Pest Megyei Hírlap, 1984. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

1984. MÁJUS 19- SZOMBAT PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN Herezeq 'Árpád­Szembesítés Nem hitted el, bogy találkozhatok. hogy ncha azért én is találkozom magammal — Pedig megesik olykor, hogy jövök a bolt (elől, mint akit éppen ütlegel az úristen, péklapáttal, jégesővel veri koponyáját; s szemben velem ugyanígy, deltaszárnyú kabátomba bújva jövök én — Máskor meg éppen ülök ama rosszhtrű boltban, borjúnyáj: huszonöt szempár legelészget rajtam, számolgatják sakktáblámon a talpas kupicákat; melyik üti le, no, ki üti le végre az utolsó parasztot?! És akkor bejövök én, és szemben velem megállók, végigmérem ezt a borzas alakot: te itt?f Zavartan igazítom meg szétzilált abroszomat, vallomást teszek; igen, én. Itt, de te? te hogy kerülsz ide?! ám ha már itt vagy. csak ülj le nyugodtan, én éppen fontolgattam a távozást, aztán te se maradj el.sokáig! Megyek is. elfele ebből a rosszhirfi boltból, ahol te most már estig elsörözgetsz a borjúnyáj között — megyek elfele, és szemben velem, mint akit állandóan ütlegel az úristen: jövök! Megint jövök, és megint csak annyit kérdezek; te itt?! én meg visszaszólók — de meddig tesz szavunk, szerelmünk, amiről így mesélhetünk, ha nagyritkán mégis találkozunk — — — Tandori Dezső­Új Duna-part Az új fasor régi gesztenyefá! kipusztulgatnak — mit lehetne várni? Hogy a lombzöld-ives évtizedek évszaknak tűnt-jöttén megfrissüljenek? Mégis! Ahogy elszámoltuk, tizenkét gesztenyefa már csak fekete törzsét sorakoztatja itt a Duna-parton, és nő a pusztulás esélye folyton. Hiányoznak, és hiányozni fognak, de csak akik tudtak róluk, azoknak. s az lenne a hiány — kimondhatatlan! —, ha tudnánk, itt gesztenyefa-alakban ki élt. mi élt, miért, s a pusztulás —: hátha csak: „jön más... !” —: más-s-ön-áltatáa A régi fasor új gesztenyefái: igérkeznek-e? így — iehet-e várni? (EGY NAPFÉNYES NAPON) Grabócz Gábor: Frankföldi mutatványosok F ernand a gyeplőt mélyen ha­sa alá húzta, s bőszen „ho- hó”-zott a lejtőn zötykölődő eknós szekér bakján. Szikár, barna arcán magabiztos vonások ültek. Jacqueline világos, lengő ruhában a szekér után kötött, kimustrált gumi­abroncson himbálózott — ő volt a fék. Hosszúkás arcán szőke tincsek ugrándoztak, köztük vidám vadgesz­tenyeszempár fénylett. Barbuche, a gyér szakállú kecske békésen bak­tatott az árokszélen, ostoba fejét meg-megrántotta a szekér orrához erősített pányva. A kocsi alján hú­zódó deszkapolc hálója mögött csir­kék forgolódtak. És a slampos-zö- mök igásló még valakit húzott; a másfél éves Benjámint, aki a nap­szítta ponyva alatt békésen aludt. A vándormutatványos család be- zötyögött St. Michelbe, s hangos „hé-hó”-val megállapodtak a fa­lucska szűk főterén. Az őszibarackosból teli furgonok­kal hazapöfögö parasztok mogorva arcvonásaiba mélyen bevilágított a narancstónusú délutáni nap. öt perc sem telt el, s a csöpp fa­luban már mindenki tudott a fura jövevényekről. Fernand kifogta a lovat, és a pol­gármesterlak felé indult. Hamaro­san elégedetten baktatott vissza: — Megvan az engedély! Gyerünk, hamar, este játszunk! Csak megnéz­te, cigányok vagyunk-e... Jacqueline szó nélkül sürgölődni kezdett-, pontosan tudta a dolgát. Legelőször a színes vászonplakát került föl az útszéli öles tölgyfa kér­gére: „Fernand és Jacqueline, az ezertrükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár!” Majd nyomatékül Fernand egy özönvíz előtti dobot vett elő, s élesen megpergetve négyszer-ötször kikiáltotta ugyanezt. A szemközti szatócsüzlet pultja mögül a boltosné kíyáncsian dugta ki bozontos fejét. A kis teret kö­rülfogó kőcsipkés házak naphevítet­te spalettái nyikorogva tárultak fő!, s az ablakokban töppedt anyókák apró szembogara fénylett tompán. A térre szállingózni kezdtek a gyerekek, és lesték Fernand fürge mozdulatait, ahogy a félkör alakú, négyszintes nézőpadsor meg a pi­ros paravános, hevenyészett szín­pad Lassan összeállt. Színes, virágmintás ruhában zi­lált, marionett mozgású lány kacsá­zott a plakát elé, s csonka hango­kat gurgulázva, boldog vigyorral ta­pogatni kezdte. „A falu bolondja” — látta rajta rögtön Jacqueline, és néhány barát_ ságos szót szólt hozzá. A jámbor lé­lek ezt-azt motyogva otthonosan el­helyezkedett a kocsirúd tövében, s halkan dudorászni kezdett. Az út közepén sánta, foltos szőrű eb tűnt föl, megállt kicsit, fáradtan körbelesett, majd a szekér alá von­szolta magát, ahol mancsára hajt­va fejét, félrecsüngő nyelvvel lihe­gett. Fernand fogta megint a dobot, megpergette keményen, s kiáltott: — Fernand és Jacqueline, az ezer­trükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár! Aztán enni adott az állatoknak, majd a kocsirúdra akasztott tükre elé ült, s nekiállt kifesteni az ar­cát. A kirajzolódó fehér-fekete-pi- ros színek láttán a félkegyelmű lány éles hahotázásba tört ki, de hirtelen elcsendesedett, és sétálga­tott megint tovább ernyedt taglej­téssel. — Gyülekeznek már? — kiáltott ki Jacqueline a szekérből, és óvato­san letette a jóllakottságtól kipirult Benjámint. — A csirkéket be kel­lene hajtani! — Jó, de úgy látom, még várha­tunk, nem sietik el ezek a St. Mi- chel-iek... Közben a két sarokkal odébb lé­vő kiskocsma megtelt vacsorájukat elégedetten fel-felbüfögő férfiakkal. Beszédtémát nem kellett keresniük: ' Na, mit szólsz? — kezdte egy rezes képű, püffeteg figura. — Me­Tóth-Máthé Miklós: Fehér csend fcotwl van a szívbetegek kórter­wemi van mében_ délutáni csend. „Fehér csend” — gondolja a színész, és megtapintja a pulzusát. Mintha a szívéből lüktető morzejeleket akarná felfogni. Vajon mit üzen? Uzen-é valamit? A szomszéd ágyon az öregember énekelni kezd. Halkan, dünnyögve: „Túl a Tiszán faragnak az ácsok ...” — Hagyja már abba ... — szólal meg a könyvelő. — Nem érti? — Jól van, no... — mondja az öregember. Felül az ágyon, kitaka- ródzik. — Meleg van itt — mondja —, nagyon bedurrantottak. Maguk nem úgy érzik? Senki sem válaszol. A csendben hallani, ahogy a rosszul elzárt csap­ból csepeg a víz. Az öregember felfi­gyel rá. lekászálódik az ágyról, oda­megy elzárja. — így ni — mondja —, most már jó lesz. — Maga nem tud nyugodtan fe­küdni? — A könyvelő hangjában ingerültség. — mit császkál örökö­sen? — Csak elzártam — mondja az öregember —, csöpögött. Ott toporog a mosdónál, mint aki nem tudjg eldönteni, mihez is kezd­jen most. Megigazítja a törülköző­ket, a szappant gondosan a tartóba teszi. — Vizet... — nyög fel a szélső ágyon a műbútorasztalos —, vizet... Az öregember gyorsán vizet enged a pohárba, odaviszi, felülteti a be­teget, megitatia, Aztán még-a pár­nát is puhábbra paskolja kicsit, mi­előtt visszafekteti. — Köszönöm — mondja a műbú­torasztalos. — Semmi ez — mondja az öreg­ember —, segíteni kell egymáson. Visszaballag a mosdóhoz, a poha­rat kiöblíti, majd lefelé fordítva te­szi a helyére. Zsófi nővér nyit be az ajtón. — Imre bácsi! Szóljak a doktor úrnak? — Megyek már — mondja az öregember, és mint a csínyen kapott gyerek oson az ágyához. Űtközben kétszer is hátrasandít, és amikor látja, hogy a nővér nincs már bent, nem fekszik le. csak leül az ágy szé­lére. Szétnyílott pizsamája látni en­gedi a szívritmus-szabályzót. A szí­nész nézi, majd ocjamutat ró. — Na, mi van ’a rádióban, Imre bácsi ? — Most éppen semmi — nevet fel az öreg, és megsimítja a pacemé- kert —, de ha akarja, kinyithatom. — Hát nyissa ki — mondja a szí­nész, és mosolyogva figyeli, ahogy az öreg „csavargat” rajta. Napi kö­zös tréfájuk ez a játék. — Megvan — mondja az öreg­ember —, vers van benne... Arany­vers. A Pázmán lovag. — Azt is tudja kívülről? — Tudom. De tudom én a Toldit is. Igaz, most már csak az első ré­szét, de valamikor fújtam az egé­szet — Ne beszéljen már! Az egészet? — Az egészet, ha mondom. Volt időm észben tartani, hiszen amíg a cipőket reperáltam, azt mondogat­tam közben. Csak amióta nyugdíjas lettem, jöttem ki a gyakorlatból. De azért még most is sok Arany- meg Petőfi-vers van a fejemben. Na, mondjam a Pázmánt? — Mondja, Imre bácsi. — Vára öblös termében jár alá s fel bajnok Pázmán... — kezdi el az öreg. — Teremében — mondja a szí­nész. — Igaz is — csillan az öreg sze­me —, a szótag miatt. — Igen — mondja a színész —, a szótag miatt. — Teremében ... — nevetgél az öreg —, teremében ... Jobb is így ez, nagyobbnak tűnik. — Mitől van magának olyan jó kedve? — kérdezi a könyvelő. — A masina a mellén, maga meg ne­vetgél ... — Hát mit csináljak? Sírjak? — Nem azt mondom, de ilyen ál­lapotban ez egyszerűen érthetetlen. Én se voltam komor ember, szeret­tem a viccet, a tréfálkozást, min­dent ... De amióta behoztak ide, egyébre se tudok gondolni, csak az elmúlásra. — Na látja, ezt rosszul teszi — csóválja a fejét az öregember —, ezt bizony nagyon rosszul teszi. Nem szabad a halálra gondolni, mert ak­kor csak idecsalogatjuk. Amióta az eszemet tudom, én sohasem törőd­tem a halállal, pedig két háborút is megéltem, a másodikat katonaként. De ott is csak azt néztem, ha jöttek a golyók, hogy látom-e még a fákat. Mert amíg a fákat láttam, addig tudtam, hogy nagy baj nem lehet, hiszen élek ... — Fantasztikus — mondja a könyvelő —, fantasztikus. — Meg aztán — folytatja az öreg­ember —, mindig is szerettem a vi­dámságot. Egy időben vőfély is vol­tam a faluban.- Sok jó rigmust el­mondtam én akkor, bizony... De azért a verseket jobban kedvelem ... Aranyt meg Petőfit. Van Petőfinek az a verse, hogy ezrivel terem a fán a meggy... Elmondjam, művész úr? — Mondja csak, Imre bácsi. Biz­tosan szívesen meghallgatják a töb­biek is. — Rövid? — kérdezi a könyvelő. — Rövid — mondja az öregember. — Akkor nem bánom — mondja a könyvelő. Eszébe isit az öregnek a mű­_____ 1 ___ bútorasztalos is. Fe láll, odamegy hozzá. — Magát nem zavarja? — Micsoda? — Hát... ha elmondok egy kis verset. — Verset? — Azt. Petőfitől. — Felőlem mondhatja — sóhajt a műbútorasztalos —, nekem már tök­mindegy. — Tökmindegy? Miért lenne ma­gának tökmindegy? — Miért? Nézzen rám. Mozdulni is alig bírok. — Bír majd, ne féljen — mondja az öregember —, táncolni is fog, ne­kem elhiheti. — Táncolni? Menjen már! — Na, majd meglátja. Aztán jus­sak eszébe, ha ropja a csárdást. — Tangó... — nevet a színész —, előbb csak a tangót. A műbútorasztalos is elmosolyo­dik, kicsit feljebb mozdul a párnán. — Halljuk hát azt a verset — mondja. — Csak iszom előbb — mondja az öregember —, mert kiszáradt a szám. Művész úr, a színészeknek Is ki szokott száradni a szájuk? — De még mennyire, Imre bácsi. Csak mi borral nedvesítjük olyan­kor. — Borral — nevetgél az öregem­ber —, borral... Hát hol van Itt bor? „ — Kérjen a nővértől — mondja a könyvelő —, hátha hoz magának. — No hiszen — mondja az öreg­ember —, no hiszen. Méghogy a nő­vér ... Odamegy a mosdóhoz, ,iszik’ maJd ____________I_______Hlassan visz­sza indul az ágyhoz. — Egy kicsit ledűlök — mondja —, megszédültem. — Mert sokat mászkál — mondja a könyvelő. Az öregember nem válaszol, vé­gigfekszik az ágyon. Csend van. A színész narancsot vesz ki az éjjeli- szekrénye fiókjából, meghámozza. — Imre bácsi — szól oda az öreg­nek —, kér narancsot? Vérbélű, ki­csit savanyú. Szereti? Az öregember mozdulatlanul fek­szik. A színész felkönyököl, megnézi jobban. — Imre bácsi! Mi van magával? Megnyomja a csengőt, Zsófi nővér érkezik sietve. — Mi történt? — néz körül. — Az öreg... — mondja a szí­nész A nővér odaszalad, felemeli az öregember lecsüngő kezét, nézi a pulzusát. Aztán már rohan is kifelé, hogy perceken belül az ügyeletes orvossal érkezzen vissza. Nem sok­kal utánuk jön a főorvos is, de segí­teni már ő sem tud. — Nagyon beteg volt az öreg — ■ mondja a főorvos —, kész csoda, hogy bírta eddig is. Igen, igen, kész csoda. Nem csupán a szíve, de a mája, az epéje ... Már jóval előbb számítani lehetett az exitusra. * Elhallgat, körülnéz, mintha választ várna valakitől, talán a szavai meg­erősítését, de nem szólal meg senki. — Hát igen... — mondja a főor­vos —, hát igen... Uraim, van va­lami probléma? Az ágyak felől csak a csend. A színész lassan legyűr egy gerezdet a narancsból. Később egy ápoló spanyolfalat hoz, és elkeríti vele az öreget. A fo­lyosóról behallatszik a vacsorát szál­lító kocsi zörgése. A félig nyitott ajtón ételszag úszik be. Aztán az ápoló kimegy, csöndesen behúzza maga után az ajtót. — Azt hittem, örökké fog élni — mondja a könyvelő. — Uraim, önök nem így gondolták? gint cigányok jöttek a nyakunkra...! Csak ezek kóborolnak még ilyen vá- nyadt kordákon Citroen helyett. — Pedig a nő szőke, igaz, a bőre elég fekete — folytatta alig nyelve le borát egy laskagomba fejű alak. — Tán nem láttál még pingált hajú cigányasszonyt? — krákogott közbe egy kefenyakú, köpcös em­berke. — Ismerem ezeket jól, nem kell ezeket védeni! És hogy csinnad- rattáznak! Fernand megint épp megpergette a dobot, mondókájához hozzátéve: „Aki jön, aki nem — még tíz perc, és kezdjük szenzációs produkción­kat! Csak szaporán, szaporán, fog­lalja el mindenki a helyét, amíg van!” Az utolsó mondatot csupán fanyar gúnyból tette hozzá, mert érezte, a házak előtti kispadokon fejüket összedugó asszonyságok sem­mi jót nem susmutolnak róluk. Igen, ott is ugyanazok a gyűlölködő vér­csehangok csattogtak, mint a kocs­mában. A nézőknek felállított padsoron négy-öt gyerek fészkelődött izgatot­tan, meg a jámbor félkegyelmű ku­porgott még a fölső soron, bokájá­nál szorosan összekulcsolt kézzel. — Hagyjuk a fenébe! Szereljünk le, és együnk! — vágott öklével a kocsi ponyvájára Jacqueline. — Ma­radt még egy borunk a múlt hét­ről... — Csodán egy népség!'— meren­gett el keserédes bohócarccal Fer­nand, majd fölpattant, levágta a ke­zében agyongyűrögetett festéke* vattát, s fölcsattant. — Ma nem sze­relünk le, azért is játszunk! Fogta a dobot, vadul megperget­te, és kiáltott: — Mélyen tisztelt publikum! Kez­dődik a fergeteges produkció! A gyerekek arca kigyúlt, abba­maradt a nyüzsgölődés. Ekkor asszonyok trappoltak a tér_ re magabiztos léptekkel, s lerángat­ták a pádról síró, toporzékoló cse­metéiket. Aztán kopogó sarokkal el­tűntek a kapualjakban, döngve csa- jppdt4a^,.,be, qjábuk a tölgyfaajtók. Csak a félkegyelmű Jány gubbasz­tott tovább, s mosolygott bárgyún. Fernand-ék csak egy számot ad­tak elő, amit a függönyök mögül leselkedő népek meredt szemekkel figyeltek: a parasztnak öltözött Jacqueline furkósbottal kergeti a pipacsarcú bohócot, és mindahány­szor le akar rá sújtani, a bot el­rántja, s maga vágódik hasra. Fernand-ék abbahagyták, és csend­ben leszerelték a színpadot. Fer­nand letörülte arcáról a festéket, s a szekérből egy csálé kis asztalt penderített elő. Három farönköt ál­lított mellé. Kenyeret, bort, érett kecskesajtot tett az asztalra, majd intett a bolond lánynak. Az ottho­nosan letelepedett, arca suta mo­solyra rándult, s békésen falatozni kezdett. R eggel Fernand friss „hé-hő”- jára ingva, zötyögve megin­dult a szekér. Jacqueline há­tul, az aszfalton sustorgó gumike­réken állt. Kinyújtott kezével a sze, kér vasába kapaszkodott, a másik­kal meg integetett hátrafelé. A fél­kegyelmű lány vállára kókadó fej­jel ült az útszélen, s nézte, nézte a lassan távolodó kocsit. Várakozás (Részlet) Füle? Erzsébet munkája

Next

/
Thumbnails
Contents