Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP 1984. AUGUSZTUS 19., VASÁRNAP Színházi levél „Gyere haza, Kisurunk!” ? 1906. október 28- án érkeztek Bu­dapestre a török- országi Rodostó­ból a nagy feje­delem, II. Rá­kóczi Ferenc hamvai. Példát­lan pompával, a nemesi-fő­úri Magyarország (hamis) történelmi tudattól duzzadó lelkesedésével, hazafias szó­lamok, nemzetiszín és liber- tásos lobogók áradatával ün­nepelték az uralkodó körök az eseményt. A fejedelem ko­porsójának útja, a kassai dóm sírboltjáig diadalát volt, mintha a Rákóczi-szabadság- harc nem is úgy végződött volna, ahogyan végződött: a nagymajtényi síkon, ahol „le­törött a zászló’’. Lehetett persze ebben a nagy magyarkodásban egy csipetnyi Bécs-ellenesség is: 1906 emlékezetes közjogi csa­ták éve is volt, I. Ferenc Jó­zsef császár és király leiratá­val feloszlatott magyar or­szággyűléssel, munkás- és aratósztrájkokkal. Az a -tör­vény — az 1906: XX. tör­vénycikk —, amelyet az or­szággyűlés október 22-én ho­zott Rákóczi hamvainak ha­zahozataláról és Kassán örök nyugalomra helyezéséről, és Thököly Imre fejedelem ham­vainak a késmárki templom­ban történő elhelyezéséről, mindenesetre ezt a hangula­tot, ezt a szituációt jelezte, s oldotta is egyben. E lkerülhetetlen volt, hogy a hatalmas nemzeti felbuzdu­lásban a különböző művészetek is részt vállalja­nak. A budapesti színházak például az őszi szezonban több olyan új művet mutattak be, amelyek Thökölyről,' Rákóczi­ról vagy a kuruckorról szól­tak. Alkalmi darabok voltak ezek, nem maradtak fenn á színházak műsorában, de nem alkalmi voltuk, hanem gyönge minőségük miatt. Kosztolányi Dezső, aki az időben az egyik legszorgalmasabb, és legnyíl­tabb hangú színikritikus volt a színikritikusokban egyálta­lán nem szűkölködő budapesti újságírásban, ezt írta például a Somló Sándor (van-e, ki e nevet ismeri?) tollából szár­mazó Thököly című darabról: „Puskaropogás, harangzúgás, orgonaszó, görögtűz. Ezzel kezdődik Somló Sándor da­rabja. S hasonlóképpen uj­jongó lelkesedés, megzápult és felhígított hazafias frázis­csomó és újra felsugárzó gö- rögtűzfény zárja be a szín­művet’’. Képzelhető, mi min­den lehetett a két görögtűz között... Kissé későbbi bemutató volt, de mindenképpen az ün­nepségek szelleme hívta élet­re azt a dalművet is, amelyet 1906. november 20-án játszot­tak először a híres Király Színházban, Beöthy László oly sok sikert megért intéz­ményében. A szerzők mögött már egy óriási siker, az 1904. novemberében bemutatott Já­nos vitéz háromszázhuszon-■ egy előadásos szériája állt. A zeneszerző, Kacsóli Pongrác és librettista, Bakonyi Ká­roly új munkája tehát, mely a Rákóczi címet viselte, látat­lanban is újabb sikernek ígér­kezett. A színház nagy ösz- szegeket fordított a négyfel- vonásos mű kiállítására, a címszerepet a pompás, óriási volumenű tenor hanggal ren­delkező fiatal,. Környei Bélára bízta, (aki két év múlva már az Operaház vezető hőstenor­ja), Rentheim Magdolnának, Rákóczi titkos szerelmének a szerepét Küry Klára énekelte, s a kisebb szerepekben is a Király Színház legjobb erői téptek fel. A Rákóczi mégis bukás lett. Talán azért, amit ugyancsak Kosztolányi így fo­galmazott: „Rákóczi, ki ed­dig a népfantáziában sejtel­mek derengésében állt, a szín­padon törpe, merev figurává torzult”. Tehát elsősorban a szövegkönyv silánysága lehe­tett a bukás oka, mert a ze­is nét Kosztolányi is, mások dicsérték. Mindazonáltal a Rákóczi e bemutató óta nem került színre magyar színpadon (vagy legalábbis a Színház- történeti Intézet adattárában nincs róla nyom). Csak 1964 ben történt kísérlet az újjá­élesztésére — a Rádióban. Ruitner Sándor átdolgozásá­ban (majdnem teljesen más cselekményt konstruált, új figurákat iktatott be), nagy nevekkel vették fel a művet Rákóczit Udvardy Tibor, Rentheim Magdát Sándor Ju­dit énekelte, a szereposztás­ban olvasható Andor Éva, Barlay Zsuzsa, Palócz László, Bende Zsolt, Palcsó Sándor, Agárdy Gábor, Zenthe Ferenc, Rajz János neve). De ez sem segítette újra színpadra a Rá­kóczit, s továbbra is csak egyetlen dal, a Rákóczi meg­térése címen is ismert Ha­zámba vágyom ... vált belőle híressé. Most végre elért a színpad­ra a Rákóczi, s nem is akár­milyen színpadra: Szegeden, á Dóm téren újította fel a to­vább alakított Ruitner-féle át­dolgozást Horváth Zoltán ren­dezése. A cél eléggé világos: a valóban értékes, néhol már operai igényű zenét szerették volna megmenteni, s az idei nyári általános történelmies- kedéshez is jól kapcsolódha­tott volna az előadás. A fel­tételes módok azonban jelzik: a kísérlet megint csak siker­telen maradt. És megint a szövegkönyv hibájából. A mostani átdolgo­zás először is egy rádiós dra­maturgia jól fel­ismerhető nyomait- viseli ma­gán. Ha csak a fülünkkel kel­lene befogadnunk a művet, jobban járnánk. A színpadon elkerülhetetlen látványosság ugyanis nem el-, hanem fel­fedi, milyen gyönge sablonok­ból építkezik itt a cselekmény, s milyen sápadtak, hiteltelenek a figurák, mennyire nem drá­maiak a szituációk. A cselek­mény most kevésbé drámai, sőt tragikus, mint a Bako­nyi-féle librettóban volt, de a nagy hazafias befejezés, a győzni induló Rákóczi képe ezúttal a történelem tényeivel nem áll egészen összhangban. Hiába megy végbe a történel­mi feladatát először nem érzé­kelő Rákóczi -öntudatra ébre­dése a nyílt színen, a népet képviselő Pap Mihály uram kapacitá’ására, hogy t. i. „Gyere haza, Kisurunk”!, bi­zony most is csak a zene él­teti a Rákóczit. Alighanem bele kell törődnünk: ez a hajdani alkalmi darab ezután sem válik a magyar zenés színházak standard müsorda- rabjává. Takács István Hagyomány, hogy mindazoknak, akik a szokásosnál, a munkaköri kötelességüknél többit tesznek a társadalom előbbre haladásáért, nagyobb rész jut az elismerésből is. Egyebek között ezért alapították 1978-ban a Pest megyei Tanács közművelődési díját is, amit azóta minden esz­tendőben odaítélnek az arra legérdemesebbeknek. Az idén — mint arról lapunkban korábban beszámoltunk — ezt a díjat dr. Asztalos István, az aszódi Petőn Múzeum igazgatója, Pásztor Béla, Veresegyház tanácselnöke kap­ták meg (szerkesztőségünk kollektívájával együtt). Az alábbiakban a két kitüntetett munkásságát mutatjuk be. Asztalos István, a pedagógus Elsősorban és mindenekelőtt Asztalos István, a pedagó­gus. írhatnánk azt is, hogy lokálpatrióta, múzeumalapító, kutató, szervező, népművelő, tanácstag. Az aszódi Fetőfi Múzeum igazgatója, dr. Asz­talos István azonban elsősor­ban és mindenekelőtt pedagó­gus. Történész a szakképzett­sége, a tanítás a hivatása. Oktatott általános és középis­kolában, gyerekeket, felnőtte­ket, nappali és levelező tago­zaton. S noha hosszú eszten­dők óta főfoglalkozású mú­zeumigazgató, vérbeli pedagó­gus most is. Tavaly megüresedett az aszódi általános iskola igaz­gatói széke. A település veze­tői szerették volna, ha Aszta­los István újra vállalná az egykor már betöltött tisztsé­get. Sokáig töprengett, mité­vő legyen. Nyakig volt a munkában, készült a múzeum minden addiginál teljesebb új állandó kiállítása, amely a Galna mente régészeti, nép­rajzi, irodalom- és munkás­mozgalom-történeti emlékeit gyűjti egybe és tárja a láto­gató elé. A kiállítás azóta megnyílt, az egykor volt Evangélikus Főgimnázium fel­újított épületében. Ez a kiál­lítás Asztalos István eddigi múzeumi munkálkodásának nagyszerű betetőzése. Olyan alkotás, amely évtizedekig szolgálhat tanulságul a hely­belieknek, a szakembereknek, a múlt iránt érdeklődő itthoni és külhoni látogatóknak. Egy ekkora munka közepet­te, amikor az igazgató több volt, mint muzeológus, kuta­tó; irányítottá és szervezte az építkezést, törte a fejét, ho­gyan és honnan szerezzen hozzá pénzt, s nem kevésbé azon, hogy minél kisebb ősz- szegből mennél több feladatot oldhassanak meg. Ilyen el­foglaltságban, amikor úgy­szólván biztos lehetett a si­kerben, álmatlan éjszakákat okozott neki a kérdés: visz- szamenjen-e a pedagógusi pályára avagy sem. Tudom, mondta akkor, az volt az utol­só alkalom, hogy viszatérjek. A szívem azt diktálta, vállal­jam el, az eszem azt. hogy ne. Az évnyitó után' néhány na­pig nyomott hangulatban voltam. Akkori beszélgetésünk arra is rávilágít, hogy mennyire foglalkoztatja az iskola, meny­nyire szívügye a pedagógia. Azt fejtegette, a pálya el­nőiesedése nagyon káros. Napjainkban úgy nevelődnek a gyerekek az iskolában, mint azok, akik csonka családban nőnek fel. Apa nélkül. Úgy mondta, mintha lelkifurdalása lenne, hiszen ő is egy azon férfiak közül, akik otthagyták a pályát. Holott a hiba nem bennük van, tehetjük hozzá. Nem vigasztalásul. Arra nem szorul Asztalos István. Annál kevésbé, mert az ősztől óra­adóként ismét tanítani fog az aszódi gimnáziumban. Tanít egyébként is. Reggel­től estig. A múzeumot, annak kiállításait, minden egyes da­rabját úgy is nézi, mint az oktatás eszközét. Nem vélet­len, hogy az új állandó kiállí­tás Vezetőjének megjelenteté­sével egyidejűleg látott nap­világot a Múzeum és az isko­la című füzet, amelyben Asz­talos István nemcsak a kiál­lítást ismerteti, hanem mód­szertani javaslatokat ad a pe­dagógusoknak arra, hogyan kamatoztathatják a látottakat. Külön szól az általános, kü­lön a középiskolának. Hogy minden porcikájában pedagógus, tanító, nevelő, ar­ra a füzetből is egy-két sze­melvény. Említettük az imént, iskolák szerint állította ö^sze módszertani javaslatát. Azon belül osztályok és tantárgyak szerint is. Ügy vélik, a har­madik osztályban érdemes el­kezdeni a múzeumba járást. Részletesen taglalja, hogyan lehet beépíteni a látottakat a környezetismereti. osztályfő­nöki vagy a rajzórákba. S így veszi sorra a többi osztályt is. Egy nem pedagógus alkatnak eszébe jut ilyesmi? Aligha. Asztalos István sohasem zárkózott be a múzeumba. Az aszódi közélet tevékeny része­se. Állandó kérdező és javas- lattevő. Ennek révén is isme­ri a mindennapokat. Realista. Tisztában van vele, a tömegek ma sem tódulnak a múzeumba, ahol sokat lehet tanulni, okul­ni. Az írott szónak nagyobb a keletje, hatása. Föltehetően azért is szorgalmazta már a kezdet kezdetén a Múzeumi Füzetek című sorozatot, amelyben eddig több mint hu­szonöt kötet látott napvilágot. Avatott szakemberek munkái, s olyan helytörténészeké, akik nem kis részben a mú­zeumigazgató Irányításával, szerkesztői tanácsai nyomán írhatták meg dolgozataikat. Szerzőként is gyakran szere­pel neve a sorozatban. Aszódon működő szellemi ember nem függetlenítheti magát Petőfi szellemétől. Asz­talos István ilyesmire nem is gondolt. Annál inkább arra, hogy a nagy magyar költő kultuszát meg kell újítani és ápolni. Hogy hű legyen az elődökhöz, akik 1875-ben, az első Petőfi-ünnepség megtar­tásával példát teremtettek, s kötelezettséget róttak az utó­dokra. Az utódok pedig hol nagyobb lánggal, hol kiseb­bel szították a tüzet. Petőfi tüzét, amit Asztalos István tiszta szívvel, teljes tüdővel tart magas hőfokon. Egyszer a gödöllői körzet egy másik jeles képviselőjével érkeztem Aszódra. A múzeum előtti téren megállított, az épületre mutatott: — Látod, ha mi már nem leszünk, ez a múzeum Asztalos István ne­vét viseli majd. Szép távlat, nem? Amikor később megem­lítettem gz igazgatónak, eny- nyit mondott: — Ilyesmire nem gondolok. Eredmé­nyeinknek örülök. Az a tudat, hogy gyűjteményünk remélhe­tőleg az utódainknak is ta­nulságul szolgál, arra sarkall, hogy továbbra is kutassunk, gyűjtsünk. Tegyük az aszódi Petőfi Múzeumot minél gaz­dagabbá, hiszen így szolgál­hatjuk a jelent és a jövőt. Kör Pál — Nehéz azt eldönteni, hdgy személy szerint én, Pásztor Béla tanácselnök mennyire tudom előmozdítani Veresegyház közművelődésé­nek ügyét. Manapság, amikor az anyagi források nem bu­zognak valami bőségesen, ott szorít az ember, ahol a szük­ség kényszere nem hat olyan erősen. Ha a kultúrától vonok el pén'zt, azt holnap még nem érezzük meg. De például az iskolai étkeztetés már más, ott mindennap tenni kell va­lamit az asztalra. Ma a mű­velődésre kevesebb jut, nem mintha korábban tudtunk volna annyit költeni erre a célra, amennyi ahhoz kellene, hogy maradéktalanul meg­valósíthassuk céljainkat. A Rádiófigyelő TÍZ PERC KULPOUjUívA. Manapság, amikor felgyor­sult életünk rohanó világba kényszerít minket, nagy érté­ke van a rövid, tömör és mégis az átlagosnál többet nyújtó tájékoztatásnak. Az ember odahaza, munkahe­lyen vagy éppen út közben az autóban hátitérrádióziik. Teháit nem figyeli folyamatosan az adást, ám amint valami meg­üti a fülét, kissé erősíti a hangot, s máris partnere a műsor készítőinek. Figyelme azonban megoszlik, ezért csak rövid időre tudja lekötni bármely műsor. Ezek sorában mindjárt az első helyen említhetjük az es­ténként a Kossuth-adón 22 óra 20 perckor, majd a más­napi ismétléskor, a Petöfi- adón reggel 8 óra 20-kor el­hangzó Tíz perc külpolitika cínjű sorozatot. Erénye éppen a bevezetőben említett tömörség és rövid­ség, s az, hogy általában a na­pi külpolitikai kérdések hát­teréről igyekszik részletes, új iiiiOiinacio^ui iái idiniazo tá­jékoztatást adni. Ezen a héten Keleti Miklós Közelképek Indokináról című többrészes sorozatát kísérhet­ték figyelemmel a hallgatók. S bizonyára felszisszentek, amikor arról értesültek, hogy a volt véres kezű kambodzsai diktátor, Pol Pót és a politika útvesztőiben tévelygő Sziha- nuk herceg hogyan keres és talál közös hangot a szabad­ságát védelmező kambodzsai nép ellen, miközben a segítsé­gül hívott vietnami csapatok a bonyolult helyzetben is megoldást keresve, szemláto­mást kíméletesebben bánnak Szihanuk csapataival, mint a Pol Pot-istákkal. Az ilyen műsoroknak nagy a hallgatottsága, s a tízper* cekben elhangzottaknak oly­kor nagyobb lehet, a hatása, mint sokszor egy több órás műsornak. SZOMBAT DÉLELŐTT. Szintén népszerű sorozata a rádiónak a Szombat délelőtt, amelynek szerkesztői a szóra­koztatás mellett mindennapi életünk különlegességeit is szívesen gyűjtik össze. A teg­napi adásban Szente László vállalkozott arra, hogy utána­járjon: vajon Pest megyében hogyan vélekednek az embe­rek a kontárokról. Jó érzékkel keresett fel egy községet, ahol kiderült, hogy a csempézést vállaló mesterember főállás­ban az Ingatlankezelő Válla­latnál dolgozik. S tfár egy-két káromkodás és nem éppen dicsérő jelző is elhangzott, amikor a riporter mélyebben is bele akart menni a témába, a végén mégiscsak kibújt a szög a zsákból: kontár az il­lető, bárhogy is szépítette a dolgot. S mint a műsor to­vábbi részéből megtudhattuk, megyénkben — főleg a kiste­lepüléseken — a tanácsok, az iparengedéllyel nem rendelke­zők és a. lakosság között hall­gatólagos egység van, mert — ahogy a riportban a megyei tanács egyik illetékese meg­fogalmazta —: jobb ma egy kontár, mintha senki nem vállalná el az iparosmunká­kat. F. Z. művelődési házak állapota, felszereltsége nem tartott lé­pést a kor követelményeivel, az emberek egyéni helyzeté­nek javulásával. — Ugyanakkor biztos, hogy minden vezető meghatározó szereppel bír, nem tudja meg­tagadni önmagát. Igaz, egy körülhatárolt munkát kell vé­geznem, de van bizonyos mér­tékű szabadságom a döntések­ben. A véleményem helyze­temnél fogva szabadabban ér­vényesül. Akkor is így van ez, ha végső soron a testület dönt. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy nálunk jobb a helyzet, mint másutt. Az alapállásunk a következő: a művelődési intézmények sa­játos súllyal részesüljenek az anyagi javakból. A helyes arányt persze nem könnyű eltalálni. Az oktatási intézmé­nyek fenntartásának feltételei például jobban kimunkáltak. — A közművelődés esetében azt kell fölismerni, hogy az emberi közösségek kialakítá­sának műhelyei a kultúrhá- zak. Itt találkoznak egy köz­ség szellemi értékei, itt lehet új dolgokkal bemutatkozni, megismerni egymást. Ezek a házak erre hivatottak. Rend­kívüli mértékben befolyásol­ják a felnövekvő nemzedékek arculatát. A művelődési ház az ifjúság gyűjtőhelye. S ha ez így van, erre áldozni kell. Amennyiben nem tesszük meg, a felelősséget nekünk kell vállalni. A sportról is ugyanezt lehet elmondani. A pálya is olyan hely, ahol kö­zösségek formálódnak. A lé­nyeg mindkét esetben ugyan­az: hasznos időtöltést kínálni a gyerekeknek, fiataloknak és valami mércét állítani eléjük — Nálunk a népművelők fizetése nem marad el a másutt dolgozókétól. Nem is vágyódnak el tőlünk, mivel máshol sem kínálnának nekik 1000—1500 forinttal többet. Kezdeményezéseiket fölkarol­juk, ha lehet, megvalósítjuk elképzeléseiket. Érezhetik, hogy érdemes dolgozniuk. És valóban nagyon komoly mun­kát végeznek. — Olyannyira, hogy nálunk a fiatalokkal sincs semmi gond. Nincsenek botrányok a művelődési házban, nem tö­rik össze a buszvárókat. Ez egy csodálatos dolog. Bármi­lyen társadalmi munkára hív­hatjuk őket. Volt rá példa, hogy éjszaka építettünk utat hangszórókból sugárzott beat­zenére. Igaz, a gyerekek, akik tíz óra társadalmi munkát teljesítenek és megfelelő a ta­nulmányi eredményük is, egy nyárra ingyen strandbelépőt és egész éves bérletet kapnak a művelődési házba. A közép- iskolásoknál húsz óra a felté­tel. — Valóban, nem elég csak pénzt adni, azzal elismerni a végzett munkát. Az emberek igénylik azt is, hogy lássák a vezetőket a kultúrházban. Nem arról van szó, hogy mi legyünk a főszereplők. Egy­szerűen természetes, hogy ott vagyok. Ha meghívnak vala­mire. mindig elmegyek, s per­sze akkor is. ha kifejezetten engem érdektő program van. Néha a diszkóba is benézek, eltöltők ott egy fél órát. Ez a közvetlen kapcsolat rend­kívül fontos. Hozzátartozik a munkámhoz, mint az is. hogy megállók az utcán beszélget­ni az emberekkel. De ide is be lehet kopogni bárpiikor. látja, még előszoba és titkár­nő sincs, — Még egvszér mondom: nem hiszem, hogy jobb len­ne a helyzet Veresegvházon, mint másutt. A mi kulrúrhé- zunk is elavult már, meg ki is nőttük. Dédelgetett ter­veink közé tartozik egy új ép’ilet. Igaz, egv serqg dolog , előzi meg — vízhálózat, gáz, oosía. óvodabővítés — de nem mondunk le róla. Egy fia­tal lelkes építészcsoport már dolgozik is a terveken M. N. P. Pásztor Béla, a tanácselnök Az emberi közösség műhelyei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents