Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

1985. JANUAR 19., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Tiéd a táj A fenti címmel egy ízléses kiállítású, gondosan válogatott an- ÉJk tológia jelent meg Érd város felszabadulásának negyvene- Jn dik évfordulója alkalmából. A költői és prózai írások szer­zőinek többsége Érden született, vagy itt telepedett meg. Jobbára fiatalok, akik tűi vannak első irodalmi szárnypróbálgatásaikon, la­pokban, folyóiratokban tették le ígéretes névjegyüket. Mindegyikü­ket az jellemzi, hogy szorosan kötődnek e tájhoz, s a hely szelleme ihlette soraikat; a történelmi múlt és a jelen valósága egyaránt. A Körültekintő szerkesztés nem volt szűkmarkú. A múltba visz- szapillant'ua korábbi irodalmunk olyan nagyjait is meghívta az ün­nepi alkalomra, mint Brodarics István püspököt, 11. Lajos kancellár­ját, Virág Benedeket, Karinthy Frigyest és Szabó Lőrincet egy-egy, a helységhez kötődő művével. Az egész kötet szép példája annak, hogy egy mammutközségből született ifjú város vezetői és szellemi képviselői miként találtak közös nyelvet arra, hogy nemcsak a múltnak, hanem a jövőnek is hogyan szóljanak a máról. Ez alkalommal csupán ízelítőt adunk az összeállításból. Figye­lemmel kísérjük azonban az érdi alkotók munkásságát, és a lapban rendszeresen közöljük írásaikat. Kérjük, a most bemutatkozókat fo­gadják szeretettel. Harmat Béla: Délibáb Kivándorol szívünkből a tél — roncsolt halántékú horizont mögött eldől a nyár Felhők zátonyain barlangrajzok tántorgó seb harangszó-honfoglalás Kongó mákgubótejek guruinak szeretszét Visszafordulnak az utak az ég repedezett foghíjas minden leltár a szél vállunkon térdel Mogyorósi Erika: Bölcsebb szerelem nincs szavam a szépre csak vagyok veled s nem tudom mivégre lobbant rám szemed nem tudom ez érdem vagy csupán kezed melegét hogy érzem mozdulok neked de mintha veszélyben volnék tengeren "■ -----­ké kre rózsaszínre bomlik ingemen arcod íze színe Zsirai László: ünnepek ölén melegszünk feltámadásunk száműzetés Benépesül az érdes emlékezet teremtünk nappalt teremtünk éjt Virágzó pipacs-virradatban a találkozás ütőerén dobog a csönd dobog leterít tengelye körül pördül az ég hullámló délibáb Érd városközpontja t&ziet) Vincze Lajos rajza Csuka Zoltán: A nagy malomban és a kedvemen látomások égnek halkan lengenek tündérkedni kéne néhanap veled hogy minden egyébre jusson kegyelem s ha megtagadni merne gyatra szellemem v t keresztágra terjedt két karom s kezem tartson vissza téged s bölcsebb szerelem Az érdi piacon gyékényen barack, paprika, sátorban vállfa és ruha. ütszélen kárpitozott bútor, mellette felújított motor, alkuszok — vevők és kofák — szippantják sülthal illatát, mi színes táblaképre száll, kék ég, zöld föld, magányos madár képéhes műgyűjtőre vár. Őrölj, őrölj idő, zúgjatok fölöttem, csillagok, millió malomkő között tápláló lisztté porladok. Rohanj, rohanj folyó, zúgassad örök dallamod, fülemben mint a villanyóra mélyén zengenek piros áramok. Pirkadj, pirkadj hajnal, ifjú szívek között az éjszaka éreztem újra érkezésedet, jöjj, árassz el, s futhatsz tova, Kerékgyártó Erzsébet: Szapáry Péter bosszúja A mU&Jin éppen reggeli imára szólította híveit Érd Hamzsabég-pa- lánkon, amikor a minaret erkélyé­ről a Duna felé közeledő csapatot észrevette. Nagy porfelhőt kavarva, vértől és xerej féktől lucakosan tér­tek vissza a portyázó török lovasok a palánkvárba. Hamzsa bég, a hely­őrség parancsnoka szakállát tépte mérgében a nagy veszteség láttán. — Biztosan' megint az ercsi föl­desúr, az a híres Szapáry bánt el ilyen csúful veletek — ordította szikrázó szemekkel. — Megparan­csoltam, hogy élve vagy halva hoz­zátok színem elé azt a gyaur kutyát, mert különben leüttetem az aga fe­jét. A reszkető csausz egy lóhoz kötö­zött, áléit vitézre mutatott. — Uram, hiszen rabul ejtettük Szapáryt. Hamzsa bég arca torz mosolyra rándult. a mammutközségből A fő ösztönző a parancsoló szük­ség volt persze. A rohamosan növek­vő fővárosban a kisebb tehetségű munkások, alkalmazottak, tisztvise­lők már akkor se nagyon tudtak la­kást szerezni. Ehhez kell számítani az első világháborús menekülteket Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, kiknek nagyobb része Budapesten koncentrálódott, s jórészt még a hú­szas évek végén is barakkban, va­gonban, albérletben és egyéb szük­séghelyen lakott. A harmadik fő ré­teg pedig, kiknek lakásuk volt bent, de annyi pénzük már nem, hogy a Balatonon, a Dunakanyarban vagy legalább a Velencei-tónál építhesse­nek nyaralót. Érd lakossága 1930-ban, a parcel­lázás megkezdésekor ötezer, a máso­dik világháború végén huszonhét- ezer— de már a háború előtt kide­rült, hogy az újtelepesek nagyobb részét kijátszották a korlátolt fele­lősségű társaságok, melyekben jó ér­zékkel szövetkeztek a régi főúri rend spekulációra hajlamos tagjai az újabbkeletű pénzemberekkel. A pa­namából parlamenti interpellációk, szenzációhaj hász riportok lesznek, az eredmény azonban édeskevés. Meg­oldásnak jön a felszabadulás, ame­lyik aztán elsöpri a pereket és vi- szontpereket, egyúttal azonban a részletfizetéseket és a kamatos ka­matokat is. így áll elő a végleges és valós kö­vetkezmény, a tizenegy kerületre osztott mammutközség, melyiknek belterülete nagyobb, mint az 1950 előtti Budapesté. Körülbelül ennyit tudtam Érdről, mikor három évvel ezelőtt új lakó­helyet kezdtem keresni. Bent Pesten nem akarok megtelepedni, sohasem is akartam, minek bizonysága, hogy ott mindig csak munkásszálláson, diákszállón vagy albérletben lak­tam. Mert túl nagy nekem, túlsá­gosan zajos és túl tömött. Ott van­nak viszont azok a helyek, hol min­dennapi munkám után kimérik a mindennapi kenyeremet. Ne köröz­zem hát messziről, mint tettem évti­zedeken keresztül, hanem közelítsem meg — jutottam döntésre, és járni kezdtem környékét. S bár a megte­kintett helyek közül Érd a legkevés­bé festői, a leginkább zajos és füs­tös, telek- és lakásárai pedig a leg­borsosabbak, mellette döntöttem mégis. Mert arra jöttem rá, hogy ez a hely történelmünk és tegnapunk jel­legzetes darabja. Nyolc óra. Bekapcsolom a rádiót. A.kellemes hangú bemondónő össze­foglalja a mai reggel híreit. Megmosdom, eszem valamit, és felöltözöm: igyekszem ki a városba, mielőtt megjön az eső. Ma el kell mennem a Patyolatba, bevásárlók hétvégére, és keresek valakit, aki használható állapotba hozza a bőrka­bátomat. Mert új felöltőre ezen az őszön se nagyon lesz pénzem. A pályaudvaron a buszok már csak húszpercenként mordulnak föl; a nagymamák, a gyesen levő anyu­kák csak később indulnak vásárol­ni '■— a központ mégsem üres. Sű­rűn jönnek-mennek az emberek, akár egy régi, igazi városban. — Érd lakossága ma a hivatalos adatok sze­rint negyvenötezer, valóságosan azonban legalább hatvanezer, mert az állandó lakosok mellé kell számí­tanunk mintegy nyolcezer albérlőt, s körülbelül ugyanennyi víkendház- és nyaralótulajdonost. Ám a véglege­sen letelepedők száma is folyton nö­vekszik, évente átlag másfél ezerrel. Vagyis, a népvándorlás nem állt meg. Jöttek harminc-egynéhány év- zel ezelőtt a második világháborús menekültek. Jöttek később a fővá­rosból kitelepített osztályidegenek, a, kitiltott prostituáltak és bűnözők. Jöttek az ötvenes évek első felében a kollektivizálás elől menekü­lők; őket követték a hatvanas évek­ben azok, kiket a gépesítés váltott ki a mezőgazdaságból. S jönnek folya­matosan, akik elunták a munkás­szállást, az albérletet, az ingázást, s Érden építve egyesülnek családjuk­kal. De jönnek napról napra, akiket nem hajt a kényszer, csupán saját igényeiket és vágyaikat gondolják jobban kielégíthetőnek a kétmilliós város tövében. Hanem, legújabban kezdenek áramlani azok is. akik nyugodtabb, csendesebb lakóhelyre akarnak váltani a fővárosból. M os, ezek az okai, hogy nincs ma a magyar nyelvterületnek, a volt és jelenlegi társadalmi ré­tegeknek, sőt a szülőföldjükből ki­szakadt diaszpóráknak olyan csoport­ja, melyik itt képviselve ne lenne. S ennek megállapításához adatokra sincs szükség. Kiderül az arctípu­sokból, az eltérő viselkedés- és ma­gatartásformákból — de legjobban a tájszólásokból, tájszavakból, mik­kel folyton találkozom, ha a várost járom. Azaz, Érd nem csupán a múltnak, hanem a jelennek is mar­káns darabja — hát hogyne erezném jól magam benne! — Végre — suttogta. — Végre!..! A háttérben meghúzódó aga meg- könnyebülten sóhajtott fel, s megta­pogatta nyakán a fejét. — Allah ir­galmas — rebegte. Szapáry sötét, nyirkos pince mé­lyén tért magához. Szalmán feküdt, combsebéből szivárgott a vér, lábán súlyos .vasiáUncs^Semmi kétség, fog­ságba esett. Megpróbálta fölidézni a nap eseményeit. Még a hajnali derengésben indult Batthyány Adám barátjával s néhány hű vitézével a Velencei-tó környékére, hogy a zsom- békos, füves réten lovait a reggeli harmatban megjárassa. A magyar vitézek gondosan kerülték a főútvo­nalat, a törökök mégis észrevették őket, s lest vetettek nekik. Váratla­nul, harsány kiáltozással rohantak rájuk. Kemény tusa kezdődött. Zúg­va csapkodtak a handzsárok, villog­tak a kardok. A török lovasok túl­erőben voltak, mégis sokuk lelkét küldték a magyarok Allah paradi­csomába. Egy kopja vashegye azon­ban Szapáry combját is megsebesí­tette, majd a vitéz egy iszonyú ütés súlya alatt lebukott lováról. Arra még emlékezett, hogy tömött bajszú, keleti arcok hajoltak föléje, aztán elvesztette eszméletét. Az elfogott ellenséget nem szokás kímélni — villant eszébe Szapáry- nak. A török helyőrség parancsno­kának minden oka megvan rá, hogy bosszút álljon rajta. Hamzsa bég nagy úr, háromszáz fegyveres pa­rancsnoka. Megtisztelő feladatot bí­zott rá a fényességes padisah: Buda várának védelmét. Érden át veze­tett a hadi út a Duna mentén. Itt vonultak fel a török csapatok táma­dásra, s ezen az úton szállították a kereskedők megrakott szekereken Konstantinápoly felé a defterdárok által beszedett javakat és a láncra fűzött rabszolgákat Kelet piacaira. Szapáry embereivel állandóan há­borgatta a menetet, kiszabadította a rabokat, visszaszerezte a harácsolt élelmet. Ha közvitéz lenne, most halállal lakolna merészségéért, de uraságo-kért, fővitézekért váltságdí­jat kérnek a törökök életük fejében. Szapáry ára háromezer arany volt. Ezt a nagy összeget a szeren­csétlen család semmiképpen sem tudta előteremteni. Négy esztendő telt így kegyetlen rabságban, kiszol­gáltatva, védtelenül. Hamzsa bég válogatott módokat eszelt ki foglyá­nak kínzására. Éheztette, kenyéren és vízen tartotta, eke elé fogatta, és szántatott vele. Semmi remény sem volt a szabadulásra. A fiatal Batthyányinak egyszer si­került elfognia egy Buda felé hajó­zó török követet, és cserébe Hamzsa .bégtől barátja kiadatását kérte. Szapáry ekkor már fáradt, meg­tört ember volt, leste a híreket, vár­ta, mikor jön el az ideje a török ki­űzésének. Amikor Lotaringiai Ká­roly egyesített seregeivel Buda visz- szafoglalására készülődött, Szapáry kiköszörültette kardját, újra elő­szedette fegyvereit, hogy részt ve­gyen a harcokban. Az ostrom idején Szapáry bátran küzdött, mindenütt az élen volt látható sovány, ösztö- vér alakja. 1686. szeptember 2-án Buda végre fölszabadult. Az utolsó budai basa is elesett a csatában, ren­geteg török került fogságba. A győzelem után Szapáry a rabok között megpillantotta Hamzsa béget is. összevillant a tekintetük. Szapá- rynak kínzója láttán eszébe jutott elrontott ifjúsága; úgy érezte, eljött a bosszú ideje. De látván a bég meg­gyötört, sápadt arcát, legyőzte indu­latait, felülkerekedett benne ember­sége. — Te mit tennél a helyemben, Hamzsa bég? — kérdezte csendesen. — Természetesen bosszút állnék, megfizetnék a kínzásokért — felel­te az reszketve. — Menekülj — suttogta Szapáry —, Buda kapui nyitva vannak... Fuss! Mentsd nyomorult életedet... — Te megkegyelmezel nekem? Szabadon engedsz? — ámult el a bég. / — Igen — felelte Szapáry. — Térj vissza a tieid közé, és mondd el minden töröknek, akivel találkozol, milyen volt Szapáry bosszúja. — Majd nyomatékül hozzátette: — Fuss, amíg nem késő! — Késő — hörögte Hamzsa bég, s az ujján levő méreggyűrűre mu­tatott, amelynek tartalmát megitta félelmében. r így 8Üt bosszút Szapáry Péter, kit a bég eke elé fogatott ölkör és sza­már mellé. A töröknek már csak annyi ereje volt, hogy halála órájá­ban keresztény hitre tért e nagylel­kűség láttán — majd szeme elhomá­lyosult, feje lebukott, s holtan ro­gyott össze. Csuka Zoltán (Zychyfalva, 19Ó1-—Erd 1984), József Attila-dfjas költő, a délszláv né­pek irodalmának neves műfordítója, a vajdasági magyar irodalom szervezője, több lap, folyóirat alapítója és szerkesztője. 1933-tól élt Érdligeten. Harmat Béla 1951-ben született Érden, s a^óta is itt él. 197? óta ’'‘iblikál. Kerékgyártó Erzsébet bár Budapesten született 1924-ben, a születés tényét leszámít­va mindig Érden élt. Pedagógus. Nevét férje és annak családja (neves pedagógus, régész dinasztia) iránti tiszteletből vette fel. Kunszabó Ferenc 1932-tcn született a nyíregyházi tanyavilágban. Számtalan mun­ka- és lakóhely után néhány éve telepedett le Érd parkvárosi részén. Több mint negyedszázada van jelen irodalmi életünkben. Mogyorósi Erika 1954-ben született Debrecenben. Tf* éve publikál. Vincze Lajos festő- és grafikusművész 1914-ben született Nagybereznán. A főiskolán tanára volt Domanovszky Endre, Zsirai László 1956-ban született Sopronban, évek óta Nagytétényben él; újságíró.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents