Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

1985. JANUAR 26., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Martonné Homok Erzsébet: Nem is nehéz bátornak lenni Előd László: Álomjáték Négy évtized nem kevés egy ember életében. Most, hogy a múltat idézem, cseppet sem könnyű a válogatás az értékes, vagy a kevésbé érdekes események sodrá­ból. Egy bizonyos. A legnagyobb értéket az elmúlt negyven esztendőben Európa békéje adta, leszámítva azokat a nehéz konfliktusokat, amelyeket végül mindig sikerült háború nélkül rendezni. Még 1944 ősz elején történt. Megkapóan szép volt a táj a két domborulat közé ékelődő völgyben. A kes­keny patak a rét közepén girbe-görbén futott a ma­gasra nőtt nádban, a fűzfák alján. A nyárvégi forró- ságot a délutánba hajló idő egy kicsit enyhítette, s olyan zavartalan csend ült a tájra, mintha az egész termé­szet, még a legkisebb fűszál is az emberiség békéjét szolgálná. Pedig... Az egyik fűzfa alatt a patakot öblösre mélyítették öntözés végett, kendert is áztattak benne. Vize tiszta volt Klottgatyára vetkőzött fiú fürdött, lubickolt A dinnyecsősz. A rét aljából indulva a dombosabb részen dinnyével volt ugyanis beültetve a föld, ötszáz négy­szögölnyi konyhakert. A könnyel-verítékkel beültetett s megművelt földre vigyázott a csősz, Molnár Laci, tá­vol a falutól — jaj, de közel a hatvani uraság tanyái­hoz. S a tanyai gyerekek nagyon rákaptak a dinnyére, még az éretlenjét is fölhasogatták. Molnár Laci hosszúra nőtt, nyurga legény volt, a tizennegyedik évét töltötte. Reggelente kapált a vete­ményesben, aztán a szertefutó dinnyeindák közül gyom­lálta a gazokat, ám az erősödő hőség gyakran a vízbe kergette. Mártózás után hanyatt fekve órákon át el tudott ábrándozni, hadakozni a belsejében halmozódó miértekkel. — Miért kell édesapámnak katonának lenni évek óta? Miért villog esténként annyira az ég alja? Hová mennek az ék alakba igazodó repülők? Miért dobog a föld, ha az ember a fülét erősen rászorítja? Mii ven jó is a felhőknek, a vándormadaraknak, más tájakra repülhetnek, ismerkedni a világgal! Szeretett egyedül lenni a gondolataival. S ha ritkán kimondott közülük egyet-kettőt, édesanyja a kezét tör­delve sopánkodott: — Mi lesz belőled, édes fiam, ha az eszed sose azon jár, amit végezned kellene? A fiú ilyen és hasonló beszédekre elszótlanodott, még jobban magába húzódott. A veteményes közepén, a oataktól húsz lépésnyire szalmatetős kunyhó guggolt. Árnyékában barna foltos, nagy testű kutya hasalt, nyelvét lógatva lihegett. Nem­rég jött meg ürgevadászatról, de csak hörcsögre akadt, annak büdös húsát meg az ő kutyagyomra se kívánta, pedig nagyon éhes volt. Finom ürgepecsenve, az igen, az való a kutyának, mint a gyenge csibehús! Az ege­ret is inkább megette volna,, A fejét fölemelve vak- kantott a fürdőző fiú felé. ;i — Jó, megyek már! rc, Lacit is az éhség hozta ki a vízből. A dinnve, a pa­radicsom, no meg a fürdés nagyon kikordítntta a gyomrát. Szeretett volna káposztás gancával jóllakni. De a szilvás gombóc is igen príma, gondolta a kunyhó felé indulva. A kutva farkával a földet söprögetve, rövid vakkantásokkal jelezte, az ebédidő régen elmúlt már. A magasra nőtt legénvke testén kevés hús volt. Hosz- szú karjait lógatva ment a kunyhóhoz. Kiálló laoocka- csontia élesen raizolódott ki kétoldalt a hátán. Az ágasfáról leakasztotta az ételhordó kosarat, az elterí­tett pokrócra téve melilé°uggolt. — Nem sok jó van ebben! — szimatolt a kosárba, arrébb tolva a kutya széles, barnafoltos fejét. A hő­ségtől megrepedezett a barna, árpaliszttel kevert ke­nyér, s a zsír is megolvadt a bögrében. — Anyám ígérte, holnap kocsival jönnek a diny- nyéért, és főtt ételt is hoznak — biztatta a kutyát, na­gyokat harapva a zsíros kenyérből. Jókora szeletet vágott a Pajtás kutyának is. A nap vörösbe hajló sugara is eltűnt a nyugati ha­táron, amikor a kutya a füleit hegyezve a dűlőút felé figyelt. — Nocsak, talán jön valaki? — szólt Laci feltér­delve. Pajtás feszülő testtel állt. Néhány pillanat múlva a szomszéd kukoricás felől egy sátoros kocsii bukkant elő, mögötte még egy. A kutya ugrani akart, de a fiú átfogta a nyakát s egész súlyával ránehezedett. — Hátha elmennek — súgta a fülébe. De nem. Az első kocsin ülő fekete, szakállas ember megállította a lovakat és ostorával a mögötte haladó kocsi felé intett. Felállt az ülésre és a kunyhóra fi­gyelt. Hogy semmi se mozdult, leugrott, intve a töb­bieknek is. Mint méhek a kasból, röpködött a sok gye­rek, asszony is a kocsiderékból, a saroglyán keresztül­ugrálva. Akkor már nem bírta a legény a kutyát tar­tani. Kiugrott a kezéből, és fergeteges ugatással ro­hant a hívatlan látogatók elé. Mi tagadás, a fiúba egy kicsit beleszorult a mersz. Még mindig abban reménykedett, hátha elmennek. Azok persze dinnye nélkül nem akartak továbbállni, széthúzódtak a parton, s kezdtek átugrálni a patak keskenyebb részén. Pajtás mindent elkövetett, hogy távol tartsa őket a dinnyétől. Acsargott, szűkölt, majd iszonyú ugatással rontott a szakállasnak. Csinált az mindent, csak nem harapott. Embervér ízét nem érez­te ínyében még. Laci első ijedelme elmúlt. Törte a fejét sebesen, mit tegyen? Látta, amint az egyik legény visszaugrott a kocsihoz, és egy rövid nyelű kis baltát markolt kézbe. A fiú tisztában volt vele, hogy a kutyának szánják a gyilkos szerszámot. A féltés adta neki az ötletet, ami­kor torkaszakadtából kiabált: — Édesapám, édesapám, jöjjön már! A puskát is hozza! És lám, a szóra a szomszédék kukoricásában zörög­ni^ hajladozni kezdett a száraz levelű szár. Bizonyá­ra valami állat menekült a lárma és a kutyaugatás elől. A szakállasnak és pereputtyának azonban ennyi is elég volt. Laci a patakparton mulatott a fejvesztett menekülés láttán. — No, ezek se jönnek vissza egyhamar — gondolta kihúzva magát. — Nem is olyan nehéz bátornak lenni, ha az ember tudja, hogy viselkedjen a bajban. Szép csillagos este volt. A fiú töprengő arccal állt a kunyhónak támaszkodva, csak nézte a viliódzó fé­nyeket az ég alján, s apjára gondolt. Kérdezte leg­utóbb, amikor itthon volt, hogy a háborúban ölt-e már embert? Apja azt felelte, hogy legszívesebben abba eresztené a golyót, aki elindította ezt a háborút. Mert az a másik ember, aki vele szemben a lövész­árokban kuksol, sohasem bántotta. A parancs sze­rint mégis meg kellene ölnie. Azt is mondta akkor, hogy a magyarok ellensége nem a szemben levő lö­vészárokban van. És mérgesen szívta a cigarettát. Apja elment. Azóta nem írt, nem is üzent. Hová vihették Aszódról? Lehet, hogy most ő is gondolko­dik, s nézi ugyanazt a csillagot, ami a fiú felett ra­gyog ... festői életműve vozott. Ekkor is dolgozott — de tár­sak nélkül, anyagi gondok közepet­te, a szövetségesek visszhangja nél­kül. Az absztrakciótól a valósághű­ségig terjedt rajzi skálája. Egyedi maradt, minden képe külön megol­dás, benne zsúfolódik az egész gló­bus. Ennek jegyében és így örökítet­te meg rajzi képzeletének egyszemé­lyes nyomvonalán az Ararátot, Pü- thagorasz alakját, Babilont, Perut, a Gyengéd érintés-1 és a Kozmikus robbanás-1. Ekkor fedezte fel a perbáli tájat. Csigavonalai, kagylói, alfa és pmega jelei kiegészültek a perbáli dombok­kal, házakkal, ökrös szekerekkel, magaslatra vezető útkanyarokkal és egy Egry József színes fénytörései­hez hasonló perbáli nyárözönnel, ut­carészlettel. Illés János feljegyzése szerint Czumpf Imre 1952-ben a Magyar Tudományos Akadémia Székely Bertalan- és Lotz-festményeit javí­totta, ő restaurálta a péceli Ráday- kastély freskóit, a noszvaji kastély és a sárvári Nádasdy-vár falfestmé­nyeit. Minden szakmai felkészültsé­ge megvolt ahhoz, hogy ezeket a sokrétű és csak kevesek által meg­oldható festői feladatokat vállalta, annál is inkább, mivel a jászszent- andrási templom freskóit Aba No- vák Vilmos társaságában valaha ő is festette. Ott mindent megtanult a műfajban. B aláláig megszakítás nélkül dolgozott, s bár már 1918- ban kiállította első műveit Budapesten, a Haris közben, s ké­sőbb a Tamás Galériában, a Mű­csarnokban — s egyik résztvevője volt az 1952-es Ernst Múzeum-béli arcképkiállításnak —, hosszú ideig méltatlan csönd vette körül. Annak ellenére, hogy 1965-ben Londonban önálló tárlata nyílt, de kiállították alkotásait Bielefeldben, Oldenburg- ban is — a külföldi kritikák mind magas elismeréssel illették. Czumpf mércéje magas volt. 1981-ben Nyír­bátor és Győr kapott ajándékba 25— 25 művet gazdag, és művészettörté- netileg teljesen fel nem tárt hagya­tékából. Perbáli képei Perbálra ke­rülhetnének fogadó szándék esetén, annál is inkább, mert gazda nélküli műtermében e nemes alkotások csak az időre várnak, Perbálon azonban otthonukra lelnének, a szépség örömével ajándékozva meg az embereket. LOSONCI MIKLÓS Czumpf Imre: Perbáli környék Nevezzük álomnak, amire gondolok. De mit tudok róla? Annyi bizonyos: hogyha feje lenne, Sapkát is viselne, cs bőgne alóla. Nevezzük álomnak, amire gondolok. És mi tudható még? A fej alatt nyak helyezkedne. A sál színeivel elkeveredve Onnan tolulna a lila meg a kék Felfelé az arcra, Almaimnak, ha lába lenne, zoknit Nem viselne, mezítláb szaladna... Nevezzük álomnak, amire gondolok. S ha magam vagyok — álom? Eltűnők, amint felébredek! Keresem magam, sehol nem találom. S. Horváth Klára: Dezső bácsi Nagyon ritkán esett szó róla, ak­kor is csak úgy, mellesleg és mindig könnyed, fölényes kézlegyintés kísé­retében. — Eh, szerencsetlen fiótás — mondta ilyenkor apám, és egy pillanatra tűnődve maga elé nézett, aztán vállat vont. — Hát istenem, mit csináljunk, ilyennek született. Dezső bácsi volt a legfiatalabb a nyolc testvér között, egyáltalán nem várt áldás a szűkös szegénységben, ráadásul a jövevénynek, minden va­lószínűség szerint legalább olyan pech volt megszületni, és éppen oda, ahová született, mint a családnak. — Hu, úgy még Pistát sem verték el soha, pedig kaptál eleget, mi? — Kaptam, kaptam — bólogatott apám vidáman. — Micsoda habókos volt már gyerekkorában is, ilyet kitalál­ni, hogy neki külön ágy kell! Em­lékeztei? És hiába verte el apánk, ott állít mezítláb a hideg padlón egész éjjel, hona alatt a takaróval. A kötelező rokoni összejöveteleken, gyerekként, rengeteg ilyen és ha­sonló történetet kaptam el itt-ott féil füllel, tízéves korában például egy teliholdas tavaszi éjszaka kiszö­kött a falu határába, a rétre, egy- szál ingben, ahol a lidércekkel talál­kozott. Megleste milyen csodafüve­ket gyűjtenek — mert határozottan állította, hogy a lidércek csodafüvet gyűjtenek —, aztán ő is összeszedett egy jókora csomóval, és a cipősdo- bozba eldugta az ágy alá, hogy majd titokban megfőzi, aztán elvarázsol­ja mágát. Mikor söprésnél előkerült a doboz, és kitudódott a dolog, ala­posan elpáholták, a testvérek pedig attól kezdve sokáig vihogva sündö­rögtek körülötte — varázsló úr vál­toztass át bennünket is, varázsló úr, én elefánt szeretnék lenni, varázsló úr... A környék valamennyi növényét, az árokszéli, patak menti virágokat, fákat, bokrokat ismerte, a legtöbb­nek a latin nevét is kiböngészte is­ten tudja honnét, tizenhatodik szü­letésnapjára pedig egy valódi glaszé- kesztyűt kért, amit természetesen nem kapott meg, és makacsul, meg- föllebbezhetetlenül beleszeretett a szomszéd földbirtokos lányába, ez vi­szont a legnevetségesebb dolog volt abban az időben, amit csak egy sze­gény bakter fia elkövethetett. És amikor még ugyanazon a nyáron, egyik este apja közölte — nincs több tanulás fiatalúr, mész dolgoz­ni, elég okos vagy már ahhoz, hogy böcsületes vasutas légy, akár az apád —, Dezső bácsi szó nélkül föl­állt, bement a szobába, és úgy ahogy volt, ruhástól hanyatt dobta magát az ágyon. Két kezét a mellén egy- másbakulcsolta, és összeszorított szemmel, mozdulatlanul feküdt majdnem két teljes napig. A szíj az ajtó mellől persze azonnal lekerült, de akkor az egyszer nagyanyám sa­ját testével védte, nem engedte meg­verni. Aztán ahogy múltak az évek, a nyolc testvér szétszéledt, és csak hé­be-hóba, nagyobb családi esemé­nyekkor gyűlt össze. Dezső bácsi azonban, legalábbis nálunk, soha nem járt. Valahol az ország csücs­kében egy kisvárosban élt — ennek még saját nője sincs, csak a házi­asszonyán osztozkodik — hallottam néha, ahogy apám meg anyám egy­más közt nevetgéltek —, és sokszor hosszú évekig semmi életjelt nem adott magáról. Én- mindössze kétszer találkoz­tam vele. Először hat- vagy hét­éves koromban, amikor kereszt­anyámnál nyaraltam. (Keresztanyám volt egyébként a családot össze­tartó nagy, ősi erő, mindenkiről tu­dott mindent, rajta keresztül léte­zett kapcsolat a testvérek között.) Valamelyik nap csúnya, esős délután volt, bent játszottam a szobában. Egyszercsak nyílt az ajtó, és mint valami jelenés, hosszú, sovány, feke­teruhás ismeretlen férfi lépett be. Méltóságteljes szigorúsággal odasétált hozzám, én pedig megbabonázva bá­multam a kezét. Fehér glaszékesz- tyű volt rajta. — Állj föl gyerme­kem — szólt. Megzavarodva enge­delmeskedtem, mert a hegyes ádám­csutkája alatt pompázó pöttyös cso- komyakkendő legalább olyan döb­benetes volt számomra, mint kesz­tyűbe bújtatott keze. — Szóval te vagy István bátyám legkisebb Lk lá­nya — mondta, és hangjában sem­mi közeliség, semmi melegség nem volt, csupán egyszerű ténymegálla­pítás. Minden különösebb érdeklő­dés nélkül végigmért, aztán két te­nyere közé fogta a fejemet egy súlytalan csókot lehelt a homlokom­ra. Mindössze ennyi amire emlék­szem, fogalmam sincs meddig ma­radt, láttam-e még, beszéltem-e még vele valamit. De ha eztán néha szó­ba került, akkor mindig valamiféle viszolygással vegyes szomorúság szorította össze a torkomat, mert azonnal élesen ott láttam magam előtt a cipőit, ahogy a homlokcsók után zavartan leszegtem a fejemet, és tekintetem véletlenül beléjük üt­között. Teljesen elnyűtt, oldalt stop­polt, szomorú cipők voltak. Még a szám is eltátottam, olyan mérhetet­len disszonanciát éreztem az ab­ban a pillanatban fölfedezett ot­romba lábbelik és a fölényes ele- ganciájú glaszékesztyű között. De hogy ettől miért jött rám olyan fu­ra lehangoltság, azt persze gyerek­fejjel nem tudtam magamnak meg­magyarázni. Mikor újra láttam, Dezső bácsi már öreg volt, túl a hetvenen. Ke­resztanyám temetésén találkoztunk. Már csak három testvér kísérte a koporsót, Irén néném (ő volt a leg­idősebb), apám és Dezső bácsi. Egé­szen rendkívüli nyári délelőtt volt, minden harsogott, minden szikrázó napfényben úszott. Dezső bácsi ma- gábahúzódva, egyedül lépkedett a gyászolók között. Gyűrött, pecsé­tes ballonkabát lógott összegör­nyedt hátán. Szürke haja, esetlenül egészen a tarkójáig fölnyírva, sza­badon hagyta hurkába ráncolódott vézna nyakát. Jobb kezében óriás kockás zsebkendőit gyűrögetett, bal kezében megsárgult glaszékesztyű- jét és sírt. Csöndes megadással. Ahogy rázkódó vállain a délelőtti verőfénnyel, lassan csoszogott előre, olyan elhagyatottnak látszott,, hogy beléborzadtam. Azt hiszem, még so­ha nem éreztem akkora szánalmat, mint abban a pillanatban. Valami! tenni kellene, szorult össze a tor­kom, és hatalmas szamaritánus: vágv fogott el. Azon nyomban oda­léptem hozzá, belékaroltaim. — Én vagyok a Pista bátyja kisebbik lánya — suttogtam. — Te vagy István bátyám kisebbik lánya — motyogta, és vörösre dagadt szemét tétován rámemelte. Mérhetetlen idegenság volt a tekintetében. — Dezső bács' drága, temetés után velem jön, el­viszem hozzánk, addig marad ná­lunk, ameddig jólesik — hadartam fellelkesülten, anélkül, hogy végig­gondoltam volna, tulajdonképpen mit is akarok, mi értelme lenne az egésznek. Dezső bácsi azonban nem is hallotta, amit mondtam. Vagv legalábbis úgy tett, mintha nem hallotta volna. Egyszerűen kihúzta karját az enyémből, és szó nélkü' tovább ballagott, miközben f es let: lnggalérjába csurgó könnyeit zseb­kendőjével szárítgatta. AzÍííH remet* g ;s eitávozott. Ha­láláról majd három hét késéssel ér­tesültünk. Mire a városka tanácsáról a hivatalos levél megérkezett, má’ el is temették. Nem maradt után; semmi, csupán három sűrűn teleír: kockás irfeafüzet, lenyűgöző hosszú­ságú és részletességű listával a gyógyíüvekről, valamint a belőlük kotyvasztott gyógyteareceptekkel Mindhárom füzet elején — lila tintá­val, szabályos hosszú szálkabetűi: kel — ez a szöveg állt: „Biztos or­vosság aranyér, asztma, máj, szív. vese, epe, ksdélybetegségek és egyéb nyavalyákra. T. Dezső eredeti re­ceptjei. Valamennyi kipróbálva.” Dezső bácsi füzeteire senki nem tartott igényt a családban. Én ma­gamhoz vettem. Ma is ott őrzöm mindegyiket íróasztalom fiókjában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents