Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

mr . »iECYKf 1984, JŰNIUS 2., SZOMBAT SebSzfnházi levél Megőrzött értékek „Legszebb jutalmad így tőlük nyered5 Mennyi esélye van egy színházi előadásnak, hogy a maga komplexi­tásában, színpadi megjelenése teljes vértezetében fennmaradjon az utókor számára? Azaz: ha le­futott, s ennyi vagy annyi es­te után lekerült a műsorról, őrzi-e valami az emlékét a nézők — végül is nem túl nagy számú néző! — emléke­zetén s a megjelent kritiká­kon és az elkészült fotókon .kí­vül? És ezekből a regisztrá­lásokból mennyire rekonst­ruálható később az előadás ké­pe? Mi marad meg abból az ezerféle tényezőből, mely lét­rehozza egy színházi előadás teljes képét? Talán a kérdések már su­gallják is a választ: manapság nálunk bizony nagyon kevés esélye van egy még oly kiváló előadásnak is arra, hogy írott, nyomtatott, fényképezett re­gisztrálásokon — tehát eléggé régi módszerekkel végzett megőrzésen — túl is okulásul vagy élményül szolgáljon az utókor számára. Holott a régi és örök fájdalmon, hogy ti. a színház a vízre, homokra írt szavak művészete, ma már vi­szonylag könnyen lehetne se­gíteni. Filmré lehetne venni az előadást. Videoberendezésen lehetne rögzíteni. Vagy leg­alább a hangját lehetne mag­nószalagon megörökíteni. , De — a rádió vagy a televízió színházi közvetítései számára felvett darabokon kívül — megtörténik-e ez? Nem. És még a rádiós vagy különösen a tévés rögzítéseknél sincs semmi garancia arra, hogy fennmaradnak az időben. Tu­dunk nem is egy olyan eset­ről, amikor a televízióban tel­jes színházi előadások felvé­telét törölték le a szalagról (például Latinovits-alakításök- kal), mert állítólag kellett a nyersanyag(l) — és senki nem akadt, aki megakadályozta volna ezt a felháborítóan bu­ta döntést. Annyit jelentene hát mind­ez, hogy még ma is, a kitűnő és nem is túlságosan drága, s a közületek számára különben is elég könnyen hozzáférhe­tő elektronikus képrögzítő be­rendezések korában is vízre — homokra írt művészi produk­tumok a színházi előadások? Hogy ma is sokkalta hama­rabb nyílik lehetőség arra, hogy X futballcsapat! kétes sportértékű mérkőzését vi­deón rögzítsék, mint arra, hogy legalább ezzel a nagyon egyszerű módszerrel megőriz­zék a színházi produkciókat egy majdani színháztörténeti film- vagy .videotéka számá­ra? A sugalmazó kérdőjelekre megint csak az a válasz: igen, ez ma még ezt jelenti. Pedig hát, ha másért nem, Jegalább a műhelymunka segítésére vagy pedagógiai célokból na­gyon is jól jönne egy szalagra vett előadás — de még egy próba vagy a próbafolyama! is. Vannak ugyanis rendezők, akiknek a próbamunkája ta­lán még .izgalmasabb, tanul­ságosabb, mint a kész előadás. És azt megismerni, miképp is jön létre a végeredmény, a késztermék, már önmagában is nagy élmény — nem beszél­ve a dolog színháztörténeti ér­tékéről. Mit nem adnánk érte, ha fennmaradhatott volna ilyen videokazetta mondjuk Reinhardt vagy Sztanyiszlavsz- kij próbáiról, vagy a színé­szek próbamunkájáról! J elenleg úgy tűnik, az előadások valamelyes t megőrzésének, s e meg­őrzött állapot szélesebb körben való megismer­tetésének a jó öreg guten-ber- gí módszerek a legjobb lehető­ségei. Azaz: a könyvben ki­adott . drámák, esetleg rende­zőpéldányok, vagy rendezői kommentárok. Nyilvánvaló, hogy ezek csak nagyon keve­set őriznek meg a színházi előadás oly alapvetően fon­tos audiovizuális megjelenésé­ből, de a semminél azért sok­kal többet jelentenek. A most zárult ünnepi könyv, hét elég gazdag volt ilyen jel­legű kiadványokban, bár e kiadványok meglehetősen el­térő jellege és színvonala azt a kételyünket erősíti, hogy a több színházi vagy drámai tárgyú könyv inkább csak vé­letlenül jött így össze. Min­denesetre a drámákat tartal­mazó kötetek — Jékely Zol­tán: Oroszlánok Aquincum­ban, Kocsis István: Széchenyi István, Páskándi Géza: Erdé­lyi triptichon, Szakonyi Ka­roly: Ketten játsszák —, meg a szintén csak magyar drá­maírók új (vagy felújított) műveit sorakoztató szokásos évi Rivalda kötet a maga tíz drámájával — köztük Illyés Gyula utolsó színpadi műve, a pécsi Nemzeti Színházban 1983. április 8-án bemutatott Kiegyezés szövegével — ko­moly és dicséretes értékőr­zők, s méltánylást érdemel­nek. A legérdekesebb kötet azonban nem magyar drámát tartalmaz, hanem valami olyasmit, amire sokkal na­gyobb számban lenne szükség: egy előadás rendezői munká­jának a rögzítését. Major Tamás könyvéről van szó. A Téli rege — a, szín­padon ugyanis a budapesti Nemzeti Színház emlékezetes, 1978. január 19-i bemutatójá­nak apropójából íródott. Ma­jornak ez a Shakespeare-ren- dezése annak idején nem ara­tott egyöntetű kritikai sikert, de hallatlanul erdekes megfi­gyelései, s a remek színészi munka (Törőcsik Mari, s főleg Cserhalmi György alakításai) általános elismerést váltottak ki. A most megjeleni könyv hármas tago- zódású. Az első rész egy majd’ ötvenoi- dalas tanulmány, melyben Major részint a Sha- kespeare-darabok előadásának aktuális kérdéseit elemzi és foglalja össze (nagy hang­súlyt vetve a magyar színház­művészet kiemelkedő alakjá­nak, Hevesi Sándornak, e té­ren végzett, s máig eléggé nem értékelt tevékenységére), részint pedig a Shakespeare- művek második vonalába so­rolt Téli regével kapcsolatos észrevételeit, elképzeléseit, elemzését közli. A második, mintegy kétszáz oldalas rész magának a dráma szövegének a sajátos módszerű közlése: a shakespear-i mondatokat minduntalan megszakítják a rendező megjegyzései, értel­mezései, szituáció- vagy sze­repelemző jegyzetei, kom­mentárjai. Azaz: megismer­hetjük, mit és hogyan gondolt egy kiemelkedő rendezőegyé­niség egy klasszikus dráma színre állítása során, esetleg épp a próbákon. Végül egy pár oldalas utószó mintegy eliga­zító megjegyzés a könyv mód­szeréhez (s a rendező munka- módszeréhez is). Major könyve minden, a színház iránt érdeklődő olva­só számára izgalmas olvas­mány. Számos kiváló rende­zőnk van, akiktől kitelne ha­sonló könyv. Bár valóban meg is írnák. Takács István Ilyenkor mindig az ünneplő cipőt kellett fölvenni, amivel tilos volt tócsába lépni és labdába rúgni az is­kolából hazafelé menet. S emlékszem még a félszeg szavakra, amint az izza­dó tenyerünkben szorongatott virág­csokrot átnyújtottuk: tanító néni ké­rem, az egész osztály nevében köszön­jük egész évi fáradozását, és minden jót kívánunk a pedagógusnap alkal­mából! A gyerekekkel könnyebb — A szülőkkel sokszor ne­hezebb, mint a gyerekekkel. Nem mindig könnyű meg­győzni őket az óvoda fontos­ságáról. Előfordul, hogy nem hozzák el a gyereket es ne­künk kell érte menni. Sőt, meg­történt már oiyan eset is, hogy ők maguk szöktek el az óvo­dába. S ha már egyszer itt vannak és megszokják a kö­zösséget, velük nincs sók gond. Nagyon ragaszkodóak és hálásak a gondoskodásért, a szeretetért. Amikor iskolába kerülnek, még hosszú ideig vissza-vissza jönnek' és büsz­kén mutatják, mit csináltak az iskolában. Néhányan pedig szívesen itt maradnának újra. Járnak hozzánk gyakorlatra az óvónői szakközépiskolából olyan lányok, akiknek én vol­tam az óvónőjük. Nagyon jó érzés újra találkozni velük, s látni, mi lett azokból a csöpp gyerekekből. Ezek a lányok Karai Zsu­zsanna első óvodásai lehettek annak idején, aki 1966 óta dol­gozik óvónőként. Ma a nagy­kőrösi 3. számú óvoda vezető­je és 1976-tól a város óvodai szakfelügyelője, öt óvoda tíz telephelyen; 1300 gyerek tar­tozik irányítása alá. A kedves, törékeny alkatú és halkszavú asszonyt könnyű elképzelni a gyerekek között amint játszik, mesét mond vagy éppen tanít. Annál kevésbé látszik olyan embernek, aki szervezési, ad­minisztrációs gondokkal baj­lódik, intézményekkel tárgyal és szülőknek érvel. Pedig nemcsak a gyerekek szeretetét nyerte el, de az ehhez a mun­kához szükséges tekintélyt is kivívta a városban. Minden bizonnyal szakmai felkészült­ségével és tapasztaltságával. Nagykőrös óvodai helyzetét sokhelyütt megirigyelhetnék. Idén már minden jelentkezőt, még a gves-en levők gyerekeit is fel tudták venni. Az iskola- kezdés előtti évet pedig már hosszú ideje minden nagykő­rösi kisgyerek az óvodában tölti el. Országszerte elhangzanak a napokban ezek a szavak. Sok-sok pedagógus vet­te át meghatódva azokat a bizonyos csokrokat. S biztos vagyok benne, ab­ban a pillanatban elfelejtettek minden bosszúságot, keserűséget; és nem jutott eszükbe az o!y sokat emlegetett mon­dat: ha én még egyszer kezdhetném... Ez a nap a tanítványok ösztönös sze- retetnyilvánításán túl a hivatalos elis­merésé is. Hárman megyénk pedagógu­sai közül az idén is átvehették az Arany Jánosról elnevezett, éppen egy évtizede alapított díjat. Jókívánságain­kat leghívebben a költő szavaival tol­mácsolhatjuk: „Körödbe gyűlnek a fel­nőtt fiák, / (Egy emberöltő) (s érett férfiúnak / Köszönve amit ifjúként te­véi, / Legszebb jutalmad így tőlük nye­red”. A kitüntetett pedagógusokat mutat­ják be munkatársaink: Kövess László és M. Nagy Péter. — Az óvodának már régen nem gyerekmegőrzés az elsőd­leges feladata. A kicsiket fői kell készíteni az iskolai élet­re, a tanulásra. S ez úgy kap egyre nagyobb jelentőséget, ahogy az iskola követelmé­nyei nőnek. Ezért rendkívül fontom hogy legkésőbb ötéves korában a gyerek bekerüljön az óvodába. Sőt, rengeteg az olyan hátrányos helyzetű vagy veszélyeztetett gyerek, akik­nek még ez sem elég. Mi itt Nagykőrösön arra törekszünk, hogy ők már hároméves ko­ruktól kezdve járjanak hoz­zánk. A családi körülmények­ből fakadó esélyegyenlőtlensé­get csak így lehet felszámolni. S tapasztalataink azt mutat­ják, valóban föl lehet. Igaz, rengeteg erőfeszítés árán. Évek munkája kellett ahhoz, hogy ezek a gyerekek mind óvodások legyenek. S a harcot évről évre újból meg kell vívni. A veszélyeztetett gyerekek fölkutatásában nagy segítséget nyújtanak a védő­nők és a gyámügyi hatóság. A feladat nehezebb része hárul az óvónőkre: a szülők meg­győzése. — Bizony sokszor csak á?. az érv hat, hogy ingyen járhat a gyerek óvodába, ha nem tudják megfizetni a díjat Mi mindent megteszünk azért, hogy ne kallódhasson el közü­lük egy sem. Ha közvetlenül az iskolába kerülnek, hátrá­nyuk csak egyre nő, behozha- tatlanná válik. Hogy mindebben a munká­ban, Karai Zsuzsanna kitartá­sának, kezdeményező készsé­gének mekkora szerepe van, azt csak sejteni lehet, önma­gáról nem szívesen beszél. Igazán nincs is rá szüksége. Az, amit és ahogyan a város óvodai munkájáról mond, mindent elárul. Nincs szüksé­ge arra sem, hogy hivatássze- retetét, a gyermekekhez való ragaszkodását bizonygassa. iyen, másvalaki kicsinyével a karján csöngetett be hozzá, és azt is jó tudni, hogy amab­ból, az ilyen-olyan megátal­kodott kölyökbőli is becsüle­tes családapa lett. Sokan azt tartják, hogy az intézet csak lokalizál, ő úgy hiszi, változ­tat, alakít is. Nemcsak a gye­rekeket, hanem azokat is, akik velük foglalkoznak. Előbukkannak a közelmúlt meghatározó élményei. Előbb azpkjiak a gyerekeknek az öröme, akik a nagy buzga­lommal és szeretettel fölépí­tett Jakitelek-tőserdei tábor­ban talán életükben elős'zör nyaraltak. Aztán, hogy nem­csak a közös hivatás, a peda­gógiai célok, hanem a kölcsö­nös megbecsülés, a tisztelet is összefűzi munkatársaival. No és az, hogy egy-egy gyermek sorsát sikerült megnyugta­tóan elrendezni. Szórakozás, pihenés? Arra nem igen jutott ideje, de nem is érezte hiányát. Munkája nem teher, hanem önként vállait hivatás. Esténkén! könyvek, séta a parkban, ve- temények a kiskertben. És persze a család, az unoka. Közéleti ember: a helyi nép- frontbizottság elnöke har­minchét esztendeje párttag, s úgy érzi, ez sok mindenre kö­telezi. Ki gondolná, hogy már (még csak) hatvankét éves? Fóka — vízben és szárazon Nem lehet abbahagyni Mondják, dr. Simon Lajos azok közül való, akik helyé­be kettőt-hármat kell állítani, ha egyszer kiválnak a sor­ból. Végtelen munkabírású, nagy tudású ember, aki csön­des derűvel tudja átsegíteni magát és környezetét a ra­koncátlan helyzeteken. El sem tudja hinni, hogy róla íródhat újságcikk. — Beszéljünk inkább a gyerekekről — mondja , ők sokka! érdekesebbek. Pedig az sem szokványos történet, miként válhat egy nagysza­lontai születésű párasztgye- rekből pedagógus, jogi doktor, a Pest megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet igaz­Jelenet Illyés Gyula Kiegyezés című drámája pécsi előadásából gatója. Hogyan jöttek át szü­leivel 1939-ben Magyaror­szágra, jutottak néhány hold földhöz Tolnában, miként szakította félbe a tanulmá­nyait a háború, s milyen posz­tokra állította a felszabadu­lást követően a szakemberek híjáin lévő fiatal társadalom. Harminchat esztendeje dolgo­zik egyvégtében, s ebből ti­zenkettőt Pomázon töltött el. Ügy érzi, fontos, értelmes piunka, amit csinál. Amikor elvégezte a jogi egyetemet, hívták máshová. de nem ment. Pedig havi ötezer fo­rintot ígértek, s neki alig volt több akkor kétezernél, és a családra is gondolnia kellett. Véglegesen tudatosult benne, hogy. ezt nem lehet abbahagy­ni, hiszen még az alváshoz készülődve is az jár a fejé­ben: mi lesz ezzel vagy azzal a gyerekkel? Elvégre nem te­hetnek semmiről, őket is sze­retni kell. Halkan beszél, szabatosan fogalmaz. Egyik cigarettáról a másikra gyújt, mintha ez ol­daná a feszültséget, amelynek egyébként nincs semmi látha­tó jele. A munkájáról szól, ar­ról, hogy az agglomerációban többet kell tenni, mint má­sutt. Nem napi nyolc órát dolgozik munkatársaival, hi­szen ez nem hivatal, aho! gongütésre fel lehet kelni az íróasztal mellől. Minden gye­reket meg kell ismerni és úgy segíteni. Csak felelősen sza­bad az útjára bocsátani, mint­ha az ember sajátja volna. Régi történetek bukkannak elő, amikor tanárnővé lett egykori tanítványa' nyakába ugrott a balatoni nyaralóhe­Vajon mit szólna Kalivoda Dezső? Csak sejthetjük: meg­enyhülne a szigorú tekintetű tanár úr arca, szava. Falra akasztott képmásával szemben egykori tanítványa rendezi emlékeit íróasztala mögött. Hogy maga is pedagógus lett, ahhoz a fényképen látható em­bernek nagyon sok köze van. Imre Sándor harmincöt eszten­dős tanítói múltjával, a szent- lőrinckátai általános iskola igazgatói székében ülve sem tudja feledni meleg hangú, okos példaképét, aki úgy tu­dott mesélni, magyarázni, hogy azóta sem lelt hozzá fog­hatót. Ha gondja akad, ma is tőle kér tanácsot gondolatban. Az indíttatás meghatározó volt. önmagában mégis kevés ahhoz. Iiogv a húszéves korá­ban még részes arató fiúból pedagógus váljék. Ehhez aka­rat, tehetség is kellett, s küz­delem az apró falu lakóinak megkövesedett gondolataival. Azután, hogy magánúton el­végezte a polgárit, majd túlju­tott a tanítóképzőn és 1949-ben háromszázhatvan forintos fize­téssel munkába állt, nagyap­ja így korholta: Sándor, nem szégyenled. hogy nem dolgozol, másnak kell majd eltartani! Nadrágos senki ember leszel, egy krajcár ára tintával elírod a falut! Azóta elismert pedagógus, ember lett, akinek szava min­dig meghallgatásra talál. Ügy tartja, ha rendesen elvégzi a dolgát, akkor senki sem lehet nagyobb jogú nála. Meggyőző­déssel vallja: mindig is azért hadakozott, hogy a falu, az emberek igénye, gondolkozás­módja megváltozzék. Meg­számlálhatatlanul sok gyerek nevelkedett a keze alatt, a tanári kar tagjainak majd a fele is az ő szavain csepere­dett. Mint elhivatott tanító, tanácstag, a párt községi alap­szervezetének egyik vezetője, lelkes segítője a település fej­lődésének. Az új általános is­kola, a napközi otthon, az if­júsági ház felépítése elkép­zelhetetlen lett volna az ő rész­vétele nélkül. Azt mondja: ha magamról van szó, olyan va­gyok, mint a fóka a szárazon, de ha a közről, akkor fóka a vízben. Ma is él benne a távolba vá­gyakozás. Kilencesztendős le­hetett, amikor hordóabroncsot hajtva elindult barátaival a Mátrát felfedezni. A Gaíga és a Zagyva találkozásáig jutot­tak, ott elfogyott előttük az út, s úgy megrémültek, hogy ha­zairamodtak. Később Pestre szökött, körülnézett és vissza­jött. Most tanítványaival ba­rangolja be a közeli országo­kat, vidékeket. A megyeszerle ismert helyi úttörő szövetkezet bevételeiből minden esztendő­ben futja egy nagyobb kirán­dulásra. Mindig önmagát adja, most mégis szerepre készül: Csik- somlyói Gvárgyiánt játsza majd a Tamási Áron Ábel tri­lógiájából készülő filmben. Mihály fi Sándor rendező az­után kereste meg a forgató­könyvvel, hogy a nemrégiben a televízióban vetített Piac cí­mű dokumentumjátékban ki­válóan formálta meg Csontos Szigfridet. Onnan az ismeret­ség, a barátság, hogy szent lő- rinckátai gyerek alakította az Indul a bakterház egyik fősze­repét. Nem tudja, lesz-e ereje a filmezéshez, fáradt és beteg. Ezt a tanévet is csak becsület­ből, lendületből csinálja végig, mégis tart a nyugdíjtól. Ügyi hiányoznak majd a gyerekek, mint dohányosnak a nikotin — mondja. Vaskos dossziét a régi tanítványok köszönő so­rai kerülnek elő. A nagyda­rab, mackós járású embernek könny csillan a szemében.

Next

/
Thumbnails
Contents