Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-29 / 100. szám
1984. Április 29., vasárnap 5 Gondolatok a hátrányos helyzetiről Mai tények, holnapi feladat Több közlekedési tábla figyelmeztet, hogy az úton fékpróbát tartanak, amikor letérünk Ráckeve felől a Szigetújfalu felé vezető útra. Enél- kül is éreznénk — kátyúról kátyúra haladva —, hogy az időjárás és a nagy gépjárművek megtették a magukét. Az Aranykalász Tsz gyümölcsöse mellett bekanyarodva, hirtelen széles és sima műútra érünk, s hamarosan látszanak Újhegy első házai. Csendesek a porták. Mozgolódás egyedül a cukorkaüzem környékén tapasztalható: kőművesek rakják a falakat, főzik a bitument. — Mitől lenne itt élet? — kérdez vissza keserűen Ber- náth Lászlóné, öt gyermek édesanyja. — Mi a gyümölcsös túloldalán lakunk, légvonalban alig néhány száz méterre a cukorkaüzemtől, illetve az iskolától. Mégis kilométereket kellene a gyerekeknek gyalogolni a kerítés mentén, megkerülve a meggyültetvényt. Bár alsó tagozatos iskola működik Üjhegypn, mind a három iskolás lányom bejár Ráckevére. A kicsi, Elvira még csak negyedikes, de inkább a nagyobb testvéreivel megy, nem engedem egyedül hóban-sárban a pusztában gyalogolni. Bár, sokszor nem tudom, mi lenne a jó. Az én gyerekeim a nulladik óráról mindig elkésnek, s ha délutá- nosok, akkor az utolsó egy-két óráról is el kell jönniük. A menetrendhez igazodva S ezzgl nemcsak a Bernáth lányok vannak így. A majd háromszáz lelket számláló tanyaközpontból naponta tizenegy felső tagozatos indul iskolába, tömegközlekedés híján a ráckevei Aranykalász Termelőszövetkezet segítőkészsége révén. A szövetkezet autóbusza ugyanis reggelente hozza Újhegyre a cukorkaüzemben dolgozó ráckevei asszonyokat és összeszedi a környékről a körzetközpontba igyekvő tsz-öolgozökat. Erre az autóbuszra fölengedik a gyerekeket, délután pedig negyed öt tájban fölveszik és a munkásokkal együtt hazaviszik őket. A járat természetesen nem tud a diákok órarendjéhez igazodni. Ezért reggel mindig elkésnek, délután pedig előbb eljönnek. Az osztott iskola a kis település szélén helyezkedik el, az ablakokból a végeláthatatlan gyümölcsös a panoráma. Az aprócska előtér egyszerre szolgál öltözőként, szertárként és tornateremként, középen egy — a szoba méreteihez képest — óriási sportszekrénnyel. A tanteremben fegyelmezett kis emberpalánták ülnek, elsőstől negyedikesig, sőt Engelhrecht lmréné tanítónő foglalkozik az Iskolába készülő óvodás korúak korrepetálásával is. Huszonegy évvel ezelőtt költözött a pedagógus házaspár Újhegyre, amikor még sem viz, sem villany nem volt, akárcsak bolt, orvos és közlekedés sem. — Ma már hasonlíthatatlanul komfortosabb az élet errefelé — mondja Engelbrecht lmréné, bár hangjában nyoma sincs lelkesedésnek. — A hatvanas évek végén kaptunk vizet és villanyt, valamint egy segélykérő telefont. A vegyesbolt is mindössze néhány éve működik nálunk. Persze, ennek a választéka még a legalacsonyabb igényű újhegyieknek sem teljesen elég. A telefon az egyetlen viszonylag biztos dolog, amely összeköt minket a külvilággal, hiszen a tsz autóbusza csak szívességi alapon szállít utasokat. Múlt ősszel néhány hétig az autóbusz nem közlekedett, s így az iskolások szállítása Ráckevére megoldatlan volt. Erre az időre a majd húsz alsó tagozatos mellé a tanítónő megkapta a tizenegy nagyobb diákot is. Ebédet a vegyesboltból — Ezek a gyerekek napközibe nem járhatnak, ebédet sem kaphatnak. Lórévre a szerb nemzetiségi, illetve az ugyancsak külterületen levő cigányiskolába naponta gépkocsival viszik a meleg ételt, de ide nem hoznak. Mindennap kiküldünk valakit a vegyesboltba tejért és kifliért, de előfordul, hogy az sincs. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Újhegyen 286 ember él, egy részük az Aranykalász Tsz-ben vagy más környékbeli munkahelyen dolgozik,, de sok az idős, nehezen közlekedő ember. Márpedig innen kimozdulni még a fiatalabbaknak sem könnyű. — A Volán indítana autó- buszjáratot a körzetközpontból, ha megfelelő lenne az út — mondja a tanítónő. — A tanácsnak ninéá'elegendő pénze a pálya rendbehozatalára, a vízművek pedi'g — amely itt, Újhegy határában épített egy nagy telepet, s hozzá jó minőségű bekötő utat önerőből a kifogásolt szakaszig — érthető módon nem szívesen áldozna további milliókat a KM- útra. Kettős kötés miatt A szövetkezet pedig naponta kétszeri autóbuszjárattal tett sokat a kis településért, bár — a helybeliek véleménye szerint — nehézgépeik az út tönkretételében szintén részt vettek. — A Földhivatal térképén máig is be van jegyezve az a földút, amelyet a tsz elkeríÓriás dömperek tett — folytatja a tanítónő. — Érthető, hogy a nagyüzemi művelésbe fogott gyümölcsösön munkavédelmi és egyéb okok miatt nem lehet átengedni az embereket, de ez a kert nagyon nehéz helyzetbe hozott minket — s a szinte karnyújtásnyira levő kerítésre mutat. — A repülőgépes permetezések után hetekig ihatatlan a vizünk. A gyerekek a többiekkel szemben hátrányos helyzetbe kerültek, pedig sok értelmes, tehetséges emberke volt a tanítványaim között — fejezte be keserűen a tanítónő. Miközben az aprócska előtérben a sáros gumicsizmákat és a tornaszekrényt kerülgetem, azon tűnődöm, mit gondolhatnak az itt élők a hátrányos viszonyokról. — Újhegy gondja minden falugyűlésen, tanácstagi beszámolón újra meg újra elhangzik — mondja Losonczi Béla, a ráckevei tanács igazgatási főelőadója. — Ismerjük gondjaikat és lehetőségeinkhez mérten igyekszünk segíteni rajtuk. Eddig azonban nem sokat tehettünk, hiszen kétszeresen is kötve volt a kezünk. Egyrészt a pénzeszközök hiányoztak, másrészt pedig a jogszabály nem adott módot a település fejlesztésére. Anyagiakban továbbra sem dúskálunk, de a közelben felépült a vízműbázis, szomszédságában pedig egy kis lakótelep. Az odaköltözők igényeinek kielégítésével egy időben az újhegyiek problémáin is tudunk enyhíteni. — Végre megoldódik a háromszáz ember orvosi ellátása — veszi át a szót Pfen- derdt Mihályné, a tanács pénzügyi osztályának vezetője, társadalmi elnökhelyettes. — A vízmű helyiségében hetente egyszer rendel majd az üzemorvos. Ellátja Újhegy betegeit is és gyógyszert tarthat. Történetünk tehát szerencsés véget érhetne. Előbb- utóbb lesz a közelben orvos, talán bővítik a vegyesboltot is. Ám, hogy hány tehetséges gyermek nem lehet képes a kibontakozásra, amíg az újhegyiek a körzetközponttól alig tíz kilométernyire legalább olyan körülmények közé kerülnek, mint a távoli apró falvak népe, erre, bár a javulás tényei is tények, egyelőre még nincs felelet... Móza Katalin Nemesített napraforgó Nagyobb termés A mostani tavaszon megtízszerezett területen vetik az iregszemcsei takarmánytermesztési kutatóintézetben nemesített napraforgóhibrideket az országban. Népgazdasági érdek a több napraforgó termesztése, ezért az idén már 305 ezer hektárra szerződtek a gazdaságok, és e terület csaknem egyharmadán a Tolna megyei kutatóintézetben előállított vetőmagok kerülnek a földbe. Az új magyar hibridek nemcsak felzárkóztak a külföldiek mellé, hanem a betegségekkel szembeni ellenállóképességük még jobb is, hiszen hazai éghajlati körülmények és talaj- viszonyok mellett nemesítették őket. Ezéknek a fajtáknak magas a magtermése és az olajtartalma, belőlük egy hektárról 3000 kilogrammot takarítanak be, a magok 49—51 százalék olajat tartalmaznak. A virágzási időt is lerövidítették — nyolc-:izenkét napra —, ezzel biztosabbá vált a meg- porzás, ami szintén elősegíti a nagyobb termésátlag elérését. Az iregszemcsei kutatók által nemesített fajták jobb agrotechnikát igényelnek, mint a külföldről behozott vetőmagok. VASÁRNAPI GONDOLATOK HÁROM A KISLÁNY Három ápolt, csinos szőke huszonéves nő ül a kupéban. Tavaszi hangulatot árasztanak. Választékosán öltözöttek mind a hárman, egyik szebb, mint a másik. Schubert nyomán el is nevezem magamban őket a híres daljáték szereplőinek: Édinelc, Médinek, Hédinek. Árad a csevely. Édi sötétkék esőkabátját a fogasra akasztja, kezén piros köves gyűrű villog, párhuzamosan csengős hangjával. Elhallgat. Médi veszi át a szót — hosszú fülbevalója jól fokozza gömbölyű arcának egészséges szépségét. Hédi fehér fogsora látszik, amint felnevet, ö folytatja a társalgást. Van azonban valami különös beszélgetésükben. Gondolhatná az ember, hogy e „Három kislány” délután ötkor hazafelé menet nyári programtervükről beszél vagy az életükbe kopogtató János, Béla, István hercegről. Meg arról, hogy milyen szép lila ruhát, zöld cipőt láttak a kirakatban, meg arról, hogy milyen élménnyel távoztak az Omega-koncertről. Szó sem volt ilyen témákról. Bármily hihetetlen, arról cseréltek eszmét, hogy milyen a helyes eljárás a, b, c, d ügyben. Különösen Hédi és Médi között lobbant fel élénk vita egy hagyatéki eljárás kérdésében. Mindketten másképpen értelmezték a problémát és Édi sem tudott igazságot tenni köztük. Elnéztem őket. Három fiatal nő, azonos életkorú, azonos foglalkozású, azonos szépségű és hazafelé menet a munkáról beszélnek. Munkáról, napi feladataikról. Felmerülő jogi esetekről, a helyes megoldásról. Csillaghegynél mind a hárman leszálltak, s miközben otthagyták a csöndet társamul, arra gondoltam, hogy küldetéssel végzett munkájuk nem ártott meg friss szépségüknek, sőt növelte varázsukat. Losonci Miklós Kirándulásokat szerveznek Színes, változatos hétköznapok Tóth Pálné, akit ma már mindenki Esztike néninek szólít, mert nyolcvanhárom esztendejével Kiskunlacháza legidősebb emberei közé tartozik, szomorú történeteket tud a régi szegényházakról. — Két ilyen is volt a faluban, kedvesem — mondja—, és könnybe lábad a szeme, mikor azok sorsáról beszél, akik hajdan beköltöztek ezekbe a jótékonysági intézményekbe. — Milyen volt hát az a szegényház? — ébresztem kérdéssel az emlékezetét. Koldulni küldték — Koldulni küldték az ott lakó öregeket, és nem adtak nekik enni. Én ismertem egy embert, akit a családja be akart tenni a szegényházba, mire ő fogta magát és télvíz idején kiment a szőlőbe, egy szál ruhában. Úgy találtak rá napok múlva megfagyva, de legalább tisztességgel végezte. A múltnak ezek az emlékei tartották vissza Esztike nénit a férje halála után több mint egy esztendeig attól, hogy elfogadja a beutalást az idősek napközi otthonába. Ám Szűcs Árpádné, az intézmény igazgatónője nem nyugodott bele, és égy év leforgása alatt legalább hússzor meglátogatta az idős asszonyt, beszélgetett vele. Látogatóba is hívta az otthonba, hogy személyesen meggyőződhessen róla, milyen kellemes körülmények kpzptt töltik ott napjaikat az öreg emberek. . , j. — Ez itt nem a szegényház — jegyzi meg Tóth Pálné, és szélesen mosolyog, mert a kedélye is visszatért, mióta nem magányosan üldögél otthon, és gondoskodnak a kényelméről, kiszolgálják. Városra járó czinczárolc A szobi kőbánya jó eredményeihez nagyban hozzájárul a három szovjet óriás dömper. Ezek a járművek egyenként 22 tonna követ szállítanak, ötször többet, mint a régebbi típusok. K 'l hinné, hogy Szentendre és Debrecen között, pontosan 366 esztendővel ezelőtt. már-már szinte pattanásig feszült a húr. A konfliktus — úgy tűnt — feloldhatatlan. Lehet, hogy a történelmet jól ismerő olvasó most csóválja a fejét, mert ilyen konfliktusról eddig ő még sehol sem olvasott, s nem is hallott. A fura az. hogy tulajdonképpen igaza van, ám állításunkat — konfliktus támadt Debrecen és Szentendre között — mégis 366 esztendős okirattal támasztjuk alá. Elöljáróban még csak annyit, a feszültség a szentendrei görögök miatt keletkezett, s motívumai között megtalálhatók — mai szóval élve — a kereskedelmi diszkriminációs intézkedések, valamint a vallási türelmetlenség is. Lássuk a tényeket... Debrecen nemes tanácsának 1618. október 28-án kelt jegyzőkönyvében olvasható, hogy azon szentendrei árus czinczárok (görögök), akik a városra szoktak járni, marhájokat (árujukat) hétfő délig sátorban árulhatják, de boltokban nem. Szabad sokadalomban (nagyvásár) 15 napig lehessenek itt. Ez a megjegyzés a görög kereskedőiknek arra a törekvésére utal, mely szerint szerették volna a kelet—nyugati szárazföldi kereskedelmi út egyik állomásává kiépíteni Debrecent, mint ahogy a Duna vonalán (Mohács—Szentendre—Komárom) azt meg is tették. Az 1649. április 3-i jegyzőkönyvben viszont már ez is olvasható: Ennélfogva senki városunk lakói közül 50 forint büntetés alatt szentendrei görögnek szállást adni ne merészeljen. Ugye, ennek már fele sem tréfa. Bár néhány esztendővel később. 1663-ban. úgy látszik sikerült a kereskedőknek valami enyhítést elérniük, mert egy akkori határozat szerint ha a 33 pénzt személyökről és marhájukról megfizetik, ám lakjanak veszteg, ha ezt nem akarják fizetni, mihelyt a sokadalom eltelik, menjenek dolgukra, mint annakelőtte. A 33 ezüst forintot sokallták a szentendrei görögök, folyamodtak hát az erdélyi fejedelemhez, a török szultánhoz, de hasztalan. Viszont nem azért voltak görögök, hogy a kellő furfangot ne alkalmazzák: a debreceni polgároktól színleges adósleveleket szereztek, zálogul kötvén le azok házait és amikor — nyilvánvalóan előzetes és titkos megállapodás szerint — az adósok nem fizettek, ezért birtokukba vették a házakat és beköltöztek. Erre a nemes város nagyságos tanácsa felháborodott, s 1668. április 19-én a következő dörgedelmes határozatot hozta: Meg nem engedtetik, hogy polgári telek idegen személyeknek inskribáltassék... A török megszállás alóli felszabadulást követő zavaros időkben, 1674-ben úgy látszik, meggyengült a nemes tanács ellenállása, mert tíz görögnek, évi ezer forint adó mellett, engedélyt adott a szabad lakásra, de csak azzal a feltétellel, hogyha valaki is a tíz közül elhal, az adó inkább visszafizettessék, minthogy a holt helyébe másikat fogadjanak be. Ebből a határozatból terjedelmes és bonyolult per keletkezett, amit a város 1690-ben megnyert, mire a görögök sértődötten visszahúzódtak Szentendrére. Csak egy maradt Debrecenben, aki át is tért a kálomista hitre. Öt aztán befogadták. E zek után meg lehetünk győződve arról, hogy az idegenek beköltözésének ádáz ellenzése vallási türelmetlenségre is visszavezethető, hiszen a vastagnyakú kálomisták nem szívesen tűrtek meg maguk között pápistákat, s pláne nem a görög óhitűeket. Ám, azért itt még más is közrejátszott: a debreceni kereskedők ellenezték — nem is sikertelenül — a nyilvánvalóan fürgébb, rátermettebb és ma így mondanánk piacképesebb árukkal kereskedő szentendrei görögök konkurrenciáját. S ha már a múlt kerül szóba, Lelik Józsefné, Margit néni is kutat az emlékei között. Arról beszél, hogy a szép, tágas épület, ahol az idősek napközijét berendezték, nagyon régen templom volt, később iskola, a második világháború idején, majd katonai kórház. Megkongatja a harangot — Én akkoriban kisegítő ápolónő voltam a műtőben, mert kitanultam ezt a szakmát Pesten, az István-kórház- ban. A beteg katonák nagyon szerettek engem. Margit néni, aki nemrég töltötte be a hetvenhárom esztendőt, a legfiatalabb gondozottak közé tartozik, és büszke arra, hogy még dolgozik. Az ő tiszte az, hogy naponta többször megkongatja a harangot a faluban. Nagyon szereti a zenét, ötvenéves elmúlt már, mikor megtanult orgonán játszani, és néhány éve televízióját ráfizetéssel elcserélte egy használt harmóniumra. Azóta minden este kihallatszik a lakásából a muzsikaszó. Az idősek napközi otthonában rendezett teadéluíánokon — melyekre vendégeket is hívnak — gyakran énekel, segít jó hangulatot teremteni. Szűcs Árpádné arról beszél, hogy igyekeznek színessé, változatossá tenni a hétköznapokat. Kirándulásokat szerveznek a helyi üzemektől kölcsönzött mikrobusszal, és a házi programjaik is érdekesek. Főzőnapokat rendeznek, amikor mindenki bemutathatja a szakácstudományát, és együtt fogyasztják el az ételeket. A virágoskert, a tévé, a könyvtár, a kártya is a gondozottak szórakozását szolgálja. Műsoros teadélufán Amikor valaki megbetegszik, házhoz viszik neki az ebédet, és ha magányosan él, a .szociális gondozónő ellátja körülötte a legfontosabb teendőket. Aki akar és tud dolgozni, annak számára — a szociális foglalkoztatóval együttműködve — könnyű munkalehetőségről is gondoskodnak. Húszán járnak a faluból az idősek napközi otthonába, de vendégként — a műsoros teadélutánokon — sokkal többen vannak. Kortársakat hívnak: hetven-nyolcvan éves embereket, köztük olyanokat is, akiket még kísért a múlt; a szegényház emléke. Személyesen meggyőződhetnek róla, hogy Esztike néninek igaza van; ez itt egészen más. Ga. J.
