Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
mr . »iECYKf 1984, JŰNIUS 2., SZOMBAT SebSzfnházi levél Megőrzött értékek „Legszebb jutalmad így tőlük nyered5 Mennyi esélye van egy színházi előadásnak, hogy a maga komplexitásában, színpadi megjelenése teljes vértezetében fennmaradjon az utókor számára? Azaz: ha lefutott, s ennyi vagy annyi este után lekerült a műsorról, őrzi-e valami az emlékét a nézők — végül is nem túl nagy számú néző! — emlékezetén s a megjelent kritikákon és az elkészült fotókon .kívül? És ezekből a regisztrálásokból mennyire rekonstruálható később az előadás képe? Mi marad meg abból az ezerféle tényezőből, mely létrehozza egy színházi előadás teljes képét? Talán a kérdések már sugallják is a választ: manapság nálunk bizony nagyon kevés esélye van egy még oly kiváló előadásnak is arra, hogy írott, nyomtatott, fényképezett regisztrálásokon — tehát eléggé régi módszerekkel végzett megőrzésen — túl is okulásul vagy élményül szolgáljon az utókor számára. Holott a régi és örök fájdalmon, hogy ti. a színház a vízre, homokra írt szavak művészete, ma már viszonylag könnyen lehetne segíteni. Filmré lehetne venni az előadást. Videoberendezésen lehetne rögzíteni. Vagy legalább a hangját lehetne magnószalagon megörökíteni. , De — a rádió vagy a televízió színházi közvetítései számára felvett darabokon kívül — megtörténik-e ez? Nem. És még a rádiós vagy különösen a tévés rögzítéseknél sincs semmi garancia arra, hogy fennmaradnak az időben. Tudunk nem is egy olyan esetről, amikor a televízióban teljes színházi előadások felvételét törölték le a szalagról (például Latinovits-alakításök- kal), mert állítólag kellett a nyersanyag(l) — és senki nem akadt, aki megakadályozta volna ezt a felháborítóan buta döntést. Annyit jelentene hát mindez, hogy még ma is, a kitűnő és nem is túlságosan drága, s a közületek számára különben is elég könnyen hozzáférhető elektronikus képrögzítő berendezések korában is vízre — homokra írt művészi produktumok a színházi előadások? Hogy ma is sokkalta hamarabb nyílik lehetőség arra, hogy X futballcsapat! kétes sportértékű mérkőzését videón rögzítsék, mint arra, hogy legalább ezzel a nagyon egyszerű módszerrel megőrizzék a színházi produkciókat egy majdani színháztörténeti film- vagy .videotéka számára? A sugalmazó kérdőjelekre megint csak az a válasz: igen, ez ma még ezt jelenti. Pedig hát, ha másért nem, Jegalább a műhelymunka segítésére vagy pedagógiai célokból nagyon is jól jönne egy szalagra vett előadás — de még egy próba vagy a próbafolyama! is. Vannak ugyanis rendezők, akiknek a próbamunkája talán még .izgalmasabb, tanulságosabb, mint a kész előadás. És azt megismerni, miképp is jön létre a végeredmény, a késztermék, már önmagában is nagy élmény — nem beszélve a dolog színháztörténeti értékéről. Mit nem adnánk érte, ha fennmaradhatott volna ilyen videokazetta mondjuk Reinhardt vagy Sztanyiszlavsz- kij próbáiról, vagy a színészek próbamunkájáról! J elenleg úgy tűnik, az előadások valamelyes t megőrzésének, s e megőrzött állapot szélesebb körben való megismertetésének a jó öreg guten-ber- gí módszerek a legjobb lehetőségei. Azaz: a könyvben kiadott . drámák, esetleg rendezőpéldányok, vagy rendezői kommentárok. Nyilvánvaló, hogy ezek csak nagyon keveset őriznek meg a színházi előadás oly alapvetően fontos audiovizuális megjelenéséből, de a semminél azért sokkal többet jelentenek. A most zárult ünnepi könyv, hét elég gazdag volt ilyen jellegű kiadványokban, bár e kiadványok meglehetősen eltérő jellege és színvonala azt a kételyünket erősíti, hogy a több színházi vagy drámai tárgyú könyv inkább csak véletlenül jött így össze. Mindenesetre a drámákat tartalmazó kötetek — Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban, Kocsis István: Széchenyi István, Páskándi Géza: Erdélyi triptichon, Szakonyi Karoly: Ketten játsszák —, meg a szintén csak magyar drámaírók új (vagy felújított) műveit sorakoztató szokásos évi Rivalda kötet a maga tíz drámájával — köztük Illyés Gyula utolsó színpadi műve, a pécsi Nemzeti Színházban 1983. április 8-án bemutatott Kiegyezés szövegével — komoly és dicséretes értékőrzők, s méltánylást érdemelnek. A legérdekesebb kötet azonban nem magyar drámát tartalmaz, hanem valami olyasmit, amire sokkal nagyobb számban lenne szükség: egy előadás rendezői munkájának a rögzítését. Major Tamás könyvéről van szó. A Téli rege — a, színpadon ugyanis a budapesti Nemzeti Színház emlékezetes, 1978. január 19-i bemutatójának apropójából íródott. Majornak ez a Shakespeare-ren- dezése annak idején nem aratott egyöntetű kritikai sikert, de hallatlanul erdekes megfigyelései, s a remek színészi munka (Törőcsik Mari, s főleg Cserhalmi György alakításai) általános elismerést váltottak ki. A most megjeleni könyv hármas tago- zódású. Az első rész egy majd’ ötvenoi- dalas tanulmány, melyben Major részint a Sha- kespeare-darabok előadásának aktuális kérdéseit elemzi és foglalja össze (nagy hangsúlyt vetve a magyar színházművészet kiemelkedő alakjának, Hevesi Sándornak, e téren végzett, s máig eléggé nem értékelt tevékenységére), részint pedig a Shakespeare- művek második vonalába sorolt Téli regével kapcsolatos észrevételeit, elképzeléseit, elemzését közli. A második, mintegy kétszáz oldalas rész magának a dráma szövegének a sajátos módszerű közlése: a shakespear-i mondatokat minduntalan megszakítják a rendező megjegyzései, értelmezései, szituáció- vagy szerepelemző jegyzetei, kommentárjai. Azaz: megismerhetjük, mit és hogyan gondolt egy kiemelkedő rendezőegyéniség egy klasszikus dráma színre állítása során, esetleg épp a próbákon. Végül egy pár oldalas utószó mintegy eligazító megjegyzés a könyv módszeréhez (s a rendező munka- módszeréhez is). Major könyve minden, a színház iránt érdeklődő olvasó számára izgalmas olvasmány. Számos kiváló rendezőnk van, akiktől kitelne hasonló könyv. Bár valóban meg is írnák. Takács István Ilyenkor mindig az ünneplő cipőt kellett fölvenni, amivel tilos volt tócsába lépni és labdába rúgni az iskolából hazafelé menet. S emlékszem még a félszeg szavakra, amint az izzadó tenyerünkben szorongatott virágcsokrot átnyújtottuk: tanító néni kérem, az egész osztály nevében köszönjük egész évi fáradozását, és minden jót kívánunk a pedagógusnap alkalmából! A gyerekekkel könnyebb — A szülőkkel sokszor nehezebb, mint a gyerekekkel. Nem mindig könnyű meggyőzni őket az óvoda fontosságáról. Előfordul, hogy nem hozzák el a gyereket es nekünk kell érte menni. Sőt, megtörtént már oiyan eset is, hogy ők maguk szöktek el az óvodába. S ha már egyszer itt vannak és megszokják a közösséget, velük nincs sók gond. Nagyon ragaszkodóak és hálásak a gondoskodásért, a szeretetért. Amikor iskolába kerülnek, még hosszú ideig vissza-vissza jönnek' és büszkén mutatják, mit csináltak az iskolában. Néhányan pedig szívesen itt maradnának újra. Járnak hozzánk gyakorlatra az óvónői szakközépiskolából olyan lányok, akiknek én voltam az óvónőjük. Nagyon jó érzés újra találkozni velük, s látni, mi lett azokból a csöpp gyerekekből. Ezek a lányok Karai Zsuzsanna első óvodásai lehettek annak idején, aki 1966 óta dolgozik óvónőként. Ma a nagykőrösi 3. számú óvoda vezetője és 1976-tól a város óvodai szakfelügyelője, öt óvoda tíz telephelyen; 1300 gyerek tartozik irányítása alá. A kedves, törékeny alkatú és halkszavú asszonyt könnyű elképzelni a gyerekek között amint játszik, mesét mond vagy éppen tanít. Annál kevésbé látszik olyan embernek, aki szervezési, adminisztrációs gondokkal bajlódik, intézményekkel tárgyal és szülőknek érvel. Pedig nemcsak a gyerekek szeretetét nyerte el, de az ehhez a munkához szükséges tekintélyt is kivívta a városban. Minden bizonnyal szakmai felkészültségével és tapasztaltságával. Nagykőrös óvodai helyzetét sokhelyütt megirigyelhetnék. Idén már minden jelentkezőt, még a gves-en levők gyerekeit is fel tudták venni. Az iskola- kezdés előtti évet pedig már hosszú ideje minden nagykőrösi kisgyerek az óvodában tölti el. Országszerte elhangzanak a napokban ezek a szavak. Sok-sok pedagógus vette át meghatódva azokat a bizonyos csokrokat. S biztos vagyok benne, abban a pillanatban elfelejtettek minden bosszúságot, keserűséget; és nem jutott eszükbe az o!y sokat emlegetett mondat: ha én még egyszer kezdhetném... Ez a nap a tanítványok ösztönös sze- retetnyilvánításán túl a hivatalos elismerésé is. Hárman megyénk pedagógusai közül az idén is átvehették az Arany Jánosról elnevezett, éppen egy évtizede alapított díjat. Jókívánságainkat leghívebben a költő szavaival tolmácsolhatjuk: „Körödbe gyűlnek a felnőtt fiák, / (Egy emberöltő) (s érett férfiúnak / Köszönve amit ifjúként tevéi, / Legszebb jutalmad így tőlük nyered”. A kitüntetett pedagógusokat mutatják be munkatársaink: Kövess László és M. Nagy Péter. — Az óvodának már régen nem gyerekmegőrzés az elsődleges feladata. A kicsiket fői kell készíteni az iskolai életre, a tanulásra. S ez úgy kap egyre nagyobb jelentőséget, ahogy az iskola követelményei nőnek. Ezért rendkívül fontom hogy legkésőbb ötéves korában a gyerek bekerüljön az óvodába. Sőt, rengeteg az olyan hátrányos helyzetű vagy veszélyeztetett gyerek, akiknek még ez sem elég. Mi itt Nagykőrösön arra törekszünk, hogy ők már hároméves koruktól kezdve járjanak hozzánk. A családi körülményekből fakadó esélyegyenlőtlenséget csak így lehet felszámolni. S tapasztalataink azt mutatják, valóban föl lehet. Igaz, rengeteg erőfeszítés árán. Évek munkája kellett ahhoz, hogy ezek a gyerekek mind óvodások legyenek. S a harcot évről évre újból meg kell vívni. A veszélyeztetett gyerekek fölkutatásában nagy segítséget nyújtanak a védőnők és a gyámügyi hatóság. A feladat nehezebb része hárul az óvónőkre: a szülők meggyőzése. — Bizony sokszor csak á?. az érv hat, hogy ingyen járhat a gyerek óvodába, ha nem tudják megfizetni a díjat Mi mindent megteszünk azért, hogy ne kallódhasson el közülük egy sem. Ha közvetlenül az iskolába kerülnek, hátrányuk csak egyre nő, behozha- tatlanná válik. Hogy mindebben a munkában, Karai Zsuzsanna kitartásának, kezdeményező készségének mekkora szerepe van, azt csak sejteni lehet, önmagáról nem szívesen beszél. Igazán nincs is rá szüksége. Az, amit és ahogyan a város óvodai munkájáról mond, mindent elárul. Nincs szüksége arra sem, hogy hivatássze- retetét, a gyermekekhez való ragaszkodását bizonygassa. iyen, másvalaki kicsinyével a karján csöngetett be hozzá, és azt is jó tudni, hogy amabból, az ilyen-olyan megátalkodott kölyökbőli is becsületes családapa lett. Sokan azt tartják, hogy az intézet csak lokalizál, ő úgy hiszi, változtat, alakít is. Nemcsak a gyerekeket, hanem azokat is, akik velük foglalkoznak. Előbukkannak a közelmúlt meghatározó élményei. Előbb azpkjiak a gyerekeknek az öröme, akik a nagy buzgalommal és szeretettel fölépített Jakitelek-tőserdei táborban talán életükben elős'zör nyaraltak. Aztán, hogy nemcsak a közös hivatás, a pedagógiai célok, hanem a kölcsönös megbecsülés, a tisztelet is összefűzi munkatársaival. No és az, hogy egy-egy gyermek sorsát sikerült megnyugtatóan elrendezni. Szórakozás, pihenés? Arra nem igen jutott ideje, de nem is érezte hiányát. Munkája nem teher, hanem önként vállait hivatás. Esténkén! könyvek, séta a parkban, ve- temények a kiskertben. És persze a család, az unoka. Közéleti ember: a helyi nép- frontbizottság elnöke harminchét esztendeje párttag, s úgy érzi, ez sok mindenre kötelezi. Ki gondolná, hogy már (még csak) hatvankét éves? Fóka — vízben és szárazon Nem lehet abbahagyni Mondják, dr. Simon Lajos azok közül való, akik helyébe kettőt-hármat kell állítani, ha egyszer kiválnak a sorból. Végtelen munkabírású, nagy tudású ember, aki csöndes derűvel tudja átsegíteni magát és környezetét a rakoncátlan helyzeteken. El sem tudja hinni, hogy róla íródhat újságcikk. — Beszéljünk inkább a gyerekekről — mondja , ők sokka! érdekesebbek. Pedig az sem szokványos történet, miként válhat egy nagyszalontai születésű párasztgye- rekből pedagógus, jogi doktor, a Pest megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet igazJelenet Illyés Gyula Kiegyezés című drámája pécsi előadásából gatója. Hogyan jöttek át szüleivel 1939-ben Magyarországra, jutottak néhány hold földhöz Tolnában, miként szakította félbe a tanulmányait a háború, s milyen posztokra állította a felszabadulást követően a szakemberek híjáin lévő fiatal társadalom. Harminchat esztendeje dolgozik egyvégtében, s ebből tizenkettőt Pomázon töltött el. Ügy érzi, fontos, értelmes piunka, amit csinál. Amikor elvégezte a jogi egyetemet, hívták máshová. de nem ment. Pedig havi ötezer forintot ígértek, s neki alig volt több akkor kétezernél, és a családra is gondolnia kellett. Véglegesen tudatosult benne, hogy. ezt nem lehet abbahagyni, hiszen még az alváshoz készülődve is az jár a fejében: mi lesz ezzel vagy azzal a gyerekkel? Elvégre nem tehetnek semmiről, őket is szeretni kell. Halkan beszél, szabatosan fogalmaz. Egyik cigarettáról a másikra gyújt, mintha ez oldaná a feszültséget, amelynek egyébként nincs semmi látható jele. A munkájáról szól, arról, hogy az agglomerációban többet kell tenni, mint másutt. Nem napi nyolc órát dolgozik munkatársaival, hiszen ez nem hivatal, aho! gongütésre fel lehet kelni az íróasztal mellől. Minden gyereket meg kell ismerni és úgy segíteni. Csak felelősen szabad az útjára bocsátani, mintha az ember sajátja volna. Régi történetek bukkannak elő, amikor tanárnővé lett egykori tanítványa' nyakába ugrott a balatoni nyaralóheVajon mit szólna Kalivoda Dezső? Csak sejthetjük: megenyhülne a szigorú tekintetű tanár úr arca, szava. Falra akasztott képmásával szemben egykori tanítványa rendezi emlékeit íróasztala mögött. Hogy maga is pedagógus lett, ahhoz a fényképen látható embernek nagyon sok köze van. Imre Sándor harmincöt esztendős tanítói múltjával, a szent- lőrinckátai általános iskola igazgatói székében ülve sem tudja feledni meleg hangú, okos példaképét, aki úgy tudott mesélni, magyarázni, hogy azóta sem lelt hozzá foghatót. Ha gondja akad, ma is tőle kér tanácsot gondolatban. Az indíttatás meghatározó volt. önmagában mégis kevés ahhoz. Iiogv a húszéves korában még részes arató fiúból pedagógus váljék. Ehhez akarat, tehetség is kellett, s küzdelem az apró falu lakóinak megkövesedett gondolataival. Azután, hogy magánúton elvégezte a polgárit, majd túljutott a tanítóképzőn és 1949-ben háromszázhatvan forintos fizetéssel munkába állt, nagyapja így korholta: Sándor, nem szégyenled. hogy nem dolgozol, másnak kell majd eltartani! Nadrágos senki ember leszel, egy krajcár ára tintával elírod a falut! Azóta elismert pedagógus, ember lett, akinek szava mindig meghallgatásra talál. Ügy tartja, ha rendesen elvégzi a dolgát, akkor senki sem lehet nagyobb jogú nála. Meggyőződéssel vallja: mindig is azért hadakozott, hogy a falu, az emberek igénye, gondolkozásmódja megváltozzék. Megszámlálhatatlanul sok gyerek nevelkedett a keze alatt, a tanári kar tagjainak majd a fele is az ő szavain cseperedett. Mint elhivatott tanító, tanácstag, a párt községi alapszervezetének egyik vezetője, lelkes segítője a település fejlődésének. Az új általános iskola, a napközi otthon, az ifjúsági ház felépítése elképzelhetetlen lett volna az ő részvétele nélkül. Azt mondja: ha magamról van szó, olyan vagyok, mint a fóka a szárazon, de ha a közről, akkor fóka a vízben. Ma is él benne a távolba vágyakozás. Kilencesztendős lehetett, amikor hordóabroncsot hajtva elindult barátaival a Mátrát felfedezni. A Gaíga és a Zagyva találkozásáig jutottak, ott elfogyott előttük az út, s úgy megrémültek, hogy hazairamodtak. Később Pestre szökött, körülnézett és visszajött. Most tanítványaival barangolja be a közeli országokat, vidékeket. A megyeszerle ismert helyi úttörő szövetkezet bevételeiből minden esztendőben futja egy nagyobb kirándulásra. Mindig önmagát adja, most mégis szerepre készül: Csik- somlyói Gvárgyiánt játsza majd a Tamási Áron Ábel trilógiájából készülő filmben. Mihály fi Sándor rendező azután kereste meg a forgatókönyvvel, hogy a nemrégiben a televízióban vetített Piac című dokumentumjátékban kiválóan formálta meg Csontos Szigfridet. Onnan az ismeretség, a barátság, hogy szent lő- rinckátai gyerek alakította az Indul a bakterház egyik főszerepét. Nem tudja, lesz-e ereje a filmezéshez, fáradt és beteg. Ezt a tanévet is csak becsületből, lendületből csinálja végig, mégis tart a nyugdíjtól. Ügyi hiányoznak majd a gyerekek, mint dohányosnak a nikotin — mondja. Vaskos dossziét a régi tanítványok köszönő sorai kerülnek elő. A nagydarab, mackós járású embernek könny csillan a szemében.
