Pest Megyei Hírlap, 1984. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. MÁJUS 5., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 H etvenöt éve született és negyven éve halott Radnóti Miklós. A két dátum — 1909— 1944 — és ami közötte van, mindent elmond, amit a század első feléről tudnunk kell. Megszületett, hogy énekese legyen fáknak, boldogságnak, szerelemnek, s őt tömegsírba lőtték. Az elveszettek kataklizmájával emelkedett megrendítő magasságokba. Pályatársai mindig tisztának, bűntelennek és keménynek mondták, miként verseit olvasva megtudhatjuk ezt mi magunk is. Radnóti egy azok közül, akiknek a születésekor mindig a halál jut eszünkbe, holott sosem vette körül a „halottak méjyvízi csöndje”. E két véglet között pengeti húrjait Orpheusz, s közben ő megbúvik a fényben, a fák között. Nem szoborként áll előttünk, egy kissé meghajtja fejét, mintha bennünk — rá emlékezőkben — vélné meghallani szavainak visszhangját. Mindmáig őrzött tisztaság ?<wjr ff : fujíchri t-by'&Hr£evi,) X A«*- ^ ^ fate* 0 ' kaJ-o.ju<Li 4 St Mjíchl i a &*£ Cojiu Séuíiin. tfy futU. hjl «- [min.. 4/zev kufttaJ+A. ti Lyvvd. tTojt- í^j*Aí.'ffer>v f Xa*^*oC átrRA. ntí^Koy^jjitor^, , kftl dun. 'lujj., A Atnu1«K ét finnen. tisztin. úJLeA tt jiíí. 5 (roír+t f «• pi+h. Av Kfy AhyÁJU <U lyw.' ■‘wÁJKa. {J&* (tÚktC <U éht-. fl<xJbjLfdtj f <n*(m, dfa/f*. MÁuíj&x. t CUeuKylo' •XicrKyoJtH, •^VÁÁA,-< -Hog a. -ftLiffat feA. iáiéi ? Radnóti Miklós utolsó fényképe Radnóti Miklós: Száll a tavasz Előhang az Eclogákhoz Csúszik a jég a folyón, foltosra sótétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugara lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég. Száll a tavasz kibomlott hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, áléit gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyűrűző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szívére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég. Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangos, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, rijj patak ágya! ébredj már aluvó! Szerelmes vers Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég! Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a váltadon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást. Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást. „Radnóti költői tettében, a maga sajátos idilliének megalkotásával, megvalósul a szabadság: ez a rab szabadabb lett, mint őrei, méghozzá nem az álom, nem a képzelet olcsón vásárolható szabadságával, hanem azzal, hogy boldogabb múltját jelenné tudta emelni, a benne élő tisztább és jobb világ érvényét ki tudta kényszeríteni a köréje záródó borzalom ellenében, és olyasmit választott magának, amit ellenségei tőle is, az egész világtól is el akartak venni. Nem elefántcsonttornyot épített ezzel magának, hanem igazi tornyot, bástyát, a töretlen lélek erődjét. Ezt a tornyot, ezt az erődöt más néven költészetnek nevezzük. A költészet akkor érdemes tulajdon nevére, ha a torony, az erőd kikezd- hetetlenségével bírhat.” SÖTÉR ISTVÁN „Költészetének alaphangja tragikus. Korának gyermeke; tudomásul veszi e kort, és tíz év óta növekvő keserűséggel tiltakozik ellene. Nem éppen politikus költő, de szemlélete ösztönösen dialektikus. Feszültségekben, ellentétekben látja a világot, a társadalmat éppúgy, mint a természetet. Minden élő mélyében megérzi a készülő halált, de érzi azt is, hogy a halál nem szakíthatja meg az élet örök, hérakleitoszi patakzását. Remek, erős levegőjű természetleírásai tulajdonképpen mindig saját lelkiállapotáról adnak beszámolót. A fák, az állatok, az elemek mind megelevenedett hangulatok — hangulatait viszont lenyűgöző erővel formálják a természeti jelenségek. A szemlélő és a szemlélt világ, a szubjektum és az objektum tökéletes egységbe forr e versekben.” BÁLINT GYÖRGY „Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság, nem pedig a primadonna- író fontoskodó ön- és közkultusza, segítő és ártó pozíciója, mely előtt hajbókolunk, míg él az illető. De a jövendő évszázadokon keresztül az a poéta világít, aki, míg él, olyan evidensnek és jelentéktelennek láttorony ablakából ragyog, messzire, síkságon át, hegyekig! Ilyen alkotó volt Radnóti Miklós. Hadd tegyem ezt a késői mécsest az ő sírja mellé.” WEÖRES SÁNDOR „Véletlen ez a csoda? Ezzel is csak nagyon keveset, mi több, a lehető legkevesebbet mondhatjuk. Mert a nagyságban mindig ott van a bizonyos személytelen elem, amit korok szerint őrületnek, véletlennek vagy a külső összefüggések szerepének nevezünk. Radnóti, mint a leg- különbek, több önmagánál.” PILINSZKY JÁNOS „Elveszítettük őt: elveszett számunkra, elveszett a magyar jövendő számára, s ma már mindenki tudja, hogy költészetünk, egész kultúránk számára mit jelent alkotása, s jó lenne, ha egyre többen tudnák: mit jelent erkölcsi tartása, a halálig őrzött mocsoktalan tisztasága — ez a sugárzó példa az egész nemzet erkölcsi-társadalmi öröksége. Bárha egyre jobban értenénk e példa lényegét!” ORTUTAY GYULA Fannival Látom metíkínt^ (^sodáivirágzo «átok MAREYft .«ARIÉ ANETTE , JjŐRIE AUA 4 te szike YETTE M víoy&K Ifjú lányok DB Jajaaló szökőkút mellett ez a galamb is ríva repked /'H J*my\ S* -V.P #%****£/> s SDtr»<' ^ Guillaume Apollinaire: A megsebzett galamb és a szökőkút (Radnóti Miklós fordítása) szik, mint a gyertyaláng: míg mellette állunk, szinte tudomásul se vesszük, öntudatlanul foglalatoskodunk és látunk az ő fényénél — csak később döbbenünk rá, hogy egy
