Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

1985. JANT7ÄR 19.. SZOMBAT 5 Ehhez jó tündér sem kel! Az a bizonyos kilincs — Egyszer ezt kérdezték tőlem í — „Mire való így az életed?*» Tény­leg, mire való így, tolókocsihoz kötve? Végeredményben fele annyi szalmaszálat sem teszek keresztbe a társadalomért és az emberiségért, mint amennyit ők tesznek értem. Dehát élnünk kell. Értelmes embe­rek vagyunk és a természet törvényei szerint egyszerűen nincs jogunk idő előtt meghalni. Az értelem a természet által megadatott nekünk és élnünk kell vele. Élnünk, de hogyan ... ? Vagyis, az értelmes ember tud-e, akar-e értelmesen élni? Nem zárkózunk e túlságosan önmagunkba, kirekesztve a világot még akkor is, ha az segítőkészen közeledik felénk. Nem azon kell törni a fejün­ket, é" ezzel tönkretenni magunkat, hogy minek élünk tolókocsiban vagy mankóhoz láncolva, hanem azon, hogy látszólag értelmetlen éle­tünket hogyan tehetnénk tartalmasabbá, hasznosabbá. Bátorságot kö­vetel annak a bizonyos kilincsnek a megragadása, de ne ijedjünk meg a nyüzsgő élet beáradó szelétől. Tárjuk ki az ajtót, hiszen reánk is szükség van! Az erdőben mindig van munka Lassan enged a jég A hosszú fákat ló húzza láncon a tárolóhelyre. A kép előterében Var­ga István Dormányi István Lehetőségeikhez képest Böszörményi Gyula szépen megfogalmazott gondolataiból Idéztem, de sietve hozzáte­szem, úgy gondolom, azt a bi­zonyos kilincset kívülről kell előbb megragadni. Erről tudó­sit bennünket Zámbó István­ná is Dabasról, ahol megala­kult a Mozgáskorlátozottak Pest megyei Egyesületének helyi szervezete. Kézenfekvő a kérdés. Vajon hogyan tud segíteni ez a szer­vezet a Dabason és annak von­záskörzetében élő rászorulta­kon? A célok, melyeket dr. Chikán Csaba, az egyesület el­nöke fogalmazott meg, bizta­tóak. Remélik, közelebbről is megismerhetik a mozgássérül­tek gondjait, problémáit, és igyekeznek erejükhöz és lehe­tőségeikhez képest segíteni, összefogva a nagyközségi KISZ-bizottsággal, a Hazafias Népfronttal, a Vöröskereszttel, a Dabason és környékén mű­ködő üzemekkel, vállalatokkal. Horváth Belőné, az egyesü­let helyi titkára talán kissé meglepően fogalmaz, de érde­mes megszívlelni, amit mond. — A mi munkánkra talán nem is volna szükség, ha a saját területén mindenki meg­tenné a magáét. Ezt az állítást erősíti meg Fazekas hászlóné, Erzsiké is, az egyik sorstárs, akit Horváthnévál megláto­gattunk. Felhívjuk a figyelmet Egyéni problémákat sze­rintem nem lehet egyesületbe tömörülve megoldani. Én is emberhez méltatlan körülmé­nyek között éltem, így bénán, tolókocsiban. A televízióban készített rólunk egy műsort Poros László filmrendező még 1978-ban. Ország-világ látta, hogy élünk, de nem történt semmi. Később, azt hiszem, a filmrendező személyes köz­benjárására kaptuk ezt a la­kást. Mindannyiunk problé­máját a televízió sem oldhat­ja meg. Nem hiszem, hogy a sok egyesület létrejötte ezen segíteni tud. Közelebbről kell hogy jöjjön a segítség. — Kik azok, akik mégis te­hetnének valamit — kérdezem tovább Horváthnét, a titkárt. — Most, hogy létrejött a he­lyi csoport, első és legfonto­sabb feladatunk, hogy felmér­jük, kik azok, akik rászorul­nak a segítségre és milyen mértékben. Mert ugyanaz a testi korlátozottság más és más mértékben hozza magával a munkaképesség megváltozá­sát. Az érintett eredeti fog­lalkozásától, . családi, lakóhelyi körülményeitől függően a nelyzet sokszor igen súlyossá válhat. Nekünk meg kell ke­resni azokat a megoldásokat, amelyek révén a súlyosan sé­rült ember a megmaradt ké­pességének megfelelő munká­hoz, emberhez méltó körülmér nyékhez juthat. Ebben minden­ki segíthet, aki segíteni akar. a tanácstól a népfrontig, a Vö­röskereszttől a kultúrházig, a fiataloktól a gazdálkodó egy­ségekig. Végére hagytam a magánszemélyeket. Bár tu­dom, manapság az emberek­nek kevesebb ideje és ener­giája marad az önzetlen tár­sadalmi tevékenységre. Ha csak annyit teszünk, hogy az adott kérdés megol­dására hivatott szervezet vagy hatóság figyelmét felhívjuk egy-egy sorstársunk helyzeté­re, mely testi állapotából fa­kad, már tettünk valamit. Mi persze ennél többet szeret­nénk, de mint tudja, társa­dalmi munkában dolgozunk, és kevesen vagyunk. Mégis olyan közösséget szeretnénk teremteni, amelyben támoga- társa lelhet minden tagunk, aki ennek szükségét érzi. — Mit kérne sorstársainak, ha a jó tündér teljesítené kí­vánságait? — Elsőként egy földszinti klubhelyiséget, ahol néha összejöhetünk gondjainkat, problémáinkat megbeszélni, ahová tolókocsival is be lehet jutni. A rászorulók lakás­gondjainak, belső lakásátala­kítási problémáinak megoldá­sát. A megfelelő gondozóval és anyagiakkal nem rendelke­zők elhelyezését szakosított szociális otthonban. És talán a legfontosabb: lakáson vé­gezhető bedolgozást a helyhez kötötteknek. Községünkben ugyan működik egy szociális foglalkoztató, de a munkát kiszállítani nem tudják. Segíthetek valamiben ? Végül, de ehhez nem is kell semmiféle jó tündér, a hely­hez, az ágyhoz kötötteknek lenne a legnagyobb szüksé­gük a társas kapcsolatokra, az ismeretségre, a hasznos időtöltésre. Sokszor egy egye­dül élő mozgáskorlátozott szá­mára egy baráti látogatás mindennél többet jelent. Csak be kell kopogtatni az ajtón. Jó napot! Hogy tetszik lenni? Segíthetek valamiben? Antal Piroska A rohamosan növekvő szál­lítási igények folyamatos és zavartalan kielégítésének kö­vetelménye, a vasutak kapa­citásának túlterheltsége és a köáut'ak forgalmi telítődésé a figyelmet a belvízi hajózás még kihasználatlan lehetőségei felé irányította. Belvízi úthá­lózatunk — amely jól illeszke­dik a megvalósulás alatt álló európai vízi útrendszerbe — nagy kapacitású közlekedési pálya, de jelenlegi forgalmi kihasználtsága indokolatlanul alaésony. A Duna — különö­sen az átrakás nélküli folyam­tengeri szállítási technológiák alkalmazásával — a tengeri áruszállításaink kedvező kap­csolatát jelenti és így a Szov­jetunióval és a többi európai Kedvezményes kocsiklinika — A ceglédi autósok régi vágya teljesült — mondta Ta- kácsné Szőke Rózsa —, amikor az év elején a József Attila ut­ca 10. szám alatt a Magyar Autóklub ceglédi szervezete beindította mini műszaki állo­mását. Itt az autóklub tagjai a javítási munkáknál elsőbb­séget élveznek a többi géipko- csitulajdonossai szemben. — Milyen munkákat vállal­nak? — A karosszéria-javításon kívül úgyszólván mindent. Végzünk motordiagnosztikai vizsgálatokat, fényszóró-beál­lítást, gumiszerelést, autómen­tést és hibaelhárítást 20 kilo­méteres körzetben. Az állo­más CB hívószáma AM 14. csatorna 16—790. A javításo­kat kedvező önköltségi díjté­tellel számoljuk el. . — Mi indokolta az állomás létrehozását? — Egy évig az Autójavító Kisvállalat 10 százalékos ked­vezménnyel dolgozott az autó- klubtagoknak, ám ez a kísér­let nem vált be, és ezért dön­töttünk a saját állomás létre­hozása ' mellett. Eddig Albert- irsán, Kecskeméten és Szolno­kon volt a közelünkben se­gélyhívásra és autómentésre alkalom. Mostantól ezt is el­látjuk. A műszaki állomáson ifjú Mácska László Horváth József kocsiját javította, aki elmond­ta, hogy a klub ajánlására ve­szi igénybe ezt a szolgáltatást. — Havonként általában 5 ezer kilométert autózom — mon­dotta — és most az ismerős mesterrel rendbe hozatom a kocsimat Kiss Sándor szocialista országgal lebo­nyolódó áruforgalmunk növek­vő hányadának hordozója le­het. A Duna—Majna—Rajna csatorna megnyitása az 1980- ás évek végén hozzájárul majd a dunai forgalom bővüléséhez, Kikötőink kihasználásának, célszerű fejlesztésének foko­zásához. S ekkor majd Magyar- ország — földrajzi helyzeténél fogva — nemcsak az európai áruforgalom lebonyolításában, hanem az európai vízi útháló­zat kihasználásának elősegíté­sében is jelentékeny szerepet tölthet be. Csökkenthető a közlekedés élőmunka-, ener­gia- és beruházásigényessége, valamint előnyös a ^hajózás a környezetvédelem szempont­jából is. Ha magányra vágyik az em­ber, autózzon végig hétköznap a Szentendréről Visegrádra vezető parkerdei úton. Ma­gunk vagyunk, hosszú ideje haladunk, de előre, mögöttünk vagy szemből sem jön jármű. A kopasz fák között a hegyol­dalakon a szűz havat csak a vadak nyomai mintázzák, ke- resztül-kasul rajzolva a Lanká­kat. Pilisszentlászló előtt azon­ban hirtelen megelevenedik a táj. Egy kis erdei pihenővel szemben, az út bal oldalán dolgoznak, fűrészgép zúg, vas­tag pléddel takart lovak fújják a párát. Népes brigád, a Pilisi Álla­mi Parkerdőgazdaság dolgo­zói vágják a fát. Az időjárás valamelyest enyhült, de a hő­mérő higanyszála még mindig fagypont alatt van. Kicsit bor- zongva nézzük a serénykedő favágókat. Reped, hasad a fa — Nálunk télen-nyáron, akár fagy, akár kánikula van, bőven van munka — mondja Elsik Rudolf vágásvezető. — Csupán dönteni nem szabad mínusz tíz Celsius alatt. Ilyen­kor ugyanis már a fában levő víz is megfagy és kiszámítha­tatlanul hasad, reped. Viszont a már korábban kidöntött anyagot rendezni, darabolni kell. Figyeljük a munkát. A vas­tag szálakat méteres darabok­ra vágják, majd felhalmoz­zák. Persze nem mindent egy helyre. Vagy négy rakást ké­szítenek, az egyik darabot ide, a másikat amoda teszik. — Ez tűzifa — mutat az egyik halomra Dormányi Ist­ván —, a mellette levő papír­nak való, olasz exportra megy. Azok a hosszú szálak a gazda­ság lepencei feldolgozóüzemé­be kerülnek, bútoralapanyag lesz belőle. A vastagabb, tömzsi rönkök pedig feldolgozás után a ját­szóterek közkedvelt darabjai­ként élnek tovább. Sok a belül korhadt tölgy, ezeket most kell kivágni, hiszen állva to­vább romlanának. Ezért dol­goznak a legkeményebb télben is a favágók. — Hogy bírják napi nyolc órán keresztül ezt a hideget? — Ha beállna dolgozni, nem is venné észre — mondják ne­vetve a munkások. Persze ők is fáznak, de a magas C-vi- tamin tartalmú, forró csipke­bogyó tea, amely a parázsló tűz mellett kannában áll, se­gít felmelegedni. Cukor alig van benne, hogy ne szomjaz­zanak. Meleg étel helyett •— régebben kivitték az erdőre az ebédet a munkásoknak — a parázs alatt készült burgonya és a sült szalonna is megteszi. Ösvény a Dunán — ök nem ismerik az al­tatót, meg a fejfájást sem — mutat rá az embereire a vágásvezető. — Gondjaik azért nekik is lehetnek. Tudnunk kell róla, hiszen amikor az erdőben dolgozunk, egymásra vagyunk utalva, itt nagyon Szántói percek, pihenővel M int faluját tiporni akaró, hósapkás Gólem, úgy magasodik Pilisszántó fölött a település névadója; sziklahom­lokára felhők tapadnak, megrázzák ma­gukat — lassan indul alá a szállingózó hó. Harangszó hullányzik felénk, egyéb hang sem hallatszik ezen a békés szom­bat délelőttön. Hófoltok ráncosodnak a házak tetején, s lenn, az udvarok zugá­ban fázósan gubbasztanak a tyúkok, pulykák és kacsák. Aztán szusszan egyet a Pilis: válla körül rongyolódnak a felhők, s hirtelen kibukkan mögülük a nap. örül a fénynek, a kristály-levegőnek a Gellérthegyi család is: a família ap- raja-nagyja kint, az udvaron sürgölő­dik. Illetve, a nagymama kivételével: ő a mosókonyhában hajol a szennyesnek, tisztaruhák fölé. Hanem a három uno­ka — Erzsébet, Enikő és Bálint — ön­feledten kergetik az árnyékokat, hógo- lyóznak, s amott, az udvar egyik szeg­letében már magasodik a készülő hó­ember. A harangszó fölerősödik, búcsúverset kongat a bronz: funera plango... A te­metéseken kesergek ... Itt, a porta sar­kán kezdődik a temető, s a síroktól alig néhány lépésnyire kezdődik az új te­lep, a tizenöt-húsz évvel ezelőtt kimért- kiosztott telkeken épített házsor. Idősb Gellérthegyi Gyula — kemény­kötésű, hetvenéves férfi — egy ideig hallgatja még az égi szózatot, s aztán a szunnyadó telep felé lendíti karját. — Húsz évvel ezelőtt ott még szán­tóföld volt, magam is arattam a búzát azon a birtokon. Kaszával, persze. Nó- tázva, dalolva, ahogy a ritmus kívánta. De én nem paraszt vagyok, munkás. Robbantómester voltam ott, a Pilis bá­nyáiban. Azért kaszáltam, hogy több legyen a kenyér, meg hát vllágéletem- ben én egy helyben nem álltam, dol­goztam. Most is... A temetőit gondo­zom. Nem a halottakért, inkább, hogy az élőket becsüljem a széppel. Emlé­kezni nem lehet giz-gazok, nylontasa- kok és rongydarabok, fahulladékok kö­zött. Szavait figyelmesen hallgatja menye és fia is, értik, szeretik az öreg mon­dandóit. A fiú — Bálint — hétközben a darálóban dolgozik, most szombat van, ez a nap a családnak duikál. Meg a jószágoknak, az udvarnépnek. — Mindig van tennivaló, ha itthon nem, hát a kocsmában, No, nem inni járok, italt mérek. Besegítek az Eszti­kének — ő az üzletvezető —, s ezzel is gyarapítóm a családi kasszát. B izony, hasasnak kell annak lenni: a három gyerek mellett építkez­tek a fiatalok, úgy ragasztották évről évre egymáshoz a szobákat, végül is elkészült a hosszú ház. Fönn, a húsz esztendővel épített falakat az öregek lakják, itt, az udvari oldalon a fiatalok élnek. De a fedél, az egy. A hosszú cse­répsorok alatt békésen megfér egymás­sal a három nemzedék. Az asszonyka gyesen van, egy vas­gyáré fiúcskával, Bálinttal. A göndör­hajú puttó nem sokáig ül édesanyja karján, lecsusszan a havas földre, s or­vul megtámadja Enikőt, tízéves nővé­rét. — Bálintka, ne veszekedj! — kiált rá anyuka, s felém fordul: — Nem is tu­dom, kitől örökölte ezt a természetet. Az én családomban soha nem volt vita, pörlekedés, veszekedés. De a férjemé­ben sem. Biztosan csak azért ilyen Bá­lintka, mert fiú. Eleven. — Hadd mozogjon! — legyint a nagy­apa. — A mai fiatalok úgyis keveset nyüzsögnek. Bezzeg, amikor és húsz- myaras voltam, hajnali háromkor már suhogtattuk a kaszát. Vasárnap sem a kocsmában kezdtük a napot, hanem a családdal voltunk. Mint most, ezen a szombaton is. Nálunk a szomszéd is ott­hon érezheti magát, nemhogy a fiam, vagy az unokáim. Szombat van, hófödte, napfénylobo- gású délelőtt. Az aranyhajgyúrúk szin­te csilingelnek Bálintka fejecskéjén. A nagyapa indul a kerti almafák közé — metszeni kellene, úgymond —, aztán félútról visszaballag. Nem illő itthagyni a vendégeket... — Kiváló dolgozóként mentem nyug­díjba. Munka és egészség — ez a kettő kell, s akkor minden van. Béke is, sze­retet is. Egyiket sem lehet kanalazni, mérni, venni. Ezen ugyan még nem gondolkoztam, de valahogyan így áll az igazság. A Gellérthegyi-portán, vagy azon túl is, csak egyre kell ügyelni: ar­ra, hogy az a bizonyos tányér és kanál zörrenhet, de csak a falak között. S ott se maradjon cserép a lélekben, ha is­mét helyreáll a béke ... A kert sarkában almafák vigyázzák a csöndet. Enyhe emelkedő után véget ér a Gellérthegyi-porta. Innen, a ma­gasból berepülheti Pilisszántót a tekin­tet: hullámzó házsorok fölött piheg a fény. S ott, fölöttünk, mint gyarapodó fa­luját őrző-vigyázó óriás, magaso­dik a Pilis. Sziklahomlokán egy pilla­natra megpihen egy tenyérnyi felhő, s ^ztán szétomük. kékké olvad. Fácán- kiáltás röpköd felénk, valahol — talán a szomszédban — köszörűgép sivalko- difc, kalapács koppan az acélon. A vi- I szonylag enyhébb idő kicsalogatta a pi­lisszántói embereket is a falak közül, s mind több portán bukkannak föl szer­számokkal a gazdák. A temető újra csöndes, csak a mai koszorúszalag szellőfútta röppenése hal­latszik idáig... B. I. A. A környezetet is Kíméli Vízen olcsóbb a szállítás szorítása A poniton belsejében égő tűz se­gített a kiemelésnél Erdősi Agnes felvételei hamar megtörténhet a bal­eset. Bajtársi kapcsolat a miénk. Darus teherautó áll Duna- bogdány határában a kisoroszi révnél. A kikötő pontonjának gyomrából füst gomolyog elő. A fedélzeten ketten a daru drótköteleit rögzitík. Kieme­léshez készülődnek. Hamar ki­derül, hogy nem véletlenül gyulladt meg a tűz a ponton­ban, csak így sikerült kiszaba­dítani a szerkezetet a jég fog­ságából. A páncél egyébként olyan vastag a Dunabogdány és Kis­oroszi közötti Duna-szakaszon, hogy a két település között egy gyalogjárót is kijelöltek ágak­kal a jégen, s a nyomokból ítélve ugyancsak forgalmas az ösvény. A kiemelési manővernek sok nézője akad. Van aki a mele­gítés módját kifogásolja és disznópörzsölőt javasolt volna. A többség azonban szótlan tisztelettel adózik a ponton körül sürgölődőknek. Hiába melegszik a ponton, a drótkö­tél karabinere csaknem hoz­záfagy a kézhez. Gőzölög a hő Enged a jég szorítása, egy pufajkás ember csaknem tér­dig áll az éppen felengedett vízben. Irányítja a kiemelést. A daru lassan, méltóságtelje­sen mozdul és viszi fölfelé a pontont, amelyből most már hatalmas lángnyelvek törnek elő. A parton állók kötelet húzva irányítják a nagy szer­kezetet a megfelelő helyre. Lassan mind elég a gázolaj a kikötőtest gyomrában, egyre kisebb a füstcsík, de a ponton körül még gőzölög a hó. Valaki megjelenik a túlpar­ton, a kisoroszi révnél ugyan­csak a jég fogságában álló pon­tonon. Eminnen átkiabálnak: — Hozz át negyven liter gázolajat! — s néhány perc múlva egy férfi két kannával a kezében, elindul a szigetről az ágakkal megjelölt kis ös­vényen — át a jégre. Móza Katalin Jaguár-sorszám ? Diana bevált... A dél-amerikai macska- félék legnagyobb testű kép­viselője a jaguár, amely a világ sok-sok állatkertjében csak nehezen szaporodik, így volt ez a budapesti ál­latkertben is, ahol — már ami a párjukat illeti — nagyon válogatósnak bizo­nyultak. Az utolsó jaguár „hölgy”, Diana 1983 júniu­sában érkezett a meglevő hímhez, s mindjárt az első találkozót követően három kölyköt ellett. Dianának most, alig 14 hónappal később isméit szü­letet három kölyke. Ez öröm azért is, mert nagy az igény, a budapesti ál­latkert lassan számokat osztogat azoknak az ál­latkerteknek, amelyek ja­guárt szeretnének; a védett állatot ugyanis már ne­hezen lehet hazájából be­szerezni. —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents