Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
1984. JÚNIUS 9., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN © Előd László: Valkó Anted: lábnál Gábor: A történés Láthatnád Az álmokból meg nem élünk, pajtás, nézd, ez a szép udvartartás mily célszerűn s vakon halad át a fény verte udvaron Te az óriás kapuk előtt vitézkedhetel, a föld, a kinti, úgysem ereszt el, sőt, nagy rúgásokra még inkább marasztal, vívhatsz dicső elleneddel nagy csatát, magaddal A torony ablakából, sűrű fátylak mögül lesnek rád, s ha vitézséged örül: korai buzgalom, láthatnád józanul, ő van kerítve bent, s itt szabadon te vagy az űr En és a sündisznócska En álmatlanul szélcsendbe hajtva fejem rezzenéstelen fakoronák szemeim mögött ő frissei) a tűhegyű időben eltűnt a láthatatlan avaron megint találkoztunk én és a sündiszn^ "ska Mezei András két verse: A szerkezet Mintha halász hálója volna úgy kötődnek a verssorok, miközben már a puszta forma, mintha magába rántaná, ami nélküle láthatatlan, ezüst uszony a tó fölött, zsákmányod villan a napban. Szimmetria Apám keze tűnik elő. ahogy nézem a kezemet, épp ilyen volt halálakor, és most egymásba illenek. Pákolitz István: Várakozás Háta megett kicsit megmosolyogják a köpcös épapa-jelöltet, ki a várakozás rügyező napjaiban minden érzékszervét mozgósítja: virágbaborult almafákat nézdegél, zsonduló méhek muzsikájára fülel, emberszabásúbb holnapot szimatol, elbóbiskolva rózsatestű kisdedet simogat, leány- és fiúneveket ízlelget — — rejtezkedő hatodik érzékével napra-nap módosítja a dátumokat, jósolgatva a várvavárt Érkező eljövetelét Tardi Gábor: Átmeneti idő Felsírt álmában az anyakönyvvezető. Ébredés után halványan emlékezett ugyan rá, de gyorsan másra gondolt; erősnek, tudatosnak tartotta magát, és úgy is próbált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott munkájának egy része, a 'spk .kjilönbö.ző .ujj — rácsszerűén,, idegenül —, melyekre valaha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szokott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kisszobába sietett. — Pattanj, kölyök! — Nyugi, ma tanítási szünet... Hagyjál... — Ezt meséld a kis barátnődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyakönyvvezető-nő végignézett a kölykön: szökés, vézna kamasz volt, tövig rágott körmökkel. Éjszakánként gyakran beszélt alvás közben, áthallatszott az üvegajtón. A konyhába ment teát készíteni — tudta, a kölyök kisvártatva betámo- iyog hozzá, a hűtőszekrényből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a háromfélét, egyikbe-másikba beleharap, majd indul a fürdőszobába. „Szerencsére szorult belé lelkiismeret, nem úgy, mint abba a bitang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott közelebbről nézni a napnyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat.. — Muttikám, van egy százasod? — Minek az neked? — Ki akarok menni a kettős meccsre. — Te! meccsre. Ráadásul kettősre. Hibbantnak nézed anyádat? Találj ki valami hihetőbbet. — Jó. ma bevezetek egy új lányt a snack-bárba. — Snack-bár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pincért: egy cola, egy óra. Különben is jön a hétvége, nem szívesen kunyerálok mindennap. Még tőled sem. — Kedves vagy. — Tudom. Akkdr rendben? — Nem bánom, vegyél ki. De ajánlom, alápusan nézd meg a tárcámat, mert pár napig tuti, hogy nem találkozol vele. — Erről még beszélgetünk. — Ha akarók ... „Csak ne lenne ilyen koravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiztos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi.” Az anyakönyvvezető-nő tízórait csomagolt a kölyöknek, amit úgyis eldob, jobb esetben odaadja valamelyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakásban — negyvennégy négyzetméteres panel a városszéli lila házsorban —■, megint csak elbizonytalanodott kissé. Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcsolatos újságcikkeket, amiket a férje távozása után ollózott ki különböző lapokból. Kedvszegetten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szöveggel t. foglalkozási ártalóm —, ugyanakkor engedékenyen. Elválik. Majd.” Előző este kis híján elgázolta egy autóbusz. A vezető, harmincas éveinek közepén járó. csontos arcú, bajuszos férfi, az ablakon keresztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámegyek arra a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat. — Fogja be a száját, maga bárdolatlan ámokfutó! j» — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy -meg tudta állítani ezt a batári? Azért fizetik. — Az utasok persze összetörhetik egymást a vészfékezés miatt: akkor én fizetek. — Hát ne fizessen! Nincs szükségem a szívességére. — Kérem! Legközelebb készségesen a nyakára megyek. — Eddig azt hittem, csupán a taxisok ekkora gazemberek! — Tévedett! Még a rendőrbírók is, amikor a tilosban szédelegnek előttük a gyalogosok. Különösen tíz órai pörgés után. Kinyílt az első ajtó, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anyakönyvvezető-nő körülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elviszem a legközelebbi átszállóhelyig. — Ne vigyen sehová, pimasz... — Ahogy akarja. Amennyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vonalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anyakönyvvezető-nő mégsem mozdult. A vezető szó nélkül rálépett a gázpedálra. Végiggurultak a csöndes városon — kicsit furcsa volt az üres buszon, megállók nélkül. A garázs előtt a vezető lesegítette az anyakönyvvezető-nőt. — Várjon meg, kérem. Tíz percen belül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a ... batárt. Azután iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traubiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozásom miatt gyakran iszom pezsgő... helyett Traubiszódát. — Talán pincérnő? — Nem! A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Leállított egy taxit. Kérdőn nézett az anyakönyvvezető- nőre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem állhatom a nyilvános helyeket. — Én úgyszintén. — Hát akkor ... — Tudja mit?! Meghívom magamhoz. Biztosíthatom, hogy egyedülálló vagyok, és nem fogok szemtelenked- ni. — Inkább már ... hozzám. Van egy lakli kölyköm. — Nem is eshetek kísértésbe ... A lakótelepen az anyakönyvvezető- nő megállította a taxit, sietve kiszállt. Visszafordult. — Ugye, nem haragszik? Másként döntöttem, azt hiszem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Hideg vízzel zuhanyozott az anyakönyvvezető-nő. Utána belenézett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhető bőr, las- san-lassan fényüket vesztő, érdektelenné váló szemek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahelyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínű szalagot, hogy illőképpen összeadja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnek. „Ugye Te is ismered az érzést, Barátom, amikor tudatosan késlelteted a hazatérés időpontját, még egy utolsó sörre bemész a zárni készülő kocsmába, csakhogy minél később kelljen otthon lenyomni a kilincset. Ha beléptél a lakásba, lerúgtad a cipődet, kigomboltad az ingedet, már nem kívánkozol annyira el, de éppen ezért nem akarsz hazamenni, hiszen mindig szeretnéd, ha történne Veled valami sivár életedben, s ez az, ami a lakásod négy fala közt teljesen kizárt dolog.” így kezdte Bihari levelét kedvenc haverjának, akit már két éve nem látott, s azt híresztelték róla, hogy másodszor is nősülni készül. Bihari előző nap este, vidéki kiszállásról haza jövet, tíz óra után pár perccel kétrét görnyedve még bebújt a kocsmaajtó félig lehúzott rácsa alatt, a külvárosban — ismerős lévén — még kiszolgálták, s rendelt egy üveg Steffl sört, meg egy szendvicset. Nem sokan voltak már az ivóban, a zárást is csak az késleltette, hogy a főnök még egy utolsó kört kisnóblizott három félrészeg szobafestővel, akik munkájuk'porát tértek be leöblíteni, szintén nem sokkal a záróra előtt. A lány olyan észrevétlenül ragadt a csellóban Biharihoz, mint kutya szőréhez a bogáncs. Nem is látta, honnan, egyszerre csak Bihari előtt termett, s két ujjúval kicsípte az egyik kilógó téliszalámikaréjt • a zsemléből, a szájába vette, s még szinte nyelés közben odanevetett: — Ugye, nem sajnálod? Mert ha igen, veszek neked még egyet. Bihari vállat vont, nem sajnálta, majd jó érzékkel valami hülyeségről kezdett beszélni a lánnyal. Tíz perc múlva már egymás mellett lépkedtek az utcán. Bihari vásárolt és felbontott kettőjüknek egy üveg literes bort, amelyet időnként mindketten meghúztak, s a lány természetes mozdulattal bel.ékarolt, A férfinak azon járt az esze, hogyan tudná alkalmi ismerősét valamilyen fondorlattal a kiserdő felé kormányozni, ahol padok is vannak, s elvégre tavasz lévén, nincs is elviselhetetlen hideg. A nő azonban teljesen váratlanul megoldott minden problémát. — Itt lakom, nem messze, albérletben. Nem szoktam férfiakat fogadni, de most téged egy fél órára meghívlak:. A háziak rendesek, vehetünk tőlük bort is, ha nem alszanak. A fene tudja, hogy van ez, de Bihari ilyenkor sohasem gondolt a feleségére és a gyermekére — akik különben is már valószínűleg alszanak —, és felcsigázottan követni kezdte a lányt. Alig mentek száz métert, egy parasztház hátsó udvarán levő, legfeljebb háromszor három méteres szobácska zárjában kattant mögöttük a kulcs. A lány nem gyújtott világot, a szoba méreteire is csak a kívülről beszűrődő gyér fényből lehetett következtetni. Amint becsukta az ajtót, ismét töksötét lett. Halkan beszéltek, a lány arra hivatkozott, hogy a háziak mégiscsak alszanak, s be kell érniük a kocsmában vásárolt bor üveg alján lötyögő maradékával. A nő régi kapcsolatairól beszélt, de hozzátette, hogy igazán senkit sem szeretett, majd tapogatózva felhúzódtak a szélesnek egyáltalán nem mondható rekamiéra, s Bihari jól ismert, gyengéd mozdulatokkal gombolni kezdte a nő blúzát. Amaz egyáltalán nem tiltakozott, amikor ajkuk egymásra tapadt, s a férfi tenyerében érezte a lány nem túl nagy, de formás, forró mellét. „De jó, hogy bementem a kocsmába arra az egy sörre” — gondolta Bihari. Ebben a pillanatban megreccsent valami a másik falnál, kotorászás, tapogató keresés hallatszott, majd hirtelen egy kislámpa fénye világította be a kis szobát. A nő riadtan ellökte magától a férfit. Bihari nagyon hülyén nézhetett ki hunyorgó szemekkel, félig levetkőzve. Két összetolt fotelban egy nyolcéves forma kislány meresztett értet- len tekintetet anyja, s az idegen férfi felé. Először sírásra görbült a szája, majd magára talált, teljesen felébredt, s nekibátorodott. — Anyu! Mondtad, hogy kisbabát vársz, s lesz kistestvérem. A bácsi lesz az apukánk? A nő a szégyentől kezébe temette az arcát, a tenyere mögül ezt sziszegte: — Aludj, Esztike, mert úgy elverlek, hogy megbénulsz. — Eloltotta a lámpát, de Bihari élesen emlékezett a félpercnyi' világosságra, s a nő arcát rendkívül gonosznak és csúnyának találta. Mintha percek alatt éveket3 öregedett volna. A kislány riadtan fordult a fal felé, s nem mert többet szólni. A nő marasztalta a férfit, de az kitapogatta cipőit, felhúzta és köszönés nélkül távozott^ Kint a sötét udvaron belelépett a tyúkok vizébe, az alumínium lábos feldőlt, zoknija csurom víz lett. „Az isten büntetése” — gondolta magában Bihari, s egy fojtott káromkodást eresztett meg, nem törődve a főbérlők álmával. „Látod, így éldegélünk lassacskán, Barátom, néha történik is velünk valami, csak a sors fricskázó fintora jóvoltából sohasem olyasmi, és úgy, ahogyan mi szeretnénk” — zárta levelét régi haverjának Bihari. Látkép minarettel Tapodi Ilona rajza
