gödöllőn számtalan kiállítás kapcsolódik a programokhoz. Több kiadvány lát napvilágot, magnetoíonkazetták őrzik a zenét. E£éSZ éves, színes program várja ebben az esztendőben a Galga menti találkozó résztvevőit. Népművelők, néprajzosok közös összefogásaként színes program vár mindenkit. ERDŐSI KATALIN ségére egy-két évtizeddel ezelőtt. Megérezték, hogy a szakemberek a divatos régiségkeresés helyett vissza szeretnének valamit lopni a múlt emlékeibőL Oly módon, hogy az beépüljön a faluközösség életébe. Ha kiejtjük azt a szót, hogy Galga mente, azonnal a gazdag örökség jut eszünkbe, amelyet a Galga partján megőriztek. Nincs egy olyan község, ahol ne lenne tánckar, asszonykórus vagy falumúzeum, amely ne ápolná a múlt emlékeit. Galgamá- csán, Zsámbokon, Isaszegen órákat tölthetünk a tájházban. A múlt század végi épületek megmentése már önmagában sokat jelent. A látszólag néma tárgyak megszólalnak, amint kézbe vesszük. Nagyanyák mesélik unokáiknak, hogyan is működött valaha a szövőszék, hogyan főztek a nyitott kéményű kályhán. Előkerül a sublótfiókból a ráncos szoknya, a díszes főkötő. Mulatságokon, lakodalmakon csárdást járnak ezen a vidéken. Nem véletlen, hogy például Bagón a falu apraja-nagyja ott ropja A múlt hagyományai nem nyilának ki öntörvényűén — állapította meg Ortutay Gyula. Az utókor felelőssége rejlik abban, miképpen tudja átörökíteni apáinak szokásait. Az élet jeles napjainak megünneplésétől a hétköznapi tennivalókig számtalan rítus alakult ki, elsősorban faluhelyen. A viselettől a dalig, a táncig mindennek megvolt a maga jelentősége. Nem véletlen, hogy a téli esték közös munkálataihoz fűződnek a legszebb dalok. Vagy éppen a párkeresés megannyi szépségét őrzik a táncok. A huszadik század embere hajlamos a dolgok leegyszerűsítésére. A technikai vívmányokat hívja segítségül. Ugyanakkor észre sem veszi, mennyivel szegényebb az élete, ha elhagyja a közös összejöveteleket, elfelejti a délceg, avagy lágyan ringó táncot. Szerencsére az utolsó pillanatokban mégis sikerült megmenteni hazánkban a népművészet szépségeit. Lelkes néptanítók, helybéli idős embereik siettek a néprajzosok segítK épzőművészetünk egyik gondja: nem mindem, arra érdemes festői munkásságot vett számba. így azok várakoznak, hogy a közönség felfedezze értékeiket. Czumpf Imre életműve a várakozó alkotások között sorakozik, annak feltárása és közkinccsé tétele kulturális feladataink közé tartozik. A művész 1899-ben született, s egészen 1972-ig, amikor életbúcsúja bekövetkezett — egyetlen történése a festészet. A 30-as években egy ideig Aba Novák Vilmossal együtt dolgozott a szolnoki mester, remek Czumpf- portrét is festett róla. Rajztudása és tág képzelete új és új művek megálmodására késztette. Egyaránt járatos volt a realista szerkezetek változatos megoldásaiban és az elvonatkoztatott képek alkotásában. Mindkét festői fogalmazást könnyedén vállalhatta magára, mert tudása és inspirációja e kettős feladatra szánta őt. így is örökíti meg őt Sós András érme — szikár, tudatos alkotónak, aki küldetését megszakítás nélkül, fáradhatatlanul végezte. A 19—20-as években együtt készült a pályára Derkovits Gyulával, ekkor festette meg piktúránknak e halhatatlan alakját, amint zongorázik. Czumpf Imre sokoldalúsága is fontos tényező, nemcsak ecsettel dolgozott, hanem szobrokat is mintázott — köztük egy máig megőrzött Budd- ha-figurát. Ezenkívül textil- és bútortervező is volt. Számtalan tusrajzot készített, ott talált igazán önmagára, Adyhoz és a Nyolcakhoz hasonlóan. Kiadott egy maga szerkesztette Czumpf Imre Párizstól Perbálig
