Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

1984. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ i PEST MEGYEI HÍRLAP 5 Antropológiai vagy társada­lomontológiai szinten az akti­vitás az ember egyetemes és örök jellemzője. Marx nyo­mán Lukács György „A tár­sadalmi lét ontológiájáról" harmadik kötetében, a „Pro- legomená”-ban azt írja, hogy az ember a maga belső vilá­gít azokban a folyamatokban hozza létre, melyekben hat a külső, tárgyi világra. „A két »világ« kölcsönhatásában tel­jesedik ki a gyakorlat, az em­beri aktivitás. Belőle fejeződik ki a mindig viszonylagos tu­datosság, mint a környezethez való újszerű, aktív alkalmaz­kodás elengedhetetlen előfel­tétele.” Az értelmezésnek ezen a szintjén az emberi tevékeny­ségformák összességéről van szó, tárgyi és — növekvő mér­tékben — szellemi aktivitás­ról, hatáselviselésről és hatás­kifejtésről, az arisztotelészi praxiséról és poiéziszről. (Az előbbi kimerül önmagában, például utazást tenni, az utób­bi új valóságot teremt, pél­dául egy pár cipőt vagy egy szobrot létrehozni.) Az aktivitás alanya itt az emberiség és minden egyes ember. Az állampolgárok és a hatalom Ez az aktivitás több lénye­ges mozzanatban különbözik minden más eleven lény akti­vitásától. Nemcsak ingereikre adott válaszokból áll, nemcsak ösztönök vezérlik, hanem tu­datosan kitűzött célok is. Egyedül az embernek van jö- vőtudata. Egyedül ő képes ak­tuális tevékenységét aláren­delni annak, ami még nem létezik, de létrejöhet. Az em­beri aktivitást nemcsak a kör­nyezet esetleges változásai módosítják, hanem csakis folytonos változásokban léte­zik, miközben megőrzi mind­azt, ami valaha volt. Történel­me van és múlttudata. A megőrzés pedig — mely az ember nembeli identitástuda­tának is feltétele — az embe­ri objektivációk, az átfogó értelemben vett kultúra fenn­maradása és elsajátítása út­ján megy végbe. Ebben az összefüggésben a nevelés-el­sajátítás társadalomontológiai kategória. Az emberi aktivitás elvileg egyetemes. (Noha ter­mészetesen minden történelmi pillanatbán konkrétan megha­tározott és korlátozott.) Sem az aktivitás színtereit, sem hatósugarát, sem módjait nem kötik meg végérvényesen az ember valamiféle adott, ere­deti sajátosságai. Ezt látjuk akkor is, amikor átlépünk az emberi aktivitás szóban forgó különös szférá­jába, a politikai szférába. Amióta ez a szféra kiemelke­dett a társadalmi össztevé- kenységből, az ember képessé vált arra, hogy önnön viszo­nyait sajátos aktivitásformák alkalmazásával célirányosan formálja. Magától értetődően az osztálytársadalmakban a célok megoszlanak és minde­nekelőtt arra irányulnak, hogy a szembenálló osztályok aktivitásterét visszaszorítsák, korlátozzák. A politikai aktivitás tehát először is úgy tűnik a sze­münkbe, mint a társadalmi nagycsoportokba — valamely osztályba, rétegbe — való bé­rtartozás megszerzésének és megtartásának folyamata. Mindamellett a prekapitalista társadalmakban sokkal in­kább a „beleszületéstől”. füg­gött a részvétel, mintsem a részvételtől a beletartozás. És maga a „részvétel” is fölöt­tébb sok jelentésű kifejezés. A tőkés országokban mind a mai napig — kissé egyszerű­sítve — azt mondhatjuk, a tömegméretekben megkívánt politikai aktivitás a választói, szavazási aktivitásra korláto­zódik. Nem véletlen, hogy a polgári politikai szociológia legjobban kiművelt ága éppen a választói magatartás szo­ciológiája. Ami azonban minket most a leginkább érdekel, az a po­litikai aktivitás kétfajta meg­közelítésmódjának kapcsolata. A polgári politikai szociológia immár klasszikusnak számító müvében Almond és Verba a politikai kultúra fogalmában véli megtalálni a kétféle szem­lélet közti közvetítést. Vala­mely társadalom politikai kul­túrája ugyanis a lakosság is­mereteiben, érzelmeiben és ér­tékeléseiben belsővé vált poli­tikai rendszert jelent. Az idé­zett szerzők a politikai kultú­ra három fő típusát különböz­tették meg: a parokiális, az alattvalói és a részt vevő po­litikai kultúrát. A parokiális kultúrában még nem külö­nült el a politikai szfé­ra, az alattvalói politikai kultúrában, akár azonosulnak a rendszerrel, akár elvetik, lényegében passzívan viszo­nyulnak hozzá. Csak a „részt­vevő” vagy participációs poli­tikai kultúra az aktivitás ki­bontakozásának a világa. No­ha a másik két kultúra ma­radványai általában iitt is megtalálhatók mint szubkul­túrák. Eltérően az elmélet ideáltípusaitól, éppen a politi­kai kultúra vegyes típusai lé­teznek valóságosan. A részvé­tel dominanciájának vegyes politikai kultúráját nevezték el a szerzők állampolgári kul­túrának. Gondolati konstruk­ciójuk odavezet, hogy megta­lálni vélik „a demokráciával” azonosított amerikai és nagy- britanniái politikai rendszer kerete között. Kulcsár Kál­mán sikertelennek minősíti Almond és Verba tipológiai kísérletét, s ennek okát ab­ban látja, hogy „a tényleges politikai folyamatokban a mindennapi ember individuá­lis — gyakorlatilag választási — részvétele távolról sem olyan jelentős, hogy a politi­kai folyamatok, események szempontjából meghatározóan döntő vagy éppen a politikai kultúra tipizálására alkalmas tényező legyen.” Maga a „politikai kultúra” fogalma azonban jól használ­ható, s az utóbbi években a kibontakozó marxista oolitika- tudomány egyre inkább él is vele. Tárgyunk szempontjából kü­lönös figyelmet érdemel a szovjet Burlackij meghatá­rozása, aki szerint a politikai kultúra „a különböző társa­dalmi rétegek és egyének ha­talommal és politikával kap­csolatos ismereteinek és elkép­zeléseinek szintje, valamint politikai aktivitásuknak ezál­tal meghatározott foka.” A felkészítés és a felkészülés szerepe Felvetődik azonban a kér­dés: a szocializmus fejlődése nem tart-e abba az irányba, ahol a „mindennapi ember in­dividuális részvételének” je­lentősége lényegesen megnő. Az a program, melyet Lenin az „Állam és forradalom”-ban vázolt fel, s amelynek lénye­ge — polgárháborúk, bloká­dok, intervenciók, forró- és hi­degháborúk, úttévssztések, visszaesések, elpártolások és minden „váratlan” világtörté­nelmi fordulat ellenére — va­lóságos folyamattá vált, nem a 1 legszélesebb értelemben vett „részvételi” társadalom prog­ramja-e? E program része egy új politikai kultúra kifejlesz­tése. Ez előfeltétele s egyszer­smind eredménye is a szüksé­ges és lehetséges politikai akti­vitásnak. Sok itt a tisztázandó problé­ma. Ragadjunk ki néhányat! Kulcsár Kálmán 1939 de­cemberében a Társadalmi Szemlében szemügyre vette a politikai aktivitás társadalmi tényezőit, és a politikai életben való részvétel fő formáit lényegében a szer­vezeti hovatartozás foko­zatai szerint rendezte rangsor­ba. A részvétel négy síkját különböztette meg: az „általá­nos aktivitás” az állampolgár­ságból fakad (választásokon és döntéselőkészítő vitákban va­ló részvétel, valamint az igé­nyek és vélemények kifejezés­re juttatása különféle csator­nákon), a „tagsági részvétel” azokat a jogokat és kötelessé­geket jelenti, melyek valamely állami-politikai szervezethez való tartozásból következnek, a különböző szintű testületi szervek munkájában való rész­vétel alkotja a következő fo­kozatot, s végül az állami és politikai apparátusokban vég­zett munka képviseli a politi­kai aktivitás leginkább pro- fesszionalizált formáját. Semmi kétség, a valóságot híven tükrözi ez a felosztás. De megsejtet valamit egy ne­héz problémából is. Hogy az aktivitások hierarchikus rend­be szerveződnek, az önmagá­ban még nem problematikus, mivel az egyes fokozatok nem lezártak, s nem képviselnek értékhierarchiát. A probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy az aktivitás valamennyi szinten formalizálódhat, hogy a szervezetek aktivitásigénye könnyen kimerül a részvétel formális jegyeinek való meg­felelésében. És most már bevonhatjuk gondolkodásunkba a felkészü­lés-felkészítés témakörét is. Ha az aktivitás intenzitása és szakszerűsége az elmondott módon szintezett, nyilvánvaló, hogy minden magyar állam­polgárnak meg kell kapnia az általános aktivitásra felkészítő „állampolgári nevelést”, majd szűkülő körökben részesed­niük kell a tagságuknak, vá- lasztottságuknak'megfelelő po­litikai művelődés tartalmai­ban. Ami itt problematikus, az a politikai művelődés köreinek fokozatos „szűkülése”. Ha a vezetők presztízse abból táp­lálkozna, hogy olyan informá­ciókhoz és tudáshoz juthatnak hozzá, melyek mások elől el vannak zárva, hogyan valósul­hatna meg a vezetők társadal­mi ellenőrzése? A marxizmus egyetlen ele­mében sem válhat „titkos tan­ná”, a „beavatottak” ezoteri­kus műveltségévé. Egyfelől kétségtelenül arra van szük­ség, hogy mindenki abban a politikai műveltségben része­sedjen, melyet szervezeti tag­sága, funkciója számára szük­ségessé tesz, de másfelől ez a műveltségi szint a szocializ­musban nem válhat előjoggá, privilégiummá. A privilegizáció egyik mód­ja éppen a formális aktivitá­sok kiváltására való törekvés, vagy az ilyenekkel való meg­elégedés. De nem kevésbé ká­ros, ha a passzivitást kíván­juk egy csapásra, kellő moti­váció nélkül érdemi aktivitás­sá átváltoztatni. A szervezeti élet ugyanis látszólag kielégítően, sőt egé­szen kiválóan folyik, ha az akciókban elegendő a részt­vevők száma, ha a gyűléseken akad kellő számú felszólaló, ha az írásos anyagok időre és az illő terjedelemben elkészül­nek és így tovább, akár ki­elégít mindez értelmes, ér­dembeli funkciókat, akár nem. Nem tulajdoníthatunk bár­milyen politikai aktivitásnak pozitív értéktartalmat, hanem csak annak, amelyik tényleges funkciót tölt be, mégpedig ha­tékonyan. Internacionálís és nemzeti elemek Az új politikai kultúra és az aktivitás bensőséges kap­csolatát valamivel részleteseb­ben a következőképp jelle­mezhetjük: Ez a politikai kultúra lé­nyege szerint aktív, dina­mikus. Nem a meglevő válto­zatlan megtartására irányul, hanem a forradalmi átalaku­lás véghezvitelére, kiteljesíté­sére. Központjában egy straté­giai elképzelés áll, a szocia­lizmus, immár a fejlett szo­cializmus megvalósításáról. Ez természetesen mindenkor ma­gában foglalja az adott hely­zet, a kialakult erőviszonyok konkrét elemzését is. A mar­xizmus—leninizmust nem le­het egyszer s mindenkorra el­sajátítani, mivel együtt mozog a történelemmel és előtte jár a politikai cselekvésnek. A szocialista politikai kul­túra a tömegek aktivitásaként nyilvánul meg. A legszorosab­Az egész politikai élet egyik kulcskérdését kívánjuk megragadni, amikor azt vizsgáljuk, hogyan hat a szer­vezett politikai képzés-önképzés a közéleti aktivitás ki­bontakozására. De hát miért is kell ezt vizsgálni? Ki ne tudná, hogy a marxizmus—leninizmus eredendően olyan elmélet, mely — világtörténelmi méretekben — a tömegek mozgósítására tör, s hogy a századunkban végbement nagy társadalmi fordulatok, mindenekelőtt az oroszországi szocialista for­radalom, demonstrálták is ennek az elméletnek hatal­mas gyakorlatformáló erejét. A kérdés azonban módosult alakban újra meg újra visszatér. Ellenfeleink, kritikusaink egy része ma úgy fo­galmaz: a marxizmus felrázhalta a klasszikus kapitaliz­mus és a korai monopolkapitalizmus kizsákmányolt osz­tályait, bizonyos fokig ma is hatékony lehet a fejlődő or­szágokban, de aktivizáló ereje elapadt az úgynevezett jóléti vagy posztindusztriális társadalmakban; a szocialis­ta országokban pedig adhatott kezdeti impulzust, de nem képes a haladás további ösztönzésére. Erre elméletileg is felelnünk kell. A válasz részeként fel kell tárnunk, mi­képp is válik ma nálunk az elmélet cselekvéssé. Termé­szetesen az az elmélet, mely megőrizve igazolt lényegét, az új kérdésekre új feleleteket képes adni. Egyre jobban előtérbe kerül az a belátás, hogy az esz­mék — bármekkora legyen is a hatóképességük — soha­sem önerejükből hatnak, hanem közvetitő mechanizmu­sok révén, melyek viszonylagos önállósággal rendelkez­nek, s melyektől nagymértékben függ a mindenkori eredmény. A marxizmus—leninizmus olyan eszmerendszer és metodológia, melynek felhasználásával és alkalmazá­sával a társadalmi valóság viszonylag nagy pontossággal megragadható, de a lehetséges és szükséges változtatások potenciáljává csak annyiban válik, amennyiben megfe­lelő utakon-módokon ténylegesen behatol a tömegekbe. Azt a tételt igyekszem részletezni és bizonyítani, hogy a marxizmus—leninizmus társadalmi programjának meg­valósulása aktív elsajátítási folyamatot előfeltételez. Ezekkel a gondolatokkal vezette be Zrinszky László, az MSZMP Politikai Főiskola tanszékvezető egyetemi taná­ra, a Pest megyei Oktatási Igazgatóságon — a propagan­disták napján — tartott előadását. Az alábbiakban ebből adunk részletek ban összefügg a szocialista demokrácia elért fokával és további kibontakozásával. El­vileg véget vet annak a ket­tősségnek, mely az „elit” poli­tikai tájékozottsága, beava- tottsága, felkészültsége, cse­lekvőképessége és a nagy tö­megeknek a lényeget és a hát­teret illető tájékozatlansága, kiszolgáltatottsága, manipulált részvétele között a preszocia- lista viszonyok között mindig is fennállt, és ami különös­képp jellemzi a kapitalizmust, ahol a manipulált politikai aktivitás a szabadon' válasz­tott cselekvés látszatában je­lenik meg. A szocialista politikai kul­túra minőségi jellemzői közül ki kell emelnünk a tudomány különleges szerepét. Szorosan összefügg ez a tudatosság új minőségével, melyet Lenin annyira hangsúlyozott és ser­kentett. A pártoktatásnak az a szervezett módja, mellyel a marxista—leninista pártok mindenütt élnek, ebből a fel­ismerésből származik. Mi már jóformán észre sem vesszük, pedig mekkora fordulat a po­litikai kultúra és egyáltalán az emberi művelődés történe­■ :♦ A í ­. -. 'y tv L, : r 1 Aki tenni akar, talál teret Egy közösség erejét azon is le lehet mérni, hogy mennyire képes folyton megújulni, mindig friss ötletekkel előállni, s meg is valósítani azokat. A dánszentmiklósi—albertirsai Micsurin Tsz gombatermesztői megmutatták: parányi találékonyság, nagy szakértelem, sok munka miként növelheti a közös értékeket. Amit tettek, roppant egyszerű: a hűtőháznak abban a termében, amely már felszabadult az almatárolásból, praktikus állványokra alapanyaggal telített zsákokat telepítettek, s azok­ban hófehér gombákat nevelnek. Bizonyították ezzel, hogy akár a legnagyobb szavaknál is többet ér a legapróbb cselekvés. Erdős! Ágnes felvétele tében, hogy a lakosság nagy hányada tudományos színvona­lon tanulmányozza a társada­lomelméletet, a politikai gaz­daságtant, a filozófiát, bel- és külpolitikánkat, az államelmé­letet és így tovább. És a párt­oktatás csupán egyike azok­nak a közvetítő mechanizmu­soknak, melyek a tudomány eredményeit beviszik a társa­dalmi tudatba. Ily módon vá­lik az ösztönös aktivitás nagymértékben tudatossá. A tömegek cselekvését jellemző híres marxi kitétel — a „nem tudják, de teszik” — így ala­kul hát fokozatosan egy új formulává: „teszik, mert tud­ják”. A szocialista politikai kul­túra a benne részesedő egyén­nel szemben azt a követel­ményt támasztja, hogy egyes elemei álljanak összhangban egymással, a politikai cselek­vés feleljen meg a politikai értékeléseknek, az értékelések ne különbözzenek a megisme­rő és érzelmi összetevő tartal­maitól. Magától értetődően minden politikai kultúrában érvényesül ilyen tendencia, de míg a polgári politikai kultú­ra az átlag egyéntől csupán annyi politikai aktivitást vár el, amennyire a pártpluraliz­mus működtetéséhez szüksége van, a szocialista politikai kul­túrában az elméleti tudás, a politikai műveltség döntő kri­tériumává lép elő a gyakorlat­ban való megfelelő részvétel. A szocialista embereszmény a tevékeny közösségi ember, a „homo politicus”. Az átmeneti korszak politi­kai kultúrája vegyes típusú, hiszen átmeneti társadalom­ban nem is lehet más. Alap­vető politikai kérdés, hogy az uralkodó kultúra milyen vi­szonyt alakít ki a kisebbségi politikai kultúrákkal szem­ben. A népfrontpolitika az egyik válaszlehetőség. Ez fel­tételezi sokféle típusú és in­dítékú politikai aktivitás egy­idejű jelenlétét a társadalom­ban. A szocialista politikai kul­túrában az internacionális és a nemzeti elemek ötvöződ­nek; a történelem során nem­zeti keretek közt kialakult és hagyományozódott politikai attitűdök sajátos színezetet adnak, és jellegzetes nemzeti különbségeket hoznak létre. Ez az aktivitások újabb variá­cióit teremti meg. A szocialista politikai kul­túra is rétegzett, heterogén, és ez abban is kifejezésre jut, hogy a politikai aktivitás egyenlőtlenül oszlik meg; az átmeneti korszakokban a fel­fokozott politikai aktivitástól, a politikai funkciók túlhalmo- zásától a szinte teljes pasz- szivitásig igen sokfajta poli­tikai magatartás megtalálható a társadalomban. v i k i Bármely történelmi pillanatban ái aktivitás egyetemesen emberi E msrxisffl programot Lenin vázolta fel

Next

/
Thumbnails
Contents