Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-14 / 138. szám
4 1981. JÜN1US 14., CSÜTÖRTÖK FFST .Mi t »f./l Szerepcserére készülve Zsámbékon Az utolsó nekirugaszkodás Mészáros Tünde nehéz pillanatai az államvizsgán Van, akinél elkel a vigasztalás is ■ Heti filmtegyzetí Itália bukása Ena Begovlc és Dániel Olbrychski az Itália bukása című filmben A várakozás percei Barátságos arcot kérek! — bohóckodik egy lány kedvesen izguló társai előtt. Fel a fejjel, csak semmi pánik, blztatgatja őket. Hiába: a vizsgákat lehet szidni, szeretni, fölöslegesnek tartani. Egyet nem lehet: megszokni. Még a legharcedzettebb diákokban is ott vibrál a feszültség: hogy sikerül? Mert a vizsga mindig más. Kiszámíthatatlan. És az is tény, nem elég „csak tudni”, ezeregy apróságon áll vagy bukik a siker. A lélekjelenlét, fellépés, szerencse mind-mind közrejátszik. Készül a diploma Barcza Zsolt felvételei \ Június a vizsgák hónapja. A gyerek készül, a szülő szurkol, napjában százszor is az órájára néz: vajon túl van-e már a nagy megpróbáltatáson? Zsámbékon is csupa ünneplőbe öltözött diákot látni a főiskola folyosóján. A harmadévesek az utolsó akadályt veszik: államvizsgáznak. Az idén 181 hallgató végez, 68-an nappali, 113-an levelező tagozaton. Másodév után sokan elkezdtek tanítani. Az iskola hívja, várja a fiatalokat. Kell a képzett tanító, így tanulmányaikat levelezőn fejezik be. Előző évben vezették be itt is a komplex államvizsgát, azzal a céllal, hogy a különböző tárgyakból szerzett ismereteikről rendszerbe foglalva adjanak számot. így az államvizsgán egy tárgykört alkotnak a filozófiai, pszichológiai és pedagógiai ismeretek. Ugyancsak az összefüggések feltárását kérik a második tételnél. Arra kíváncsiak, hogy tudják elméleti ismereteiket a tantárgypedagógia módszereivel a gyakorlatba átültetni. A vizsghahangulat kiszivárog a folyosóra. Aki már túl van rajta, készségesen magyarázza, ki mit, hogyan kérdez. Felszabadult kacagás, ijedt suttogás, a tételek közt lázasan turkáló kezek. Micsoda érzelmi kavalkád. Aztán évek múlva mindez egy pillanatképbe sűrűsödik, időzárvány lesz az emlékezet alján. De most még ez a pillanat tág, szinte végtelen. Ólomlábakon cammognak a várakozás percei. Tétel előtt és után Mikecz Marika fél szemmel az ajtót figyeli, míg beszélgetéssel ütjük agyon az időt. Tudom, hogy Népköztársasági ösztöndíjas. Persze nem tőle, annál szerényebb, hogy ilyesmivel előhozakodjon. — Szigetmonostori vagyok. Debrecenben voltam gimnazista, a Református Kollégiumban. Érettségi után nem tudtam, mihez kezdjek, mi lenne nekem való. Négy évig dolgoztam, édesapám mellett még a villanyszerelő mesterséget is kitanultam. Aztán hívtak az iskolába, tanítani. Megszerettem a gyerekeket és egyszeriben természetes lett, hogy tanár leszek. így kerültem a főiskolára. Szerettem itt a kollégiumi közös mindennapjainkat, az órákon az együttgondolkodást. Most vége ennek is. Szentendrén fogok tanítani. Azárt választottam ezt a várost, hogy közel lehessek szüléimhez. Az államvizsga szerintem már csak formai lezárása a három évnek. Mint minden vizsgán, itt is sok múlik azon, hogy milyen a vizsgabizottság és milyen tételt húz az ember. Megesik, hogy épp annak van szerencséje, aki el- lógía az éveket és a fordítottja is előfordulhat. Két hetünk volt. Sökmindent kellett újratanulni, amit időközben elfelejtettünk. A beszélgetést az ajtónyitás szakítja meg. Kibukkan egy mosolygó arc: sikerült! Ott terem mellettünk. Oldalról nézve Janus-arccá olvad egybe a két lány arca: kifele néz az öröm, befele a szorongás. Marika tételt húz és készülni kezd. Az asztalon sorjáznak a segédeszközök. Közben Mészáros Tünde felel. A megismerés pszichológiai, pedagógiai vonásait elemzi. A második tétel nehezebbnek bizonyul. Rocskainé tanárnő be- le-bele kérdez. Hát komplexitás ide vagy oda, ennek mégis leckefelmondás íze van. Minden attól, függ, hogy az adott pillanatban a hatalmas ismeretanyagból mit tud mozgósítani. Azon kapom magam, hogy szurkolok, csakúgy, mint velem szemben a kérdező tanár. — Köszönjük — hangzik a varázsszó. Tünde megkönnyebbülten, távozik. Megdolgoztatják itt az agyat azért a jegyért. Felszabadult öröm Marika kerül sorra. Szabatosan fogalmaz, úgy felel, ahogy elvárják tőle. Elégedett biccentés a válasz. Gyerünk tovább, jöhet a második tétel. Ez már kemény dió. A tanárnő ismét rákérdez, segít. Még néhány perc és kint vagyunk. — Nekünk más tanította a beszédművelést, féltünk is ettől a bizottságtól — mondja magyarázatképpen. A lányok a nyakába ugrálnak. Mi volt? Hogy sikerült? — kérdezik egymás szavába vágva. — Túl vagyok rajta — mondja a megkönnyebbülés sóhajával. Lehet még egy kicsit izgulni eredményhirdetésig, de már semmi sem vet gátat a felszabadult örömnek. Hát vége ennek is! Ki nem csodálkozhat azon, ha a jugoszláv filmművészetben még a mai napig is erős vonzódás tapasztatható az úgynevezett partizánfilmek iránt. Ennek egyszerű ténybeli magyarázata van: Jugoszláviában ugyanis valóban volt partizánmozgalom, s nem is akármilyen és ez a mozgalom alapvetően meghatározta a politikailag, etnikailag vagy nemzetiségeit illetően távolról sem egységes és könnyen át sem tekinthető ország sorsát, életét a második világháború évei alatt. Partizánfilm azonban sokféle készülhet. A legközismertebb — s egyben a legkevésbé érdekes — az a változat, amelyben a partizánok okosak, szépek, bátraik, mindig győznek, a németek meg buták, csúnyák, gyávák és mindig veszítenek. A dolgok azonban nem voltak ilyen egyszerűek az 1940-es évek elején Jugoszláviában. De ha egy igényesebb fiLmművész a maga ösz- szetettsiégében próbálja ábrázolni a partizántéma valamely szektorát, könnyen abba a kátyúba kerülhet, mely az előbbi rossz, sematikus, fekete vagy fehérben gondolkodó filmeknek az ellentéte — tudniillik a túlbonyolítás, a túlrész- letezés vagy a túlságosan sok mindent egyetlen filmben elmondani akaró zsúfoltság hibájába keveredhet. Nagyjából ez történik a most a mozikba kerülő új jugoszláv partizánfilmben is. Rendezője — és a forgatókönyv egyik írója —, Lordan Zafranovic, már forgatott egy partizántémájú filmet (nálunk Árnyak Dubrovnik felett címmel vetítették); — az újabb mű, az Itália bukása, ha nem is szoros összefüggésekben, de mintegy folytatásnak tekinthető. Legalábbis abban az értelemben, hogy Zafranovic megint a dalmát tengerpartra viszi a cselekményt, s ismét csak a partizánmozgalom belső, forradalmi, etikai kérdései érdeklik inkább, semmint a harci jelenetek (bár azokból is adagol bőségesen). Űj filmjének főhőse egy dalmát szigeten élő, s a partizánok egyik vezetőjévé emelkedett halászlegény, Davorin. Ez a szigorú forradalmi erkölcsű legény habozás nélkül végez egyik partizántársával és jóbarátjával, amikor arról kiderül, hogy olyan lányba szerelmes, aki a megszálló olasz katonákkal is kapcsolatot tart, azaz áruló. Egy szerelmes együtt- létükkor ereszt géppisztolysorozatot a párocskába, és semmiféle lelkifurdalást sem érez a haláluk miatt. Aztán a film végén részint hasonló okok miatt végeznek majd vele is Van ebben a filmben gyilkosság is, gyónás is, de a kettő úgy, abban az összefüggésben, ahogyan a blikkfangossá faragott magyar cím ígéri, egyáltalán nem fordul elő benne. Ez nem azt jelenti, hogy Ulu 'Grosbard amerikai rendező filmje érdektelen, vagy hogv valami szimpla gengszter- rendőr ügyről lenne szó. Sőt, a film nagyon is érdekes, mert a közismert bűnügyi szituációk helyett olyan világba vezet, a partizán társak: megszerette és feleségül vette a környék földesurának szépséges leányát, s talán e szerelem miatt is alábbhagyott a forradalmi ébersége és ebből súlyos tragédia származott a szigetecske népére. Eddig ezt akár úgy is tekinthetnénk, mint példázatot arról, hogy a harc nem ismer megalkuvásokat vagy félmegoldásokat, az úton végig kell menni, ha ez néha tragikus szituációkat teremt is. Csakhogy ehhez a világos gondolathoz Zafranovic annyi mellékes anyagot adagol, hogy minden összekuszálódik. Az első — és alapvető — hiba, hogy ennek a tulajdonképpen teljesen ösztönös, iskolázatlan, a csak a ki lő kire? alapján tájékozódni képes halászlegénynek a szerepére a teljességgel és alapvetően másfajta színészi alkatú és fizikai habitusú lengyel színészt, Daniel Olb- rychskit kérte fel a rendező. Ennek az eredendően intellektuális külsejű, mozgású, arcvo- nású, kifinomult és érzékeny Olbrychskinek egyszerűen nem lehet elhinni ezt a dalmát halászlegényt. Mint ahogyan nem hihető, hogy egy kis tengerparti falucskában a helybéliekből verbuválódott partizánok úgy járkálhatnak az olasz megszállók előtt, hogy senki gyanút sem fog, holott itt mindenki ismer mindenkit. Az is alig hihető, hogy egy ekkora szigetecskének oly nagy jelentősége lett volna, hogy ott az összes fegyveres csoport felbukkanjon: horvát fasiszta usztasák, csetnikek, cserkeszek, meg még ki tudja, miféle obskúrus társaság, plusz olaszok, plusz olaszszimpatlzáns dalmátok, plusz partizánok, plusz ingadozók, satöbbi, satöbbi. A film ezeken a pontokon a magyar néző számára egyszerűen követhetetlenné válik, nem tud eligazodni, ki kicsoda, miért és hogyan került oda, s miután nem érti, miről van szó, nem is érdekli tovább a film, melyben már alig veszi aztán észre az olyan rendezői feledékenységeket, hogy a felhőszakadásban játszódó képsorok után a közvetlenül időben rákövetkező jelenetekben már csontszáraz az utca, porosak a fák levelei, vagy hogy az előző jelenetben gondosan elsüllyesztett halászcsónakok egy jelenettel később már vígan futnak a vízen, esetleg, hogy egy előbb már szemünk láttára elesett oartizán később még vígan lövöldöz. A baj tehát nem az, hogy megint egy var tizén filmet látunk. a ki tudja, hányadikat hanem az, hogy a jól felvázolt és esetleg még érdekéére is tehető alavgondolat elvész, széthullik ebben a filmben. amelyről nem nagyon sejtet tűk eddig, hogy mégis köze le: hét a nem tiszta ügyekhez Az amerikai egyházi körök és a különböző bűnözés kapcsolatairól van ugyanis szó itt, egy sajátos, ír származású maffia keretében. Az eléggé terjengős és érzelgős film értéke két kitűnő színész, Robert de Niro és Robert Duvall remek játéka egy pap—detektív testvérpár szerepében. Takács István Nagy Emőke Húzzuk le a rolót? Két falu is számít rá A mikor az első félév után hazajöttem ** Szombathelyről, azt mondtam, cn oda többet vissza nem megyek. A főiskolát persze elvégeztem, de még nagyon sokáig rossz érzéssel szántam föl a buszra egy- egy itthon töltött hétvége, vakáció után. Igaz, itt maradni sem akartam feltétlenül, családi okok késztettek erre. így lettem végül is inárcsi és a kakucsi klubkönyvtár vezetője. Ma inárcsi nap van, a klubkönyvtárban ülünk Stégner Évával. Beszélgetésünket csak ritkán zavarják meg a betérő olvasók, kizárólag gyerekek. Ök adják a háromszáz beiratkozott olvasónak több mint kétharmadát. Ahogy körülnézek a nagyon tiszta és nagyon precízen rendbentartott, alig több mint ötezer kötetet számláló könyvtárban, az jut eszembe, bizony egyikük sem erről álmodott a főiskolás évek alatt. — Hát tényleg nem. Annál is inkább, mert én az első perctől fogva tanítani szerettem volna. Erre készültem négy éven keresztül. Ment is egy ideig a könyvtárvezetés mellett, s most talán véglegesen átnyergelhetnék. Kakucson a közeljövőben lenne hely. De azt hiszem, már nem megyek. Maradok. A megfontolt, gondolkodva kimondott mondatok, micsoda változást takarnak! A világra rácsodálkozó, a fonákságokkal értetlenül szembenálló és az illúzióktól sem mentes diáklányból a lehetőségeket reálisan felmérő felnőtt lett. Reális, de nem feltétlenül kiábrándult! Pedig évi tizenötezer forintból kell megvásárolnia a legszükségesebb könyveket, s még abban sem lehet biztos, hogy ronggyá olvassák, vagy éppen azokat olvassák ronggyá, amelyek arra érdemesek. — Nagy hagyományai vannak itt a folklórnak, ez ad valami értelmet a munkámnak. Népdalkör és néptáncvezetői tanfolyamot végeztem, csoportokat vezetek. Erre lehet mozgósítani a helybelieket és en is szívesen csinálom. Ahogy minden mást is, amire megvan az igény. Különböző kiscsoportokat szerveztünk szabásvarrás, német és modern tánc tanfolyamokat. Próbálkozom valami ifjúsági klubfélével is, de inkább csak télen húzódnak be ide a fiatalok. Többnyire az őket érdeklő dolgokról beszélgetünk. Azt hiszem itt jól érzik magukat. Másrészt meg minden lehetőséget megragadok, hogy kimozduljak, lássak, halljak uj dolgokat. Ezért gondolkodom, milyen újabb tanfolyamba kellene belevágni. Elmegyek minden továbbképzésre, szakmai fórumra, s hetente legalább egy napot Pesten töltök. Ezeken kívül még egy sereg dologban számít rá a két falu, legyen az bálrendezés, ünnepségek megszervezése vagy névadó műsor összeállítása. Mindenben benne van, az ő kezébe fut össze mindaz, ami a legtágabb értelemben is, de a köz- művelődéshez tartozik. Már mosolyogva emlékszik vissza, amikor riadtan megállt a könyvtárban és arra gondolt: úristen, mit fogok én itt csinálni? Tudja, hogy lehetőségei erősen behatároltak, de ugyanakkor korlátlanok is. Mostanában sokat beszélgetünk ezekről a lehetőségekről a kollégákkal. Egyre több elkeseredett hangot hallani. Sokan mondogatják, senki nem venné észre, ha lehúznánk a rolót és többet ki sem nyitnánk ezeket a kis intézményeket. — Hirtelen elhallgat, majd egy idő után csendesen, de határozottan teszi hozzá: — Én azért ezt nem hiszem. M. N. P. Gyónás gyilkosság után i
