Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-25 / 225. szám

rrvf .MH I f, 1984. SZEPTEMBER 25., KEDD Keresetszabályozás Vita o ParSamentfeen Ma délelőtt a Parlamentben együttes ülésen tanácskozott a mezőgazdaságban alkalmazott keresetszabályozás tapaszta­latairól, a továbbfejlesztés feladatairól az országgyűlés mezőgazdasági, valamint terv- és költségvetési bizottsága. A téma napirendre tűzését az indokolta, hogy a mezőgazda­ságban jelenleg alkalmazott keresetszabályozási módszer, mind kevésbé képes hatékony termelésre ösztönözni a dol­gozókat. A tapasztalatok sze­rint a mai központi előírások éppen a dinamikusan fejlődő, a leginkább hatékonyan gaz­dálkodó nagyüzemek elé állí­tanak korlátokat. A kereset- szabályozás módszerei ugyanis nem igazodtak kellően azok­hoz a követelményekhez, ame­lyek a termelési technológiák gyors fejlődésével, a termelési szerkezet és a munkaerő­struktúra módosításával kerül­tek előtérbe. A képviselők megvitatták a több mint másfél éve kísérlet­képpen bevezetett és mintegy száz mezőgazdasági nagyüzem­re kiterjesztett új jövedelem­szabályozás tapasztalatait is. Táfkép csata kazhen Kénytelen ígéretekkel beérni Tökhszáz vagon ára áll az udvarén Háromszoros forgalom Régóta húzódik és többe kerül Vára kell az átadással Hogyan tovább? Hányszor, de hányszor vetődik fel ez a kérdés a nagykorúságot elérő fiatalokban! Különösen élesen azoknál, akik tizennyolcadik életévüket betöltve, kikerülnek az állami gondozás biztos keretei közül. A védettség, a gon­doskodás a nagykorúsággal megszűnik, s utána legtöbb esetben kérdőjelek százai sorakoznak. Az erős lábra áll, a gyenge el­úszik. Statisztikák bizonyítják, hogy az áiiami gondozásban élt fiatalok közül kerül ki a bűnözők, deviáns elemek jelen­tős része. Ezen akartak segíteni a fóti gyermekváros vezetői — erről már többször hírt is adtunk —, amikor elhatározták egy garzonház felépítését, amelyben kétágyas lakrészeket alakíta­nak ki. Ezekbe költöznek majd tizennyolcadik életévük betöl­tése után a fóti gyermekváros lakói. Sajnos, az igényekhez ké­pest kevesen. Dunakeszi. Vasutasvárosként emlegették, amikor még község volt, s nem is alaptalanul. Elsősorban azért, mert itt található a Járműjavító, de a titulushoz hozzájárult az is, hogy sok százan jártak innen a különböző pályaudvarokra dolgozni. Ügy látszik, a szakma presztízse itt is csökkent. Ko- letíics Antalné áiiomásfőnök arról panaszkodik, hogy az előirt harminchármas létszám helyett mindössze tizenkilencen van­nak. Ilyen körülmények között persze tökéletesen nem lehet ellátni a szolgálatot. Maga sem tudja, hogy mire érkezik a hi­vatalába. Lehet, hogy a pénztáros hiányzik, előfordul, hogy az állomásfőnökuck kell beülnie a forgalmi szolgálattevő székébe. A napi 120 vonat így is átfut az állomáson, de más munkák elhalasztódnak. Például jó lenne, gyakrabban kelle­ne beszélgetni a szállíttatok szakembereivel. S ezzel már a téma közepébe vágtunk. másrészt pedig a helyi teher­forgalom majdnem háromszo­rosára nő. Augusztusban pél­dául 95 kocsit igényeltek a helyi fuvaroztatók, október­ben pedig több mint kétszá­zat—háromszázat pakolnak majd meg áruval. Évről évre ugyanannyi az igény, s az ál­lomásfőnök tapasztalatai sze­rint, végül is minden árut el­szállítanak. Igaz, nem sikerül mindig akkor és annyi vagont a meg­rendelők rendelkezésére bo­csátani, amennyit kérnek, de nagyjában és egészében ilyen­kor ősszel is ütemes a szál-, Utas. A jelenlegi szűkös, meg­lehetősén lefutott kocsipark­kal is lehetne azonban jobb, de Dunakeszin ugyancsak .ta­pasztalják, hogy a rakodás egyenetlen. Jószándékkal ezen is lehet valamit ségíténi. Mi a magyarázat rá, hogy a Duna­keszi Konzervgyárban még a leglehetetlenebb helyzetekben ás megoldják a hétvégi rako­dást, idén éddig mindössze 50 ezer forint, körüli kocsiállás- pénzt fizettek, míg egy má sík nagy megrendelőjük, hol­ott semmiféle szezonhoz nem kell alkalmazkodnia, máris több mint félmillió forint bírságot fizetett. Ez utóbbi esetben a Piért fóti raktáráról van szó. Igaza van az állomásfőnöknek, nem az ő dolga gondolkodni azon, megéri-e a vállalatnak a fö­lösleges kiadás. Elképzelhe­tő ugyanis, hogy megéri. A hétvégeken bizonyára többet kell fizetni a rakodómunká­soknak, s egyáltalán nem biz­tos, hogy ott is olyan össze­forrott a kollektíva, mint a konzervgyárban, ahol ha be­futnak az irányvonatok, az üzem apraja-nagyja rakodó­munkássá vedlik át. Természetesen az őszi szál­lítási csúcsról van szó, ami még egy viszonylag kisebb forgalmú pályaudvaron is érezteti hatását. Egyrészt oly módon, hogy több az állomá­son keresztül haladó vonat, Kik és miből építik ezt az intézményt? Hisz manapság ennél jóval kisebb létesítmé­nyek elkészítése is komoly fej- ' törést okoz az illetékeseknek. — Először is természetesen központi forrásból — adja meg a választ a fóti tanács be­ruházási főelőadója, Győrfiné Jánossy Gabriella. — Kaptunk pénzt a Művelődési Miniszté­riumtól; segít a Vöröskereszt és több vállalat járul hozzá a kivitelezés költségeihez. Véghelyi József, a Művelő­dési Minisztérium főosztályve­zetője: — Még az építkezés elején több mint tizennégy millió fo­rintot kapott erre a célra a minisztériumtól a fóti tanács. A Vöröskereszt Pest megyei titkára, Aranyosi László: — Három éve, 1981-ben ün­nepeltük a Vöröskereszt fenn­állásának, centenáriumát. Ez alkalomból ajánlottuk fel, hogy az elkészült garzonházat bebútorozzuk, amely akkori értékben körülbelül nyolcszáz­ezer forintot jelentett. Ennek már három esztendeje; azóta ez a pénz kevésnek bizonyult, de szerencsére még így is tel­jesíteni tudjuk vállalásunkat. Az történt, hogy a sajtó nyil­vánosságán keresztül felhí­vással fordultunk a megye Vöröskereszt-alapszervezetei- hez, hogy segítsék a fóti fiata­lokat. Szocialista brigádok, vállalati kollektívák mozdul­tak meg, ipari üzemek és ter­melőszövetkezetek dolgozói vettek részt kommunista mű­szakon é» küldték el az össze­gyűjtött pénzt. Olyannyira jól sikerült ez az akció, hogy két­millió forintot kapott a me­gyei Vöröskereszt. így a ma­radék pénzből a Tisza mellett nyári tábort létesítettünk — ál­lami gondozottaknak. Több­nyire ugyanis megoldatlan ezeknek a gyerekeknek a nyá­ri üdültetése, s ha már a pénzt erre adták, igyekeztünk az 6 javukat szolgálni minden fil­lérrel. A tábort már tavaly májusban birtokba vehették a kicsinyek. Csak az a furcsa, hogy amire eredetileg a gyűj­tést szerveztük, a garzonház, még nem készüli el. Azóta pe­dig nőtt a bútorok, berendezé­sek ára is. Hogy mégse le­gyünk gondban, úgy tervez­zük, hogy a bútorgyártó válla­lat vöröskeresztes szervezeté­vel felvesszük a kapcsolatot, így termelési áron tudjuk meg­vásárolni a szükséges beren­dezéseket. — Régóta húzódik az épít­kezés, már rég birtokba kel­lett volna'venni a házat a fia­taloknak. Mi a csúszás oka? — kérdeztük Győrfiné Jánossy Gabriellától. — Kezdetben úgy volt, hogy a fóti tsz építőipari részlege lesz a kivitelező, de a szigo­rodó gazdasági szabályzók ezt nem tették lehetővé. így dön­töttünk a Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat mellett. Azonban az eredeti terveket az ő profiljuknak megfelelően át kellett dolgozni. Mire majd két esztendő alatt megoldot­tuk, gyakorlatilag megszűnt a vállalat — jogutód nélkül. Ez azt.jelentette, hogy új partner után kellett néznünk. így ju­tottunk a gödi Dunamenti Tsz-hez. Most már jó ütemben haladnak a kivitelezéssel. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy az időbeli csúszás anya­gi többletköltséggel jár. A kez­deti tizenhétmillióval szem­ben most már több, mint har­mincmillió forinttal számo­lunk. Ez év decemberében már át kellett volna adni az épü­letet, de a határidőt sajnos nem tudjuk tartani. — Tudna-e valami biztatót mondani? Ennyi huzavona után végül is mikör lehet köl­tözni? —. Most folyik a szerkezet- építés, a földszinten már kész van a crossbar telefonközpont, s utána következhetnek a bel­ső építési munkálatok. Remél­jük, a következő esztendő első felében átadjuk a garzonházat. Fiedler Anna Mária Bármerre jár az ember az ud­varon, az üzemi utakat min­denütt áruhegyek torlaszolják el. Zömmel szovjet export- termékek, de a határállomá­sok szűk keresztmetszete miatt most egyáltalán nem kapnak vagont. Ez a legkriti­kusabb időszak, hiszen az al­mától a húsig, a gabonától a sürgős ipari termékekig, mindent most indítanának út­nak az exportőrök. S mert ennyi áru fogadására Csap és Záhony képtelen, központilag gazdálkodnak a szűkös kapa­citással. Hetek óta a konzerv­gyár is kénytelen ígéretekkel beérni: majd a jövő héten kapnak egy irányvonat-szerel- vényt. Milyen kára származik a konzervgyárnak a kényszerű raktározásból? Erre a kérdő­re már Szánti P. Imréné fő­könyvelő igyekszik választ ad­ni. A veszteség mindenek­előtt pénzügyi természetű, hi­szen amíg több száz vagon áru áll az udvaron, addig nem kaphatják meg érte á pénzü­ket. S bár több mint húsz­millió forint nyereséget ter­veztek, átmenetileg arra kényszerülnek, hogy forgóesz­közhitelt vegyenek fel kiadá­saik finanszírozására. Ma már ezeket a kölcsönöket koránt­sem adják könnyen, de ha ki is sírja magának a vállalat, akkor számottevő kamatot kell fizetnie. Konkrét kár az is, hogy a konzerveket ide- oda kell rakosgatni, romlik a minőség, törik az üveg. S ar­ról a még soha meg nem va­lósított ideális állapotról nem is beszéltünk, hogy mennyi­vel lehetne a költségeket csökkenteni, a versenyképes­séget javítani, ha a készáru a szalagokról egyenesen a vago­nokba kerülne. Záhonyí rekonstrukció iclsntős pénzügyi veszteség A jó példaként emlegetett gyár igazgatója, dr. Sápi La­jos úgy látszik, korántsem olyan elégedett a szállítókkal, mint azok vele. Bár azt se mondhatjuk, hogy dühe a vasútnak szól, sokkal inkább egy általa megoldhatatlan helyzet, miatti háborgásról van szó. Az ütemtelen szállí­tások ugyanis nemegyszer a tönk szélére sodorják a vál­lalatot. Jól példázza ezt a konzerv­gyárban ma is látható kép. Az éremnek azért nem mind a két fele ilyen sötét. A belföldi szállítások ütemesek, a Csehszlovákiába. NDK-ba küldendő áruhoz is kap a vállalat elegendő vagont. Ezt már Sós Lajos szállítási cso­portvezetőtől és Nahoczki Jó­zsef kihelyezett vasúti raktá­rostól tudom meg, akik a leg­nagyobb egyetértésben szer­vezik a munkát Mindketten állítják, hogy a partner le­hetőségeihez képest mindent megtesz a jobb eredmé­nyekért, ami pedig nem sike­rül, az már nem a kettőjük közötti vita, még csak nem is a vasút és a vállalat közötti együttműködés tárgyát érinti. Olyan probléma, amely nem­csak néhány vállalatnak és a MÁV-nak okoz anyagi és er­kölcsi kárt, hanem már a gazdaság normális működését is akadályozza. Remélhetőleg nem sokáig. A záhonyi átra- kóállomás rekonstrukciója el­kezdődött. Csillák András Hála? A MINAP orvosok, a gyó­gyítás, etikájában járatos szak­emberek tanácskozásán vettem részt. Ott hangzott el az értet­lenkedő kérdés: netán orvos­ellenes hangulat van kialaku­lóban, hogy ismét- magasra csaptak az indulatok hullámai a hálapénzvitában? Nos, alighanem igaza volt a felszólalónak, valóban szélső­séges érzelmek kísérik ijnmár jó ideje a véleményeket. S nem egyedül a hálapénz ügyében. Indulatosak voltak azok is, akik a csúszópénzek, a zöldség­kereskedelem fonákságai miatt háborodtak fel. Ám ezekben az ügyekben nem volt főszereplő az orvos, a nővér. Szó sincs tehát orvosellenes közhangulatról, inkább arról: az ellenszolgáltatás nélkül szerzett — tehát munkával meg nem szolgált — jövedel­mek bosszantják azokat, akik kizárólag saját tényleges erő­feszítéseik árán gyarapodhat­nak, vagy éppen tarthatják szinten életfeltételeiket. De nézzük csak közelebbről a hálapénzt! Van ugyebár, aki adja, s van, aki kapja. Mint minden hasonló ügyben: közös a vétkesség. S mielőtt erről esnék szó, hadd bocsátom elő­re, hogy minden tévhittel, fél­revezető érveléssel szemben tiltja a törvény a hálapénz adását, elfogadását. Még akkor is így van, ha a rendelőkben, kórházakban kifüggesztett tábla — ezen az áll, hogy a gyógyító-megelőző ellátás, a mentőszállítás és a szülés in­gyenes, s a megkülönböztetett ellátásért a beteg nem adhat, az orvos nem fogadhat el jut­tatást — nem zárja ki a hála­pénz lehetőségét. Kik is adják? Lassacskán alighanem a túlnyomó több­ség. No, nem divatból, kiva­gyiságból, hanem a szokás okán. Emlegetnek — mint ahogy a televízió riportjá­ban is hallható, látható volt — műtéti tarifákat, s díjat, amennyiért házhoz Jön a kör­zeti orvos. Ha il/enek beis- merten nem is léteznek, azért az orvosra szorulók zöme igyekszik az ilyen szájhagyo­mány útján terjedő irányárak­hoz tartani magát. S nincs különbség: ad a több gyerme­kes családanya, az egyedülálló jól fizetett szakember, ad a kisnyugdíjas is. Talán ő a leg­gyakrabban, hiszen ő kénysze­rül legtöbbször igénybe venni az egészségügy szolgáltatásait... Ez bizony már aligha a há­la szép érzése miatt van így. S a helyzet igazságtalansága szembeötlő. Az orvos is bizo­nyára így vélekedik, amikor Mari néninek kötényébe dug­ja az előbb asztalára tett bo­rítékot, hisz tudja: Mari néni számolja a filléreket. És aki kapja? Itt is hiába keresnénk valamiféle igazsá­gosságot. Kérdezzük csak meg a röntgenasszisztenst, a gyógy­szerészt, a laboratóriumi or­vost, akinek nem hálás” a beteg. Pedig ahhoz, hogy a kórból kigyógyuljon, elenged­hetetlen a pontos diagnózis, a megfelelő gyógyszerelés. Köz­hely az, hogy az orvoslás ma már teammunka. S nem jut a hálából azok­nak sem, akik kutatóként te­Kczénlekű bfsienfés nyomán Pórul jártak a vétkes kereskedők A levélíró aláírta ugyan a népi ellenőrzéshez küldött közérdekű bejelentését, nevét magától. értetődően mégsem hozzák nyilvánosságra. A lé­nyeg az, hogy minden állítá­sa igaznak bizonyult és a vét­kesek pórul jártak. A bejelentés szerint a szent­endrei 141. sz. Delicates bolt­ban sorozatosan szabálytalan­ságokat követtek el. A bolt ak­kori vezetője a gebines üzlet­vezetőket, magánkereskedőket a hétfői szünnapokon szolgál­ta ki, többnyire olyan árukkal, amelyek a kiskereskedelemben hiánycikknek számítottak. A Pest megyei Népi Ellen­őrzési Bizottság felkérte a Pest megyei Tanács V. B. ke­reskedelmi osztályát az ügy kivizsgálására. Ennek ered­ményeként a Delicates volt ve­zetője és annak helyettese el­len fegyelmi eljárás indult többlet számolás, közegész­ségügyi szabályok megsértése, szabad forgalmú kávéból tör­tént presszókávéfőzés, továb­bá nem létező személy nevére felvett munkabér kifizetése miatt A kereskedelmi vállalat igazgatója a boltvezetőt ala­csonyabb munkakörbe helyez­te, a boltvezető-helyettest pe­dig elbocsátotta és egyben kö­telezte a jogtalanul — fiktív személy részére — felvett 43 475 forint visszafizetésére. Ez utóbbi visszaélése miatt az egykori boltvezető-helyettes ellen bűnvádi feljelen ést is tettek. Cs. S. szik hozzá egy életen át gya­rapítóit tudásukat ‘ a gyógyá­szat fejlődéséhez, aminek há­la, egyre kevesebb a bennün­ket ismeretlenül — tehát véd- hetetlenül — tizedelő nyava­lya. Jut viszont a borítékba dugott piros-, lila-, s újabban zöldhasúakból az osztályveze­tő főorvosnak, akit csak vizit­kor láttunk, s jut annak az or­vosnak, akit leggyakrabban keresünk: a körzetinek. Pedig ha igazán súlyos a baj, rend­szerint továbbküld bennünket a szakorvoshoz vagy a kór­házba. * ■; AZ ILYEN PÉNZEK nem a bölcs gazdálkodás velejárói. Hiszen csak egyesek saját kü­lön kasszáját gyarapítják, oly­kor nem is az arra érdemese­két. Milliárdokról van szó, évente nem is égyrol, ami há­lapénz formájában csurog az egyesekhez, pedig ekkora Ösz- szegen már rendelők, kórhá­zak épülhetnek, korszerű, éle­teket mentő eszközök, gyógyí­tó gépek százai vásárolhatók ennyiért. Gyarapszik tehát az egyéni; a közösség, az egészségügy pe­dig nem válik gazdagabbá, nem szolgálja javát a hála­pénz, nem lesz több a gyógyá­szati eszköz sem. Az állam vállalja az ingyenes ellátás, terhét, „saját” zsebből, (a mi pénzünkből), gondoskodik kór­házak emeléséről, berendezésé­ről. Az orvos ezzel az állami eszközzel, saját befektetés nél­kül jut külön díjazáshoz, rá­adásul azoktól kapja a forin­tokat, akik, ha már fizettek, joggal várnák a korszerű gyógymódok alkalmazását, a jobb kórházi vagy rendelőin­tézeti ellátást. Csakhogy erre a legfontüsabbra nem jut a pénzéből. Vagyis, ami ingye­nes- — nem ingyenes, csg^„a pénz vándorol magánutakon magánkasszákba. Az imént egy tanácskozásra hivatkoztam. Ott hangzott el, hogy már körvonalazódik a veszély: a kórházakat a szak­vizsga után elhagyják az im­már kellően képesített fiától szakorvosok, s a körzetbe igyekszenek. Csökken a maga­sabb tudás vonzereje, s az ezt jelző presztízsé. Ennek pedig mi, betegek láthatjuk kárát. Indulatoktól mentesen: egye­sek szerint az lenne a megol­dás, ha minden korrupciós, vagy ahhoz hasonló jelenség — így a hálapénz — ellen egy csapásra intézkednének. Ám reálisan mérlegelve a helyze­tet, ez nem ilyen egyszerű. Év-, tizedeken át alakult, „fejlő­dött”, vált szemléletté, szokás­sá hálapénzt adni és elfogad­ni. A hibás szemléleten, a rossz szokáson pedig — tudjuk jól — adminisztratív intézke­désekkel nem lehet egyik nap­ról a másikra úrrá lenni. Marad hát a kis lépések tak­tikája. Azoké a kis lépéseké, amelyek a gyakorlatban hat­nak, változtatnak. Mert nem vitás, változtatni kell. Az or­vosi fizetések néhány szakmá­ban ma ahhoz mértek: mennyi a sejthető hálapénz. S nem a szaktudáshoz, a minőséghez. Pedig valódi érdekeinket az szolgálná, ha a differenciálás a gyógyítók fizetései között eb­ben az irányban hatna. Orvosoktól olykor hallani a latin kifejezést: inter nos..., közöttünk szólva, s ezután rendszerint valami bizalmas mondandó következik. ■” INTER NOS: a hálapénzt négyszemközt adják és fogad­ják el. Összegét csak becsülni lehet, pontosan tudni nem. Aki adja és aki kapja, egyaránt tudja, hogy minden dolgozó részt ^ vesz az érték megte­remtésében, a nemzeti jö­vedelem megtermelésében, amelyből az egészségügy költ­ségvetését egyszer kíkanya- rítják. (Ebből kapja az orvos is sokszor kifogásolt alacsony bérét.) Miért kellene hát két­szer fizetnünk ugyanazért? Ez sem az orvosnak, sem a beteg­nek nem lehet érdeke. V. G. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents