Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1985. JANUÁR 19., SZOMBAT Színházi levél Álszentek változásai A klasszikusok (egye- Í befe között) azért klasz- J sZikusok, mert időről időre képesek új arcu­kat mutatni. Minden új 1 generáció — új néző- és olvasó nemzedékek — fel tud fedez­ni valami frisset, újat, hozzá szólót a klasszikus műben. Örök érték? Igen, szoktuk így is nevezni. In­kább úgy lenne helyes: a klasz- szikus mű olyan művészi, lélektani, emberi, jellembeli igazságokat fogal­maz meg, melyek tartós érvényűek, noha magukon viselik a mű keletke­zése korának lenyomatát, ideológiá­ját : is. Hogy Moliére s drámája, a Tar­tuffe, klasszikus, ki sem vitatná. Azíá vált- az évszázadok során, no­ha, amikor J ean-Baptiste Poquelin mester (ismertebb nevén Moliére) megírta, 1664-ben, annyira napi ak- tualitásúnák tűnt, hogy nem jósol­tak- neki tartós színpadi életet. A darab körüli intrikák, hercehurcák közismertek, az egyház fölhördülése, támadásai Moliére ellen úgyszin­tén. Ismerjük — nálunk is játszotta több színház — Bulgakov darab­ját, az Álszentek összeesküvését, melyben a Tartuffe körüli harc áll a középpontban. És bár a darab­ról azt hitték a kortársak, hogy csak pamflet az egyház túlkapásai, a szemforgató, álszent csalók, a hittel kufárkodók ellen, kiderült, hogy ez a színpadi mű olyan általános és ko­rokon túlmutató érvényű megfigyelé­seket tartalmaz a lelki terrorról, a vakhitről, a csalásról és a meg- csalatásról, a minden haladást esze­lősen gyűlölő egyház mesterkedései­ről, hogy hatása mindig és minden­hol célba talál, ahol álszentek és rászedettek élnek. Ne feledjük azonban, hogy a Tar­tuffe megírása óta eltelt kétszázhúsz év során a Tartuffe-kép, s a Tartuffe mondanivalója alakult, változott. Az is köztudott, hogy a komédia so­káig és sok helyen tiltott darab volt, nem lehetett színre vinni. Tudjuk, hogy nem egy országban (nálunk is) más címet adtak neki, megszelídítették, mérgezett nyilait eltávolították. Az egyház, főleg ahol és amíg a hatalma töretlen volt, éppúgy gyűlölte ezt a darabot, mint Moliére idejében. Pedig hát Tartuffe már Moliére ko­rában is sokat szelídült. A legel­ső variációban még reverendát viselt’ s így hálózta be a hiszékeny Orgont szenteskedő, vallásmániás álbuzgal­mával, s így látott hozzá Elmira el­csábításához. Ilyen öltözetben tar­tóztatták le a király emberei, s nyer­te el megérdemelt büntetését. Ké­sőbb Tartuffe ruhája csak papos szobású öltözék maradt és nem az egyház tényleges, felszentelt szolgá­ja volt már, hanem csak egy bigot­tan hitbuzgónak mutatkozó csaló, aki a vallás és a hit mögé bújva játssza kisded játékait. Csak? Talán épp ezzel a változtatással lett _ még ál­talánosabb mondanivalójú a ko­média is, Tartuffe alakja is. N álunk a felszabadulás után a Tartuffe valósággal sláger­darab lett. Moliére egyéb­ként más darabjaival is egyik legfontosabb szerzőjévé vált az újjászülető magyar színháznak. A Duda Gyuri — a Danáin György ma­gyarítása —, az Úrhatnám polgár, a Scapin furfangjai legalább ilyen népszerűek voltak. De a Tartuffe- nek megvolt a maga különleges he­lye: általa a klerikális reakcióra le­hetett kemény csapást mérni. A Nemzeti Színház színháztörténeti je­lentőségű Tartuffe előadása, melyet már 1945-ben színre vittek, Major Tamás Tartuffe-alakífásával kifeje­zetten ezt, az antiklerikalizmust állí­totta a középpontba. Agitatív,^ lelep­lező, támadó és megsemmisítő cél­zatú előadás volt ez, visszataszító, hideg csúszómászó Tartuffe-figurá- val, akit valóban csak utálni lehe­tett. Ma már látjuk ennek a koncep­ciónak a hibáit is: túlságosan le­egyszerűsített, túl egysíkú, túl köny- nyen ki- és felismerhető álszent volt ez a Tartuffe — de akkor épp ilyen megfogalmazásra volt szükség. Tartuffe aztán az éveik során so­kat változott a magyar színházakban is Megfiatalodott például. A Ma­dách Színház 1978-as Tartuf£e-je Sztankay István volt: ereje teljé­ben lévő, hódító külsejű, lehenger­lő modorú figura. Három éve a miskolci színházban, Major Tamás rendezésében, egy hasonlóképp erő­teljes, s még fiatalabb színész, Blas- kó Péter játszotta Tarluffe-öt; kép­mutatás és szenvedély, álszenteske­dés és rideg célratörés kettősségé­nek ötvözete volt ez a figura; jóval Népszerű már a filmtár A plafonig érnek már a tekercsek ■sRaDIÓFIGYELŐ UGRÓISKOLA. A vetélkedőműsor első középdöntőjében ezúttal a du- naharaszti Körösi Csorna Sándor áitaiános iskola és a dunakeszi 2. számú általános iskola csapatai mér­ték össze tudásukat. Magasabb osz­tályba — a következő fordulóba —, az utóbbi tanulói ugorhattak, miután néhány ponttal többet sikerült ösz- szegyűjteniük az ellenfélnél. A meglehetősen széles kört felöle­lő kérdésekre, csak alapos felké­szültséggel lehetett válaszolni. A csapattagoknak jártasságról kellett tanúskodniuk a biológiában, a föld- rajzbán, a zenében és a nyelvészet­ben egyaránt. A növények és álla­tok törzsfejlődéséről hallottunk okos válaszokat, s arról, milyen módsze­reket használtak az egykori tenge­részek hajójuk helyzetének megál­lapításához, s létezett-e már az iránytű a tatárjárás idején? Bizto­san mozogtak a játékosok a nyelv világában is, s hasonlóan jól tájé­kozódtak a zenében. Természetesen a gyerekek nem tudtak minden feladványra kimerí­tő módon válaszolni. Ami a felele­tekből kimaradt, azt a zsűri tagjai — Csorba László és Sass Elemér —, mondták el. Nem kioktatóan, szem­rehányóan, hogy mi az, még ezt sem tudjátok? S éppen ez volt a műsor nagy erénye: azon kevés vetélkedők közé tartozik az Ugróiskola, amely­ben nem a pontgyűjtés, a győzelem a fontos. A versengést arra használ­ták föl a szerkesztők, hogy egy ér­dekfeszítő, ismeretterjesztő műsort hozzanak össze. A vetélkedő forma csak vonzó keretül szolgált ahhoz, hogy a hallgatók és a részt vevő gyerekek egyaránt hasznos és lénye­ges ismeretekhez jussanak. NEMZEDÉKEK. Még mindig a magányról — ezt az alcímet viselte az adás, amely a hallgatók telefon­jai és a stúdióban ülő szakemberek — Csepeli György, Frech Ágnes, Goldschmidt Dénes és Tausz Kata­lin — segítségével igyekezett körül­járni a sokakat foglalkoztató témát. Mit tehetünk a magány ellen? Hogyan keressünk partnert? Ja­vunkra válhat-e esetenként az idő­szakos egyedüllét? ( Ehhez hasonló kérdések sokasága vetődött föl a beszélgetés során. A vélemények el­térőek voltak. Többen állították például, hogy még manapság is ke­vés társadalmilag elfogadott formá­ja van annak, hogy egy nő partnert keressen. Mások szerint a magány alkalmas lehet személyiségünk épí­tésére, bizonyós konzekvenciák le­vonására. Egy telefonáló mondta: ő ilyen helyzetben szokott keményen nekiállni a nyelvtanulásnak, s ez át­segíti a nehéz időszakon. Hosszan lehetne sorolni a pro és kontra érveket, a felvetődött kér­déseket. Az utóbbiak többségére ter­mészetesen a műsor sem volt képes megnyugtatóan válaszolni. Egyéb­ként is olyan általánosságban be­széltek a magányról, hogy a majd egyórás műsor parttalanná vált, ke­retei gyakran nem adtak többre le­hetőséget közhelyszerű általánosítá­sok megfogalmazásánál. M. N. P. hogy az utóbbi években rohamosan megnőtt az érdeklődés a filmtár iránt. A vállalat 1980 végén kezdte forgalmazni ezeket a filmeket, és ér­telemszerűen csak egy esztendő múltán tudtak értékelhető adatokat rögzíteni. Eszerint tavaly majd há­romszor annyi előadást tartottak, mint három éve, s míg 1981-ben csupán 97 ezer nézőt számláltak, ad­dig tavaly már 389 ezret. Ehhez az, ugrásszerű fejlődéshez jó propagan­da, no és érdekes filmek kellettek. A vállalat évente kétszázezer forin­tot költ a filmtár fejlesztésére, amelyet a Pest megyei Tanács újabb százezerrel told meg. Ez a befekte­tés csak a fejekben térül meg, hi­szen az iskolák és a művelődési in­tézmények nem fizetnek kölcsönzési díjat, csupán a postai szállítás költ­ségeit állják. Jermi Gyuláné sorolná az ennél Is részletesebb, imponáló statiszti­kát, ám annál sokkal érdekesebb, hogy a Pest megyei KÖJÁL és a Kossuth Könyvkiadó teljesen ingyen adta át ismeretterjesztő filmjeit, és cserébe csupán a forgalmazási ada­tokra kíváncsi. Ezzel is gyarapodott a filmtár, amelynek két raktárában a plafonig vannak fölstócolva a te­kercsek. — A törzskatalógus segíti a vá­lasztást, a tájékozódást, de témakö­rönként külön füzeteket is megje­lentetünk — mondja Jermi Gyuláné, s mindjárt elém is rak néhányat. — Ezek alapján sikerült elérni, hogy sok iskola már a tanév elején beje­lenti az igényeit. De ha a megrende­lő csak sejti, és nem tudja, hogy mit akar, akkor is tudunk ajánlani. A házi vetítőteremben a biztonság kedvéért bele lehet kukkantani bár­melyik filmbe. Kuriózumokat rejt A katalógus arról is beszél, hogy az ötvenes évek elejétől gyűlik az anyag. Közöttük vannak az egykor a megyei tanács támogatásával működő Goldmann filmstúdió doku­mentum értékű - munkái, A--Galga völgyéről, az aszódi nevelőintézet­ről, régi május elsejékről és egj'éb kortörténeti érdekességekről mesél­nek a szalagok. A kísértésnek nem lehet ellenállni. belenézünk as. egyikbe. Az elgyötört kópia Százha­lombatta várossá avatásának ese­ményeiről tudósít, látjuk a DKV kontúrjait, az első új lakóházakat, önkéntelen az összehasonlítás: mennyit fejlődött azóta! Ki tudja, mit rejt még a filmtár? Mennyi tudnivalót, netán kuriózu­mot? S mindez hozzáférhető. KÖVESS LÁSZLÓ Város született Béres Ilona, Bubik István és Kállai Keren« a xartull« Uses asztaljelenetében 7 Filmek az asztalon, a széken, a í szőnyegen, a polcokon. Fémtár- >, csákba zárva vagy éppen csupa- J szón. Átvizsgálásra, csomagolásra, ^ vetítésre váró, rengeteg tudást ^ hordozó tekercsek. Szám szerint ? 1844-féle, s mivel némelyik több ^ példányban létezik: összesen 7038 ^ kópia. Hát ennyit talán még a ^ mozit szerető író, a virgonc fan- £ táziájú Mándi Iván sem tudna el- í képzelni. Ennyi csak egy filmtár- g ban lehet. Ott is van: Aszódon. Meglepetés ellen A mozi hátsó fertályán eldugott kis irodában, a rendelések alapján állítják össze a csomagokat. Az egyik félig elkészült pakkból kikan­dikál két tekercs címkéje: A kör- hintás oroszlán és A legnagyobb barátaim című filmeké. Hiába, a mesék a legnépszerűbbek, ám az is­meretterjesztő kínálat felöleli a po­litikai, történelmi, művészeti, pálya- választási, egészségnevelési és mun­kavédelmi tudnivalókat is. Jermi Gyuláné, a közművelődési filmtár vezetője a vizsgálóasztal fö­lé görnyed, ellenőrzi a visszakerült kópiák állapotát. Bár ez a technikus H a asztalomnál ülök, széles sáv­ban tárul elém a lakóhely lát­ványa. Fél hat múlt néhány perccel, s lassan virrad ránk az ok­tóberi reggel. Az este nyugatról ér­kező eső szemetelt, az éjjel viszont — látom a vasút menti jegenyék he­gyén — megfordult a szél. A nedves idő azonban nem múlik: a kémények füstje rézsút csap be a házak közé. A városközpont utcáin, terein, járdáin sűrű a nép. Szemből, a buszpálya­udvarról szinte percenként indulnak a járatok, emberekkel tömötten. Vár­ja őket a metropolis. Jobbra fönt a Kutyavár. Mátyás király tartotta ott vadászebeit meg sólymait, mert kedvenc kószáló területe volt ez a táj. Szemben Érd egyik modern lé­tesítménye, a szolgáltatóház. Az emeleti ablakok még sötétek: majd délelőtt nyit az étterem, este pedig a szórakoztatóipar legújabb divatja, a diszkó villogtatja éles fényeit. Távolabb és balra, ki egészen a dombháton futó balatoni autópá­lyáig, házak erdeje, fák és bokrok között. Ha munkapadomtól felállva végig­sétálok a lakáson, a túlsó oldalon ugyanilyen tányérszerűen emelkedik félkörbe a táj. A panorámát Százha­lombatta hatalmas kéményei zárják le. Balra esik a Duna, töltésrendsze­rével és fasoraival, szemben a téesz szántóföldjei, jobb kézre pedig a ré­gi Érd, a mai Öfalu, s fölötte ott a meredélyes domb, mit a helybeliek Attila várának hívnak. Egynapi járóföldre a pesti átkelő­helytől, Érd mindig lakott és jelen­tős pont. Ezért vannak itt egyaránt emlékek a Habsburg, a török, a Hu­nyadi, az avar, a kun, a római, a kelta s még előbbi korokból. Hadi­fontossága a törökök kivonulása után szűnik meg, mikor a felsza­badító csapatok lerombolják a pa- lánkvárat; kereskedelmi és közleke­dési jelentősége azonban egyre nő a Fehérvárról és Pécsről jövő utak ta­lálkozásánál: postaállomás, fogadó, árukirakodás és országos vásárok. Letelepedő kalmárok, virágzó kéz­műipar. Ez a szerep a XIX. század közepén kezd csökkenni, egyenes arányban a köves- és vasutak kiépü­lésével: megszűnik az egynapi járó­föld távolság. Érd elveszíti a városi rangot, s mezőgazdasági nagyközség­gé válik. Az első világháború idején há­romezer ember lakik itt, s a megél­hetés fő forrása az intenzív állatte­nyésztés. 1922-ben a község keleti, kopár-köves dombjain állítják meg a hadsereg Horthyhoz hű csapatai meg a fegyvert fogó diákok a trón­foglalni érkező IV. Károlyt. Ekkori­ban Érd sűrűn szerepel a hírekben — másfél évtizeddel később a figye­lem középpontjába kerül ismét, ám egészen más okból: A török kor végére Érdnek hatal­mas a határa, akárcsak némely al­földi városunké: a környező, ismé­telten elpusztított falvak maradék lakossága ide, a táj központjába me­nekül; s a XX. században sem ter­jed ki újra, mert a vidék közben lekopárosodott, de azért is, mert na­gyobb részén úri birtokok foglalták tért. A legtöbb föld Károlyi Imre. grófé, aki mintagazdaságokat létesít, nagy befektetéssel, pénze azonban nem térül meg, s ekkor nyúl a jö­vedelemnövelés újabb forrásához, a telkesítéshez. Kunszabó Ferenc: dolga, de rá most nem lehet számí­tani, mert a kartali iskolában vetít. Erre a szolgáltatásra is szükség van, hiszen néhol a gép, másutt a hoz­záértő személyzet, esetleg egyszerre mindkettő hiányzik. A vezetőnőt nem riasztja a feladat, ehhez is ért és szereti csinálni. Esztendők óta filmek között él, még a mozi is hoz­zátartozik, s mert a szükség úgy kí­vánja, az ifjúsági előadásokon a gé­pész szerepét is betölti. — Mindegyik tekercset át kell pörgetni, nehogy a következő köl­csönzőt meglepetések értjék — avat be a műhelytitkokba. — Előfordul, hogy véletlenül elcserélik a dobozo­kat, és az sem ritka, hogy a vetítő­gép a korábbi ragasztás helyén be­kapja, elszakítja a szalagot, s a be­vezető csík gyakran megrongálódik. Csak akkor kerülhetnek vissza a raktárba, ha a hibákat orvosoltuk. Ingyen kapták Talán néhány helyen nem úgy. bánnak a kényes filmekkel, ahogy kellene, de az elhasználódásnak más oka van. Magyar Lászlónétól, a Pest megyei Moziüzemi Vállalat filmfor­galmazási osztályvezetőjétől tudom, kevésbé antiklerikális, mint anti- karrierista. Most újabb Tartuffe látható a bu­dapesti Várszínházban. A rendező vendégként Szinetár Miklós. Tartuffe egy huszonéves fiatal színész, Bubik István. Orgon: Kállai Ferenc. El­mira: Béres Ilona. Szinetár rendezése sok ponton sza­kít a hagyományos Tartuffe-értel- mezésekkel. Nem egészen övé az út- törés érdeme: szerte Európában számos új megközelítésű Tartu- ffe-előadás született az utóbbi években. (Egy izgalmasan megoldot­tat nemrég mi is láthattunk: a moszkvai Művész Színházét, Efrosz rendezésében — be is számoltunk róla e hasábokon). Az új vonások lényege: ez a Tartuffe inkább szól Orgonról, mint Tartuffe-ről, mert Szinetár is úgy véli, ez a komédia ma elsősorban a megcsalatott embe­ri hit tragikomédiája. Elég kevés­sé érdekli, hogy Tartuffe papos vagy sem, bigottan vallásos-e vagy sem, mert szerinte fontosabb, hogy ez a fiatal és izmos, erőteljes Tartuffe azért tud akkora hatalmat szerez­ni Orgon fölött, mert Orgonnak épp egy ilyen alakra van szüksége, hogy kiárassza rá bizalmát, hitét, s való­sággal beleszuggerálja, amit látni akar benne. Tartuffe Orgon önbe­csapásának a terméke, véli Szinetár, s jó alapokat talál ennek az elkép­zelésnek a kibontásához a dráma szövegében. Kállai Orgonja pedig ki is bontja ezt az elképzelést. Tulaj­donképpen Tartuffe az egyetlen em­ber, akivel a környezetében.szót tud érteni. Néki tud beszélni, neki vall­hat, neki örülhet és miatta szomor- kodhat, aggódhat. Megteremt magá­nak egy idolt, egy eszményt, s ezt Tartuffe-ben látja. Tartuffe pedig, a fiatal törtetők jó pszichológiai érzé­kével és gátlástalanságával, meg­játssza ezt a felkínált lapot. Bubik Tartuffe-je odáig megy ebben a mesterien végigvitt játékban, hogy két hangon beszél: egy teliszájú, bumburnyák, népieskedő, tájszólás- szerű hangon, amikor-Orgoinnal tár­salog, aláhúzva ezzél naivitását, tisz­taságát, becsületességét, megbízható­ságát — s egy másik, könnyed, társalgó, kicsit fölényes, hagy du- májú, dörzsölt városi fiatalember­hangon, amikor például Elmirával kettesben marad. Ezt a Tartuffe-öt nemcsak álszent mivoltában, hanem férfiúi voltában is veszedelmesnek kell tekinteni, hiszen Elmirát majd­nem sikerül teljesen befűznie a rá- menősségével, lehengerlő férfiassá­gával. (Tehát Elmira sem kisan­gyal: öreg, vagy öregedő férje mel­lett a vérbő, viruló ifjú asszonyt na­gyon is jó esélyekkel csábítja egy keménykötésű, jó kiállású fiatalem­ber). T ehát megint más, megint új vonásokat emel ki a ko­média szövegéből ez a mostani Tartuffe, s teszi ezt úgy,, hogy sehol nem dolgozik a szöveg ellen, nem vét Moliére el­len, csak éppen ma fontosabbnak tartja azt hangsúlyozni, amit mi is magunkhoz közelállónak érezhetünk: a becsületes, tisztességes, jó embe­rek kiszolgáltatottságát a körmön­font csalókkal szemben. Szinetár en­nek még egy pikáns politikai felhan­got is ad a darab záró jelenetében. Hazafelé menet elgondolkodhatunk rajta, vajon Tartuffe nem az ab­szolút királyi hatalom Orgon házá­ba beépített spiclije volt-e? TAKÁCS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents