Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

6

PEST MEGYEI HÍRLAP

1084. DECEMBER 24., HÉTFŐ

Sisa Pista az utolsó börzsönyi betyár

Morzsánként gyűjtögetett tudás

Mesterházi-emlékmű Ráckevén

Szobrászvallomás az íróról

Életének utolsó évtizedében Mesterházi Lajos Budán és ’ Ráckevén élt, alkotott. Ha csak tehette, indult a Duna- partra, nézte a ráckevei tornyokat és az Angyali szigetet, a felhőjárást, a szélben táncoló nyárfákat és szenvedélyesen horgászott. Közben írt. Mindig. Amikor csalira tette a főtt kukoricát, akkor is, amikor a pontyot fárasztotta, akkor is, amikor kedvelt oportóját töltötte a pohárba, akkor is. Nem mondhatnám, hogy rejtőzött, a közvetlenség természetéhez tartott.

Nem beszélt, soha hosszú betegségéről, súlyosbodó sorvadását nem említette. Ezt belül élte, vagy talán önmaga elől is elrejtette. Dolgozott, amíg járt, dolgozott akkor is, amikor már vezették, segítették, akkor is, amikor már emelték. Különös ellentét, drámai helyzet; ahogy sorvadt, úgy született szellemisége.

Pr ometheusz-r e j tély

Mesterművét A Prométheusz rejtély-t akkor alkotta Mesterházi Lajos Budán és Ráckevén, amikor egyedül már lépni sem tudott. Ő volt egyszerre Prométheusz és Heraklesz. Nem engedte figyelmét lankadni soha. Alko- tóan tájékozódott korunk minden problémájában nemcsak a befogadás, hanem a vélemény, a szolgálat szintjén. Hős volt? Én annak láttam. Versenyt futott az idővel és győzött. Ott Lehettünk sokan — ő is —, a korunkra értelmezett Prometheusz-dráma premierjén, amelyet Kazimir Károly rendezett szellemes mélységgel a Thália Színházban. Már alig élt, de szelleme vibrált, szikrázott, páholyába hívta barátait, kicsit az egész világot, a jövőt. Ráckevén gerincét törte, onnan vitte a mentő a kórházba. Meglátogattam, félve a találkozástól. Az ágyon feküdt sorvadása és gerincsérülése miatt, kétszeres bajjal. A harmadikat apróságnak tartotta, fogát húzták éppen egy órával előbb, de ő'valami fantasztikus mohósággal, éln.ijákarással, ette a vacsorát, spenótot tükörtojással. Ilyen helyzetben sem panaszkodott egy szóval sem, hanem Illyésről, Darvas Józsefről, Déry Tiborról, irodalmunkról, lehetőségeinkről beszélt visszafoghatatlan tájékozottsággal.

Ironizáló emberség

Most tudom már: egy személyben volt nemcsak korunk hőse, nagy író, hanem

bölcs ember is, hiszen ha engedélyezi a szánalmat önmaga iránt, elveszett volna. Soha nem írja meg akkor maradandó regényét a XX. század prometheuszi sorsáról, helytállásáról, távlatáról. Megírta. fgy írhatta meg. ű győzött, hiszen nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is írt.

Szenvedélyessége maga volt a tárgyilagosság. Budán láttam — még életében —, azit a kitűnő portrét, amelyet Rácz Edit szobrászművész mintázott róla. A bronz az Irodalmi Múzeumban található, a gipsz nemesen patináz- va az író dolgozószobájában árasztotta azt a fanyar mosolyt, amelyben kedves határozottsága, ironizáló embersége rejtőzött; érzékenység és tudatosság, mérhetetlen tempó és gyorsulási képessége, miközben a szobrász az arc csomóiban jelenítette meg a görcsöket, a test belső rázkódásait.

Rácz Edit ekkor még nem gondolt arra, hogy emlékművét egyszer, hamarosan megörökíti, hogy az íróból Mesterházi tér lesz Ráckevén. Csak járt szorgalmasan péntek estéken a budai Országház utcába, ahol Mesterházi Lajos társaságában Lengyel Józseffel, Szász Imrével és másokkal találkozott.

Modell és alkotó

Az emlékmű elkészítésére

1981-ben kérték fel. Olyan időpontban készült a mű, amikor a szobrász drámai környezetben édesanyjától is búcsúzott. Semmiképpen nem akart Rácz Edit a klasszikus minták alapján portrét készíteni Mesterházi Lajos emlékéről, hanem valóságos kettős környezetében állított emlékművet úgy, hogy az egyik bronztáblán budai dolgozó- szobájának hangulatát és architektúráját örökítette meg az író portréjával, a másikon ráckevei környezetét idézte

(a képen), immár hiányával iis, nemcsak olyan növényi, természeti hangszerelésben

ahogy egykor 6 látta, szemlél te a Du na-partot. A szobrászi tisztesség olyan Mesterháziemlékművet hozott létre, hogy képletesen szólva, ő elégedett. lenne., az alkotással, hiszen kettős ' 'környezetét szellemiségét ragadta meg. E nagy méretű bronztábla sajátos, viaszéi vészé jtéses technikával készült, s olyan lelkű lettel, hogy teret ad a vegetáció apró formáinak. Ez az organikus alakzatokhoz igazodó érzékenység egyszerre jellemzi Mesterházi Lajos írói és Rácz Edit szobrászi törekvéseit, ezen a ponton, a megoldásban találkoznak, s a mű egyszerre hű a modellhez és az alkotóhoz. Egy tekintélyes írói életmű szolgálatában szobrászat született éppen azért, mert nem akart több lenni Rácz Edit plasztikája egyszerű, hiánytalan, őszinte emberi vallomásnál.

Losonci Miklós

Telefonon hívott föl először, majd a szerkesztőségben is megkeresett Puskás Péter. Egyik cikkemben taláit egy szerinte pontatlan adatot Kemence történetéből. Oklevelekre, dokumentumokra hivatkozott. Akkor a kérdés szakemberéhez irányítottam, aki annak idején engem is tájékoztatott. Nem felejtettem el a találkozást, izgatott a kérdés: miért olvasgat egy gépkocsivezető középkori okleveleket? Újra beszéltünk telefonon, s hosz- szas időpont-egyeztetés után fölkerestem őt a hegyek között megbúvó kis határ menti faluban, Kemencén.

tegségről. így kezdtem történeti munkákat olvasgatni. Élt itt a faluban egy Domszky Pál nevű ember, aki Kemence történetét kutatta, vele sokat beszélgettem. Amikor halála után szép gyűjteménye szétszóródott, elkallódott, elhatároztam, hogy folytatom, amit elkezdett.

Hivatása

betyár

Mindig ilyennek képzeltem egy igazi dolgozószobát. A kis helyiség történelmi levegőt, meghittséget áraszt. A falakat könyvespolcok borítják. A hatalmas, faragott ebédlőszekrény iratoktól, dokumentumoktól roskadozik. Az íróasztalon precíz rendben a munkaeszközök; ceruzák, tollak, nagyítólencse s egyéb apróságok. És a képek. Az egykori Hont vármegye különböző korból származó térképeinek fotómásolatai, köztük az egyik legkorábbi 1742-ből, Bél Mátyás könyvében bukkant rá. A Kemencén részben még ma is álló egykori vármegyeháza alaprajzai. Meg két portré.

— Ezek a Sisa Pistát ábrázolják, akit a néphagyomány az utolsó börzsönyi betyárként tart számón. Valójában Nóg- rád és Heves megyében zsi- ványkodott. Itt a környéken csak húszéves börtönbüntetésének letöltése után élt, már békés polgárként. Sírját még ma is ápolják az idős emberek Bernecebaráti temetőjében, de ez egy nagyon érdekes história. Igyekeztem egész életét felderíteni.

S Puskás Péter már hordja is elém a dokumentumokat. Az elfogott betyár rab-törzs-: lapjának kópiája, amely szerint ' az 1846-ban született Benkó (Sisa) István haja szóiké, szeme kék, különös ismertetőjele a bal térdin levő forradás, akinek hivatása, foglalkozása fegyveres betyár. Itt vannak a korabeli lapok tudósításainak, a per teljes iratanyagának, a híres zsivány halotti levelének másolatai is.

Orvosi

javallatra

— Húsz évvel ezelőtt nagyon sokat betegeskedtem, sokat foglalkoztam a bajaimmal, orvosi könyveket bújtam. Ez persze nem segítette a gyógyulásomat. Egyszer aztán az orvos is megelégelte. Azt mondta, keressek magamnak valami elfoglaltságot, ami leköt és eltereli a figyelmemet a beKönyvtárakba járt, levéltárak poros iratkötegeit bújta, antikváriumok polcain böngészett. Fáradtságot nem ismerve gyűjtötte az anyagot. S teljesen laikusként — még érettségije sincsen — csipegette föl morzsánként az ismereteket.

Kutyabőr

pecséttel

Könnyedén, folyékonyan beszél Kemence, valamint az egykori vármegye múltjáról. Évszámokat, neveket sorol, de a bizonyság, no meg a pontosság kedvéért minden adatot egy-egy könyvvel, iratmásolattal támaszt alá. Saját szememmel is meggyőződhettem arról, hogy az 1156-ban kelt okiratban mai formájában fordul elő Kemence neve. Ez a község létezésének első írásos nyoma. S ettől kezdve végigköveti Puskás Péter falujának és környékének teljes történetét.

— Mindent igyekeztem beszerezni. Szerencsére a foglalkozásomnál fogva sokat utazom. Akárhol járok az országban, a levéltárakat, a könyvtárakat és az antikváriumokat keresem föl, de nagyon rögös a kutatás útja. Azzal kezdődött, hogy a tanácselnökünk adott egy pecsétes papírt, miszerint én a falu történetéhez gyűjtök anyagot, s kérik az intézményeket, hogy munkámat segítsék. Volt, ahol erre az írásra megnyíltak az ajtók, de az igazán értékes anyagokhoz csak kutatói engedéllyel lehet hozzájutni. Barátaim, ismerőseim révén, némi fondorlat árán ilyet is kaptam.

Ahova nem tud eljutni, oda levelet ir. Kapcsolatban állt a párizsi Nemzeti Könyvtárral, a bécsi Állami Levéltárral is.

Pártfogókat, barátokat szerzett, akik a latin és német nyelvű iratokat lefordítják neki, bár az évek során — ahogy mondja — ragadt rá valami ezekből a nyelvekből.

Hallgatom Puskás Pétert. Szívesen és hosszan beszél kutatásairól, kedvenc témáiról, az emberevő Cigányok peréről, az egykori vármegyeháza történetéről és Sisa Pistáról.'Ezeket szeretné megírni elsősorban. Hallgatom és böngészem a gyűjteményt. Űjabb és újabb ritkaságokat fedezek föl. Unikumszámba menő történeti munkák, Werbőczi Hármas könyvének 1779-es kolozsvári kiadása, eredeti nemesi kutyabőr, sértetlen királyi pecséttel.

Mi hajtja ezt az embert? A tudásvágy, a múlt titkainak föltárása párosul valami megfejthetetlen gyűjtőszenvedély- lyel. Mindent beszerezni, lemásoltatni, az iratokat, az el- rongyolódott régi könyveket beköttetni. Évtizedekig keresni, kutatni az adatokat egy nagy cél érdekében: a Mű megírásához.

— A falu történetét kezdtem földeríteni, de rájöttem, menynyi mindent kell ahhoz tudni. Olyan munka ez, mint a barlangkutatóké: ahogy egyre beljebb hatol az ember, úgy tárulnak föl az eddig még ismeretlen üregek.

Bizonyítson

az anya»

Mit tarthat Puskás Péterről a környezete, a falu, a kollégák, a család? Megszállott, bogaras embernek gondolják, netán tisztelik elszántságáért?

— Nem is tudom. Nem nagyon dicsekszem én ezzel, csak a legszűkebb baráti köröm tudja, mivel foglalkozom. Csöndben csinálom. Jó lenne, ha mindezt megírhatnám. Bizonyítson az összegyűjtött anyag. Most már itt van szinte minden, amire szükségen lehet. Rendszerezni kellene a forrásokat, dokumentumokat és nekiülni a munkának. Ót évem van még a nyugdíjig, utána több időm lesz, de ha a sors úgy hozná, hogy én már nem tudnám bevégezni, talán az is érdem, hogy mindezt összegyűjtöttem. Szeretném, ha minden, ami itt van, egv leendő kemencei hely történi: i múzeumban kapna majd helyet.

M. Nagy Péter

Társszerkesztők voltak a diákok

Egymásnak ajánlott versek

Ennek a gyűjteménynek a darabjai csak látszólag különösek, valójában a világ legtermészetesebb módján kerültek együvé: 14—18 éves fiatalok ajánlják egymásnak legkedvesebb verseiket. És persze az egyik ifjú köl- tészetkedvelő nem csapja be a másikat — csakugyan a magyar líratörténet legszebb gyöngyszemeivel ajándékozták meg magukat. — így szól a Móra Könyvkiadó ajánlása a Legkedvesebb versem című kötet végén. Jó kezdeményezés eredménye a könyv, hiszen tavaly, a költészet napján felhívással fordultak a diákokhoz: küldjék el legkedvesebb magyar versük címét a kiadónak, s „ha meggyőzően azt is leírod, miért a választott vers számodra a legkedvesebb, akkor neved társszerkesztőként fog szerepelni a kötetben”.

S most előttem a közős alkotás. A felhívásra 3507 versjavaslat érkezett, s 1078-an indokolták választásukat. A „szavazás” szerint a legnépszerűbb lírikus Petőfi Sándor, azután József Attila, majd Radnóti Miklós. A megnevezett költemények közül a legkedveltebb Radnóti Nem tudhatom című verse. Oldalakon át sorolják a társadalmi szerkesztők neveit, összesen 296-ot, s ebből huszonkettő szőkébb pátriánkat képviseli. Közülük ötöt hívtunk meg szerkesztőségünkbe, hogy beszélgessünk velük a tizenéves korosztály által összeállított antológiáról és saját választásukról. A meginvitáltak személye ötletszerű volt, mégis úgy alakult, hogy négyen Radnóti Miklós versét jelölték meg pályázatukban.

— Radnóti Töredékét tartottam akkoriban a legkedvesebbnek, de ez nálam mindig változik — magyarázza elsőként a szentendrei Déri György, aki a Zeneakadémia másodéves cselló szakos növendéke, s most is órára siet. — A költőnek azt a korszakát érzem igazán közel magamhoz, amelyre azt szokták mondani, hogy csupa gyönyör és borzalom. Ebben a versben már csak a borzalom tükröződik. Őszintén szólva nem

Radnótit tartom a legnagyobb magyar lírikusnak: nekem József Attila a kedvencem. Ám a halál közelsége a legnagyobbak közé emelte Radnótit. Hogy mit szeretek a Töredékben? Ez egy érzés, amit nem tudok szavakba önteni. Éppúgy képtelen vagyok megfogalmazni, minit amikor szeretek egy lányt, de ha valaki rámkérdez; miért, arra nem találok választ. Szívesen és sokat olvasok verset. Azt hiszem, akkor kezdtem teljesen magaménak érezni a költészetet, amikor a zenében Schu- berttel foglalkoztam. Számtalan gyönyörű, klasszikus verset zenésített meg, s ezek a dalok elvezettek engem a lírához. Ami a Töredéket illeti: azt a kort, amiről Radnóti a borzadály hangján írt, mi szerencsére csak az irodalomból, filmekből, elbeszélések- ből ismerjük. Ám egyetlen alkotásból, visszaemlékezésből sem érezhetjük át annyira, mi volt a háború, mit jelentett üldözöttnek lenni, mint abból, amit ő oly iszonyú körülmények között papírra vetett.

Ugyancsak Radnótit választotta Farkas Anikó, a váci Egészségügyi Szakközépiskola tanulója, de 6 egy másik költeményt, a Levél a hitveshezt. Anikó Dunaújvárosban lakik, s csak a szakközépiskola miatt lett belőle váci polgár, a nagymamánál.

— Hozzám általában Radnóti áll a legközelebb, s elsősorban a Levél a hitveshez — kezdi, még mindig fontolgatva a szavakat, keresve azokat a kifejezéseket, amelyek a leginkább képesek visszaadni azt, ami a szeméből tükröződik. Bizony, nem könnyű feladat ez, még íróember számára sem. — Az egyszerűsége, a felesége iránit érzett, sugárzó szeretete ragadott meg. Meg ahogy fölidézi mindazt a hétköznapi csodát, ami otthon körülvette, amiből akkor lett igazán csoda, amikor már csak emlékezhetett rá.

— Azt szeretem, ahogy Radnóti a világot szemléli, azt a hasonlatokkal, párhuzamokkal kifejezett ellentétet, amely a rút környezet és a humanista költő között feszül — kapcsolódik a beszél-