Pest Megyei Hírlap, 1984. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-19 / 168. szám
4 1984. JÜLIUS 19., CSÜTÖRTÖK Életmód kultúra nélkül? Szép elmélet, szomorú valóság A közművelődési törvényről mostanában keveset beszélünk, pedig érvényes még, egy szavát sem vonták vissza. Ennek nyilván oka van. Minden bizonnyal a legfőbb az, hogy a törvényt 1975-ben alkották, 1976-ban szentesítették, vagyis az illúziók korszakában, tehát már túl a nagy anyagárrobbanáson, a világgazdasági válság kezdete után, abban az időben, amikor még azt gondoltuk, hogy a külső okokat ki tudjuk védeni, megállítjuk Hegyeshalomnál. Kiderült, hogy nem, hatásukat ma is érezzük és szenvedjük. Pályázat Negyven alkotó év A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége hazánk felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából és az MSZMP XIII. kongresszusa tiszteletére pályázatot hirdetett. A felhívás arról tájékoztatta a hazai művésztársadalmat, hogy 1985. március 25-én 40 alkotó év címmel kiállítást rendeznek a Műcsarnokban. A tárlaton a szövetség tagjai, a Művészeti Alap, valamint a fiatal képzőművészek stúdiójának alkotói vehetnek részt különböző művészeti ágakban. A kiállítás tartalmi és szemléleti eredményessége érdekében — a felhívással egyidejűleg — a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztálya vázlatpályázatot hirdetett. A pályázaton való sikeres részvétellel a pályázó anyagi támogatásban részesülhet, vagy megbízást kaphat a mű elkészítésére. A határidő rövidesen lejár: július 23-ig a Művészeti Alap címére (Budapest VI., Kálmán utca 16.) kell eljuttatni a terveket. Liszt-hanglemez Nagydíjak Az idén tizedik alkalommal ítélték oda a nemzetközi Liszt- hanglemeznagydíjakat, 10 ország 25 cégének 42 felvétele közül ötnek. A zongora kategóriában három felvétel nyerte a nagydíjat. A Hungaroton kiadásán Jandó Jenő játssza Rossini— Liszt Soirées Musicales című alkotását. Az NSZK-beli Tel- dec cég felvételén Cyprien Katsaris adja elő Beethoven IX. szimfóniájának Liszt-zon- goraátiratát. A Decca cég kiadásában Jorge Bólét 12 Schu- bert-dalt szólaltat meg Liszt Ferenc átiratában. A zenekari kategória két nagydíjas hanglemeze közül az egyik szintén a Hungarotoné: a felvételen a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadásában — Ferencsik János vezényletével — Liszt Les preludes, Orpheus és Tasso című szimfonikus költeményei hangzanak fel. A másik nagy- díjat a Philadelphiai Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában felcsendülő két Liszt-mű: a Faust szimfónia és a Les préludes című szimfonikus költemény felvétele kapta. Márpedig a közművelődés törvénybe foglalása, új értelmezése nem csupán szakmai, szerkezeti konzekvenciákat vont maga után, hanem anyagiakat is. Az akkori miniszter, Pozsgay Imre expozéjában így indokolta: A törvény- javaslat... nem engedi leszűkíteni a közművelődést, semmilyen tekintetben: tehát a teljes személyiség fejlesztésére vonatkoztatja, s az emberi élet egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjeszti, nem zárva ki belőle, s nem mentve fel a részvétel felelőssége alól egyetlen társadalmi réteget sem; a közművelődési tevékenység körébe vonja a társadalom minden egységét és a társadalmi élet valamennyi színterét. Csak a gyerekek Ha már most a megjelölt célokat a valóság tényeivel szembesítjük, azonnal kitűnik, hogy mindjárt az első cél megvalósítása igencsak várat magára. Nevezetesen az, hogy az emberi élet egész tartamára kiterjesztjük a művelődést. A statisztikák és a népművelők. ugyanis egybehangzóan azt állítják, hogy jósze- rint képtelenek elérni, bevonni a munkaképes korosztályokat a közművelődésbe; úgy húszévestől hatvanéves korig a magyar állampolgárok túlnyomó többsége keveset olvas, keveset művelődik, igencsak kiiktatta életéből a kultúrát. Az a furcsa és nemkívánatos helyzet kezd kialakulni, hogy a művelődési intézményhálózat (a könyvtárak, a művelődési otthonok, a' múzeumok stb.) első számú használói, látogatói a gyerekek és a fiatalok, főleg a jól szervezhető iskolások. Természetesen az nem lenne baj, hogy az iskolás korúak odaszoknak a művelődési intézményekbe, a baj az, hogy van olyan (főleg községi) művelődési ház, ahol szinte kizárólag tizenévesek alkotják a különböző szakkörök, állandó közösségek tagságát. Legalább kialakulnak művelődési szokásaik, igényeik és így később is részt vesznek a közösségi művelődésben — gondoljuk. Nos, ez azonban sajnos inkább elmélet, mint gyakorlat, mert a valóságban az történik, hogy amikor keresőképesek lesznek, túlnyomó többségük felhagy minden művelődéssel. Egy részük átszokik a kocsmába, másik részük pedig követi a szülők példáját és látástól vakulásig dolgozik. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi az értékesebb réteg, de kérdés, hogy ez lehet-e követendő példa? Ügy véljük, az az életmód, amely nélkülözi a művelődést, a tartalmas társas szórakozást, tehát a személyiség teljes fejlesztését, az nem lehet értelmes, még akkor sem, ha megélője állandóan értéket állít elő. Nincs rá idő Nem azok ellen emelünk kifogást, akik nem állnak be üres kézzel a sorba, hogy a/ államtól várjanak minden juttatást, hanem kezükbe veszik sorsuk irányítását, és segítenek magukon. Ám van egy egyre terebélyesedő réteg, amely már túl van az egzisztenciális alapozáson, házat épített, vagy lakást szerzett, élvezi a technikai civilizáció sok-sok előnyét, s rendes jövedelméből is jól megélne. Mégis űzi-hajtja magát, újabb rendszeres megbízatásokat keres, a hirtelen jött lehetőségeket sem utasítja el, dolgozik nappal, este, vasárnap, közben egy kicsit üzletel. Szabadsága idejére munkát vállal, alig várja a háromnapos ünnepeket, május elsején például azzal dicsekszik, hogy ő a munka ünnepét is munkával tölti. Az Operaházban, a Nemzeti Múzeumban, a Szép- művészeti Múzeumban még életében nem járt, könyvet utoljára iskolás- vagy katonakorában olvasott, mert most azt mondja: nincs ideje rá. S lassacskán nem lesz ideje a családjára, és energiája a főfoglalkozására sem. Bőviben van a pénznek, ő azonban kultúrára egy fillért sem költ, mert sajnálja rá. Messze vagyunk tehát attól — s ma, 1984-ben talán még távolabb, mint 1976-ban voltunk —, hogy a kultúrát az emberi élői egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjesszük. A felelősség elsősorban az egyént terheli, aki nem ismeri fel saját érdekeit, szükségleteinek bejelentésével nem járul hozzá a fejlődéshez, nem látja be, hogy az életnek elengedhetetlen követelménye a szellem gazdagítása, a lélek pallérozása. A program kevés Nem vitás, a gazdasági körülmények sem kedveznek a közművelődés fejlesztésének A felelősség azonban nem há- ríthátó el a közösségtől, a társadalmi egységektől, a mai gyakorlattól sem. Ma már egyértelműen kimondhatjuk, hogy a kultúrában sem elég a program, rövid- és középtávú konkrét tervekre is szükség van. A kulturális irányítóknak jobban kellett volna ismerniük a valódi szükségleteket, az átalakuló művelődési szokások természetét, az ország gazdasági teherbíró képességét. Hallani mostanában olyan Pest megye közművelődéséért A mindig vállalt felelősség; O O HÁROM ÉVTIZEDE ugyanazon a munkahelyen, ugyanabban a munkakörben. Manapság különösen kevesen mondhatják el magukról, hogy e rohanó korban kitartottak ugyanannál az asztalnál. Szaktudás, szorgalom, akarás, lelkesedés, ügybuzgalom és nem utolsósorban szerencse kérdése, hogy a huszadik század embere ne vetődjön egyik helyről a másikra, bármilyen ok miatt is. Földes István immár három évtizede a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezetének titkára. Egy esztendőt töltött Bács-Kiskun megyében, majd hamarosan a Pest megyei szervezethez került. Az eredeti végzettsége szerinti latin—történelem szakos tanártól sohasem állt távol a közművelődésnek e jellegzetes területe. Aranykorként emlegeti a kezdeteket. Nem véletlenül, hiszen az élő szónak talán sohasem volt akkora felelőssége, mint amikor ő kezdte a tudományos ismeretterjesztést. Mert komolyan vette az alapelképzelést: tudományos igénnyel, minden érdeklődőhöz szólani. Mindehhez természetesen körültekintő munkára, segítőkész munkatársakra, szervezőképességre volt szüksége. Földes István — sok minden között — talán az ismeretterjesztésben a pontosságot emlegeti legtöbbször. Rendben az irattár. Szemlehunyva bármilyen levelet azonnal elővesz. Azt vallja, hogv nincs fontosabb dnlog a kapcsolatteremtésnél, a baráti szónál. Senki sem távozott tőlük üres kézzel, ha kérni jött. Ugyanakkor egyetlen levél sem maradt megválaszolatlanul. Mert ez is hozzátartozik a mindennapi élet kultúrájához, a dolgok rendjéhez. Mozgalmasság és stabilitás — kulcsfogalomnak tartja e két kifejezést. Egy vezető módszerei erre épülnek. Saját maga tudjon alkalmazkodni az igényekhez, az állandóan felbukkanó új követelményekhez, melyeket az élet. a szakma állít elé. A munkatársaknak pedig biztonságot, kiegyensúlyozott tevékenys “get nyújtson. Az egyensúly megteremtése kezdetben nem tartozik a legkönnyebb feladatok közé. A sok-sok esztendő arra ;• jó volt, hogv kitanulhatta mindennek csínját-bínját. Élete javát, munkája teljességét Pest megye közművelődésének adta. Miközben tudta: partnerek nélkül elképzelhetetlen a sajátos feladatok megoldása. Az egyetemi tanártól a legkisebb település tanítójáig, a mérnöktől a csillagászokig, az agrárszakemberekig siettek segítségére az ismeretterjesztés ügyének érdekében. Leginkább annak örül, hogy sohasem szakadt el igazán az eredeti elképzelésétől, a tanítástól. Emberközelben volt mindig, és nem aktákat gyártott. A feladatok kidolgozásában mindig az érdekelte, kikhez szólnak és — természetesen — milyen hatásfokkal. Néhány évtized távlatából mosolyogva meséli, hogy néha úgy gondoljuk, mintha újságot fedeznénk fel. Pedig csak egy klasszikus elképzelést ébresztünk fel álmából. Ilyen például a mostanában oly sokat emlegetett komplex előadások módszere és rendszere, amikor egy adott témát több tudományág segítségével világítunk meg. Számára az ismeretterjesztés valamennyi területe édes gyermek. Mégis, amikor az országjárásról beszélgetünk, elidőz a témánál. Nem csoda: bejárta az egész országot, jegyzetet írt a dunai kirándulásokról. BÜCSÜZÄS és nosztalgia nélkül kezdődhetnek a nyug- díjas°sztendők. Ügy érzi, még rengeteg a tennivaló, hiszen nincs leágazóban a tudományos ismeretterjesztés ügye. Azon meditál: papírra kellene vetni az elmúlt esztendők történéseit. A következő generációnak, tanulságul... Er. K. hangokat, hogy először termelni kell, majd utána lesz kultúra is, mert mostanában nem a kultúra a legfőbb napirend a társadalom tárgyalóasztalánál, jobb időkben majd visszatérünk rá. Csakhogy ez ökonomista és technokrata szemlélet, amely a kultúrát valami szükséges ballasztnak tekinti. A gyakorlatban nem lehet külön gazdaságpolitika, külön kulturális, csak egységes politika lehet, amelynek mindenkor szerves része volt és marad a kultúra is. Bakó Endre Új könyvsorozat Pro és kontra Pro és kontra címmel új könyvsorozatot bocsát útjára a Gondolat Kiadó. A kötetek témáját azok a viták adják amelyek kulturális és tudományos életünket időről időre foglalkoztatták, s olykor heves, sőt indulatos eszemecse- réket váltottak ki. A kötetek szerkesztői a más és más orgánumokban megjelent írásokat. illetve ezek szemelvényeit úgy csoportosítják, hogy az ellentétes nézetek és vélemények ütközzenek. Ezt a szerkesztési elvet fejezi ki a sorozat elnevezése is, az egymást kiegészítő vagy kizáró véleményeket a szerkesztők összekötő szövegei form éliák egybefüggő olvasmánnyá. A napokban jelent meg az első két kötet. A jó halál című válogatás és Antal László szerkesztésében a Világnyelv. bHeti filmtegyzetb A beszélő köntös A nagy várakozást kelts film egyik jelenete Magyar sztárparádé 1941- ből. A (nem teljes) névsor minden bizonnyal nemcsak a II. világháború előtt született mozinézők szívét dobogtatja meg: Jávor Pál, Lehotay Árpád, Bihary József, Kiss Ferenc, Tompa Sándor, Bilicsi Tivadar, Csortos Gyula, Raj- czy Lajos, Juhász József, valamint Tasnády Fekete Mária, Vaszary Piri, Orsolya Erzsi — és még sokan mások, ahogyan a filmek főcímein írni szokták. Még az egymondatos szerepekben is neves színészek álltak a kamera elé, s így — ebben a vonatkozásban is — a Mikszáth Kálmán kisregényéből készült magyar film, A beszélő köntös, igazi szuperprodukció volt, legalábbis az akkori és a magyar viszonyokhoz mérten. De szuperprodukcióvá tette még több más tény is. így például, hogy a forgatókönyv egyik szerzője a korszak egyik legsikeresebb színpadi és filmírója, Nóti Károly volt. A zenét számtalan magyar film és számos színpadi mű kísérőzenéjének szerzője, Vincze Ottó írta. Az operatőr Hegyi Barnabás volt, az akkor mindösz- sze huszonhét éves ifjú tehetség, aki mögött akkor már több, mint tíz film fényképezése (és sikere) állott. A rendező pedig az akkor harmincnégy éves Radványi Géza, olyan vitathatatlan filmsikerekkel a háta mögött, mint a Zárt tárgyalás és az Európa nem válaszol. Radványi — aki a korszak egyik kedvelt írójának, Márai Sándornak az öccse — még másban is rendkívülit készített: A beszélő köntös volt az első olyan magyar film, amely részben színes technikával készült. En.nyi nagy év együtt persze eleve biztosította a sikert. S a film az is volt; nézőrekordokat döntött meg, nem is beszélve a bevételi rekordokról. De akkor a film igen jövedelmező pénzbefektetés volt, s talán ennek is tulajdonítható, hogy éppen 1941-ben 42 új magyar film készült, 1942-ben pedig — amikor már javában benne voltunk a Szovjetunió elleni háborúban — kereken ötven. (A filmek minősége persze más kérdés, de azért Radványi vagy Szőts István, s mellettük Gertler Viktor, Bán Frigyes, Keleti Márton és még többen, jelentős színvonalat is képvi- seitek) Nos, A beszélő köntös idővel legendás filmmé nőtt az emlékezetekben. Várni lehetett, hogy felújítják. Csakhogy a film eredeti kópiái a háborúban megsemmisültek, így aztán azt a felújított filmet, melyet most vetítenek mozijainkban, egy véletlenül előkerült, nem teljes és nem is színes kópia alapján állították Össze. Bemutatható film alakult így ki, bár több fontos jelenet — így a saját munkájába beleszerelmese- dett, s a szultán beszélő köntöse helyett a maga varrta köntösben a törökök elé menő, s emiatt halállal bűnhődő,, ie^keméti szabómester, Lestyák uratn utólsi útjának képsorai — hiányzik. Látható viszont az, hogy milyen volt a nagynevű sztárok filmszínészi játékstílusa. Erről, kegyeletsértés nélkül, azt kell mondanunk: túlnyomó többségüké ma már elviselhetetlenül külsőséges, illusztráló, átélés nélküli, s csak a már ismert figura ismétésére szorítkozik. Áll ez a főszereplő Jávor Pálra éppúgy, mint a szépséges Tasnády Fekete Máriára (aki egyébként Radványi felesége volt), vagy Kiss Ferencre, Lehotay Árpádra, Tompa Sándorra is. Kordokumentum és magyar filmtörténeti dokumentum hát elsősorban ez a felújítás, és ajánlatos nem ebből megítélni sem a színészek legtöbbjét, sem magát Radványit, akit említett két filmje, vagy a valamivel később forgatott Egy asszony visszanéz, s főként az 1947-ben készült Valahol Európában reprezentál igazán. A szalamandra Megszoktuk már, hogy az olasz politikai krimik készítői nem tudnak olyan képtelen, hihetetlen históriát kitalálni, amire az olasz politikai élet rá ne duplázna. Most is hasonló eset tanúi lehetünk. A Piter Zinner rendezte olasz—angol koprodukciós film (melynek alapja Morris West regénye) ugyanis egy jobboldali, katonai vezetéssel kirobbantandó puccskísérlet kulisszái mögé pillant be. Magas rangú katonák és patinás nevű arisztokraták, valamint kiemelkedő hatalmi és társadalmi pozícióban lévő államhivatalnokok. politikusok csoportja készíti elő ezt a puccsot, melyben az a félelmetes, hogy éppen azok a vezetői, akikre az állam elsősorban bízta önnön védelmét. Aki valamelyest is figyelemmel kíséri az olasz belpolitikai fejleményeket, az tudja, hogy e történet alapjait tekintve egyáltalán nem kitalált. Emlékezetes, hogy vagy egy évtizede éppen a katonai elhárítás főnökét kellett letartóztatni, mert vezető szerepet játszott egy puccskísérlet előkészítésében. A filmben is ez történik: Leporello tábornokot, a puccskísérlet katonai előkészítőjét, és Faubiani herceget a titkosszolgálat főnökét tartóztatja le egy szívós és kérlelhetetlenül becsületes elhárító tiszt, Matucci ezredes. De ehhez az egykori partizán, a fasisztákat elementáris erővel gyűlölő multimilliomos gyáros, Manzini, a (partizán fedőnevén) Szalamandra segítsége kell. Nagyon érdekes témájú film hát ez; manapság, amikor olasz miniszterek buknak meg a P—2-ben való részvételük miatt, s amikor a Moro- gyilkosság hátterének kiderítésére még mindig nem tesznek semmit, egy ilyen film igen aktuális. Nem is lenne vele semmi baj, ha a politikai krimi lassan át nem csúszna benne egy amerikai típusú kalandfilmbe, mely a magányos cowboy (itt: Matucci) kalandjairól szól, némi szerelmi mellékcselekmennye] körítve. Lehet, hogy a film így jobhan forgalmazhatóvá lett, de egyúttal le is redukálta önnön értékét és fontosságát. Ezen a neves színészgárda — Franco Nero, Anthony Quinn, Claudia Cardinale, Martin Balsam, Eli Wallach, stb. — sem tud segíteni. Takács István
